> ## Content Index > Fetch the complete content index at: https://www.demeterszilard.hu/llms.txt > Use this file to discover other available public pages before exploring further. # Emlékest Lénárd Sándor 110. születésnapján - URL: https://www.demeterszilard.hu/emlekest-lenard-sandor-110-szuletesnapjan/ - Published: 2020-03-09T09:00:00.000Z - Updated: 2026-11-06T12:32:08.000Z - Description: Isten hozta Önöket a magyar irodalom házában, érezzék magukat otthon. - Author: Szilard Demeter - Tags: Mekkora a szívköröd?, Botrányok, covid – 2020, Beszéd, Térré lett idő, #Import 2026-11-06 15:17 [Mekkora a szívköröd?](https://www.demeterszilard.hu/mekkora-a-szivkorod/) · Botrányok, covid – 2020 Tisztelt hölgyeim és uraim! Isten hozta Önöket a magyar irodalom házában, érezzék magukat otthon. Volt egy kérdés, ami végigkísérte a gyermekkoromat. Hallom a bátyám és a húgom hangján is, és ha majd a fiam fölteszi, akkor leszek nyugodt. A kérdés így hangzik: „Édesanyám, mit olvassak?” Ezzel őrületbe kergettük a szüleinket: apámat azért, mert szerinte nem olvasni, hanem dolgozni kellett volna (lásd kapinálás később), anyámat azért, mert már minden korosztályos művet ideadott – így került a kezembe a *Völgy a világ végén és más történetek* c. könyv. Elég vastagnak tűnt édesanyám számára, hogy egy darabig ne zargassam őt. És bejött a húzása. Többször is elolvastam. Banánt akkoriban ugyan csak karácsonykor láttunk a boltban, nagy sort kellett kiállni érte, az aipiről, vagyis a man(d)iókagyökérről mai napig nem tudom, hogy néz ki (na jó, tegnap éjjel utánanéztem a neten), de valamiért nagyon ismerős volt a Lénárd által megfestett világ. Úgy éreztem, hogy a *catarinenserek,* Szent Katalin fiai is mi vagyunk. Van egy hely Brazíliában, ahol majdnem székelyek élnek. Akkoriban – a legvadabb Ceaușescu-korszakot éljük épp a tagadott Székelyföldön Romániában – így értettem meg az európait: minden, ami hasonlít a székelyek életmódjára, világnézetére, az a miénk, minden más érdekes, de nem a miénk. A svábok, a trentói olaszok, a *katzelmacherok,* majd az utánuk jövő padovaiak, *friulok, a velenceiek,* gyűjtőnevükön a *kolonisták* akármennyire is keveredtek az Azori-szigetek halászainak ideszakadt utódaival, székelyeurópai módra viszonyultak a banánhoz, cukornádhoz, aipihez, beszédhez (!), a világhoz. A történeteik és világhoz való viszonyuk székely verzióját éppen mostanság írta meg Muszka Sándor a nagysikerű *Sanyi bá* sorozatában. És akkor idéznék: „A füvek és páfrányok tömkelegét portugál szóval capimnak hívják. S a gyomlálásra a svábok megalkották a kapinen igét. A kapinálást magyarra nyugodtan kapálással fordíthatnánk. Kapinálni annyi, mint dolgozni »rendet teremteni«, a kígyófészkeket szétverni, a mindent elpusztító levélvágó hangyák rejtekhelyeit megtalálni. A capim, a hangyák, télen-nyáron támadnak, a harc örök. ”Aki nem dolgozik, ne is egyék” – mondják óvatosan odaát. Itt máshogy hangzik: ”Aki nem kapinál, nem eszik.” így igaz. Az iskolaévek néha felvetik a kérdést: ”Tanulni vagy kapálni?” – s úgyszólván mindenki, aki választhat, a kapát választja, inkább otthon marad, és a gaz ellen küzd, mint kint a világ gazsága ellen.” Édesapám ezért volt ideges, hogy a tanítónő édesanyám inkább olvastatta a gyermekeit, miközben mindenki más a „kapinálásban” hitt. Utóbbiból is jutott jócskán nekünk, aipi helyett mi