> ## Content Index
> Fetch the complete content index at: https://www.demeterszilard.hu/llms.txt
> Use this file to discover other available public pages before exploring further.

# Heti Kortárs
- URL: https://www.demeterszilard.hu/heti-kortars/
- Published: 2023-05-09T16:31:04.000Z
- Updated: 2023-05-09T16:31:04.000Z
- Author: Szilard Demeter
- Tags: Nagyinterjú, Térré lett idő, #Import 2026-11-06 15:17

**Gajzágó György beszélgetése Demeter Szilárddal**

**A magyar kultúra gazdasági fenntarthatósága évtizedes kérdés: miközben világsztárok koncertjeiért a magyar közönség jelentős összegeket is hajlandó fizetni, a hazai kulturális termékeket gyakran csak olcsón vagy ingyen szeretnénk fogyasztani. Ez sokszor az alkotók presztízsvesztését és ösztöndíjfüggőségét eredményezett. A magyar kultúra jelenlegi kihívásai közé tartozik, hogy a globális trendek, az információszerzés leegyszerűsödése és a mecenatúra hiánya miatt megreccsent a hagyományos fogyasztási modell. Válságos időkben különösen felértékelődnek az együttműködések, az eredeti alkotás és a társadalmi felelősségvállalás – legyen szó állami, vállalati vagy magánmecenatúraról. Ahhoz, hogy a magyar kultúra ne váljon másolatkultúrává, és meg tudja őrizni önállóságát, most valódi intellektuális bátorságra, összefogásra és megújulásra van szükség.**

*\- Üdvözlöm a kedves nézőket! Gajzágó György vagyok, ez itt a* Heti Kortárs*, a Heti TV kulturális magazinja. Ezt a műsort azért indítottuk el (110 adás), kvázi három évvel ezelőtt, hogy ezt a kortárs szektort, ami globálisan Artworld-nek nevezi, egy kicsit megismertessük önökkel, merthogy ezt nekünk is a mai napig is elfelejtették megtanítani, megértetni, és ezért olyan szereplőket hívok meg, akik a munkásságukkal, személyiségükkel ezt a dolgot kicsit érthetőbbé teszik az önök számára. Mai vendégem ennek okán Demeter Szilárd. Szervusz Szilárd!*

\- Szervusz!

*\- A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a Magyar Kultúráért Alapítvány kuratóriumi elnöke. És hogy itt in medias res belecsapjak a közepébe, a kultúra és a gazdaság viszonyát szeretnénk feszegetni, kicsit holisztikusan, mert úgy gondolom, hogy ez nem áll távol tőled.* *Itt az ökoszisztémát célozzuk meg, hogy milyen lenne az ideális valahol, tehát hogy valahova eljussunk esetleg a beszélgetés végéig, hogy a tyúk vagy a tojás: mi függ mitől? A kultúra függ a gazdaságtól, vagy a gazdaság függ a kultúrától?*

\- Kicsit ilyen gordiuszi csomó átvágásaként a gazdaság is kultúra, vagy legalábbis kulturális kérdés. Tehát az, hogyan üzletelünk…

*\- Ez így van.* *Akkor máris válaszoltál, mert akkor a kultúrából, nem?*

\- Igen. Nem mindegy, hogy betartjuk-e a szavunkat, elég-e egy kézfogás, szerződéseket mennyire tartjuk be, mennyire keressük a kiskapukat, mennyire oldjuk meg okosban, ez mind kulturális kérdés. És ha kiindulunk abból az ideális esetből, hogy a magyar ember egy becsületes ember, és az adott szavát megtartja és így tovább, akkor a kultúrának a finanszírozási gondjai, tehát a kultúrának a gazdasági vetülete nem kellene, hogy kérdés legyen számunkra. Hiszen az, hogy valaki előállít egy kulturális terméket, nem szeretem ezt a szót, de itt most indokolt ezt használni...

