> ## Content Index
> Fetch the complete content index at: https://www.demeterszilard.hu/llms.txt
> Use this file to discover other available public pages before exploring further.

# A magyar könnyűzene jövőjéről - Wanted Podcast
- URL: https://www.demeterszilard.hu/a-magyar-konnyuzene-jovojerol-wanted-podcast/
- Published: 2020-07-17T16:29:36.000Z
- Updated: 2020-07-17T16:29:36.000Z
- Author: Szilard Demeter
- Tags: Nagyinterjú, Térré lett idő, #Import 2026-11-06 15:17

**Németh Róbert, Bihari Balázs és Demeter Szilárd beszélgetése**

**A koronavírus-járvány a magyar könnyűzene jövőjét is újragondolásra késztette. Az interjú utánajár annak, hogy a könnyűzene megújításáért felelős miniszteri biztosi feladatkörhöz kapcsolódva hogyan lehet mentőövet dobni az előadóknak: átcsoportosított támogatásokra, új stratégia kidolgozására van szükség; cél, hogy a könnyűzene végre elnyerje méltó helyét a hazai kultúrában. Az interjú kiemelt témái a zenei edukáció, a közízlés formálása. Vajon miként illeszthetők össze a különálló résztudások egy közös zenei jövőképbe? Miért fontos működőképes struktúrákat építeni, és hogyan reagálhat a Petőfi Rádió valamint a regionális hálózat a médiafogyasztás átalakulására?**

*\- Sziasztok! Ez itt a* Wanted Magazin *legfrissebb adása, benne pedig vendégünk Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője és a könnyűzene megújításáért felelős miniszteri biztos. A* Wanted Podcast *részéről Németh Róbert és Bihari Balázs kérdez.*

*N.R.:- A csütörtöki kormányinfóval kell kezdenünk ezt a mai beszélgetést, hiszen Gulyás Gergelynek volt két olyan mondata is a zeneiparral kapcsolatban, amely téged is érint, sőt, valószínűleg a lebonyolítás része rád fog hárulni.*

D.Sz.:- Igen, ez a rendezvénykorlátozás-kérdés. Ezen mi már a csütörtöki kormánybejelentés előtti szerdán elkezdtünk dolgozni. Amikor meglebegtették, hogy a járványhelyzet miatt nem biztos, hogy lehetnek fesztiválok augusztus végén, akkor elkezdtem felvenni a telefonokat, szabadságom terhére, és körbehívtam az érintett szakmai szervezeteket, meg az illetékes elvtársakat, elvtársnőket, hogy mi a pálya. A legnagyobb problémánk jelen pillanatban, hogy nem tudunk számokat, nincsenek olyan reális adatok, hogy hány embert érint a zeneiparban tokkal-vonóval, és azt sem, hogy ez bemérhetően mekkora bevételkieséssel jár.

*N.R.:- Bocsánat, mármint az elmúlt öt hónapban, vagy itt a fesztivál időszakról beszélünk?*

D.Sz.:- Most a fesztiválidőszakról beszélek, mondjuk az őszi időszakról. Télen úgyis valószínűleg visszaszorulunk klubkoncertes szintre, és ha nem tetőzik a járvány, ha nem lesz olyan durva a második hullám, mint az első volt, vagy az, amit látunk a környező országokban, akkor a klubkoncerteket talán még meg lehet tartani. Az 500 fő alatti rendezvényeket megpróbáljuk mi bevédeni, de erről úgyis a népegészségügyi és járványügyi szakemberek fognak dönteni. Ez nem politikai, hanem egészségügyi kérdés. Úgyhogy, nem tudjuk a bookingok számát sem; hány zenekar, hány koncert, mekkora a bevételkiesés, hogyan. Azt kértem a szakmai szervezetektől, hogy minél gyorsabban rakjuk össze az adatalapú csomagot, és arra aztán találjunk ki egy értelmes mentőcsomagot. Ne összegekben gondolkodjunk – hogy most kell 5 milliárd vagy 100 milliárd forint megmenteni a szcénát, tehát ne a gombhoz varrjuk a kabátot, hanem mondjuk meg, hogy ezek a reális problémák, ezekhez ennyi pénz kell, aztán a kormány döntsön.

*N.R.:- Nem véletlenül kérdeztem, hogy melyik időszakról beszélünk. Több helyen – akár reguláris felületen, tehát újságban, vagy közösségi médiás, félhivatalos felületen tett hozzászólásokból – felmerült, hogy a márciustól mostanáig tartó időszak kieséseire is valamilyen választ vár a zenész szakma. Elhangzott több prominens zenei szereplőtől, hogy azt gondolják, az pénz, amit segítség gyanánt mondjuk a PIM ki tudott osztani az elmúlt hónapokban, a valós kiesésekhez képest meglehetősen elenyésző.*

D.Sz.:- Hát valóban elenyésző, de most nekem ennyi volt. Az első 200 millió forint úgy keletkezett, hogy azt a PIM költségvetéséből tettem félre, tehát ingatlanfejlesztési pénzeket csoportosítottam át gyorsan, hogy az előadóművészeken tudjunk segíteni. Ezután szállt be a kulturális kormányzat a *Köszönjük, Magyarország!* programmal, illetve később az MMA által javasolt 5 milliárdos segélycsomagból sikerült 250 millió forintot lecsípni a könnyűzene számára. Ahogy Lovasi fogalmazott, ez valóban lepkefing, de ez az összeg – most körülbelül 450 millió forintnál tartunk, mindent összeadva, tokkal-vonóval – pont 450 millióval több a semminél. Tehát azért a pohárnak van egy picit telibb része is. Itt a német modellt szokás emlegetni, mindenki ezt hozza. Mi arányosítottuk, megnéztük, hogy GDP- és lakosságarányosan mennyit tolt be a német gazdaság erre a történetre, és ez, levetítve Magyarország méretű országra és GDP-re, nagyjából 5 milliárd forintot jelentene. Tehát, az a keret, amit a németek betoltak, az nálunk arányosítva körülbelül ennek az összegnek felelne meg. Nyilván én is be tudom mondani ezt az 5 milliárd forintot, mondván, hogy a németek ennyit adtak, adjunk mi is 5 milliárdot – de azt fogják kérdezni, hogy mire. És én ebben várom a szakmai szervezetek javaslatait is. Vannak ötleteim, és vannak szakembereim, akiknek vannak ötletei, tehát nem nálam van a bölcsek köve. Van egy-két javaslatunk, de ez csak akkor fog működni, hogyha betársul hozzá a szakma. Én nem mondhatom meg egy hangosítónak, hogy »a következő három hónapban egyfajta OKJ-s rendszerben továbbképzésen veszel részt, ösztöndíjas rednszerben, és holnaptól világosítónak, vagy nem tudom, minek képezd ki magad« – ha ő ezt nem akarja, akkor nem ezt fogja csinálni.

*B.B.:- Szerintem a hallgatóknak tegyük rendbe azt, hogy milyen szakmai szervezetek léteznek jelen pillanatban Magyarországon, illetve ti milyen kapcsolatban álltok velük?*

D.Sz.:- A legnagyobb a Music Hungary Szövetség, velük aránylag szoros emberfogásban tudok dolgozni. Az Artisjus, mint érdekvédő és jogdíjkezelő szervezet, velük is megvan a kapcsolatom. A Professzionális Rendezvénytechnikai Társaság, a Spulniék-féle szervezet, már ővelük is megvolt az első körös tárgyalás, illetve a Hanosszal is folyamatos beszélek a tehetségkutatók okán. Az NKA-ban működő Hangfoglaló Programirodában van még egy nagy tudás, amit megpróbálunk úgy csatornázni, hogy az én logikám szerint, először az adófizetők javára váljon, és ezen keresztül a szakma javára. 

