> ## Content Index
> Fetch the complete content index at: https://www.demeterszilard.hu/llms.txt
> Use this file to discover other available public pages before exploring further.

# Apamondta - FM 9, Campus Rádió
- URL: https://www.demeterszilard.hu/apamondta-fm-9-campus-radio/
- Published: 2022-05-04T16:29:18.000Z
- Updated: 2022-05-04T16:29:18.000Z
- Author: Szilard Demeter
- Tags: Nagyinterjú, Térré lett idő, #Import 2026-11-06 15:17

**Porkoláb Gyöngyi beszélgetése Demeter Szilárddal**

**Két generáció elég ahhoz, hogy nyelvet és kultúrát váltsunk – főleg ott, ahol a szórványban élők közösségei meggyengülnek. De mit jelent valójában magyarnak lenni? Hol őrizzük a kultúránkat: a nyelvben, a történeteinkben, az emlékeinkben, a gyerekeink tekintetében? A magyar nyelvújítás kora intellektuális bátorságból született: saját szavainkkal akartuk megérteni és elmondani a világot. Ez a szellemi önállóság ma is él. A népmeséink, hőseink, irodalmunk és a gyerekkorban megtapasztalt biztonságérzet, a család azt üzenik: a kultúra nem elvont fogalom, hanem otthonosság, amely megtart a legnehezebb időkben is.**

*\- És most jöjjön az a műsor, amit még a legkeményebb férfiak sem vesznek félvállról. Egy műsor, ahol a vendégek mindig őszintén beszélnek. Az FM 9-ben, a Campus Rádióban jön az* apamondta.hu*: kimondatlan érzések az apaságról, történetek a gyermeki rajongásról, a hétköznapok teendőiről. A mikrofonnál Porkoláb Gyöngyi.*

*\- Szeretettel köszöntöm kedves hallgatóinkat. Önök az FM 90 Campus Rádió* Apamondta.hu *című műsorát hallgatják. Nagy-nagy szeretettel köszöntöm a stúdióban Demeter Szilárdot, aki ebben a műsorban mint édesapa kapott meghívást.*

\- Végre.

*\- Végre.*

\- Szeretettel köszöntöm én is a hallgatókat.

*\- De hát nem mehetünk el amellett, hogy megemlítsük, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, és annyi mindent tudnék még itt felsorolni, bízom benne, hogy ebben az egyórás műsorban sok mindenről szó lesz. Ugye filozófus, író, zenész, apa, na szóval belevágunk ebbe a mai beszélgetésbe. A hallgatóinknak is, meg esetleg neked is elöljáróban annyit, hogy ez egy olyan műsor több mint két éve már, amely megpróbál bizonyos generációs mintákat bemutatni, olyan történetek, élmények révén, amelyek mindig ott lapulnak bennünk, de talán a hétköznapokban nem vesszük észre, hogy miként hatnak ránk, egy-egy döntésünknél, vagy nehéz helyzetben hogyan működünk mi ezek szerint a hozott minták szerint. Te Székelyföldről származol, a hallgatóknak talán annyit még elöljáróban, hogy mi ismerjük egymást régebb óta, ezért tegeződünk ebben a műsorban. Mi az, amit szerinted te otthagytál, és mi az, amit magaddal hoztál Székelyföldről, hiszen már most jó néhány éve itt élsz Budapesten, és hát nagyon hasznos területen, a kultúrában tevékenykedsz.*

\- Amit otthagytam, az egyértelműen a szülőföldem és a hegyek, ezért 2018-ban, akkor még ilyen szépreményű Századvéges elemzőként a Mátra egyik zsákfalujának a zsákutcájának a végén vásároltunk egy ilyen (Kádár-kockának hívják) rendes falusi házat, félhektáros telken fillérekért. És azért ott, mert szemben van a Kékestető, meg a Galyatető, tehát ha picit hunyorítok, olyan, mintha a Madarasi Hargitát látnám. Tehát, hogy visszaadta ezt a hegyi érzetet. De a hegyek azok rettenetesen hiányoznak nekem. Tehát, hogy egy ember az az Alföldön el van veszve.

*\- Igen.*

\- Tehát addig ellátsz, ameddig nem szégyellsz, az valami katasztrofális. És amit hoztam, az egyrészt a neveltetésem, másrészt az érzékenységem arra, hogy amikor veszélybe kerül az anyanyelvi kultúra (én a Ceauşescu diktatúrában születtem és nőttem fel, egyébként a legmagyarabb városban, Szentegyházán, ahol csak a rendőr, meg a főmérnök, meg a szekus volt román, mindenki más magyar volt)...

*\- Te Székelyföldön születtél, és Szentegyházán nőttél föl?*

\- Igen, igen.

*\- Ami picike, hát kisebb település.*

\- Hát az egy hétezres kisváros.

*\- Igen.*

\- Igen, és akkor ettől még a román kommunista diktatúra el akart minket tüntetni, és az anyanyelvi kultúra volt az, ami megtartott. Most Szentegyháza arról híres, hogy ott van a Szentegyházi Gyermekfilharmónia, ami egy 140-150 tagú gyermekfilharmónia, falusi gyerekekből összerakva, tehát nincs zeneiskola, nincs zeneiskolai képzés, és Haáz Sándor tanár úr 1982-től a helyi fúvószenekart összekötötte az általa megtanított vonósokkal, megértette az iskolakórust, ez lett a gyermekfilharmónia. Mi ott a polgári dekadens kultúrát játszottuk anélkül, hogy tudtuk volna, mit játszott. Hamarabb játszottam Mozartot, mint hogy tudtam volna, hogy ki az, mi az, Mozart.

*\- Kodályt gondoltam volna, hogy hamarabb játszottatok, esetleg Kodályt, meg énekeltetek.*

\- De az is volt. Meg a Bach parasztkantátájával nyitja '82 óta minden koncertjét a gyermekfili. Szóval, hogy ez így megtartott bennünket. Ugyanakkor meg azt is láttuk, ha kimozdultunk ebből a tömbmagyar részből, hogy a két generáció alatt gyakorlatilag nyelvet és kultúrát lehet váltani szórványvidéken. A nagymama már az unokájával nem tud beszélgetni, mert a nagymama magyarul beszél, az unokája meg csak románul beszél, és nincs közös nyelvük. Tehát mi egy picit érzékenyebbek vagyunk azokra a trendekre, amelyek most akár a globalizáció okán a magyar kultúrát tudják veszélyeztetni.

*\- A magyar kultúra kapcsán: nyilván sokféleképpen lehet definiálni azt, hogy mit jelent a magyar kultúra, de egyáltalán a te lelkedben, akár azt mondom neked, hogy magánemberként – tudom, hogy nagyon nehéz különválasztani egy olyan pozícióban, és egy olyan felelősségteljes munka mellett, amit végzel, de hogyha mégiscsak akarnád, vagy tennénk egy próbálkozást erre –, mi tulajdonképpen a magyarság, vagy az a fajta magyar kultúra? Azt hol hordozzuk, a nyelvünkben? Pont, amit te is említettél, hogy két generáció alatt gyakorlatilag már nem tudnak azonos nyelven kommunikálni ugyanarról a tőről fakadó generációk.*

\- Elsősorban a nyelvünkben, tehát nyelvünkben élünk, de ezt most szó szerint kell érteni.

> Volt egy ilyen, én úgy nevezem, hogy magyar kopernikuszi fordulat, amikor Kazinczyék úgy döntöttek a nyelvújítás korában, hogy mi nem honosítjuk a germán nyelvterület altörzseként a német fogalmakat, vagy nem csatlakozunk be a francia kultúrához, vagy nem a latin fogalmakat fogjuk magyarítani, hanem saját szavakat alkotunk, a saját nyelvünkön keresztül vesszük birtokba a világot. Ez az intellektuális bátorságnak szerintem a csúcsa a magyar kultúrán belül, viszont akkora felhajtóerővel bírt ez, hogy magyarként kezdtek nézni a világra

(ebből nőtte ki magát az úgynevezett reformkor, tehát amikor Széchenyitől Kossuthon át Petőfiig gyakorlatilag kicövekelték azt, amit mi modern magyar kultúraként ismerünk, vagy anyanyelvi kultúraként ismerünk), és ez olyannyira jól sikerült, hogy a vesztes szabadságharc után, a rá következő évszázadban, a XX. században két világháború és két embertelen diktatúra ellenére megtartott minket a saját kultúránkban. A nyelvünk ilyen szempontból szekértábor, védfal: egyszerre híd és korlát, olyan értelemben korlát, hogy nincsenek nyelvrokonaink, élő nyelvrokonaink, tehát nem úgy vagyunk, mint neolatin nyelvcsalád tagjai, vagy a szlávok.

*\- Kicsit unikálisak is vagyunk pont ezért.*

\- De emiatt nekünk le kell tudnunk képezni az egész világot.

\- A teljes világmindenséget valahogy meg kell tudjuk fogni a nyelvünkön keresztül, és ezért van az, hogy a magyar nyelv hihetetlenül gazdag, meg a magyar kultúra is hihetetlenül gazdag és sokszínű, és ez a sokszínűség a mi erőnk. Én mindig ezt mondom, amikor bele akarnak lökdösni ilyen szekértáborok közötti harcba, meg hogy akkor tegyek igazságot, meg hogy fojtsam meg egyiket, vagy nyírjam ki a másikat, hogy nekünk az az erőnk, hogy ilyen is van, meg amolyan is van. Az, hogy ők nem értenek egyet, az engem kevésbé érdekel, nem vagyok sem a pszichiáterük, sem a papjuk, oldják meg egymás között, felnőtt emberek; de az, hogy ők vannak, tehát a baltól a jobbig, vagy a szélsőbaltól a szélsőjobbig vannak, ez tesz minket erőssé.

*\- Ez mennyire érdekes, hogy a magyar nyelv ilyen értelemben is hordozza ezeket az értékeket, félre tudunk értelmezni, de hogy minket értsenek, ahhoz mennyi minden más is szükséges. Ezért ez itt Európában egy komoly küldetés is talán, és pont az a feladat, amit te is viszel a Petőfi Irodalmi Múzeumban a munkatársaiddal együtt, hogy a magyar kultúrát értsék Európa különböző országaiban, ez is cél lehet?*

\- Célnak kell lennie.