a pityókával kínlódtunk. Kissé történelmietlen felvetés, de megér egy gondolatnyi játékot: ha annak idején Blumenau úr nem az innsbrucki Császári Helytartóságnak ír levelet, vagy azok nem a tiroli – Brazíliából németnek tűnő – olaszokat küldik, hanem a keleti végek székely családjait pakolják hajóra, akkor talán annyit változott volna a helyzet, hogy Lénárd Sándor anyanyelvén vagy ahhoz nagyon hasonlón szólhatott volna a végszükség esetben hozzá, mint patikushoz betérő kolonista székelyindiókhoz. Tisztelt hölgyeim és uraim! Szokás ma fölemlegetni, hogy Európa hajdanán világformáló hatással bírt. Anélkül, hogy ennek világpolitikai vonzataiba most belemennénk, szögezzük le: terraformáló erővel igazán a könyvek bírnak. Erre jöttem rá Lénárd Sándort olvasván. Mert bár később alámerültem a latin-amerikai irodalomba, kedvenc hősöm Makunaíma, de igazából, nagyon mélyen számomra csak az a Brazília maradt otthonosnak, ahol a „láthatatlan ház” kisugárzásában európaiak élnek. Szóval fogalmam sincs, mi ma a valóság Donna Irma völgyében. (Hivatalosan Donna Emmaként ismerik. A Völgy...-ben Donna Irmára magyarítja Lénárd, maradjunk mi ennél, csekély jóvátételként azért, mert a Völgy... első kiadása címlapján Alexanderként szerepelt Sándorunk, amit elég rossznéven vett.) Én azt élem, amit Lénárd mutatott hajdanán, számomra az az igaz. Hallom Bach muzsikáját a kis templomból kiszólni, és ismerem a fura dokit, aki latinra fordítja a Micimackót, meg más efféle „haszontalanságokkal” tölti el az idejét. A postás is mennyi fura dolgot hoz neki. (Csak így bizalmasan: nem mellesleg róla loptam egyik regényem orvoskarakterének ötletét, aki ógörög bölcselettel tölti meg nevelt fia fejét hargitai magányukban, de erről ne szóljanak senkinek.) Tisztelt hölgyeim és uraim! Lénárd Sándorra a leggyakrabban az „újhumanista” jelzőt szokás aggatni. A humanistákról soha nem tudtam eldönteni, hogy az embert szerették-e, az embereszményt vagy az emberiséget. Ez utóbbi kapcsán egy másik nagytudású remete, aki nem messze élt Lénárdtól – pontosabban: Kolumbia Lénárdhoz közelebb van, mint hozzánk – azt mondja, hogy „A gazság, amelyre készülődnek, néha akkora, hogy (...) kénytelenek az emberiségre hivatkozni”. A fasizmus megélt valóságával a háta mögött, a kommunista diktatúrák ismeretében Lénárdnak nehéz lehetett hinni az emberiségben. Latin nyelvi kalandozásai kapcsán említi Kardos G. György, hogy „a kor olyan szavak latinizálását is megkövetelte, mint az atombomba (pyrobolum atomicum) vagy a hidrogénbomba (atomicus hydrogeni pyrobulus)”. Egy orvos tapasztalati igazságként kénytelen tudomást venni arról, hogy az ember anyag, és hogy minden emberi élet véges, egyedi és megismételhetetlen. Donna Irmában humanistának megmaradni a legnagyobb kihívások egyike lehetett. Idéznék Lénárd Sándortól: „Nemcsak egy valóság van, hanem számtalan. A kapálás valósága az egyik, az orvostudományé egy másik, a tizenkét hangközre osztott skáláé egy harmadik. Ebbe menekülök délutánonként a többiekből: korunk holdkóros atomőrületéből és völgyem lábfekélyes nagymamái és hasfájós polgárai elől. »Da verschwinden allé Plagen, da verschwinden Ach and Schmerz« – dúdolom a harminckettedik kantátából, arra gondolva, milyen csodásán énekelte ezt zenén, Bachon és barokkon átütő magyar akcentusával László Magda.” \[Mikor utánanéztem a fordításnak, akkor láttam, hogy hibásan idéz, eredetileg: „Nun verschwinden allé Plagen, Nun verschwindet Ach und Schmerz”-„íme, eltűnik minden csapás / eltűnik a jaj és a fájdalom.” Ellenőriztem a kéziratban, tényleg Lénárd írta át: az „íme” nála „igen”-né változott. Talán ez Lénárd humanizmusának titka: az igenlés.