*N.R.:- Nekem még a kormányinfóhoz lenne egy kérdésem. Nehezen tudnék az interjú után tükörbe nézni, ha nem kérdezném meg ezt a bizonyos focimeccs-fesztivál összehasonlítást, amire tényleg nem tudom nem azt mondani, hogy abszurd. Gulyás Gergely állítása volt, hogy az különbözteti meg a fesztiválokat a labdarúgó-mérkőzésektől, hogy a fesztiválokon alkoholt fogyasztanak. Ilyenkor nincs megfelelően briefelve a vezető döntéshozó, vagy valamilyen hiányos képe van ennek és annak az iparágnak a világáról – te hogyan értékeled ezt?*

D.Sz.:- Én most nem minősíteném Gulyás Gergelynek a kijelentéseit, mert ő a kancelláriaminiszter, tehát az ő felelősségi köre az, hogy mit nyilatkozik. Én mindenfajta virológussal beszéltem már erről a kérdésről, mindig szeretek bemenni a döntéshozatal mögé. Ha jól értem a magyarázatokat, akkor az a problémájuk, hogy míg egy focimeccsen ültetett nézőtér van, tehát nincs dühöngő, az ültetett nézőtérről mindenkiről pontosan tudjuk, hogy hova szólt a jegye, illetve kik vannak körülötte. Ráadásul mostanában a stadionok be is vannak kamerázva, tehát be lehet azonosítani, vagyis a kontaktkutatást nagyon gyorsan meg lehet csinálni. Magyarán, hogy ha bemegy egy ilyen úgynevezett szuperhordozó, akit beazonosítanak, hogy szuperhordozó, akkor nagyon gyorsan fel lehet deríteni azokat a kontaktokat, akivel ő találkozott ott, a lelátón. Míg egy fesztiválon, vagy egy nagyobb, több ezres koncerten egyszerűen képtelenség ezt beazonosítani. Ez azt jelenti, hogy az ötezres koncerten mind az ötezer embert gyorsan végig kellene vizsgálni, illetve az ő kontaktjaikat, akikkel találkoztak, végig kellene vizsgálni. Nem beszélve mondjuk egy Sziget méretű fesztiválról, ahonnan a világ, az ország összes részéről jönnek-mennek az emberek. Tehát egy ilyen szuperhordozó képes hirtelen járványt generálni, és ha megnézzük a környező országoknak a jelentős esetszámait, mind valamilyen rendezvény vagy tömegrendezvényből indultak újra ezek a járványhullámok, tehát a virológusok ezzel magyarázzák a döntés mögöttesét. Én erre azt tudtam válaszolni, hogy akkor jó, rendezzünk koncerteket, stadionokba ültetett koncerteket, nem? Az is megoldás. Nincs dühöngő, mindenki ül, ugyanazt a kontaktkutatást meg lehet csinálni. Lent a pályán van a zenekar, nagy kivetítőkön lehet látni, ki lehet hangosítani. Ebben van értelem, csak hát nyilván nehéz lesz a stadionfenntartókat, tulajdonosokat meggyőzni arról, hogy az újrafüvesítés költségeit nem az állam állja, meg hasonlók, tehát itt bele lehet szaladni ilyen történetekbe.

*B.B.:- Válasszuk ketté ezt a történetet, hiszen most gyakorlatilag van egy terv, amelyet – nem feltétlenül váratlanul – ki kell dolgoznotok, de van egy stratégiátok is, amely 2021-et próbálja meghatározni, és valahogy átpozícionálni a magyar könnyűzenét. Miért volt erre szükség, vagy miért van erre szükség, te mit gondolsz erről? Nem volt esetleg eddig lineáris fejlődése például a Hangfoglaló Program működésének?* 

D.Sz.:

> \- Miért mászunk meg egy hegyet? Azért, mert ott van. Miért írunk stratégiát? Mert nincs. Ilyen típusú átfogó, lehetőleg minden részelemre odafigyelő stratégia nem volt. Résztudások voltak, tehát mi nem találtuk fel a spanyolviaszt, egész egyszerűen ezeket a résztudásokat próbáltuk meg egységes keretbe illeszteni.

Amikor láttuk a részelemeket, hogyan álltak össze, akkor a mögé kell tenni egy víziót: miért jó az az adófizetőknek, hogy ha sok milliárd forintot tolnak be a könnyűzenébe. Ez az egyik része, de ezt bármilyen szakterületről el lehetne mondani; hogy ha nincs, akkor kell egy stratégia, ami mentén lehet tudatosan építkezni. A másik, ami számomra volt fontos, az pont a pandémiás időszakban jött ki, hogy a könnyűzenét egész egyszerűen nem vették komolyan; most nem hülye szójátékot akarok generálni, csak a tömegszórakoztató iparnak a részeként tekintettek rá. Na most én valószínűleg egy rock basszusgitárosként elvagyok ezzel a tudattal, hogy szórakoztatom a tömeget, azért megyek a színpadra, hogy egyrészt jól érezzem magam, másrészt a közönség is jól érezze magát, de közben azért elképesztően nagy tudású zenészekkel vagyok körülvéve. Nekem hobbim, ők meg mesterségszerűen ezt űzik. A dobosom szerintem kenterbe vert nem tudom, hány komolyzenészt szakmai felkészültségben és zenei tudásban. Rengeteg ilyen zenészt ismerek, és ez egy ilyen örökös frusztráció, vagy érzékelhető frusztráció, hogy a nagy tudású könnyűzenészeket egész egyszerűen nem veszik komolyan. Tehát, nincs megbecsültsége ennek a történetnek, ezért az irántuk való elköteleződésből, illetve tiszteletből is szerettem volna egy picit megemelni ezt az egész szcénát. A harmadik, és ez szerintem a legfontosabb, mindenütt elmondom, hogy ‘17-18-ban a Századvég végzett egy nagymintás közvélemény-kutatást a kultúrafogyasztási szokásokról. Most a nagymintát úgy kell érteni, hogy 50 ezer fölötti főt kérdeztünk meg, és ebből elég feketén-fehéren kiderült az számomra-számunkra, hogy a fiatalok jelentős többsége ma két hordozón keresztül fogyaszt egyáltalán kulturális tartalmat: az egyik a film, a másik a könnyűzene. A filmhez nem értek, meg az amúgy sem hozzám tartozik, és nem is akarok abba a területbe belekalapálni, de ha már adott egy ilyen kultúrahordozó közeg, mint a könnyűzene, akkor azzal valamit kezdeni kell. Nem lehet azt mondani, hát olyan, amilyen; ahogy esik, úgy puffan, majd aztán valami lesz a gyerekekből. Ha valóban komolyan vesszük az úgynevezett kultúrpolitikát, tehát szeretnénk minőségi kulturális tartalmakat előállítani és eljuttatni az adófizetőkhöz, akkor ezzel a helyzettel valamit kezdeni kell.

*N.R.:- Ha már a szórakoztató műfajt szóba hoztad: elolvasva ezt a programot, vagy ennek a kivonatát, ami a sajtóban elérhető volt, nekem picit fura ellentmondás, hogy azt írja a program (írjátok, nem tudom, ki írta ezt pontosan, de majd erről beszélhetünk)...*

D.Sz.:- Minden hibát én követtem el, minden jó dolgot a szakértők tettek hozzá.

*N.R.:- Van a szövegben egy belső ellentétalkotás, a szórakoztató műfaj és a könnyűzene mint kortárs kulturális eszköz szembeállítása. Én, amikor olvastam, azt gondoltam, hogy szerintem nem kellene a könnyűzenén belül szembeállítani, hogy szórakoztatóipari termék-e vagy a kortárs kultúra része. Szerintem a könnyűzene majdhogynem az első pillanattól kezdve, Elvis Presleytől fogva egyszerre szórakoztatóipari termék, majd aztán szép lassan a kortárs kultúrának a legitim része lesz. Erről mit gondolsz?*

D.Sz.:

>  
> \- Igen, ez a kettősség az én szerepvállalásomban is visszaköszön.