*\- Halljuk, csak nem biztos, hogy értjük olyan módon egymást. A félreértelmezésről jutott ez csak eszembe, említetted, hogy ki mit akar akár félreértelmezni, akár belebeszélni.*

\- Nekem van erre egy megfejtésem. Picit távolabb leszek most az apai szerepemtől, most legyen mondjuk a filozófussal. Volt egy Martin Heidegger nevezetű német filozófus, akiről ma már nem illik beszélni, mert kiderült, hogy náci volt, de amikor én Debrecenbe jártam Phd-zni Vajda Misuhoz, akkor pont Heideggerrel foglalkoztam, tehát ő volt a nagy fordítója, Vajda Mihály professzor úr (nem tudom, lehet-e itt Misuzni).

*\- Igen.*

\- Martin Heidegger mondta azt elég nagyképűen, hogy filozófiát művelni két nyelven lehet, ógörögül és németül. Ez a két nyelv alkalmas arra, hogy kifejezze a gondolatokat. És pont Vajda Misuék bizonyították be a *Lét és idő* fordítási folyamata során, hogy a magyar nyelv tökéletesen alkalmas arra, amit Heidegger el akart mondani németül, azt magyarul mi nagyon szépen le tudjuk fordítani, a magyar nyelv zseniális ebből a szempontból.

*\- Ugye azt mondtad, hogy nem apaként válaszolsz erre a kérdésre.*

\- Filozófusként.

*\- Filozófusként.*

\- Nekünk az mennyire fontos.

*\- Igen.*

\- A magyar nyelv ebből a szempontból nagyon jó, csak a magyar gondolkodás nem filozofikus, tehát nem szeretjük ezeket a vastraverz nagy rendszereket, nincs is nagy rendszerépítő filozófusunk, ha csak Lukács Györgyöt nem számítjuk annak.

> Mi a költészetben mondjuk el, hogy mit gondolunk a világról, a metafizikai megfejtéseink versek, és hogyha valami narratívát akarunk, elmesélni a világ történelmét, akkor egy történetet mondunk el. A prózánk olyan, a népmesénk olyan, az irodalmunk, tehát mi inkább irodalmilag fejtjük meg, vagy költőien fejtjük meg a világot, mintsem vastraverz, vagy racionális érvelés folytán, ezért nehéz fordítani;

nem a magyar nyelv a hibás, hanem a többi nyelv a hibás szerintem. Ráadásul most az egész világ arrafele tolódik az angol nyelvnek a dominanciája okán, hogy mindenki kommunikál. Ha átmegy a message, akkor rendben van. De hát mi nem message-ket küldözgetünk a világról, amikor saját magunkról beszélünk; a magyar észjárásnak a sajátosságát, vagy hogy mi miért gondoljuk így, vagy úgy, azt lehetetlen megérteni a történelmünk és a kultúránk ismerete nélkül. Mi igazából abban tudunk segíteni, hogyha a magyar kultúra egészét megpróbáljuk, a hozzáadott értékünket megpróbáljuk megmutatni a világ számára. Ezért szoktam én azt mondani a különböző kulturális szereplőknek: az, hogy valaki k-pop fiúbandát akar építeni Budapesten, az minket nem érdekelhet, hiszen az, hogy ki a jobb K-pop, azt a versenyt a koreaiak indulásból megnyerik, hiszen az övéket ők találták ki. Mi keressünk valami olyat, ami magyar, amit rajtunk kívül senki más nem tud. Ez semmi más nem, csak a mi örökségünk és hagyományunk, ha már megemlítettük Kodályt és Bartókot.

*\- Igen.* 

\- Bartók egy eléggé világszínvonalú és világhírű zenei világot tudott összerakni abból a gyűjtésből, abból a dalkincsből vagy zenei örökségből, amit ő a Kárpát-medencéből, illetve a világ más részéről is összegyűjtött. És ez mind a miénk. Mi itt ülünk egy óriási kincsesláda tetején, és ahelyett, hogy kiszedegetnénk ezeket a kincseket, és magunkra aggatnánk, hogy figyeljenek fel ránk, lelakatoljuk.

> És akkor azt mondjuk, hogy itt ülünk a kincsesláda tetején, de mi inkább németek akarunk lenni, vagy franciák akarunk lenni, vagy britek akarunk lenni. Olyan versenyekben veszünk részt, amit indulásból elveszítünk.

Picit visszakötve a műsor karakteréhez, én azt érzem, hogyha ezt nem lépjük meg, és nem a gyerekeinkre célzunk, nem fogunk mindent elkövetni annak érdekében, hogy ők is ebben az anyanyelvi kultúrában éljenek és nőjenek fel, akkor őket el fogjuk veszíteni. Tehát el fogunk jutni ahhoz a nagymama-unoka párbeszéd-képtelenséghez, csak az a különbség, hogy itt mind a két ember magyarul fog beszélni, a nagymama is, meg az unoka is, csak nem ugyanazt fogják érteni a szavak alatt.

*\- Persze. Itt ülünk a Debreceni Egyetem tövében, ahol fiatal gondolkodó emberek tanulnak, de nemcsak itt az egyetemen, hanem annál kisebb gyerekek, már az óvodás kortól kezdve. Te mit látsz lehetséges – akár eszköznek – abban, hogy segíteni tudjunk a családoknak, egy édesanyának vagy egy édesapának? Mi az, amit ő nagyon egyszerű módon tud alkalmazni, hogy megmaradjon az, amiről te is beszéltél, tudjuk érteni, de ugyanakkor gondolkodó felnőtteket neveljünk akár már egy ötéves gyermekből egy óvodában?*

\- Minden rész, eszköz a rendelkezésünkre áll. Egyrészt a magyar népmesekincs egy nagyon-nagyon gazdag és jó kódokat átadó népmesekincs, vétek ezzel nem élni. Nemcsak a népmese, hanem népdalkincsünk is, tehát a népi kultúra rettenetesen gazdag, pontosabban nem jó a rettenetesen – hihetetlenül gazdag, és ráadásul mintákat tud közvetíteni a gyerekek számára. Másrészt pedig vannak a magyar gyermekirodalom, a magyar animáció, tehát a mesefilmek; az elmúlt évtizedekben olyan termés volt itt most csúnya szóval, ami szerintem világbajnok. Egész egyszerűen pont a kommunista diktatúra okán letiltottak írókat, nem volt más menedékük, csak a gyermekirodalom, mert ott békén hagyták őket, hogy akkor írjál gyerekmeséket, gyerekverseket. Weöres Sándor ennek a legikonikusabb figurája, mondjuk. Nagyon-nagyon színvonalas minta a teljes kulturális vagy művészeti ágra tekintve. Na most ezt kellene kiszabadítani és hozzáférhetővé tenni. Én gyakorló apaként idegbajt kapok a YouTube-tól, mert nem tudom, hogy a gyerekem a következőben mire fog rákattintani. Napi 20 percet nézhet mesét szegény, és hát nyilván a magyar rajzfilmcsatornára inkább nem kattintok az importált rajzfilmek okán, tehát magyar meséket próbálok neki mutogatni, de aztán csak átpöcögtet, mert ők már így nőnek fel, simogatják a képernyőt, és megkeresik a saját fogyasztásukat.

*\- Szinte nem is kell tanítani nekik, egyszerűen beleszületnek abba, hogy hogy működik.*

\- Én úgy gondolom, hogyha lenne egy olyan mesecsatorna, online stream platform, ahol ezek a magyar népmesék, illetve a magyar animációs stúdióknak az elmúlt 70 évéből lennének összegyűjtve és hozzáférhetővé válna, mindezt körítve az egyébként megint csak zseniális magyar gyerekzenekarokkal (nálunk nem a Baby Shark a menő, hanem a Kaláka).

*\- Bizony.*

\- Tehát van egy nagy audiovizuális archívumunk, ezt kellene valahogy kiszabadítani és ingyenesen hozzáférhetővé tenni, mert akkor – az én saját tapasztalatom és meggyőződésem szerint – nincs az a családanya, aki ne ezt kapcsolná be a kisgyerekének, mert itt biztonságban van, jó tartalmakat kap, és ugye nekünk az a legfontosabb a gyerekünk tekintetében, hogy biztonságban legyen és épüljön, tehát hogy jobb emberré váljon.

*\- Több kutatás is vizsgálta azt egyébként, hogy már bölcsődés korban azok a kis mondókák mennyire sok olyan szimbólumot tartalmaznak, amelyek bizonyos félelmeket, bizonyos feszültségeket tudnak oldani a gyerekekben. Néha egy-egy szó, ami lehet, hogy a felnőtt számára félelmetesnek tűnik, de annak a verbális elhelyezése abban az adott mondókában rendkívül komoly felszabadító erővel bír. Tehát ilyen értelemben tényleg fontos lenne talán visszatalálni, vagy legalábbis erősíteni ezeknek a jelenlétét a családok életében. Nyilván van egy olyan vonulat, ami próbálja ettől kicsit távolabb helyezni ezeket, vagy csak modernebbé tenni.*

\- Kiszolgáltatottá tesszük a gyerekeinket, az élet nem lehet puhább.

*\- Gyakorlati tanácsként egyébként ezt meg lehet csinálni, tehát azt mondom a gyereknek, hogy 20 perc YouTube, és akkor utána én is figyelem az órámat, mert aztán amíg a gyerek nézi 20 percig a YouTube-on azt a kis dalocskát vagy mesét, addig persze én elkezdek mondjuk valami mást csinálni, főzni, vagy éppen egy anyagot írni, utána nekem is következetesen vissza kell menni, ugye? És hogy azt fontosnak tartod, hogy esetleg az a tartalom, amit ő látott, hogy arról tudjatok ott, akkor beszélni?*

\- Nálunk minden este van, most már egy koreográfiája ennek az estének. Ez úgy néz ki, hogy vacsoraidő környékén van ez a 20 perc mesenézés. Utána elmegyünk fürödni, még mindig én fürdetem. Egyébként ötéves fiam van, csak a hallgatók kedvéért mondom.

*\- Igen, én rátértem.*

\- Akinek hosszú a haja, mert ő rocker, tehát apja-fia.