*\- Használjuk nyugodtan.*

\- ... az rengeteg munkaórába, tehetségbe, befektetett energiába, akár anyagi eszközökbe is kerül. Ennek van egy értéke, van egy ára, amit úgy tisztességes, hogy megfizetünk. Ezzel szemben van egy több évtizedes szocializációnk, ami arról szól, hogy egyrészt alanyi jogon finanszírozzuk a kultúra teremtőit és hordozóit, tehát akik létrehozzák ezeket az alkotásokat vagy produkciókat. Másrészt pedig

> valamiért szeretjük, ha vagy ingyen, vagy nagyon olcsón jutunk hozzá a magyar nyelvű kulturális termékekhez, miközben mondjuk egy világsztárnak a koncertjére hajlandóak vagyunk kifizetni egy adott magyar koncertnek a sokszorosát.

Itt van egy pici kognitív disszonancia, úgy érzékelem, és jó lenne, hogyha ezt türelemmel, lépésről lépésre, de vissza tudnánk építeni.

*\- Mi lehet ennek az oka? Én is igyekeztem, én mindig a miértekre keresem a választ, és abba futok bele sokszor, hogy itt a legmagasabb kultúrpolitikai körökről is beszélünk, nem értik, hogy mi a kortárs művészet, mi közünk van hozzá, mi köze a gazdaságnak, tehát minthogyha a kultúra vinné a pénzt, a gazdaság meg hozná.*

\- A több évtizedes szocializáció az arról szólt, hogy ahhoz, hogy a legvidámabb barakk-ként tudja pozicionálni Magyarországot a Kádár-korszakban, ahhoz a cirkusz kellett a népnek, tehát hogy a kultúrához való hozzáférést hirtelen kinyitották. És akkor később, a kilencvenes évek után elindult egy olyan folyamat...

*\- Most bocsánat, hogy közbevágok, de pallérozták is ennek kapcsán az elméket, hogy kulturális hivatkozásokat kaptunk.*

\- A kultúra mindig is a regnáló hatalomnak volt egyfajta eszköze, tehát az ideológiai indoktrinációnak volt az eszköze, lehetett írni ódákat a szép traktorista lányról, és akkor behajtották a népet a kultúrházba, és akkor a szép traktorista lány elénekelte magyar népi motívumokkal teletűzdelve a munkások himnuszát, vagy a vezérkari főnökét.

*\- Ilyen is volt, de azért az akkoriban preferált kortárs képzőművészetet csak levitték a dolgozói szintekig, mert a képcsarnokvállalatnak a multiplik, rézkarcok, ilyesmik, azok ugye a fizetésnapon ott voltak a fizetési borítékok mellett, és mindenkinek volt otthon ilyen. Tehát a művészeknek nimbusza volt, az iparművészeknek is.*

\- Bizonyos művészeknek, tehát a tűrt-tiltott-támogatott kategóriájában.

*\- A művészetnek, mint olyannak*, *volt egy fogalma.*

\- Merthogy ezt nevezik cirkusznak. Tehát ez, amikor a szabadságnak a szimulakrumát biztosítom a dolgozó nép számára, tehát azt mondom, hogy te mégiscsak szabad vagy, hiszen a művészetek neked megtámogatják a világodat, de hát pont ebben az időszakban alakult ki az az alternatív világ vagy alternatív underground művészet, ami értékállóbbnak bizonyult. Viszont a rendszerváltoztatás után, tehát a '90-es évek után elindultunk (most csak két területről beszélek, az irodalom és a könnyűzene, vagy a könyvkultúra és a könnyűzene, vagy a populáris kultúra területéről), elindultunk a rossz irányba. Egyrészt az irodalomban addig egy irodalomcentrikus kultúrában éltünk, hiszen nem volt internet, televízióban sem volt annyi minden, amit nézni, tehát nem lehetett válogatni a csatornák között. 

*\- A képzőművészetben volt mondjuk egy grafikai kisplasztikai biennálé, amit a KGST szintjén nemzetközinek is volt tekinthető.* *Most meg egy félig underground biennálénk van.*

\- Nem szervesült a tárgyi kultúránkban, tehát az, hogy nekünk voltak elképesztően jó képzőművészeink és iparművészeink, az nem csapódott le a lakótelepi valóságban.