Amikor azt mondom, hogy én író vagyok és könyveket írok, az mindenkinek rendben van. Tehát az természetes, hogy valaki író; én most éppen prózát írok, de hogyha verseket írnék, akkor talán még lenne egy plusz kis respektem, hogy képes vagyok verseket írni. Amikor azt mondom (ugyanaz a szereplő ugyanabban a státuszban), hogy egy rockzenekarban basszusgitározom, akkor már rögtön, hogy »akkor ezt így hogy«. Tehát, »nem gondolod, hogy ez egy kicsit nem fér össze a társadalmi helyzeteddel, vagy a közfunkcióddal?« Stumpf Andris is beleszaladt ebbe a történetbe, számonkérte rajtam, hogy akkor ezt mégis hogy gondolom. Az önértéke nincs felismerve a könnyűzenének. Abban igazad van, hogy magán a könnyűzenei szcénán belül nem kell a szórakoztatást a kulturális tartalmak közvetítésétől elválasztani, erre a legjobb példám mindig Lovasi, illetve a Kispál és a Borz. Én nagyon nem szeretem azt a zenét, tehát nem az én zeném, nem az én műfajom, de az, hogy ők megteremtettek egy ilyen sajátos zenei világot, ami a Kispál és a Borz, az mindenütt működik, és mindenütt átad valami olyan sajátos életérzést, amit csak itt lehet megtapasztalni. Nyilván Lovasinak a szűrőjén keresztül ment ez az egész történet. Tehát, hogy az a miénk. Meg lehet ezt úgy csinálni; ha megnézed, mondjuk a Cseh Tamás kultuszt, az is egyszerre szól szórakoztatásról, meg valamifajta kulturális tartalom átadásáról, világmegfejtésről, értelmezésről, kis oszlopok elhelyezéséről. Tehát a kettő nem zárja ki egymást. Ezt akartam ezzel mondani. Nekem igazából ott van a törés, vagy ott látom én a törést, amikor vannak a szórakoztatóipari termékek – most nem akarom az elektronikus zenét egyáltalán lekicsinyelni, csakhogy van ennek egy nagyon kommersz verziója, ami tényleg csak loopok összedobásából és a szubbasszusoknak a tolásából szól, de nincs benne úgymond zenei érték, az szórakoztatási termék, abban nem nagyon találom meg azt a kulturális tartalmat, ami mondjuk egy élő zenés produkcióban meglenne.

*N.R.:- Ezzel vitatkoznék, de értem, hogy mit akarsz mondani.*

D.Sz.:- De ennek a komplementere az, amikor fél playback történetek vannak. Érted? Tehát, hogy ott az énektudás, de nincs mögötte zenekar, fél playbackkel haknizik, keresztül-kasul az országban. Ezt se tudom zenei produkciónak tekinteni, miközben az énektudás azért ott van, látom, hogy tud énekelni. Van egy csomó olyan határmezsgye, aminek a tisztázása úgy gondolom, nem az én dolgom. Nem akarok én itt igazságot tenni. Nem akarok a lakodalmas rock, vagy hogy hívják, mulatós kérdésében igazságot tenni. Láttam olyan mulatós zenészt, akinek a zenei tudása jazz-zenész szintű legalább, de ettől még ebből él, kvázi egy darab szintetizátorral megoldja az egész kíséretet, és végigtolja a haknikat, lagzikat, meg a falunapokat. Láttam olyan mulatóst, akinek nincs meg ez a zenei tudása, de ugyanannyit keres és ugyanezt csinálja. Tehát, itt azért van egy csomó olyan vékony terület, határterület, amiben nem gondolom, hogy nekem kellene igazságot tenni. Amiben nekem lehetőségem van bármit csinálni, hogy infrastruktúrát építsek és az értékeknek lehetőséget biztosítsak, hogy megmutassák magukat.

*N.R.:- A másik ilyen alapélményem a szöveg elolvasásakor: kicsit olyan volt, mint az* Idétlen időkig *című film, amikor minden nap ugyanarra ébredünk, ugyanarra a történetre. Nagyon bizarr, nagyon fura, hogy itt a magyar zeneiparban uszkve tizenöt éve születnek programok. Volt PANKKK program, Cseh Tamás Program, Hangfoglaló, most pedig itt van ez a szakértői csapatod által összerakott cucc. Picit olyan érzés, mintha folyamatosan körbemennénk, mint a Mátrixban, amikor Keanu Reeves elindul a metróállomáson, és ugyanoda érkezik vissza. Ugyanazokat a témákat látom, mint a PANKKK programban: próbahelyek, iskolai zenélés gyerekeknek, rádió. Azon röhögtem talán a legjobban, hogy a PANKKK program kidolgozásakor az egyik cél az volt, hogy legyen végre egy normális zenét játszó rádió, aztán lett, aztán megint nem lett. Szóval furán körbe-körbe megyünk a magyar zeneiparban. Ez azért van, mert ezek folyamatosan megoldatlan problémák, vagy azért, mert időlegesen valahogy megoldódnak, majd széthullanak valamilyen konfigurációk, és újra össze kell ezeket pakolni? Te ezt hogy látod? Mert tényleg nagyon üvölt ez a fajta folyamatosan visszatérő tematika.*

D.Sz.:- Azért mondtam, hogy mi résztudásokat fésültünk össze. Ez egy újratermelődő probléma, mert nem oldódik meg rendszerszinten.

> Én abban hiszek, hogy olyan struktúrákat kell építeni, amit a létrehozó személye vagy a mögötte álló politikai holdudvar ellenére sem akar a következő kurzus mondjuk szétverni, mert egész egyszerűen működőképes.

Működőképes struktúrákat kell létrehozni, mert akkor azt mindenki elfogadja. Én az irodalomban ezt megpróbálom most másfél éve picit erőből, picit néha egybites módon átverni, a szekértábor logikákat szétverni, vagy azokat meghaladni, és egyfajta közös premissza keresésre késztetni a szakmai írószervezeteket, meg leültetni egy asztalhoz, és közös döntésre bírni őket. Folyamatosan ezt a húzd meg-ereszd meg játékot játszom velük, hogy hol bepofozom őket, hol kipofozom őket, mindig keresem azt a produktív konfliktust, ami arra bírja őket, hogy akár gyűlölnek engem, de elfogadják a rendszert magát, tehát ne személyfüggő legyen a történet.

*N.R.:- Keresed egyébként ezeket a konfliktushelyzeteket?*

D.Sz.:- Nem keresem.

> Amikor azt látom, hogy produktív konfliktusra van lehetőség, akkor beleállok, amikor azt látom, hogy improduktív a konfliktus, tehát hogy rólam szól, vagy az öncélú, melegítő elit játékokról, akkor inkább kerülöm, vagy inkább lerúgom magamról, mert arra már se időm, se energiám.

De amikor arról vitatkozunk, hogy ki az exportra termelő író, vagy ki nem, az produktív konfliktus, mert visszahelyezi az embereket a saját olvasói közegükbe, vagy horizontjukon belül. A könnyűzene kérdésében megint csak azt tudom kulcsként beazonosítani, hogy olyan struktúrát kell építeni, amit utána senki nem akar szétverni.

*B.B.:- Azok az elemek, amikről beszéltél, vagy azok a különböző szervezetek, amelyekről beszéltél, hogy látod, mennyire együttműködőek egymással is? Mennyire igénylik a szakmai szervezetek az államnak a segítségét, mert folyamatosan megy a vita arról, hogy az állam és a piac szerepe milyen arányban képviselje magát?*

D.Sz.:- Most itt durván két alternatíva van. Az állam teljesen kivonul a szórakoztatóiparból. Magyarán se fesztiváltámogatás, se könnyűzenei kollégium, se semmi. Oldja meg egymás között ezt a piac, és önszabályozó módon otthagyjuk, hogy akkor legyen ez. Én úgy gondolom, ez az út, ha járható lett volna, akkor maga a zeneipar kitermelte volna, vagy kitaposta volna ezt az utat. A könyvkultúrával tudom összehasonlítani; nagyjából azonos, 50 milliárdos piac mind a kettő. A könyvkultúránk egy része azt mondja, hogy megél piaci alapon, tehát nem pályázik NKA pénzekre, hanem egész egyszerűen elvan. A másik része meg nem él meg piaci alapon, és folyamatosan támogatásra szorul. De a könyvpiac sem képes állami segítség nélkül most megmaradni, illetve a jogszabályi környezetnek a hiánya az, ami őket nagyjából befékezi. A könyvpiac szerkezete egy torz szerkezet (a magyar könyvpiacé), hiszen a nagy kiadói konszernek egyben a terjesztők is. Vagy a terjesztőknek van nagy kiadói konszernje, ez nézőpont kérdése, és hát érdekellentétek feszülnek, tehát itt azért nehéz, de megpróbáljuk a könyvpiaci szereplőkkel most, a következő fél évben azt elérni, hogy egy konszenzusos anyag szülessen egy lehetséges könyvtörvényre. 