*\- Bár neked nem hosszú a hajad most.*

\- Nekem most már nem, de az volt valamikor.

*\- Igen.*

\- A hajmosás környékén azért mindig vannak balhék, de hát mondtam neki, hogy aki hosszú hajat akar, az ki kell állja.

*\- Persze.*

\- Ez az ára, a szépségért meg kell szenvedni.

*\- Igen.*

\- Akkor utána van egy rövid koncert, amikor ő most legutóbb éppen Tankcsapdát énekelt, el is küldtem Fejes Tominak a felvételt, hogy hogyan értette meg *Rock a nevem* című számát, és akkor utána meseolvasás. Tehát, hogy ez egy ilyen rendes koreográfia, és a mesenézés és a meseolvasás közti időszakban értelmezzük azokat a meséket, amit megnézhet a fürdőkádban, ilyen kis figurákkal játszunk, illetve amikor dalt ír, idézőjelben, tehát amikor nem mást ad elő, akkor megpróbálja megfogalmazni dalszövegben azt, amit látott a mesében, és akkor nem tudom. Ilyen homlokráncolva fedezem fel, hogy nem tudom, a rabló bement a börtönbe, tehát így elindul ez a dal, saját dal, és akkor tudom, hogy már megint elkattintott valahová.

*\- Igen.*

\- Tehát, hogy ilyen Playmobil mesefilmeket szokott néha nézni. Szóval ezért mondom, hogy veszélyes.

*\- A ráhatása ott van ezeknek a filmeknek.* 

\- Így van, beépülnek.

*\- Hogyha mesekönyvekben gondolkodunk, akkor abban mi a tapasztalatod, akár szülőként miként választunk mesekönyvet, fontos-e az, hogy az az illusztráció narrálja gyakorlatilag a szövegtartalmat, vagy hagyjuk egy kicsit akár szabadon gondolkodni e tekintetben is a gyerekeket?*

\- Most éppen egy kísérletező periódusban vagyunk, tehát sikerült nagy nehezen kihozni a Bogyó és Babóca történetből, ez ilyen három és négy év közötti. Érdekes módon a Kuflik hozták ki, tehát a Dáneil András-féle Kuflik, amiket szerintem annyira nem ért, vagy nem úgy ért, ahogy én értem. Mind a ketten nagyokat röhögünk ott a poénokon, csak ő szerintem mást vesz le. Aztán megpróbáltam egy kis Lázár Ervint kanyart tenni, de még annyira nem vevő, akkor Fodor Sándornak a *Csipiké*jét viszont már szereti. Tehát, hogy ez így sikerült, de akkor bejött a Mancs őrjárat, ugyancsak a YouTube miatt.

*\- De az kihagyhatatlan egy fiú életében.*

\- Most megpróbáljuk ebből is kinevelni, és érdekes módon most a Mancs őrjáratból Varró Dani billenti ki. Tehát most a Varró Dani verseket nagyon kedveli, már szavalgatja is.

*\- Tök jó, mert azok nagyon maiak.*

\- Igen, igen. És mindezeknek mindig ott van a népmese. Tehát a népmese az mindig ott van. Ha hosszú útra megyünk, akkor a Magyar Népmesék sorozatot hallgatja. Az annyira jól meg van csinálva, hogy gyakorlatilag hangoskönyvként is működik, és akkor az, amit hallgatunk, nyilván Tankcsapdával, illetve Queennel, vagy AC/DC-vel váltogatva. Mégiscsak egy rocker, tehát azért vannak ilyen kis zenei szünetek, de az, ami az úton leköti, az a magyar népmese, és el is tudja mesélni. Tehát most már szóról szóra tudja ezeket a népmeséket, ami nem baj, tehát hogy ivódjon bele. Van ez a mix, mindig próbáljuk keverni. Az a lényeg, hogy lehetőleg olyan tartalom legyen, ami őt megszólítja, amitől nem megijed, hanem elgondolkodik. Tehát, hogy továbbgondolja a maga ötéves szintjén, és akkor megpróbálja értelmezni. Ja, és akkor az altatás mindig az édesanyjának a feladata, és este az altatási időszakban van a titokmegbeszélésük, tehát amikor anya-fia megtárgyalják a világ dolgait, de hát az nyilván azért van így kitalálva, hogy azt a bizonyos anyai közelséget, azt most ne trollkodjam én az apai morgolódásommal, mert amikor én altatom, akkor vagy ő nyeri meg a versenyt, tehát én bealszom, annyira fáradt vagyok, vagy pedig morgok rá, hogy akkor ennyi, lejárt tíz percet, most már aludjál, tehát azért kevésbé puhán.

\- *Gondolom, hogy képes az időt is húzni néha pont azért, hogy ez az intimitás egy kicsit kinyúljon. A gyerekek szeretik ezt a részét.*

\- Meg van egy ilyen bennük, hogy a napi események akkor lecsapódnak, és eszébe jutnak élmények. Sokáig nem mesélt például arról, hogy mi történt az óvodában. Megkérdeztem, hogy mi történt az óvodában, és akkor annyi volt, hogy: játszottunk. Semmi izgalmas, és akkor este jutott eszébe, hogy mit csinált Beni, vagy Krisz mit mondott.

*\- Igen*.

\- És akkor ezeket szokta elmesélni az anyjának, akkor kijön, és utána adja a drótot nekem, hogy a fiad már megint mit csinált ott Beniékkel. Tehát ott van azért egy ilyen 4-5 fős ördögfióka csapat.

*\- Hát ezek már kicsit rituálék is, amiket mondtál, és szerintem nagy élményként meséli el minden édesapa ezeket az élményeket, de ezek rendkívül meghatározóak. A te gyerekkorodban volt valamilyen élmény, amire vissza tudsz emlékezni esetleg?*

> \- Nekem a legnagyobb élményem az áramszünetek voltak. Ugye a Ceauşescu diktatúrában rendszeresen volt áramszünet, ami alatt nem lehetett csinálni semmit. Amikor már odanőttünk, 8-9 évesek voltunk, akkor még talán zseblámpával tudtunk olvasni, de előtte, az olvasni tudás időszaka előtt szegény édesanyámnak kellett kitalálnia, hogy mit kezdjen a három átok kölyökkel.

Az egyik legmeghatározóbb kép, ami él bennem; ez egy negyedik emeleti panellakásról beszélünk, kétszobás, azt hiszem összesen 45 négyzetméteren nőttünk fel, így öten, mármint a három gyerek és a szüleik.

*\- Igen*

\- És hogy állunk az ablakban, nézünk a Madarasi Hargitára, meg a csillagos égre, és édesanyám népdalokat énekel. És még a mai napig bele tudok borzongani, hogy ez mennyire jó volt nekem, tehát nekidőltem édesanyámnak, a puha hasfalának, és hallgattam a népdalokat, vagy együtt énekeltük, aztán elég hamar megtanultam furulyázni, akkor már én furulyáztam, és akkor ők énekeltek a húgommal, tehát akaratlanul is tartalmas időtöltéssé váltak az áramszünetek.

*\- Hogyha már így említetted a testvéreidet, van egy lánytestvéred és a harmadik, van egy nagy bátyád. És hogy is mondtad, égedelem, vagy nem tudom, milyen gyerekek? Tehát, hogy rosszak voltatok?*

\- Bátyám nem. Ő négy évvel idősebb, mint én, és a húgom meg alig egy évvel fiatalabb, mint én. Tehát én a húgommal kvázi ikerként nőttem fel. Mi voltunk a kicsik, és a bátyám volt a nagyon szigorú nagy testvér. Tehát ő egy nagyon pedáns, nagyon rendes, nagyon okos ember, a mai napig tisztelettel és csodálattal tudok felnézni rá. A magyar nyelvterület egyik legjobb politikafilozófusa; és akkor a húgommal ketten próbáltunk ebből a báty-i autoritásból valahogy kitörni, meg ott mindenfajta, tényleg ilyen égedelem dolgokat elkövetni. A húgommal viszont ez az iker módra való felnövés mai napig nagyon közeli kapcsolatot eredményezett.

*\- Cinkostárs is volt egyébként?*

\- Persze.

*\- Ugye?*

\- Persze, minden gazemberséget közösen követtünk el. Amíg ő nem lett lány, mármint, hogy nem nőtt oda a kiskamasz korban; akkor rájött, hogy a fiúk és a lányok azért mégiscsak különböznek, és a lányok lenézik a fiúkat, mármint a korabéli fiúkat, és akkor elment ebbe a lányos irányba, de maga a mély kötődés az megmaradt. Később érdekes volt az, hogy én Szentegyházáról bekerültem Székelyudvarhelyre középiskolába, kollégiumba, a húgom érkezett utánam egy évvel, akkor nyilván én voltam a bátyja, aki védte a kishúgát. Később elkerültem Kolozsvárra egyetemre, ő valamivel később, azt hiszem két évvel később követett szintén Kolozsvárra, egyetemen.

\- *Ő is odajárt a Babeş-Bolyaira?*

\- Igen, igen. Ő irodalomkritikus és irodalomtörténész. Ők ketten, tehát a bátyám is, meg a húgom is, befejezték a Phd-t, tehát doktorok, becsületes akadémiai életet élnek. Én vagyok a család fekete báránya ebből a szempontból.

*\- Még van időd, figyelj!*

\- Nem, már semmi értelmét nem látom ennek. Tehát én kiszálltam, kicsekkoltam ebből az egész akadémiai pályából, mert a kilóra mért akadémizmustól nekem feláll a szőr a hátamon. És akkor Kolozsváron is védtem kishúgomat. Most meg ő egy háromgyerekes családanya, van három lánya, egy nagylány és egy ikerpár, és a védendő kishúgomból egy kőkemény anya lett, tehát hihetetlen, vastürelmes. A hisztis kishúgom egy nagyon-nagyon türelmes, kemény, anya-példaképszerűség, és most kvázi ő, amikor egy kicsit így nem azt mondom, hogy megroggyanok, de úgy érzem, hogy most már besokalltam és elegem van, és panaszkodok neki, akkor most én panaszkodok neki. És meghallgat, elmondja, és akkor kvázi ilyen pótanyaként tud viszonyulni, annak ellenére, hogy azért a három lány rengeteg energiát elvisz.