*\- Tényleg?*

\- Nem úgy rendeztük be a tárgyi valóságunkat, hogy vettünk volna egy kortárs festőtől, akár egy utánnyomatot és azt raktuk volna ki a falra.

*\- Szerintem akkoriban többet vásároltam. Kevesebb galéria volt, mint most, mert volt a Munkácsy, meg a Derkovits terem, vagy nem tudom, valami ilyesmi. De volt iparművészeti bolt, tehát gyakorlatilag definiálva voltak ezek a dolgok, megvoltak a lelőhelyek.*

\- Megvoltak a lehetőségek, és erre ömlött rá az a tárgyi kultúra, amit most globális kultúrának nevezünk, tehát hirtelen piaccá vált,

> felvevő piaccá váltunk a nyugatinak tartott mindenfajta első, másod- és harmadvonalbéli alkotásoknak, vagy iparművészeti remekeknek, vagy kevésbé remekeknek, aztán ezt lecserélték egy egyenkultúrára,

tehát ha ma bemegyünk Magyarországon bármilyen polgári lakásba, akkor IKEA könyves szekrényt látunk. Márpedig nekem is van. Az IKEA könyvespolcról egy dolgot mindenki tud, akinek van, hogy azt ha egyszer szétszedted, még egyszer nem tudod összerakni.

*\- Igen, nem ezzel függ össze, de hogyha most a legújabb lakberendezési magazinokat nézed, könyvespolc nincs nagyon sok lakásban.*

\- Ez is egy szimptómája annak a kultúravesztésnek, amiben vagyunk.

*\- Igen.*

\- Na de visszatérve a magyar rögvalóságba, tehát hogy elindult a könyvkultúra egy olyan irányba, hogy addig ugye irodalomcentrikus kultúraként az íróknak megvolt a maguk presztízse, tehát egy írónak, egy költőnek elég nagy példányszámban fogytak a művei, többé-kevésbé még pénzt is látott belőle, és volt egy presztízse, egy nagy társadalmi presztízse. '90 után folyamatosan csökkent maga a presztízs. Hirtelen kiderült, hogy ha versenyhelyzetbe kerül a magyar irodalom, akkor a szépirodalomnak egy jelentős része, hogy mondjam, kevésbé versenyképes, nem nagyon vásárolnak az emberek verseskötetet valamiért, nem csak Magyarországon, Európa-szerte is, tehát mi az Európai Unió középátlagában vagyunk az olvasáskultúra terén, nem állunk nagyon rosszul, de jól sem. Az irodalomnak az anyagilag kifejezhető értéke, a csereértéke csorbát szenvedett. Emiatt az írókat, költőket továbbra is nagyra becsülve elkezdtük kistafírungozni, tehát elkezdtük finanszírozni, egyre több ösztöndíj, egyre több lehetőség jutott számukra, és ez szervesült is. Tehát ők úgy gondolják, hogy azért, mert valaki költő, neki annyi jogon jár, vagy járnia kellene valamifajta támogatásnak. Másfelől a popkultúrában vagy a tömegkultúrában elkezdtünk nyugati trendekhez igazodni (most nagyon diplomatikusan fogalmazok), és a most már szabad választásokon megválasztandó elöljárók, tehát polgármesterek meg rájöttek arra, hogy a falunap intézménye az pont arra jó, hogy ők korteskedjenek, tehát hogy ott találkozik nagy számban a közönségével, ezért elkezdtük nyomatni az ingyenes falunapokat, közpénzből kifizettünk egy zenekart, és ingyen hozzá lehet tenni.

> Leneveltük a saját közönségünket arra, hogy fizessenek azokért a produktumokért, amelyet vérverejtékkel összeállítottak mondjuk egy adott zenekar tagjai.

A zenekar megkapta a pénzét, ráadásul egy polgármesteri hivatal nem szokott alkudozni. Tehát van egy klubhelyiség, ahol azért tisztában vannak a valós piaci viszonyokkal. Ha meg akarok szerezni egy éppen futó celebet, vagy egy híresebb zenekart, akkor kifizetem azt a pénzt, amiért ő hajlandó eljönni, találkozom a közönséggel, és akkor mindenki jól járt, kivéve a zenei kultúra, és kivéve maga a művészet, mint gazdaságilag értékelhető teljesítmény.