Én azt mondtam, hogy akkor tudom azt képviselni, hogyha a könyvszakma egészének 80 százaléka mögötte van. 20 százalék biztos lesz olyan, aki azt mondja, hogy nem érdekli őt, de a 80 százalék már megnyugtató többség. A zeneipari szereplőket amennyire én ismerem, és amennyire körbejártam, meg beszélgettem velük, itt szokásos magyar történet: morognak egymásra. Tehát, a hangosítók morognak a zenészekre, a zenészek morognak a menedzserekre, a menedzserek morognak a nem tudom…, mindenki morog valakire. A nagy feladvány az lesz, hogy ezeket a szereplőket leültetni és egyetértési pontokat kialakítani velük. Én úgy gondolom, hogy a mi keretstratégiánk, vagy stratégiai anyagunk elég tágra nő, vagy elég tágra nyit ahhoz, hogy mindenki megtalálja a maga kis szeletét ebben a rendszerben. És hát az lenne az én személyi felelősségem, hogy ezt az egész szcénát egyfajta jó értelemben vett okos feleség módjára rábízzam, vagy rábírjam arra, hogy együttműködve alakítsák ki azokat a kereteket, amelyek működnek. Nem tudom, hogy a nagy fesztiválok megállnának-e például masszív állami támogatás nélkül, elég sok pénzt szoktak bekérni. Ugye a Sziget Fesztivál kapcsán szokás egyfajta urbán legend-ként vagy poénként a mínuszban nullszaldó (nem tudom, mikor, hogy jön ki a Sziget a végén). Amennyiben viszont szükség van állami segítségre, akkor indokolt, hogy az állam meghatározza, azokat az adóforintokat milyen társadalmi hasznosulás céljából adja oda.

Tehát az számomra elfogadhatatlan történet, hogy »add ide a zsét, aztán én azt csinálok vele, amit akarok«, hiszen azért van a politikai döntéshozó választói legitimációval, hogy akkor azt mondja: ezt a pénzt így és így kellene elköltened ebbe az irányba, hogy minél több, minél szélesebb körben hasznosuljon. Ez a gesztus egyébként az állam részéről eddig elmaradt. Tehát odaadtuk a pénzt a Fesztiválok Kollégiuma, meg itt a Magyar Turisztikai Ügynökségen keresztül, és azt mondtuk, hogy: hajrá, virágozzék minden virág, mert van valami bevételünk, valahol, valamilyen szinten visszajön. Ugyanez a kérdés például a kulturális áfa kérdése is: legyen kulturális áfa - ne legyen kulturális áfa? Ennek milyen mértékűnek kell lennie, mely részének milyen mértékűnek kell lennie, stb. És amikor bemegyek egy ilyen felvetéssel Varga Mihály pénzügyminiszter úrhoz, hogy szeretném, ha lenne kulturális áfa, akkor azt mondja, hogy »oké, mennyi?«. Tehát, hogy »ez mit jelent? Kérem a számokat: hány befizető, mekkora bevételkiesés, mekkora bevételgenerálás, milyen piacfehérítő hatása van«, és akkor elindul egy beszélgetés. Ami mögött nincsenek számok, nincsenek érvek, nincs végiggondolva, azt egy felelős kormány döntéshozó nem nagyon tudja elfogadni.

*B.B.:- Eddig ez elmaradt? Mert ez a téma gyakorlatilag mondjuk a Music Hungary megalakulása óta egy forró topiknak számít.*

D.Sz.:- Úgy tudom, hogy a Music Hungary Szövetség most adott megbízást egy cégnek, hogy ezt a hatástanulmányt elkészítse. Tehát ez egy kéthetes történet.

*N.R.:- Ezt jó, hogy említed. Éppen a fesztiválok lejjebb alkudták, lejjebb lobbizták az adójukat, viszont a klubok, ahol egyébként, aki egy percet is töltött a zeneiparban tudja, hogy ott lehet tömegbázist építeni; az egy egészséges rendszer, ha nem csak fesztiválokra ébrednek fel a zenekarok, hanem körbeklubozzák év közben az országot – pont a klubszínteret sújtja a 27%-os áfa. Arról nem is beszélve, hogy ha bármilyen zenei stratégia fontosnak tartja az utánpótlás nevelését, vagy lehetőséghez juttatását – inkább mondanám ezt, akkor ez a 27 százalékos klubkoncert áfa gyilkos.*

D.Sz.:- Én azért is várom nagy érdeklődéssel a Music Hungary Szövetség által megrendelt hatástanulmányt, mert én ezt már elkezdtem, az előlobbi részét, voltam bizonyos döntéshozóknál, és mondtam, hogy ezt az áfakérdést jó lenne, hogyha egységesítve meg tudnánk oldani, mert rengeteg jó, pozitív hozadéka lenne. Csak mindig azt kérdezik, hogy mennyi. Mibe kerül, mennyit veszünk ki, mennyit teszünk be; kell egy racionális, reális számokon alapuló bázis ahhoz, hogy ők meghozzák ezt a döntést. Ugyanez a helyzet megvan, azt hiszem, az e-könyvek esetében. Nem, a hangoskönyvek esetében vicces a történet, mert hogyha hanghordozón adod ki, akkor 5 százalékos áfa, ha online streamelős történet, akkor 27 százalékos áfa sújtja. Tehát itt vannak ilyen anomáliák, amiket egy csomagban kulturális áfa címszó alatt lehetne rendezni ősszel, hogy ha megvan hozzá a tudásunk. Szerintem kormányzati ellenakarat nincs, tehát nem arról szól a történet, hogy ők nem akarnák ezt megcsinálni, csak azt szeretnék tudni, hogy pontosan miről szól a kérdés. Ez meg a szakmai szervezeteknek a felelőssége.

*N.R.:- Nyitnék egy kis zárójelet, mert meghallgattam egy másik podcastban adott nyilatkozatodat, itt többször emlegeted az irodalmat. Nyilván teljesen adja magát. Fura volt nekem ebben a podcastban, hogy míg az irodalom és az idézőjelben nem nagyvárosi befogadó közeg viszonyát úgy definiálod, hogy az irodalom egy picit adhatná lejjebb, hogy megértse a nép is, addig a zenére mindig azt mondod, hogy fel kéne húzni az átlag, random magyar zenehallgatót az igényes zenéhez. Itt látok egy ellentmondást. Nekem ez következetlenség, vagy abban a kontextusban, ahogy ezt én hallottam. De biztos, hogy helyre rakod.*

D.Sz.:- Az irodalom rétegzett történet. A zenében könnyebb helyzetünk van, de most az irodalomra gondolok.

> A kortárs magyar irodalom jelentős része elvált az olvasójától. Tudom, látom a könyvpiaci számokat, a Petőfi Irodalmi Múzeumot vezetem, látom a közönséget, látom az író-olvasó találkozókat.

Ha kell, akkor még a Margó Fesztiválra is rálátok az irodámból, tehát látom, hogy mi történik. Egész egyszerűen magukra hagytuk azokat az olvasókat, akik nem az elit részei, vagy nem a fővárosban élnek, tehát nem nagyon szeretünk kimozdulni a komfortzónákból. Biztonsági játék az, hogy a PIM-be tartunk könyvbemutatót, csak éppen emiatt, mivel a PIM-ben mindenki hazudik mindenkinek (ez az elitkultúra), nem tudsz olyan könyvbemutatókat tartani, hogy azt mondja a közönségből valaki: borzasztóan unalmas verseket írsz. Azt fogják mondani, hogy »hű, de fasza verset írtál, nagy vagy öcsém«, miközben végig telefonozta az egészet, úgy unta. Tehát látom, hogy mi történik. 

Aközben, hogy ha kimész „vidékre” (ez a vidékezés nekem nagyon nem tetszik, tehát Budapesten kívülre mész), ott találkozol a közönséggel, őszintébben reagálnak. Az elején még kíváncsiak, de ha unalmas, amit te csinálsz, akkor elkezdik látványosan unni. Azonnal látszik a közönség szemén, amikor elveszítetted őket, amikor „leereszkedik a sisakrostély”. A zenében is ugyanez van egyébként. Szerintem jót tenne a magyar irodalomnak, ha kimenne olyan olvasókhoz, akik nem azt a kódot, nem azt a nyelvet beszélik, amit Budapesten megszoktunk és ami nem szól semmiről, mert egymás vállát veregetjük folyamatosan, vagy egymást gyűlöljük. Valamilyen érzelmi történet, de nincs ilyen típusú, eleven, vagy reálisabb, valóságszagúbb olvasói visszajelzés. A zenében fordítva van ez, mert egyszerűen a zenei edukációt hanyagoltuk el ebből a szempontból. Így, ha Csajágaröcsögén Bunyós Pityu vagy a Rackák között kell választania, akkor Bunyós Pityut választják majd.