*\- Hát ez gondolom, főleg az ikrek is, hogy még azért ott…*

\- De, csodálatosak. Mind a hárman zenélnek, három különböző hangszeren, három különböző karakter, én nagyon szeretem nézni az ő családjukat is.

*\- Érdekes szerintem az a része, hogy hogyan lettetek ti mind a hárman ilyen típusú gondolkodók. Az, hogy nyilván egy olyan rendszerben nőttetek föl Székelyföldön, vagy nem is tudom, hogy most hogy is mondjam, Romániát is említhetné az ember, hiszen egy olyan meghatározó korszakában voltatok ti gyerekek, akár azt is lehet mondani, hogy Európa történelmét tekintve, ami lenyomatot hagyhatott az embernek a lelkében, meg egyáltalán, ebben a fajta motivációjában. Mi adta azt a motivációt vagy indíttatást, hogy mind a hárman ebbe az irányba mozdultatok el? Kicsit a filozófia, irodalomszemlélet, bármi, ami azt mondatja, hogy én valamilyen módon ezt a világot meg akarom érteni, vagy abból fakadóan szeretnék tenni valamit.* 

\- Édesanyánk. Tehát édesanyám tanítónő, édesapám esztergályos mester volt akkor, aztán bezárt az a vasüzem, ahol ő esztergályos mester volt, és átképezte magát asztalossá. Az a klasszikus, vagy tipikus székely ezermester, aki bármit meg tud javítani, nincs az a tárgy, vagy dolog, amit ő ne tudna megjavítani. Édesanyám viszont tanítónő, és ő is első generációs értelmiségi, tehát hogy ő lett a tanítónő. A szülei becsületes munkásemberek voltak. Az anyai nagyapám csendőr volt még a kis magyar világban, a Horthy-korszakban, és később a román gazdasági rendőrség átvette, de hát ő gazdaságilag, finánc.

*\- Világos, igen.*

\- Ez Romániában még mai napig nem számít értelmiséginek. Édesanyám első generációs értelmiségi, és Szentegyháza, az én szülővárosom, szívem csücske, de ez egy kreálmány, egy Ceauşescu kreálmány; a vasüzem és akkor még volt vasbánya köré hirtelen felhúztak a '60-as, '70-es években, nem tudom, 22 tömbházat, és azt mondták, hogy ez innentől kezdve város, és éljetek városként. Betelepítették a környező falvakból a lakókat, akkor formálódott várossá. Ebbe a környezetbe került édesanyám Székelyudvarhelyről, ő akkor ott élt a családjával, és azt mérte be, hogy nekünk egyetlen egy esélyünk van kitörni ebből az egészből, hogy ha olvasunk. Ezért olvastatott. Rengeteg könyv volt a lakásban, és az összes családi balhét megvívta a mi kedvünkért, mert édesapámnak kicsit nehéz volt felfogni, hogy kellene menni pityókát kapálni ki a földekre. 

*\- .»Gyertek, segítsetek«, ti meg olvastok.* 

\- És akkor ehelyett ott olvasunk. De a saját kortársaim se értették, hogy minek olvasok annyit.

*\- Mit olvastatok akkor? Emlékszel arra, hogy mi volt az első, amit a kezedbe adott egyébként, vagy kezetekbe édesanyád?*

\- Fura ez a román kommunista rendszer, vagy fura volt, merthogy miközben nacionálkommunista rendszer volt, és szerette volna ezt az egész magyar kérdést megoldani úgy, hogy a magyarokat románokká asszimilálja, aközben volt egy Bukarestben szerkesztett, nagyon-nagyon jó könyvsorozat, nagyon jó könyvkiadó, a Kriterion Könyvkiadónak a sorozatai zseniálisak voltak. És hát ugye az történt, ami itt Magyarországon is, hogy a letiltott vagy tiltólistára tett jó írók átmenekültek a gyerekirodalomba, Kányádi Sándor.

*\- Bizony.*

\- Milyen zseniális gyerekverseket írt. Volt egy olyan, a *Haza Sólymai* című lapban jelent meg, akkori címen a Pityóka király, tehát a Krumpli király, most nem tudom, mi a hivatalos címe, és akkor ezt a *Haza Sólymai* című kis lapot, ez óvodásoknak járt, ezt a szülők egymás között adogatták, ez volt a szomszéd társadalom, mert hogy benne van a refrén, hogy: reggel pityóka, délben pityóka, este pityóka. És ugye a kommunizmusban ennek az értelme teljesen más volt, mint.

*\- Krumplileves legyen krumplileves, ahogy Kádár János mondta.*

\- Működött ez a történet. Rengeteg jó – Méhes Györgyöt olvastunk rengeteget, akit méltatlanul, tehát az ifjúsági könyveit méltatlanul elfelejtettük. Klasszikus magyar irodalmat rengeteget, tehát a Jókai vonal nekem gyerekkorom óta megvan, Mikszáth-Jókai-Móricz, tehát anélkül, hogy kötelező olvasmány lett volna, nekünk az ott volt, és el kellett olvasni. Nyilvánvalóan Benedek Elek, a mi Elek apónk teljes mértékben leuralta gyermekirodalmi olvasmányainkat, de hát ott volt a most 125 éves Tamási Áron. Én Tamási Áronon keresztül értettem meg azt, hogy az irodalom szólhat rólam is, és nem az Ábel-trilógián keresztül, hanem a novelláin keresztül, hiszen az ő novelláiban szereplő figurák, azok az én nagyszüleim. És akkor megértettem, hogy van nekünk ehhez közünk, így jutottam el Nyírőig, meg az egész erdélyi magyar irodalomnak ehhez az úgynevezett népi vonalához. De nagyon jó volt, majd később kamaszként Bajor Andor, vagy most Molnár Vilmost tudom említeni kortárs íróként, Szilágyi Domokos, aki a mi Pilinszkynk volt ott a 90-es évek környékén. Tehát, az erdélyi magyar irodalom ebből a szempontból nagyon elkényeztetett bennünket, és ki is adták, ráadásul rengeteg példányban adták ki. Akit most mondjuk ismerhetnek az anyaországi olvasók: Szilágyi Istvánnak a zseniális könyve, a *Kő hull apadó kútba*, tehát az nem is tudom, hány tízezer példányban, vagy százezer példányban jelent meg már először. Ez az úgynevezett Forrás-nemzedék, ez egy hihetetlen minőségi irodalmat művelt. Farkas Árpád nevét tudom említeni, vagy Király Laci bácsit, Király Lászlóét, aki most lett Kossuth-díjas, tehát hogy ezek Kányádi kortársaiként legalább olyan súlyú és rangú költők voltak, mint Kányádi Sándor bácsi, tehát mi jól el voltunk látva a kortárs irodalommal és klasszikus magyar irodalom, abban nem láttak veszélyt.

*\- Azért érdekes számomra hallgatni ezeket, amiket mondasz, mert van egy olyan furcsa folyamat is, hogy ha a ma fiatalját nézed, mondjuk a 20 év alatti korosztályt: amikor például Erdélyről, az elcsatolt területekről vagy Trianonról esik szó, sokszor nem is nagyon értik, hogy lehetett ilyet megcsinálni. A ma fiatalja azt mondja: mi az, hogy elcsatoltak egy részt Magyarországtól, mi az, hogy a kint élő magyarok, vagy a határon túli magyarok ezt ilyen vehemenciával élik még mindig meg? Nagyon érdekes azt tapasztalni, hogy ők nem értik, miért nem lehet ebben egy békességes párbeszédet elindítani. Ezek a történetek például, amiket te is most meséltél, világíthatnak rá arra, hogy tulajdonképpen milyen gyökereik vannak jelenleg is a határon túli magyaroknak, és mi mindent hordozol, akár te a családodban, vagy az emlékeidben azzal kapcsolatban, hogy például Tamási Áront olvasva ismertél rá a nagyapádra. A gyökereink egyszerűen élnek velünk együtt tovább. Talán lehet Európát, a különböző történelmi eseményeket történeteken keresztül megismertetni egymással, és a párbeszédnek lehet-e esetleg ez a platformja szerinted?*

\- Nagyon jól megírt történeteken keresztül lehet, és nagyon jól megírt történetekre lenne most igazán szükségünk. Távoli példát mondok, Haseknek a *Svejk* című zseniális könyve.

\- *Igen.* 

\- Az Osztrák Magyar Monarchiát a Svejkből lehet megérteni, hogy az miről szólt, és azt mindenki érti, mert nagyon jól meg van írva. 

*\- És nem túlmagyarázni akarom ezt a dolgot, csak ugye ehhez nem kötelező olvasmányként kellene, hogy oké, olvassuk el, mert középiskolában mondjuk ott van, ott tart a tananyagban, hanem azért olvasd el, mert akkor fogod megérteni, hogyha most odamész, vagy elmész Prágába, és az már Csehország; tehát az én alig 11 éves kisfiam már érdeklődik a dolgok iránt, és nem érti, hogy akkor volt Csehszlovákia, és akkor hogy is volt ez? Akkor tudjuk ezeket megérteni, és rendkívül izgalmas, meg érdekes tud lenni ilyen olvasatban.*

\- Ez az egyik ága-boga, hogy jó történeteket kell írni, jól megírni, élvezhetően, és őszintén kell megírni. Érdekes, amikor lefordítják.

*\- Igen.*

\- Nekem lefordították a *Kéket kékért* című könyvemet románra, és Bukarestben volt egy könyvbemutató. Ez ugye tartalmát tekintve a Székelyföld vége.

*\- Igen.*

\- Tehát '89 decembere, azt írom meg, úgy, hogy kiveszem a szeretetet, és akkor arra voltam kíváncsi, hogy hogyan működik egy olyan világ, amiben nincs szeretet.

*\- Működik?*

\- Brutális. Mindenki meghal benne.

*\- Igen.*

\- Tehát már a végén aggódtam, hogy a főszereplőm is meghal.