*\- Én abszolút egyetértek veled, és abszolút úgy látom (végignéztem az interjúkat, amiket veled készítettek, egyébként elég jóknak tartom), hogy ezeket a területeket, ezeket átlátod. Volt film, színház, muzsika, ezek sokkal strukturáltabb területek, mint maga a képzőművészeti szektor. Arról szeretnélek megkérdezni, hogy az interjúkban, és egyébként nemcsak nálad, hanem másnál is, a kortárs képzőművészet szóba se kerül. Amikor Pataki András helyettes államtitkárnál voltam, akkor is kérdeztem, hogy amióta ő hivatalba lépett, és ugye hozzátartozik ez is, merthogy a kultúrának szerves része, szóba került-e? Azt mondja, nem. Tehát hogy ez kinek lenne a feladata, kinél ég oda a konyhába ez a dolog, és köszön le úgy, hogy gyakorlatilag semmilyen következmény nincs, hogy nem végzett el valamilyen feladatot? Ez kinek lenne a dolga, hogy ezt az utolsó vadnyugatot valahogy léptessük tovább?*

\- Ez egy nagyon jó kérdés. Én érintőlegesen egy éve próbálom ezt megfejteni, ugyanis a Magyar Alkotóművészeti Nonprofit Kft. átkerült a Petőfi Kulturális Ügynökséghez. Össze is integráltuk a két céget, mert most éppen kiadáscsökkentésben vagyunk, mint mindenki a világon, hiszen válságos esztendőket élünk, és emiatt testközelből figyelem ezt a kérdést, tehát próbálom megfejteni. Most ugye a magyar kortárs képzőművészeti élet, amennyit én megértettem belőle, az egy picit piramisszerűen épül fel, bár több tornyú piramis, ilyet nem láttunk, de ez egy magyar sajátosság. Van az alja, amit most mi alkotótelepeknek szoktunk nevezni. Vannak alkotóközösségek, akik találkoznak egymással, mondjuk évente egyszer egy szabott időre, és akkor egy közös alkotás, a networking, a tanítás, vagy oda-vissza tanítás keretén belül létrehoznak valamit. Ezek az alkotótelepek, művésztelepek, ezek most így ebek harmincadjára nincs gazdájuk, minimális pénzből működnek, és nagyon nehezen tudják ezt a forrást összeszedni. Miközben az a piramis alja, tehát hogy itt általában olyan művészek vesznek részt, meg mondjuk rajztanárok, vagy pedagógusok, vagy éppen amatőr művészek, akik szeretnének professzionalizálni, akiknek van egy társadalmi közege. Tehát a vizuális nevelésnek az alapembereiről beszélünk. Akkor van a közepe, ez a világhírnév küszöbén álló, majdnem világhírű, de már nem a regionális híresség figurája lehet körülbelül, tehát ez a professzionális képzőművész, tágabb értelemben.

*\- Emerging artist, a föltörekvő művészekről beszélünk, vagy már a beérkezett profikról, akik még azért nem világhírűek?*

\- Ha a műterméből nézem, akkor beérkezett profi, ha meg a galériás világból nézem, akkor feltörekvő, tehát nagyjából így lehetne őket pozicionálni. Ez egy nagy réteg, tehát sokan vannak, és a képzőművészeti egyetemek alumni programja eddig legalábbis nem tűnt túl sikeresnek, ha van, léteznek egyáltalán. Ahogy elvégzed te a felsőfokú intézményt, kibocsátanak téged, onnantól kezdve el is engedik a kezed. Tehát, hogy kikerültél a karámon túlra, fúj a szél, valahogy találd meg a helyed. És akkor van a galériáknak a világa, de ez is egy többosztatú világ, ami egy alulról zárt világ, tehát nehéz oda bekerülni, kapcsolati tőkén keresztül lehet oda bekerülni. Ezt értettem én meg.