> Az a kérdés, hogy menjünk a tömegízlés irányába, mondván, hogy Bunyós Pityunak nagyobb a közönsége, ezért ő kell nagyobb tortaszeletet kapjon – vagy megpróbáljuk átalakítani a zenei nevelésnek a szerkezetét és természetét úgy, hogy egy idő után a Rackákat értsék, értékeljék, vagy értőbb módon tudják hallgatni.

*N.R.:-* *Ezt értem. Ha alkalmazom az irodalomra, akkor azt mondom, hogy próbáljuk megértetni a nem nagyvárosi olvasóközönséggel például Szilasit, Esterházyt (ha mi szeretnénk edukálni a nem minőségi zenét fogyasztó embereket).*

D.Sz.:- De ez csak úgy lehetséges – Esterházy esetében ma már nem, de Szilasival igen –, hogy ha őt valóban kiviszed közéjük. Szilasit nem fogja kézbe venni a könyvesboltban, mert a könyvei nem színesek, nem gyilkolnak meg benne minden lapon két embert, nincs minden harmadik oldalon három szeretkezés. Tehát kiviszed Szilasit, leül közéjük (bár pont Szilasi rossz példa, mert ő szokott járni, nem budapesti zsivány, hanem Budapesten kívül él, így jobban érzi ennek a közegnek a levegőjét); ki kell vinni az írókat ezekhez az emberekhez, meg kell mutatni nekik, és akkor fog kiderülni, működik-e vagy sem. És most nem kifejezetten Szilasiról beszélek. A Térey-ösztöndíjasok jelentős része pont olyan, aki tud írni, ezért kapott Térey-ösztöndíjat. De rengeteg olyan írónk van – főként a költők –, akiknek én magam sem értem, mit akar írni. Pedig filozófus diplomával rendelkezem, és Heidegger *Lét és idő*\-jét is végül megértettem három év kínlódás után. De nem értem, hogy mi akar mondani. Nem tudtam eldönteni, hogy én vagyok a hülye, vagy ő nem akar mondani semmit. Ez csak ott, éles helyzetben derül ki. Ha az illető kimegy, felolvassa az egyébként jól hangzó, szép szavakat egymásra tevő kis költeményét, mindenki néz rá teljesen homályos szemekkel, akkor nem fog működni. Ugyanaz az ember ha József Attilát olvasna fel, azt mindenki, ha nem is értené, de érezné. József Attila meg tudta azt csinálni, hogy olyan verseket írt, amelyeket tök mindegy, hogy milyen képzettséggel rendelkezel, valamilyen szinten megérint téged. Ami azt jelenti, hogy nem lehetetlen mutatvány.

*B.B.:- Ez a szinonimája annak a bizonyos társadalmasítás szónak, amit így felkapott mindenki?*

D.Sz.:- Igen, tehát a társadalmiasítás alatt én mindig azt értem, hogy minél szélesebb társadalmi rétegek számára lehetővé tenni valamit, kinyitni kapukat.

*B.B.:- Ez a könnyűzene esetében mit jelent?*

D.Sz.:- Elsősorban infrastruktúra-építést. Ez alatt értem a próbatermek, kis házi stúdiók rendszerének a felépítését. A Nemzeti Művelődési Intézettel ültünk le, végignéztük Magyarország településtérképét, megnéztük, hol vannak könyvtárak, hol vannak művházak, hol vannak különböző ilyen centrumok, és ezeknek mekkora a kihasználtságuk. Tehát ott van egy reális adatsoron alapuló tudás arról, hogy mennyire használják ki, vagy nem használják ki. Azt láttuk, hogy a művházak jelentős része kulcsosházként működik, magyarán a polgármester március 15-én kinyitja, megtartják az ünnepséget, augusztus 20-án kinyitják, esetleg lagzik, keresztelők alkalmával bérbe adják a művház termét. Ez kihasználatlan épület, amit kis ráfordítással át lehetne alakítani egyfajta kulturális centrummá. Ezt akár járási szintekre lebontva is végig lehet gondolni. Tehát lehetővé kell tenni egyrészt a zenélést, mint olyat. Ahhoz, hogy a zenei nevelés megvalósuljon, megint csak járási szintekig lebontott zenei képzést gondoltunk el szabadidős tevékenységként. Nem arról szól a történet, hogy közoktatás részévé szeretnénk tenni a könnyűzene oktatást. Nem ördögtől való gondolat, csak nem lenne elég tanárunk. Nincs olyan, elegendő tanárunk, aki ezt képes lenne papírral oktatni. Magyarán olyan könnyűzene oktatók vannak, akik helyettesítő tanárként éppen becsúszhatnak, de évente ott a Damoklész kardja fölötte, hogy kirúgják, nem hosszabbítják meg a szerződését, stb. Ez egy strukturális probléma, a felsőoktatási részét is meg kell oldani. Lenne egy ilyen típusú infrastruktúra-építés, erre az *Öröm a zene* tehetségkutatót, illetve a hasonló tehetségkutatók rendszerbe szervezésével egy Kárpát-medencei méretű tehetségkutató rendszert gondoltunk el, amely tehetségkutatóból aztán felfele szűkülve, de a minőségi produkciók egyre feljebb szintekre emelkedhetnek, akiknek meg nem, azoknak egy regionális ökoszisztémában megmutatkozási lehetőséget adnánk a továbbiakban. Ezért kommunikációs ökoszisztéma, vagy infrastruktúra-építésben is gondolkodunk, ami nem rádiót jelent, vagy nem csak rádiót jelent.

*N.R.:- Erről mindjárt beszélünk.*

D.Sz.:- Igen. Piramisszerűen, ahogy felfelé haladunk a ranglétrán, a Kőbányai Zenei Stúdióhoz hasonló, akár középiskolai, akár középiskola utáni képzési rendszer, a tetején egy felsőfokú, egyetemi vagy főiskolai rendszer a vége. Nagyjából ez lenne a zenei nevelési rész, ennek mindenfajta leágazásával: a zenei szakújságírást újraindítani, platformoknak megjelenést biztosítani, szubzsánereknek megteremteni a lehetőséget, hogy megmutassák magukat a saját közönségük előtt.

*N.R.:- Szubzsánerek?*

D.Sz.:- Igen, igen.

*N.R.:- Az micsoda?*

D.Sz.:- Én például ilyennek tartom a progresszív jazzt. Azért merem ezt mondani, mert a dobosom progresszív jazz dobos, azt szereti, azt műveli. Egy matek jazz, minden hang ki van számolva, hogy mikor üt, mikor nem, hányat üt, hova üt, stb.

*N.R.:- Magyarul az lenne a cél, hogy nagyon réteg műfajokat megmutatni?*

D.Sz.:- Igen, és megteremteni nekik azt a kis közösséget, vagy közösségi megmutatkozási lehetőséget, akiket ez érdekel. Én nem szeretem például a progresszív jazzt, szerintem hallgathatatlan, de nagyon tisztelem azt a tudást, ami benne van. Ugyanakkor azt is el tudom képzelni, hogy van 200 ezer olyan ember, aki szerint ez a zene, és amit én csinálok az úgynevezett blues-rockban, vagy kicsit klasszikusabb hard rock műfajban, az meg tinglitangli. Ezek ugye, ízlésviták, nem lehet itt objektív mércéket felállítani; meg kell teremteni ezeket a kommunikációs ökoszisztémákat is. Ezt például társadalmiasításnak hívom, hiszen mindenki számára, akit érdekel az egész történet, lehetőségeket biztosítunk, aztán úgy él vele, ahogy tud, vagy ahogy akar.