*\- Most, hogy így kimondtad ezt, hogy működik egy olyan világ, amiben nincs szeretet.*

\- Az egy nagyon érdekes prózai kísérlet volt. Én nagyon élveztem az egészet. Lefordították románra, és akkor a bukaresti elittel volt egy vacsorám, leültünk és beszélgettünk, és akkor csodálkoztak rá a nem létező Székelyföldre. Hogy ez ott van Románia kellős közepén, akkor elkezdték megérteni. Nem azt mondom, hogy az én könyvemen keresztül, de kaptak egy olyan impulzust, amitől kicsit más lett az ő optikájuk. Ez az egyik. A másik, amit látunk, hogy most nagyon működnek az úgynevezett young adult, illetve fantasy sorozatok a Netflixen mondjuk, a lengyelek a vajákkal azért fel tudják magukat tenni a térképre, be tudják hozni a saját hiedelemvilágukat.

> Hozzájuk képest is, meg a Harry Potter világhoz képest is, a mi történelmünk ezerszer gazdagabb. Tehát tele vagyunk olyan hősökkel, idézőjelben hősökkel, történetekkel, csodalényekkel, amiket ha ezen a formanyelven jól meg tudunk fogalmazni és jól meg tudunk mutatni, akkor az ember egyszerűen büszke lesz. Ezt kellene valahogy elérjük, hogy ne azt próbáljuk meg másolni, amit mások csinálnak, hanem azt mondjuk, hogy nekünk is van ilyen.

Rakjuk össze a saját logikánk, saját belső kulturális kohézióink alapján, egy olyan képet mutassunk, amit a magunkénak érzünk, és onnantól kezdve elkezd működni. A *Valami Amerika* című film azért működik annyira nagyon, és azért lett közönségsiker, mert az a magyar valóságból táplálkozik. Nem akart több lenni, nem akart hollywoodi produkció lenni, hanem benne volt ez az önironikus, saját magunkon nevetni tudó képesség. Ezt kellene visszanyerni nekünk, mert ez az a képesség, ami felszabadít bennünket.

*\- Debrecennel kapcsolatban gondolkodtam itt azon, hogy persze furcsa áthallás a Petőfi Irodalmi Múzeum, de hogy te tudod-e, hogy Petőfinek milyen élménye kötődik Debrecenhez, és hogy ő valójában Debrecent nem is nagyon kedvelte, noha az első szerelme is itt volt, aki nem Szendrey Júlia volt, ezt lehet tudni. Kicsit kutatod-e? Illetve azt tudjuk, hogy az írói álneved az egy kicsit Petőfi alapján is született meg.*

\- Tempetőfi.

*\- Tempetőfi.*

\- Csokonai és Petőfi együtt.

*\- Szóval, hogy ha azt mondom neked, hogy Debrecen és Petőfi, akkor milyen érzés van benned, milyen élmény vagy történet ugrik be?*

\- Hogyha elléphetek egyet ettől a konkrét kérdéstől...

*\- Persze.*

\- Most azért izgalmas ez a kérdés számomra, mert 2023-ban lesz 200 éves Petőfi Sándor. Akkor lesz a születésnapi bulija, és egy Kárpát-medencei programsorozatot indítottunk el mindenféle leágazással, hogy ez működjön, és van két végpontja ennek a történetnek. Az egyik a székelyek, ahol elviekben Fehéregyházán úgy tudjuk, hogy meghalt, és a másik a kunok, ahol ő született, minden második bokorban, nagy a vita, hogy akkor pontosan hol született, meg hol nem, és akkor a kunok és a székelyek ívén belül kell nekem valahogy ezt az egészet így úgy súlyoznom, vagy hangsúlyoznom, hogy senki ne érezze magát kihagyva a történetből, miközben Petőfi keresztül-kasul járta az egész Kárpát-medencét, rengeteget utazott, meg rengeteg helyen is írt, megírta, amit látott. Az útinaplóitól a verseken keresztül lehet követni az ő életútját, a rövid, de nagyon széles pályáját. Úgyhogy amikor konkrétumokról kezdek beszélni, akkor mindig igazságtalannak érzem az összes többi helyszínnel szemben, hogy én nem róluk beszélek, ezért inkább nem beszélek ezekről.

*\- Jó, de most feloldozlak, mert ezt a beszélgetést Debrecenben rögzítjük, úgyhogy ilyen értelemben lehet erről beszélni.*

\- De akkor jönnek a kunok, hogy miért nem voltam ott a kun rádióban, és miért nem mondtam, hogy ott járt.

*\- Na mindegy, akkor ez csak egy ilyen kis szösszenet volt, hogy azért itt Debrecenben egy kicsit Petőfit is így szemlélik meg, hogy vannak ezek az izgalmak.*

\- Mindenki büszke Petőfire, csak az a kérdés, hogy melyik Petőfire? Ez az izgalmas kérdés. Mit látunk Petőfiben? Mert Petőfiből most mondjuk így, átlagolva egy nagy költőt látunk, aki meghalt a szabadságért, és nagyjából ennyit tudunk róla. Miközben az ember Petőfi, az sokkal izgalmasabb, sokszínűbb figura volt, és hogyha Petőfit belehelyezed a saját korába, akkor lesz igazán izgalmas ez a kérdés, hiszen kortársainknak a mátrixában vizsgálni az ő szerepét egy nagyon-nagyon izgalmas történet. Most egy picit feljebb menve, Sátoraljaújhely a másik bázisunk, vagy Újhely és Széphalom, mert ott van még két múzeumunk. Ha felmegyek Sátoraljaújhelyre, akkor a polgármester mindig megmutatja azt az erkélyt, ahonnan Kossuth tartotta az első beszédét, és ő nagyon büszke. És Újhely és -patak rivalizálásában, ugye akkor most ki mennyit, ki hány nagyobb nevet adott ennek a világnak. Az egész történelmünk itt van az úgynevezett északkelet-magyarországi régióban, hihetetlenül sok értékünk van, ami most radar alatti. Úgyhogy többek között azért is vagyok Debrecenben, hogy ez a Budapesttől Keletre eső fertályát az országnak próbáljuk meg kicsit radar fölé tolni, meg úgy összekapaszkodni, hogy mutassuk meg.

> Érdekes módon a Budapesten élő elitnek a nyaka mindig Nyugat fele csavarodik, mindig Nyugat fele néznek, és most arra próbálják rávenni őket, hogy nézzenek Kelet fele, egy kicsit Dél fele, meg Észak fele se árt.

De rengeteg izgalmas kérdés, érték, folyamat indult már el az elmúlt években úgy, hogy közben a támogatáspolitika ezt nem követte le. Kielemeztettem a Századvéggel ezt az egész támogatáspolitikát. Közép-Magyarország, Balaton-felvidék és Északnyugat-Magyarország a favorizált területek, ahol egyébként egy kihúzódó középosztály ráadásul fizetőképes keresletet is generált. A Kelet-Magyarország a nagy egyetemi központokat leszámítva, vagy a kelet-, és dél-magyarországi nagy egyetemi központokat leszámítva, tehát Pécs, Szeged, Debrecen, Nyíregyháza valamennyire, meg ilyen fúj a szél történet van támogatáspolitika szempontjából, rettenetesen igazságtalan, legalábbis az én számomra.

*\- Most megint egy érdekes területre léptünk át, merthogy pont Debrecenben egy új színház lesz lassan kész. Ez most Csokonai Fórumként lesz szerintem átadva, ha jól hallottuk a hírekből. Latinovits Színházként lehet esetleg még sokaknak ismerős, egy bevásárlóközpontnak egy részén található. Egy komplex, új kulturális egység valósul meg, amiben lesz egy színház, és nem a provokáció szándékával, de neked volt egy olyan nyilatkozatod, amiben azt mondtad, hogy nem szereted a színházat, nem szeretsz színházba menni sem. Volt valami olyan élmény, ami kapcsán ezt ilyen erőteljesen és őszintén egyébként meg tudod vallani, főleg úgy, hogy egy kulturális intézménynek a vezetője vagy? Tehát az élmény izgat engem, mióta én ezt hallottam, meg hát ott van az az ötéves kisfiú, akit valószínű, hogy érdekelne egy bábszínház, vagy hogyan edukáljátok ti a feleségeddel abba az irányba, hogy azért ő, hogyha érdeklődik a színház iránt, akkor abban ti szülőként kell, hogy támogassátok. Szóval ez a két pólusa a dolognak, vagy mennyit lehet erről tudni?*

\- 1998-ig én színházba járó ember voltam, és voltak jó színházi élményeim, tehát a gyergyószentmiklósi Figurásoktól a Tompa-féle Kopasz énekesnőig, tehát azért elég sok mindent mond; akkor történt valami olyan magánéleti történet, ami miatt én azt mondtam, hogy soha többet színházba nem megyek be, tehát nem a színházzal van bajom, hanem személyes élményem miatt nem járok színházba. Ez az egyik. A másik az, hogy azért engedjük meg egymásnak, mert tudom, hogy ezen mindenki felháborodott, de engedjük meg egymásnak, hogy mondhassuk azt, hogy én nem szeretek színházba járni. Más operettbe nem szeret járni.