\] Lénárd Sándor humanizmusa tehát két lábbal áll a földön, realista, ha van ilyen, hogy realista humanizmus. Az európai kultúra hanyatlását nem csak a távoli Brazíliában érzékeli. Európa már akkoriban kezdte elveszíteni önmagát, idézem: „íróasztalok nincsenek ... de ezzel nem mondtam semmit, ami a völgyemet jellemezné. Az íróasztalok kihalófélben vannak. Még Rómában is csak azokkal találkozik az ember, melyek már sok pápát éltek túl. Úgy látszik, már csak irodalomért lelkesedő hölgyek tartanak íróasztalokat meg azok, akik szeretik a titkos kis fiókokat vagy a bútordarabot, amelyen festőién el lehet rendezni az ajándékba kapott levélvágó késeket, köveket, lámpákat. A férfiak az irodában írnak vagy diktálnak. Az írógépnek külön asztala van, mint ahogy külön papírt eszik, külön stílusban ír.” És halmozottan érvényes ez sok ezer tengeri mérföldnyire: „Könyvek sincsenek. A nagyszülők még hoztak egyet-mást. A háborúban a bennszülött hazafiak könyvre vadásztak, könyvet égettek. A megmaradt könyvek úgy fekszenek a szekrények alján, mint az elsüllyedt gályák a Karib-tengerben. Csak a zsoltároskönyv és a Biblia maradtak a felszínen, legalábbis a szobák felszínén. Két nemzedék alatt a Biblia érthetetlenné vált. Mi az, hogy király? Római? Helytartó? Hogy lehet megmagyarázni a gyerekeknek a vasárnapi iskolában, mi az, hogy oszlop? Ki látta már az oroszlán állkapcsát? Medvét, hajót, pajzsot, tevét? A Szentföld messze van onnan, ahol az aipi terem.” Lénárd Sándor mégsem adja fel. Ír, de ami még fontosabb, olvas. Élteti azt a kultúrát, ami Európát hajdanán naggyá tette. És vigyázza azt az anyanyelvi kultúrát, aminek valóságát csak nyolc évig élte, mégis alapja maradt a tucatnyi másik nyelvnek. Erről ezt írja: „Mégis olvasnom kell, legalábbis magyarul ... A mi mindennapi magyar szavunkra szükség van. A távol élő »kísérője és kísértője« nélkül elveszett. A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell. Lehetetlen indogermán módon gondolkodni, és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Euklidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit: A magyart – ez félelmetes – el is lehet felejteni!” Hát ezért is fontos a Petőfi Irodalmi Múzeumnak Lénárd Sándor emlékezete. A mi kultúránk őre volt. Példakép. Tisztelt hölgyeim és uraim! Nemrégiben egy másik világraszóló magyarunk, Makkai Ádám temetésén vettünk részt. Utána döntöttük el, hogy létrehozzuk a Makkai Ádám Emigrációkutató Archívumot, amelynek elsődleges célja, hogy a hazától távolra kényszerült nagyjaink életművét teljes értékükben felmutassuk. Nem mondhatunk le róluk. Van mit tanulnunk tőlük. Forrás: Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2020\. március 9-én, a Lénárd Sándor 110\. születés- napja alkalmából rendezett ünnepségen. [← Tizenkilencre cinkelt lapot](https://www.demeterszilard.hu/tizenkilencre-cinkelt-lapot/)[Tartalom](https://www.demeterszilard.hu/mekkora-a-szivkorod/)[Az öncélú művészkedésnek nem most van itt az ideje →](https://www.demeterszilard.hu/az-oncelu-muveszkedesnek-nem-most-van-itt-az-ideje/)