*N.R.:- Próbatermek: az elmúlt, belátható múltban két nagy próbaterem-lemészárlásra is sor került. Az egyik volt ugye a Vágóhíd, a másik pedig a Dürer-kertnek a próbatermi része. Miközben ez a program arról szól – bár nyilván nem ez a program felelős érte, csak időben, vagy legalábbis a percepciónkban ez összecsúszik –, hogy több próbaterem kéne, amelynek részei a stúdió és a kreatív műhelyek, aközben éppen eltűnnek a próbatermek. Mi a tervetek erre?*

D.Sz.:- Most az ingatlanfejlesztési kérdésekben tényleg nem vagyok kompetens, fogalmam nincs, hogy mi történik.

*N.R.:- Igen, ezért is hangsúlyoztam, hogy nem az általad benyújtott program felelős ezért, csak mégis összecsúszik a fejünkben a jelen idő, hogy eltűnnek próbatermek, ti viszont azt mondjátok, hogy kellenének próbatermek.*

D.Sz.:- Igen. A stratégia soha nem azt mondja, vagy azt rögzíti, ami van, hanem azt rögzíti, ami kívánatos.

*N.R.:- Igen, ezért is kérdeztem, hogy mi az elképzelés.*

D.Sz.:- Nekünk van mindenfajta elképzelésünk, hogyan lehet ezen javítani. Most már az építésziroda be is küldött egy tervezetet, konténerekből kialakított mobil próbatermek, amiket lehet mozgatni, és jól ki van találva az egész, egyébként nem is annyira drága. Tehát, vannak ilyen típusú innovatívabb megközelítések, ami nem ingatlanfüggő. Magyarán, hogy ha a Közvágóhíd kellős közepén felállítunk egy ilyen konténer próbaterem rendszert, és azt mondják, hogy holnaptól ki kell pakolni, akkor szépen autóra rakod, és arrébb viszed egy másik területre. Ki lehet jelölni azokat a kulturális tereket, amiknek az a funkciójuk, hogy ezeket befogadják. Ha megtudjuk azt a bizonyos kulturális infrastruktúrát a Nemzeti Művelődési Intézettel közösen valósítani, amit ők írtak be a szakágazati stratégiába (közművelődési stratégiába), akkor minden településen lesz úgynevezett kulturális tér. Most nem tudom konkrétan megmondani, hogy a város központját jelenti, vagy az iparnegyed után két lépéssel és három megállóval valami, de ez egy szándék, hogy létrehozzuk ezeket a kulturális tereket (kreatív központoknak is lehet nevezni, teljesen mindegy), ahova be tud menni az alkotó, és ott tud szöszölni a dolgaival.

*N.R.:- A másik slágertéma a rádió. Volt egy olyan időszaka a Petőfi Rádiónak, ahol az innovatív, izgalmasan magyar zenének platformot adott. Ez generálta az iparágnak vagy a piacnak is a pezsgését. Erről nagyon sokan beszéltek nagyon sokat, és most, pár éve, megint gyakorlatilag egy elérhetetlen platform. Az én ízlésem szerint teljesen rádióbarát, vagy rádióban lejátszható zenekaroknak lehetetlen bekerülni. A Petőfi Rádiónál mi a koncepciótok? A Petőfit megváltoztatni, a Petőfi helyére csinálni olyasmit, mint mondjuk a BBC Radio (van ugye a kommersz és a Radio4 talán az alternatívabb). Van egyáltalán állami rádiófrekvencia, ami alkalmas lenne erre?*

D.Sz.:- Igen. Ezt verte le rajtam az Index is, hogy szar a Petőfi Rádió. Én erről nem tehetek, meg nem is nyúlhatok bele. Nem hallgatom a Petőfi Rádiót már évek óta, mert egész egyszerűen nem az én ízlésem szerinti zenét játszanak. Én is átálltam ebbe a »saját magamnak összeállítom a dallistát, és azt hallgatom« típusú médiafogyasztói közösségbe. Mi abban gondolkodunk, hogy hálózatokat hozunk létre. Tehát nem rádióban, nem honlapban, nem magazinban, YouTube csatornában, vagy akármiben gondolkodunk, hanem ezeknek az együtteséből regionális együttműködések keretében létrehozni egy regionális hálózatot. Minden régióra leképezve létrehozni különböző platformokat, amik egymást erősítik, és utaztatott tartalmakban átvesznek tartalmakat egymástól, kialakítani ezeknek a regionális médiáknak-médiakomplexumnak országos sávokat, amikor ugyanaz szól mindenhol. Nagyjából ez a típusú modell lenne a mi feladatunk.

*N.R.:- Várj, én most nem értem. Ez mit jelent pontosan?*

D.Sz.:- Gyakorlatilag megnézzük, hogy melyik régióban milyen típusú médiumok vannak már, milyen regionális rádióadók vannak, ki az, akikkel lehet együttműködni, és azt mondani, hogy van egy ilyen regionális központ, egy kelet-magyarországi kreatív központ, aki begyűjti ezeket a kreatív tartalmakat. Tehát benne van a stratégiában, hogy masszívan megtolnánk az audiovizuális tartalmak gyártását (hang- és képfelvételt vagy videófelvételt). Ezeket regionális szinten kell először strukturálni, hiszen ha nem, akkora lesz a merítés, hogy egyszerűen szerkesztő nincs, aki ezt egyszerűen végig tudja nézni. És ezeket a regionális kis központokat összekapcsolni hálózatba, és utána utaztatott tartalmak; ami Debrecenben mondjuk megtermelődik, és meghallgatják délután 4 órakor, akkor délután 6-kor a győriek átveszik, mert annyira jó, hogy muszáj ott is leadni ezt a koncertfelvételt. Mindegy, hogy miről beszélünk, milyen tartalomról. Utaztatott tartalmak, illetve tartalomgyárakban gondolkodunk, amelyeket MTI modell alapján, szabad rablásban, bárki leközölheti.

*N.R.:- Azt teljesen lehetetlennek vagy kizártnak tartod, hogy legyen egy jó, izgalmas zenei közrádió?*

D.Sz.:- Én ezt egyáltalán nem tartom ördögtől valónak, csak a Petőfi Rádió vezetőivel erről még nem beszéltem. Arról beszéltünk, hogy le kell ülnünk beszélni, tehát még itt tartunk, a barátkozás elején. Én nem venném, nem vindikálnám magamnak azt a jogot, hogy belenyúljak a közmédia bármely csatornájának a szerkesztésébe, mert nem az én felelősségem, nem az én feladatom. Azért van Tiszttartó Titusz a Petőfi Rádió élén, hogy eldöntse, a Petőfi Rádió milyen zenei ízlést szolgál ki. Én inkább az együttműködésben bízom, tehát nyitogatni ott is kapukat. Az országos frekvenciakérdés az, ami az NMHH-hoz tartozik. Van-e ilyen országos frekvencia még szabadon, hogyha van, akkor meg tudjuk-e szerezni mondjuk egy nem Petőfi, vagy Petőfi II., vagy Petőfi VIII., vagy bárminek a sugárzására, és van-e a kormányban annyi szándék, hogy ennek az infrastruktúráját megint finanszírozza. Tehát ezek azok a kérdések, amelyek érintőlegesen szerepelnek a zenei stratégiában, de ezek a nagy döntés után tárgyalandó kérdések. Ha azt mondja a kormány, hogy ez a zenei stratégia így, ebben a formában számára elfogadható, ezek a keretösszegek nagyjából reálisnak tűnnek (az öt évre vetített 24,5 milliárd forint), és hajlandó ezt a 24,5 milliárd forintot valamilyen formában biztosítani, akkor ülünk le ezeket a részletkérdéseket úgy megtárgyalni, hogy a megvalósíthatóság szakaszába lépjenek. A következő félévet erre szánjuk, ezért is indul ‘21-től ez a stratégia. Tehát ‘20-ra csak egy előkészítő kis költség van betervezve, ami pont ezeknek a kérdéseknek a teljes végigbeszélését és vizsgálatát jelenti.