*\- Vagy az operát nem szereti.*

\- Ne legyen az a típusú sznobériánk, ami bekényszerít olyan pályára bennünket, ahol egyszerűen nem érezzük jól magunkat, mert akkor se fog működni. Én látom azokat a szenvedő férjeket általában, akik az asszony miatt elmennek egy-egy színházba, és akkor utána jönnek, és titokban megvallják nekem, hogy »bár lenne annyi bátorságom, mint neked, hogy megmondjam az asszonynak, hogy nem akarok soha többet színházba menni«, és így tovább. Szenvedett végig szegény, tehát nem kell őt belekényszeríteni. Ez nem von le semmit a színház értékéből, és itt van a válasz a gyerek nevelése kapcsán. Persze, el fogok menni vele bábszínházba, nyáron már voltunk cirkuszba, meg gyerekzenekaros, interaktív műsorba. Ezekre a helyekre el fogok menni, és ha ő jól érzi magát, akkor sokszor el fogok menni, merthogy az ő érdeke. Az összes ilyen kérdést az ő szemén keresztül nézem. Nekem bőségesen elég lenne, hogyha abba a mátrai kis zsákfaluba gitározgatnék, meg írogatnék, nem tudom, keresném a pénzt a korábbi tevékenységeimmel, amihez nem kell bemenni munkahelyre, de hát őt nem késztethetem vagy kényszeríthetem remeteéletre, úgyhogy az ő szocializációját elősegítendő, én az összes ilyen helyre elviszem, tehát ezzel nálunk nem lesz probléma, legfeljebb majd felvonom néha a szemöldökömet, de hát ez nem rólam szól. Most arról beszélek, ami rólam szól. Vidnyánszky Attila, tegnap találkoztam vele, sokakkal találkoztunk, és akkor tegnap gyorsan felsorolta, hogy milyen előadásra mikor kell mennem. Mondtam neki, hogy beszéljen az asszonnyal. Ugyanis az a fura, megint csak Századvéges felmérésre tudok hivatkozni, ‘17-18-ban mérték fel, vagy mértük fel, mert akkor még ott dolgoztam, a kultúrafogyasztási szokásokat. Eléggé izgalmas következtetések adódtak belőle, de az egyik legfontosabb következtetés az, hogy te ha magyar kultúrát akarsz eladni, vagy eljuttatni minél szélesebb befogadói körbe, akkor a családanyákra kell céloznod. Hiszen a családanya dönti el, hogy milyen könyveket vásárolunk a családnak, mit nézhet a gyerek, milyen koncertre mehet, milyen színházba megyünk; nem apa dönti el, hanem anya dönti el. Tehát az összes olyan területet, ami a Magyar Kultúráért Alapítványhoz tartozik, meg a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz, azt kicsit úgy célozzuk, hogy én a családanyákkal szeretnék szövetségre lépni. Mi biztonságos, nagy hozzáadott értékű, minőségi kultúrát szeretnénk exportálni úgymond, vagy megszervezni, vagy koordinálni, vagy menedzselni, és az ő szövetségükre számítunk abban, hogy akkor ez minél szélesebb körben terülni fog, mert valóban ők döntenek.

*\- Döntéshozók is, sőt, hát elébe is mennek, meg hát véleményformálók is szerintem ilyen tekintetben, nem?*

\- Ezt most én férfiként nem mondhatom ki, tehát a hagyományos hímsoviniszta tekintetében.

*\- E tekintetben mondom, tehát hogyha az ilyen jellegű kulturális műfajokat nézem, akkor meghatározó az, hogy egyik mondja a másiknak: ez jó, gyere el. Én így értem a véleményformáló részét, nem feltétlen szakmailag.*

\- Lehet, hogy ez nemtől független. Nagy könyvkiadók szokták mondani, hogy az olvasót nem lehet becsapni.

*\- Igen.*

\- Marketinggel sem tudod becsapni.

*\- Igen.*

\- Mesterségesen fel tudod tolni egy könyv példányszámát mondjuk 2-3000 példányra, de afölött van egy üvegplafon, és ha az olvasók nem elégedettek, akkor bármit csinálhatsz, agyon-hypeolhatod, meg az összes díjat neki adhatod, egyszerűen nem lesz olvasója, mert az olvasók között megy a susputy, propaganda, suttogó propaganda:» ezt ne vedd meg, ne olvasd el, túl van írva, unalmas.« Tehát, van egy olyan feedback, egy olyan visszajelzés az olvasói részről, vagy befogadói részből, ami megmutatja egy bizonyos kulturális alkotás, vagy előadásnak az értékét. És ez az, amire figyelnünk kell nekünk, a kultúra menedzserének. Én mindig ezt mondom a különböző igazgatóimnak (annyi van belőlük, mint a nyű, mindenki igazgató, vagy főigazgató-helyettes, vagy nem tudom, micsoda), hogy ne a szakmának akarjatok megfelelni. Nem érdekel, hogy a szakma mit mond egy adott irodalmi műről, vagy bármiről, vagy egy kulturális előadásról.

> A szakmának mindig vannak bajai, mindig ideologikus, mindig irigy, mindig vannak régi sérelmek, amikkel nem tudunk mit kezdeni, nem is a mi dolgunk azt megoldani.

Tehát a befogadóra, van egy ilyen romantikus elmélet, hogy vissza az olvasóhoz. Nézzük meg már, hogy ő mit mond erre az egészre. Érdekli-e? Nekem személyes tapasztalat, két irányból tudom ezt alátámasztani. Egyik íróként, amikor a legnehezebb felolvasásom egy kürtőskalács fesztiválon volt. Ki voltam ültetve, mint ilyen díszszékely, hogy olvassam fel a székely novelláimat. És hát ott, ha nem volt érdekes a szöveg, nem fogta meg a hallgatót ekkor, nem csak olvasót, ugye ott lógott ki a kolbász a szájából, tovább ment, kész.

*\- Vagy a kürtőskalács, igen.*

\- Igen, nem érdekelte őt. A másik az meg: rockzenészként az Anna and the Barbies vitt minket klubkoncertekre, vidéki klubkoncertekre, ahol az embereknek fogalmuk nem volt, hogy mi kik vagyunk, nem ránk vették meg a jegyet, ők az Anna and the Barbiesra voltak kíváncsiak. Zeneileg sem passzolunk az Anna and the Barbies-hoz, mi más típusú zenét játszunk, és volt 45 percünk meggyőzni, mondjuk itt a debreceni Roncsbárban a közönséget arról, hogy amit mi csinálunk, az jó, hogy bejöjjenek, nem kint ülnek, söröznek, hanem bejönnek a terembe Az hardcore. Olyan, mint amikor vállal akarod elnyomni a hegyet. De ha bejönnek, akkor tudod, hogy amit csinálsz, az jó.

*\- Ugye itt bizonyos hatásokról beszéltél most, és az is megfogalmazódik bennem, hogy ezekkel a nagyon őszinte, azt lehet mondani, hogy félelem nélküli és nagyon bátor kijelentéseiddel jelentős mértékben hatsz a környezetedre, a szakmára is, politikai fronton is (de ahogy mondtam, tényleg nem politizál ez a műsor), és nyilván hatsz a kollégáidra. Ami engem érdekelne, hogy ők hogyan hatnak rád? Nagyon jó csapattal dolgozol, azt lehet mondani, hogy az elmúlt években rengeteg munkád van abban, hogy egy szervezett építés zajlik, nyilván szakmai értelemben és humánerőforrás tekintetben is. Hogyan hatnak a kollégáid rád? Elgondolkodsz-e ezen, lehet, hogy ezek is láthatatlan dolgok, vagy olyanok, amik beépülnek a mindennapjaidba, és nem is tudatosan veszed észre.*

\- Rengeteget tanulok. Most két nagy szervezet tartozik hozzám, egyrészt a Petőfi Irodalmi Múzeum és az intézményrendszere, a Magyar Kultúráért Alapítvány alatt a Petőfi Kulturális Ügynökség és intézményrendszere. A Petőfi Irodalmi Múzeummal kezdem, ott kezdtem, és ott elképesztően jó muzeológusok dolgoznak, főmuzeológusok. Rengeteget tanulok tőlük, az az alázat, ahogyan ők viszonyulnak a saját szakmájukhoz, az a kreativitás, ahogy egy kézirathalmazból kiállítást tudnak csinálni. Nem egy egyszerű történet, hogy most megmutasd egy költőnek az életét, mert fel lehet dobálni egy-két fotót, azt csókolom, de ez kevésbé izgalmas a XXI. században. Az a kreativitás, ahogyan viszonyulnak ehhez, az a hihetetlen pengeélen táncolni tudás, hogy mi  
az, amit ők tudnak egy adott szerzőről, de úgy gondolják, hogy nem kell kitenni az ablakba, mert az olyan módon dehonesztáló vagy demisztifikáló, ami miatt teljesen értelmetlen ezt most megmutatni. Az, hogy az író emberből van, az egy tény, nem föltétlenül szimpatikus minden vonása, de amit letett az asztalra, attól még az az, ami. Ezeket tanulom tőlük. A másik rendszer az egy formálódó rendszer, aminek én vagyok a tetején a kuratóriumi elnök. Itt a kreativitásnak és a piaci szemléletnek az összeötvözését állami forrásokból hihetetlenül nehéz mutatvány, rászoktatni a kollégákat arra, hogy ez közpénz, és ezt felelősséggel kell elkölteni, és nincs olyan, hogy úgyis lesz pénz, mert nem lesz pénz. Ráadásul főleg háborús helyzetben még nehezebb lesz forrásokhoz jutni.

> Akkor legyen minőségi a termék. Legyen valami olyan, amit más nem tud megcsinálni, hatékony legyen az a támogatáspolitika, amit becélzunk.

Ezek olyan kérdések, amivel naponta tanulok, illetve ami a legnagyobb tanulás volt az elmúlt években, és ez a negatív oldal, az irigységmenedzsment.

*\- Még nem hallottam ezt a kifejezést, de teljesen jó.*

\- Három éve egyebet nem csinálok, csak irigységet menedzselek. Valakinek adok valamire mondjuk támogatást, vagy közösen csinálunk valamit, és akkor bejön az ő régi barátja, de most már esküdt ellensége, és hogy miért adok neki, és hogy tudom-e, hogy ő ki volt, és hogy mit csinált, én meg ott ülök középen, és akkor mondom, hogy »de gyerekek, ez engem nem érdekel. Ez a ti dolgotok, intézzétek egymás között«. Amit most csinál, amit most letesz az asztalra, amiben most benne vagyunk, az jó, és az a fontos nekem, hogy túlmutasson ezen a személyközi, elit közötti vitákon az egész kérdés, a magyar kultúra egésze legyen a társadalmi haszna, nagyon csúnya szóval. Ráadásul most túl vagyunk egy világméretű járványon, aminek a következtében két évig be voltunk zárva gyakorlatilag négy fal közé, szétverődtek a közösségeink. Hihetetlenül fontosak. Átformálódtak nagyon a szokások, amik akár a látogatói, de akár az alkotói oldalról is megjelennek.

> És nekünk vissza kell tudnunk építeni a közösségeinket. És ennek a legjobb eszköze csúnyán mondva, az a kultúra. A kultúra tud közösséget formálni, tehát a közönségből közösséget formálni, ezért most az összes olyan kulturális produkciót, ami beesik hozzánk, abból a szempontból vizsgáljuk meg, hogy közösségépítő funkciója van-e, vagy l'art pour l'art.

Most nem vitatjuk a l'art pour l'art művészet értékét, csak azt mondjuk, hogy abban most közpénzt kevesebbet kell tolni, mint abba, ami közösséget formál, vagy közösséget erősít vissza.

*\- Eszembe jut egyébként egy lehet, hogy másfél vagy két évvel ezelőtti telefonbeszélgetésünk, és ezt csak azért merem abszolút őszintén megosztani a hallgatókkal is, hogy akkor kezdődött a pandémia, és valóban nem voltak fellépési lehetőségek, megszűnt az élet, és ott álltak a művészek, hogy mi lesz most velük. Ami engem akkor pozitív értelemben nagyon meglepett ebben a telefonbeszélgetésben, hogy kerested azokat az úgymond szakembereket akár a fesztiválpiacon, a zenei piacon, akik tudnak neked abban segíteni, hogy kidolgozzatok valami olyan rendszert, amely lehetőséget teremt a nyitás alkalmával, vagy egyáltalán a pandémia alatt, hogy ezeket a művészeket munkához juttassátok. Ezt csak azért hoztam ide, merthogy számos olyan támadás ér téged, amiben mindenféle módon próbálják, ahogy te is említetted, akár irigység okán, akár a kijelentései okán nyilván azt a tevékenységet kritikával illetni, de emögött én láttam a te munkád során olyan együttműködésre való szándékot, olyan jó cél érdekében való szándékot, amely kapcsán lehet azt mondani, hogy néha van egy ilyen láthatatlan vonal minden ember mögött, vagy minden személyiség mögött. Te csapatemberként szeretsz dolgozni, vagy mi az a munkamódszer, amiben jól érzed magad? Ugye itt említettük azt, hogy nagy szervezetépítés zajlik; egy hajóskapitány vagy, aki kijelölöd, hogy erre van az arra, ez oké minden vezető életében, illetve amit még hozzáteszek, hogy egyfajta küldetéstudat, az egyértelműen látszik abban, amibe belevágtál.*

\- Mert ezért csinálom.

*\- Meg is tudod fogalmazni, hogy mi ez a küldetéstudat benned?*

\- Igen, szeretném, hogyha a gyerekem ugyanabban az anyanyelvi kultúrában nőne fel, ami engem megtartott legnehezebb körülmények között. Mondom, ez az immunrendszerünknek a legnagyobb védereje a magyar kultúra vagy az anyanyelvi kultúra. Tehát, hogy a küldetésem az ennyi, mondom, a gyerekem szemén keresztül nézem ezt az egész kérdést, és miatta, vagy a közösségért megcsinálom.

*\- Most beszúrhatok még egy olyan kérdést, hogy mióta ő van az életetekben, ugye öt éves, megváltozott valami?*

\- Fenekestől. Addig is aktív életet éltem, meg szerettem létrehozni dolgokat.

*\- Teremteni egy kicsit.*

\- Igen, annak idején, most ez generációs, jókor születtem olyan szempontból, hogy '90-ben, amikor kinyílt a világ, akkor kerültünk középiskolába, mi találtuk ki, idézőjelben, mi hoztuk létre az első diákújságokat, diákönkormányzatot, és így tovább. Mindig egy aktív teremtő életet éltem. Ennek mindig volt egy olyan kérdése, hogy: na de minek? Hogy miért? Oké, a közösségért csinálod, az megfoghatatlan. Még a nemzet fogalmáig el tudunk gondolni, az emberiség egyetemes eszméje az annyira általános, hogy egyszerűen megfoghatatlan. De ezt már Kölcsey is leírja egyébként, hogy az egész emberiségért csak Isten tud meghalni, halandó szív többet nem bír, családja, nemzete, nagyjából országa, ez a határ, amit belátsz. De hogy miért, milyen célból csinálod? És amióta megszületett a gyerek, remélhetőleg az első gyerek, mindig így mondom, tervezzük a tesókat, azóta tudom a választ erre a kérdésre, hogy miért: érte. A gyerek a fontos.

> A gyerekneveléshez képest, a gyerek létéhez képest minden más pótcselekvés. El tudok engedni bármit, kivéve a gyerekemet, nyilván, meg a családi életet. Ez ebből a szempontból számomra nem kérdés, hogy miért csinálom.

Ahogyan csinálom, a kérdésedre visszatérve, tehát picit úgy működöm én, mint egy gyárigazgató. Amikor bekerültem a Petőfi Irodalmi Múzeum élére, úgy kerültem be, hogy fogalmam nem volt nekem a muzeológiához, vagy a restaurátor szakmához, vagy a kiállító szakmához, és nem is akarom megtanulni. Nem az én életcélom, hogy onnan menjek nyugdíjba, ezért úgy gondoltam magamra, mint egy gyárigazgató. A gyárigazgatónak nem kell tudnia, most édesapám példájához visszamenve, nem kell tudnia esztergálnia. Azt kell tudnia, hogy milyen feltételeket és körülményeket kell megteremtenie ahhoz, hogy az esztergályos a tudása legjavát tudja nyújtani. És én ezt csinálom. Lehetőségeket teremtek, hogy mindenki a tudása legjavát tudja nyújtani, és ha ő ezzel tud élni, akkor jó, ha ezzel visszaél, akkor meg kirúgom. Ilyen egyszerű a történet.

*\- Van egy olyan teória is, hogy amit mondjuk a munkában nem tudunk megoldani, azt lehet, hogy a családban sem tudjuk. Legyen az egy kommunikációs probléma, vagy amit a munkában meg tudunk oldani, azt a családban is meg tudjuk oldani. Nálad ez hogy működik? Így van-e? Egyébként ez sem kőbe vésett szabály, tehát van, aki ezt vallja, van, aki azt vallja, hogy amit a munkában ő meg tud, érdekes módon az otthon nem működik, vagy ami otthon megold dolgokat bizonyos területeken, azt meg nem tudja a munkájában. De itt akár csak olyan, hogy a munkahelyeden kimondod, ami bánt, vagy meg tudod fogalmazni, és akkor hazamész, ott meg esetleg ezeket a konfliktusokat nem így éled meg. Ez lehet rengetegféle dolog. Az, ahogy te kommunikálsz, abban van egy tudatosság, akár az, amit én magam a reklámszakmából elmondhatok, hogy a rossz reklám is tud jó lenni, hiszen rövid távon az olyan hype-ot ad, olyan figyelmet ad egy-egy téma kapcsán vagy terület kapcsán. Szóval például ez hogy működik, ha a családra vonatkoztatom, ott előfordul, hogy mondasz valami nagyon figyelemfelkeltő dolgot, és utána bontod ki, vagy utána van egy pici bocsánatkérés, vagy magyarázkodás?*

\- Ezt a feleségemtől kellene megkérdezni, bár néha ő szokott panaszkodni arra, hogy mindenki mással jóval türelmesebb vagyok, mint vele szemben, vagy ingerlékenyebb vagyok bizonyos kérdésekben. Próbálom nyilván otthon is türelemmel, csak hát az otthoni élet az nem egy racionális kérdés.

*\- Ez érzelmi.*

\- Kicsit megborítja az argumentációt olykor. A másik, ami viszont egyértelműen az én hibám, és teljesen különbözik az otthoni, az apai szerepem az igazgatói vagy főigazgatói szerepemtől, az a gyerekkel való bánásmód. Egész egyszerűen azt mondom mindig a feleségemnek, hogy nem érzem erkölcsileg feljogosítva magam arra, hogy én a gyerekemet megszidjam bármilyen csínytevésért, hiszen én az ő korában százszor rosszabb gyerek voltam. Tehát ha csak egy tizedét művelné el annak, amit én csináltam, már szívbajt kaptam volna.

*\- Van is ilyen típusú félelmed azért még, nem?*

\- Van, van. Most kezd még bátrabb lenni, és most megy ebbe a csínytevős korszakba, de egyszerűen annyira rossz gyerek voltam, csodálom, hogy édesanyám egyszerűen kibírta hajjal ezt az egészet, hogy egyszerűen nincs erkölcsi alapom, hogy őt megszidjam. Nyilván próbálom az apai szigort érvényesíteni, de a másik, ami szintén a saját gyerekkoromból jön, én úgy nőttem fel, hogy a középső gyerek voltam, ami a világ egyik legjobb dolga, mert az elsőszülött fiú elvitte a figyelmet, a legkisebb és egy szem lány elvitte a másik figyelmet. Engem békén hagytak.

*\- A cukiságfaktort ő elvitte.*

\- Igen, és azt csináltam, amit akartam. Tehát, hogy ez nagyfokú szabadság. Csak ez ugye azt is jelentette, hogy az ajándékvásárlás, tehát a kis keresetű… (a tisztes szegénységben felnövő gyerekeknek általában mindenkinek megvan ez a tapasztalata), hogy én azzal a kéréssel vagy kérdéssel nőttem fel, hogy édesanyám, ha lesz pénzünk, ugye megvesszük XY tárgyakat, és akkor mondta, hogy persze, hogy ha lesz pénzünk, akkor megvesszük. Tehát ebből a szempontból jó gyerek voltam, hogy nem hisztiztem, hanem beláttam, hogy most kenyeret kell venni azon a pénzen. És most, hogy többet keresek, mint amennyit egy hónapban felélünk, most rettenetesen gazdagnak érzem magam emiatt. Tehát, hogy van fölösleges pénzem. Ezért a gyereknek bármit megveszek. A nagy viták ott vannak a feleségemmel, hogy nem kell mindent megvenni a gyereknek. Én meg azt mondom, hogy de, mert megvehetem, én nem kaphattam meg, kapja meg ő. De ő meg azzal jön, hogy akkor nem fogja tudni értékelni.

*\- Igen.*

\- Ez egy ilyen nevelési, szikrázó vita közöttünk, aztán általában én engedek, tehát hogy megveszem és odaadom neki, hogy ő ossza be.

*\- Ez is egy jó módszer. Igen, mert a te lelkednek arra van szüksége, megteszed. Egyébként ez egy jó módszer.*

\- És akkor ő meg beosztja, tehát hogy mikor, miért, meg hogyan jutalmaz, meg hogyan büntet, meg izé.