*B.B.:- Leginkább most a fiatalokról beszélünk, milyenek a fogyasztási szokásaik. Mennyire hallgatnak rádiót még egyáltalán?*

D.Sz.:- Azért beszélek ökoszisztémáról, mert minden fronton támadni kell. Hogyha megtoljuk ezt az audiovizuális tartalomgyártást, akkor az automatikusan azt jelenti, hogy elég sok Magyarországon vagy magyar nyelvterületen megtermelődött tartalom felkerülhet a különböző közösségi felületekre, vagy streamszolgáltatókra. Most már nem egy olyan nagy truváj felrakni a Spotify-ra bármilyen albumot. Igazából nem is ez a kérdés, hanem az a kérdés, hogy az oda felkerült tartalmat milyen formában tudod visszajuttatni a fogyasztóknak, tehát hogyan tudod eljuttatni egy adott zenekar Spotify-ra felkerült friss albumának a hírét ahhoz a fogyasztóhoz, akit az mondjuk érdekelhet. Erre ugye mindenfajta közösségi médiás megoldás van, tehát a különböző marketing eszközök használata, ami adott az adott közösségi felületeken. Mindenfajta egyéb kreatív megoldási javaslat is szerepel már félig-meddig kidolgozott állapotban, tehát folyamatosan érkeznek ötletek, mi is gondolkodunk rajta. De itt a nagy kérdés az, hogy képesek vagyunk-e olyan tartalmakat gyártani, ami felkerülhet a Spotify-ra ekkora mennyiségben.

> És hát a médiafogyasztási szokásoknak a megváltozása nem csak a fiatalokat érinti. Tehát ez egy kicsit önbecsapós történet, hogy a fiatalok most már csak a Spotify-on hallgatnak. Döbbenetes, hogy pár év alatt a hírfogyasztás szempontjából, vagy információszerzés szempontjából a televíziók helyét mára teljesen átvette az internet. A magyar lakosság 80 százaléka az internetről tájékozódik. És 20 százalék marad az elektronikus, illetve nyomtatott médiumokra, ami azért radikális fordulat akár a négy évvel ezelőtti médiafogyasztási szokásokhoz mérten is.

Tehát, az egész társadalom médiafogyasztási szokása változik. Ráadásul erre most rátevődött a pandémiás helyzet, amikor brutális online fogyasztás volt. Nem tudtak mást csinálni, bezárt emberek nézték a tévét, és nézték a képernyőt. A tévét egy idő után megunták, ott, ugye, kevésbé lehet válogatni a tartalmak között; vannak mindenfajta tapasztalataink, számaink, hogy mennyire ugrottak meg a különböző kulturális honlapoknak, adattáraknak a látogatói. Brutális. A magyarok felköltöztek az internetre. Ezzel a helyzettel nekünk valamit kezdenünk kell. Ha most nem vagyunk képesek strukturáltan közzétenni azt a kulturális adatvagyont, ami már van, és folyamatosan termelődik, és nem tudjuk ezt izgalmasan csinálni, tehát nem trendi – ez a jó szó, nem? – abban a formában, amit megszoktak, a minőséget nem engedhetjük alább (ha egyszer ő megszokta a YouTube-on, hogy ilyen típusú klipeket szeret nézegetni), up to date formanyelven kell megszólítani, akkor megnyerjük ezt a versenyt. Ha erre képtelenek vagyunk, vagy nem vagyunk képesek betolni ezt a tudást és ezt a struktúrát, akkor meg el fogjuk veszíteni ezt a versenyt, ez ilyen egyszerű.

*B.B.:- Említetted korábban a stratégiai terv különböző szegmenseit. A tehetséggondozás részénél a Hangfoglaló Programnak több szerepe is van, és eddig ez meglehetősen jól működött. Abban a tervben, ami kikerült a netre, szépen visszaköszönnek korábbi tervekben megfogalmazott gondolatok is, amelyeket tovább szeretnétek vinni. Ez most hogy néz ki pontosan: milyen változások várhatók, vagy mit tudtatok továbbgondolni? Talán ez a helyes mondat erre.*

D.Sz.:- Stratégiaalkotáskor az volt a szempont, hogy ami jól működik, azt nem kell elrontani pusztán azért, mert valami újat akarunk hozni. Úgy tudjuk jobbá tenni, hogy több pénzt biztosítunk hozzá, társadalmiasítjuk, szélesebb kör számára tudjuk elérhetővé tenni. A Hangfoglaló Programnak azokat a részelemeit (egymásra épülő modult építettek fel az elmúlt négy-öt évben a hangfoglalósok), amelyek tehát jól működnek, egész egyszerűen nagyobb, masszívabb forrásigénnyel, szélesebb körben lehet majd tolni. Ennyire egyszerű a megoldás; nem kell lerombolni, hanem össze kell építeni a két rendszert. Eddig a Hangfoglaló Program, illetve az NKA Könnyűzenei Kollégiuma az Artisjus által adott körülbelül egymilliárd forintból működött. Ha ugyanezt meg tudjuk csinálni 5 milliárd forintból, az azt jelenti, hogy ötszöröződik az elérés, hanem tízszereződik legalább, mert hirtelen akkora lesz az impact faktora.

*N.R.:- Tehát akkor a Hangfoglaló Program mint mondjuk így – most nem jut eszembe jobb szó – brand, marad?*

D.Sz.:- Miért ne maradna?

*B.B.:- És ha mondjuk ez az összeg megsokszorozódik, akkor az államtól érkezne – most csak a hasunkra ütünk – mondjuk 4 milliárd forint, és az 1 milliárd továbbra is az Artisjus által befolyt összeg lenne*?

D.Sz.:- Ha nem akarunk jogszabályi környezetet változtatni olyan radikálisan, akkor igen.

*N.R.:- Itt többször előkerült a program mellé rendelt összegként, – akár magáról a programról szóló szövegben is – ez a 25 milliárdos összeg, ami több évre lebontott összeg*.

D.Sz.:- Öt évre lebontott.

*N.R.:- Igen, ez garantált valami? Most megint egy ilyen hülye fordulat, de ez már a zsebedben van?*

D.Sz.:- Dehogy van a zsebemben.

*N.R.:- Tehát, ez egy terv.*

D.Sz.:- Ez egy terv.

*N.R.:- Mi erre a garancia, hogy a zsebedbe fog kerülni?*

D.Sz.:- Semmi garancia nincs rá. Az a kérdés, hogy mennyire tartják megalapozottnak a döntéshozók a számításokat. Az irodalomnál ez úgy működött, hogy leraktam egy úgynevezett főigazgatói pályázatot, beáraztam, hogy milyen típusú folyamatokat tudnék elindítani a kortárs irodalomba, milyen struktúrákat tudnék bevinni. Ez ennyi és ennyibe kerül, tehát kiszámoltam a gazdasági szakembereimmel, hogy ennyi nagyjából az éves költségvetés, kollégáimmal letettük az asztalra, a kormány megvizsgálta, és azt mondta, hogy: »17 milliárd, oké, tessék, vigyed, csináld meg, utána elszámolsz vele«. Abban bízom, hogy ez a könnyűzenei stratégia is van annyira jó, mint amit az irodalomban leraktunk, tehát van annyi tudás, és annyira megalapozottak a számok, hogy a döntéshozók azt mondják, hogy nem sajnálják rá ezt az évi nagyjából 5-6 milliárdot, amit kérünk a könnyűzenére, tartják annyira fontosnak, hogy ezt betolják. Egyébként ez nem egy nagy összeg. Tehát 25 egyben brutálisan nagynak hangzik, de évekre lebontva 5 milliárd forintot elégetni egy olyan kulturális ágazatra, ami széles tömegeket ér el, és van társadalmi haszna, az szerintem egy megtérülő történet. Tehát abban bízom, hogy amikor ez a kormány elé kerül, maga a stratégia, akkor a kormány azt fogja mondani, hogy ha nem is 25 milliárdot, mert éppen vészhelyzet van, gazdaság recesszióba került, de valamennyit fog adni. Ez attól függ, hogy mennyi lesz a kasszában nyilván, ezért nem tudunk mi ebben megelőlegezni sem döntést, még óhaj, sóhaj szintjén se, hogy bár adnák ide. Nyilván, ha éppen szarban van az ország, akkor vannak fontosabb dolgok ennél. Ez majd akkor fog kiderülni, amikor eljutunk odáig. Egyelőre a Nemzeti Kulturális Tanácson belül ez egy szakágazati stratégiaként készült. Körbevéleményeztük egymás szakágazati stratégiáit, most van a szavazás arról, hogy támogatjuk-e vagy nem. Én kétlem, hogy bárki azt mondaná, hogy nem támogatja a könnyűzenei stratégiát – pláne egy ilyen nagy médiahiszti után, eléggé az érdeklődés homlokterébe került. A végén egy pozitív ajánlással fog majd a kormány elé kerülni, de ennek az ütemezését most még nem látom.