*\- Ezzel én is voltam úgy, hogy emlékszem, karácsony alkalmával, vagy nem is tudom, rengeteg ajándékot kaptak, és akkor én tudtam, hogy a harmadik baba volt, és akkor eltettem belőle, és később adtam oda, ráadásul két nagylányom, ők februáriak, tehát akkor így lehetett tartogatni, mert egyszerűen egy pici gyerek nem is tud annyi dolognak egyszerre úgy örülni például.*

\- Amire most nagyon fontos, megpróbálom ránevelni a fiamat, tehát ezt viszont főigazgatóként is, meg apaként is: hogy meg lehet javítani dolgokat. Szeretném, hogy úgy nőjön fel, hogy nem cseréljük ki a tárgyakat, ha elrontja, hanem hogy javítjuk.

*\- Ez nagyon jó.*

\- Építettünk neki egy játszóvárat az udvarra, hogy legyen neki homokozója, meg csúszdája, de azt sem úgy, hogy munkásokat hívtunk és bármi; mi csináltuk, kalákában jött egy-két cimbora, mértük ott a 90 fokot, és imádkoztunk, hogy legyen 90 fok a végén, de mi szereltük, tehát végre megvehettem az összes szerszámot, amit férfiként…

*\- Azt akartam mondani, hogy neked is egy nagy játék volt, hogy végre.*

\- Igen.

\- És ő is ott állt a kis műanyag kalapácsával, meg a kis, úgynevezett láncfűrészével.

*\- Hát akkor ő is részt vett ebben.*

\- És ő is részt vett, és kalapált, és hozta a szegeket, és tette-vette, és hogyha bármit eltör a játékai közül, akkor meg nem veszünk másikat, hanem azt javítjuk. Tehát ha kell, szigszalagozzuk, és akkor ez van.

*\- Igen.*

\- Ha nagyon bonyolult, akkor majd Marci tató, édesapám, ő az ezermester, majd megjavítja, tehát félrerakjuk. És ez azért fontos, vagy azért tartottam fontosnak erről beszélni, mert most abban a korszakban élünk, egy olyan kultúrában, fogyasztói társadalomban élünk, ahol lecseréljük a tárgyainkat. Még el sem romlik, de már lecseréljük. És ez a túlfogyasztásnak a jelzése, de a másik az, hogy ha elromlik bármilyen eszközünk, akkor ott állunk tehetetlenül, és ez életveszély most a következő évtizedekben, amilyen világ körvonalazódik, meg látszódik. Vissza kell tudnunk tanulni azt a tudást, ami a szüleinkben, nagyszüleinkben megvolt, hogy létrehozhatóak dolgok, megcsinálhatóak dolgok, megjavíthatóak dolgok. Ezt próbálom a gyerekemnek is, meg a PIM-ben is, meg a Magyar Kultúráért Alapítványban is valahogy, ezt a szemléletet átvinni, hogy oké, most nem úgy jött össze, hogy szerettük volna, még egyszer nekifutunk, és akkor megpróbáljuk jól megcsinálni, de nem cseréljük ki az adott szereplőket, vagy az adott tárgyi eszközállományt, hanem akkor újra nekifutunk, újra felvesszük, újra kirakjuk, újragondoljuk az egész folyamatot, és megpróbáljuk jobban megcsinálni. Ezt szokjuk meg, hogy az a típusú (ez az irodalomban nagyon érződik egyébként)..., hogy

> a fiatal költők, írók úgy lépnek be az irodalom terére, mintha velük kezdődne az irodalom. De nem! Minden reggel nem kezdődik újra az élet. Nincs tiszta lap, nem indulunk tiszta lappal. Van egy hagyományunk, amihez érdemes lenne viszonyulni, mert lehet, hogyha Krúdyt olvasnál, te is jobban írnál.

*\- Igen.*

\- Megpróbáljuk ezt a múltat-jelent úgy összekötni, hogy abból valami tartalmas jövő szülessen. Ez a baromi nehéz.

*\- Hozzáteszem, hogy az emberi kapcsolatokra ugyanez lenne az igaz, hogy próbáljuk meg inkább megjavítani bármilyen, akár munkahelyi, akár magánéleti kapcsolatot.*

*\-* A világ legrosszabb dolga az, hogy a Facebookon le tudom tiltani a másikat.

\- *Pontosan. Abban a pillanatban, igen, rögtön. Itt a műsor végéhez közeledünk, jól elrepült ez az egy óra, hogy itt említetted, hogy minden nap nem kezdődhet úgy. Egy rövid kérdésként, vagy rövid választ adva, számodra hogy indul a reggel?*

\- Borzasztó nehezen.

*\- Nehezen? Ráhangolódós? Ha jól tudom, olvasol és egy kicsi relaxban van egy rituáléd.*

\- Van egy rituálém. Nyilván ez kávé-, cigivel indul, sajnos a cigit el kell hagynom, úgyhogy valószínűleg a kávé is elmarad.

*\- De ezt most az éterben bemondtad, úgyhogy ez fogadalomként...*

\- Sajnos ez ilyen egészségügyi kötelezettség. Nekem inkább egy órával korábban felkelek, de szükségem van 40 percre, körülbelül 40 perc a fürdőkádba.

*\- Fürdőkádba.*

\- Ülök a fürdőkádban, és az a félálom és az ébrenlét közötti időszak, az a legkreatívabb időszak, amikor elindulnak mondatok, elindulnak gondolatok, elindulnak ötletek, és nyilván ott van mellettem a telefon, mert most már nem jegyzetfüzetbe jegyzetelünk, hanem telefonban, és akkor gyorsan beírom ezeket az elinduló mondatokat, vagy ötletmagokat. És utána érdekes módon, hogyha ez elkezdődik, akkor bármikor, a nap bármilyen szakában, bármilyen fáradtan már ki tudom bontani; hogyha megvan ez a mag, akkor onnantól kezdve ezt ki tudom bontani, de ha ez nincs meg, akkor csak kínlódás az egész. Ez a fél óra, bő fél óra, 40 perc, ez nekem kell ahhoz, hogy egyszerűen úgy induljon a napom, hogy jól érezzem magam.

*\- A komfortérzetedhez valószínű.*

\- Valami megszületik, elindul, kicsírázik, megszületik az a három mondat, amivel lehet, hogy két hónap múlva kezdek valamit, de tudom, hogy le van írva. Ha ez nincs meg, például, hogyha elmegyünk nyaralni, és szállodában vagyunk, ahol nincs fürdőkád, csak zuhany, akkor egész nap rosszul érzem magam. A család nem tudja elképzelni, hogy miért vagyok annyira ingerült, meg nyilván nem velük szemben vagyok ingerült, vagy nem azért, mert kiesek a napi rutinomból, hanem mert nincs meg az a fürdőkádas élményem. Úgyhogy most hajlandó vagyok jóval többet fizetni a szobafoglalásokért, de olyan szoba legyen, olyan lakosztály legyen, amiben van fürdőkád.

*\- Ez nagyon jó. Na, a műsor végén minden vendégemtől megkérdezem azt, ami a műsor címéhez kapcsolódik, hogy van-e olyan mondat, történet, élmény, ami eszébe jut akár nagyapai, akár apai ágon, ami meghatározó a mindennapjaiban, az életében, egy-egy döntésnél, vagy akár olyan is, amit már a gyerekének észrevétlenül is, de továbbad az ember, és akkor rájön, hogy hú, ezt tényleg nagyapám mondta mindig.*

\- Nekem egy ilyen vezérmondatom van, azt hiszem, hogy egy évvel ezelőtt döbbentem rá, hogy gyakorlatilag emellett dolgozom, ennek mentén dolgozom. Édesapám, mint esztergályos mester mondta a munkásainak, és mondta nekünk, a gyerekeinek is, következőképpen hangzik: »olyan nincs, hogy nem lehet. Nem tudom, vagy nem akarom, de hogy nem lehet, ez nem létezik.«

*\- Hát ez szuper, szerintem végszónak is ebben a műsorban. Egyébként valami hasonlót mondott az én nagyapám is, és ez annyira megmaradt bennem, hogy tényleg így van. Szóval, ezek kapaszkodót adnak az ember életében. Én nagyon-nagyon köszönöm Demeter Szilárdnak, hogy egy kicsit levetkőzte a hivatali gúnyát, ha lehet ilyet mondani, és tudtunk egy sor olyan emberi dologról, aspektusról, meg szemléletről is beszélni, ami a mögött a döntéshozó ember mögött van, aki a kultúrát építgeti itt Magyarországon, szerintem sokunk érdeklődésére és sokunk örömére. Remélem az ilyen műsorok kapcsán is azt, hogy kíváncsiak vagyunk egymásra, és ez a folyamatos párbeszéd erről is szól, és nem csak bizonyos aspektusból akarunk látni dolgokat, hanem van mindennek egy másik oldala. Úgyhogy én tényleg nagyon-nagyon köszönöm, meg hálás vagyok.*

\- Én köszönöm a lehetőséget.

*\- Kötetlen formában egy kicsit belelátunk, hogy hogyan is gondolkozol. A kisfiadhoz még további örömöt, mindennapi örömöt kívánok, meg hát hadd jöjjenek azok a tesók.*

\- Hát ez az, amit nem a férfiak döntenek el.

*\- Hát ez egy közös projekt, maradjunk annyiban. Úgyhogy köszönöm szépen még egyszer Demeter Szilárdnak, aki a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, író, zenész, és még ugye a zenéről nem is nagyon tudtunk beszélni itt a szűk egy órában, de csak lesz majd rá alkalom, akár a Campus Fesztivál kapcsán is erről beszélgetni majd a jövőben, úgyhogy szeretettel várunk vissza a rádióba. Köszönöm szépen hallgatóinknak is a figyelmet. Önök az FM 90 Campus Rádió* Apamondta.hu *című műsorát hallgatták. Ha előző adásaink tartalmára kíváncsiak, YouTube csatornánkon visszahallgathatják ezeket az adásokat. Nagy-nagy szeretettel búcsúzik a szerkesztő-műsorvezető, Porkoláb Gyöngyi. További kellemes napot kívánok a vendégemnek is, és önöknek is, kedves hallgatóim. Viszonthallásra!*

*\- Viszonthallásra! Ez volt az* Apamondta.hu*, az FM90 Campus Rádió önkritikus, őszinte férfias magazinja. Találkozunk jövő héten is, ugyanekkor, ugyanitt.*