*N.R.:- Főleg, hogy most már a pénzügyminiszterről is tudjuk, hogy metálos.*

D.Sz.:- Az a nagy szerencsénk, hogy én folyamatosan lobbizok, próbálom bekeríteni a döntéshozókat, és elég sok döntéshozóhoz van közvetlen elérésem a Századvéges múltam okán. Úgyhogy folyamatosan beszélek emberekkel, elküldöm nekik a stratégiát. Az a nagy szerencsénk van, hogy a kormánynak egyik fele gitározik titokban, másik fele meg szeretett volna gitározni, csak nem tudott megtanulni, de ettől még a rajongása megmaradt, a könnyűzene.

*N.R.:- A miniszterelnök melyik csoportba tartozik?*

D.Sz.:- Én szerintem ő az apa csoportba tartozik, aki öt gyerek okán a kortárs könnyűzenével kénytelen-kelletlen tisztában van, mert az autóban valamit hallgatni kell a gyerekekkel. És főleg a lányok ugye azért eléggé trendkövetők vagy divatkövetők, tehát ő néha olyan zenekarokat és olyan zeneszámokat szokott idézni, amiről azért az embernek, hogy is mondjam, az utolsó lett volna, ami eszedbe jut, hogy ő azt ismeri. De ismeri a magyar könnyűzenei szcénát, azt nem tudom, hogy tud-e gitározni.

*N.R.:- Ha már szóba került a miniszterelnök, volt bármilyen személyes beszélgetésed vele? Tudjuk azt, hogy ő ehhez az egész könnyűzenei programhoz hogyan áll, van-e valamilyen információja a magyar zeneiparnak az aktuális állapotáról? Van erről valamilyen gondolata, mondása, állítása?*

D.Sz.:- Információja biztos, hogy van, főleg a pandémiás matatós ménkű beütése után mindenfajta számok és tervek eljutottak hozzájuk. Ezt tudom, a Music Hungary is készített anyagot, meg mindenki küldte felfele a döntéshozóknak, tehát az előbb-utóbb az ő asztalán landol, és akkor megnézi. A könnyűzene kérdése már régóta foglalkoztatja, tehát szerette volna ezt is – nem rendbe tenni, hanem megnyugtató módon a helyére tenni a magyar állami kultúrpolitika palettáján. És talán a közeljövőben sor kerülhet egy olyan beszélgetésre, hogy az általam készített stratégia mentén ő majd elmondja a véleményét. Ez azért van fordítva általában, mert én még nem estem ki az elméleti szakember szerepéből, tehát amikor kapok egy feladatot, legyen egy titulus: a magyar könnyűzene megújítása. Ezt azért kaptam egyébként, mert vertem az asztalt a Nemzeti Kulturális Tanács ülésén, hogy: könnyűzene, könnyűzene; 15 ezer ember maradt most állás nélkül: zenészek, illetve hangosítók, meg egyéb rendezvénytechnikusok. És akkor a miniszter úr mondta, hogy hát te ennyire tudod ezt az egészet (Kásler miniszter úr nem tudta, hogy én rockzenész vagyok, az így még nem ment át), akkor esetleg vegyem kézbe, mert bent a minisztériumon belül nincs ennek felelőse. Az kiderült a Nemzeti Kulturális Tanácson, hogy nincs ott a tárgyalóasztal mellett. Ezután kaptam azt a felkérést, hogy június 10-ig nagyon gyorsan tegyek le egy szakágazati stratégiát a könnyűzenére is. Másik hármat írtam addig, és akkor hirtelen négy nap alatt összeraktuk ezt az anyagot. És most már megvan az anyag. Ebben azt mondom el, hogy mit kéne csinálni, és nyilván az van benne, hogy én ezt meg is tudom csinálni. Tehát látom azt, hogy ki az, aki képes ezt az egészet végigtolni, és milyen rendszeren belül. Most ezt fogja bemérni a miniszterelnök úr: valóban úgy gondolja-e, hogy ezt én képes vagyok végigvinni, vagy végigmenedzselni, és valóban szükség van-e ennyi energia, meg pénz betolására.

*B.B.:-* *A leírásban az is benne van, hogy a különböző szervezetek hogyan fognak összekapcsolódni, tehát a PIM alatt lévő Magyar Könnyűzenei Központ. Jól mondom?*

D.Sz.:*\-* Van a PIM-nek egy cége, a Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. és a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kft.-n belül van egy Könnyűzenei Központ nevű igazgatóság.

*B.B.:- Abba kapcsolódna be a KÖSZI?*

D.Sz.:- Igen, igen, a kettőből egyet kellene csinálni.

*B.B.:- Tulajdonképpen miért nincsen évek óta egy művelődésügyi minisztérium?*

D.Sz.:- Jó kérdés, de ez kormányzati kérdés, én pedig nem vagyok kormánytag. Egy közepes méretű irodalmi múzeumnak vagyok a főigazgatója, úgyhogy nem az én kompetencia szintem ezt megválaszolni. Egyébként a struktúra kapcsán, két logika érvényesül ma a közpénzeket kapcsán. Van egy, ami mondjuk bemegy egy állami intézménybe, ez a PIM. Ez egy múzeum, a maga nehézkedésével és lassúságával. Tehát államháztartáson belül vagyunk, különböző jogszabályok vonatkoznak rá, elképesztő nehéz pénzeket elkölteni úgy, hogy az Állami Számvevőszék másnap ne legyen ott, és ne mondja, hogy ejnye-bejnye, vagy a Közbeszerzési Hatóság. Itt van egy ilyen nehézkedése az állami intézményrendszernek, ami egyébként rendjén való, hiszen egy múzeum nem arról szól, hogy szökőkútként dobálja ki a közpénzt.

> Ez így oké, de mégiscsak egy piaci versenyben kell mozogni. Cégek között kell valamit tenni, ezért általában a nagy állami intézmények szerencsésebbje létrehoz egy állami céget, ami cégszerűen tud működni. Még mindig versenyhátrányban van a piaci szereplőkkel, hiszen közbeszerzéseket kell kiírnia, meg végig kell tolnia az egészet, sokkal gyorsabban dönthet. Ezért van a Petőfi Irodalmi Ügynökség, mert ott sokkal gyorsabb a döntéshozatal,

és nem kell végigmennie költségvetési felügyelőn maga az összeg jóváhagyása, hanem ott az ügyvezető igazgató egyszemélyi felelőssége, hogy mire mennyit, milyen alapon fizet ki.

*N.R..:- Mekkora stáb hozta össze ezt a programot? Milyen háttércsapat? Heten?*

D.Sz.:- Öt.

*B.B.:- Öten.*

D.Sz.:- Velem együtt öten. Voltam én, és négy olyan ember, aki nem értett egyet. Addig vitatkoztunk, amíg kialakult a konszenzus. Ez a szép az egész történetben, mindenki visszalépett kettőt.

*N.R.:- Legyen egy keretes szerkezet, zárjuk is ezzel. Mi a tipped, két hét múlva milyen verdikt fog születni?*

D.Sz.:- Szerintem, aki pontosan tudja, hogy mi fog történni két hét múlva, az hazudik. Tehát a vezető virológusok mondták nekem, hogy széttéphetik a diplomáikat: nem tudjuk, hogy viselkedik ez a vírus. Nem úgy viselkedik, mint egy klasszikus, szokásos influenzavírus, mert akkor nyáron el kellett volna tűnnie. Nem tűnt el, sőt erősödött bizonyos helyeken. Nem telt el elég fizikai idő, hogy megtanulják. Ennek is van egy ideje, egy-két év kell, amíg kitanulják a vírusnak a viselkedését, és látják a szövődményeket, hogy vannak-e szövődmények. Itt fizikailag kell eltelnie egy bizonyos időszaknak, hogy egyáltalán értelmes dolgokat tudjanak állítani róla. Amit ma látunk a világban bárhol, bármilyen döntéshozatalt, mindenki ködöt szurkál. Úgyhogy fogalmam nincs.

*N.R.:- Nagyon szépen köszönjük, hogy eljöttél. Legközelebb folytatjuk.*