*\- Miért hendikepes ez a szektor mondjuk a kultúrpolitika irányából?*

\- Itt önmagában két problémát látok. Az egyik a vizuális nevelés. A vizuális nevelés Magyarországon az, hogy mondjam, nem a legjobb. És megint csak diplomatikusan fogalmazok.

*\- Ez egy oktatási kérdés. Most itt egy gazdasági dologról beszélünk, tehát gyakorlatilag itt van egy iparágunk a sárban, amivel valahol nem foglalkozik senki. Ez egy globális platformokon megmérető, tehát, hogy itt egy globális versenykörnyezetről beszélek.*

\- Itt egy ilyen állami proaktivitás elvárása, én szerintem szükségszerű, tehát most egy picit magam ellen beszélek. Én úgy gondolom, hogy itt az államnak, vagy az állam különböző intézményeinek jóval nagyobb proaktivitást kellene tanúsítaniuk. Ugyanis miről szól a történet? Megváltoztak a kultúrafogyasztási szokásaink. Teljes mértékben a lokális ellen hatnak azok a globális folyamatok, amelyekben mi most élünk, ráadásul a kultúrafogyasztók, és most nem véletlenül használom ezt a fogalmat, vagy ezt a billogot, mert nem szeretem, azok jelentős részében felköltöztek az internetre, tehát online fogyasztunk különböző tartalmakat. Most nem az ellen beszélek, hogy ne legyen internet, zárjuk le az egész történetet, csakhogy az az értékvilág, amit onnan kapunk, vagy az a narratíva, az a keretezés, amit onnan kapunk…

*\- Szűrés nélkül.*

\- …az nem a miénk, nem a mi valóságunk,

> leválasztanak bennünket a saját valóságunkról. És hát itt van a képzőművészet és az iparművészetnek a hihetetlen fontossága.

Baán Lászlóval beszélgettem a múltkor, és ő mondta, hogy volt valami, nem tudom milyen biennálén, ahol a nyugati hasonszőrű múzeumigazgatók teljes mértékben rácsodálkoztak egy olyan afrikai történetre, ahol az afrikai tárgyalkotó népművészet és kortárs művészet találkozik egy szimbiózisban, és hogy ez mennyire izgalmas, meg inspiratív, és mennyire jó volt ez a nyugati vezetők számára.

*\- Igen. Én is találkoztam ilyennel.*

\- Miközben itt ülünk egy hihetetlen gazdag népi kultúrán, amit felgyűjtöttünk, tehát pontosan tudjuk, hogy milyen értéktárban ülünk. Vannak tárgyalkotó népművészeink, akik mai napig mesterszinten űzik ezt az iparágat, ha úgy tetszik, tehát, hogy el tudnak készíteni gyönyörű munkákat.

*\- Most már a dizájnban is visszatér.*

\- Ez a mi formai anyanyelvünk, amit mindenki ért, tehát ha meglátsz egy festett tulipános ládát, megmozgat benned valamit, függetlenül attól, hogy szükséged van-e rá, tehát a hasznosságától eltekintve, és mégsem érintjük össze a kortárs iparművészettel.

*\- Igen. A kultúrát időnként meg kell újítani. Tehát amikor leég, mint a kályhában a tűz, ezt általában külső forrásból lehet, mint ahogy fát kell tenni, merthogy önmagában ez egy ilyen zárt rendszer, teli belső vakságokkal, hiszen minden szervezet ilyen. A nagy cégek se azért hívnak tanácsadókat, mert buták, csak hogy nem látják át ők kívülről, külső szem nincsen. És ilyen szempontból én mondhatom, hogy te egy ilyen külső szem szerepben vagy, tehát neked látni kell ezt az egészet, és hogy gyakorlatilag milyen felelősség ez számodra?*

\- Apai felelősség. Ezt el szoktam mondani interjúkban, de itt is, ha a nézők nem unják megismétlem. Tehát nekem van egy egzisztenciális tapasztalatom, én ugye a Ceauṣescu diktatúrában születtem Székelyföldön. A '80-as években eszméltem, tehát '76-ban születtem, ami azt jelenti, hogy négyéves koromtól, amikor már befogadtam a világot, azért egy kőkemény realitásban éltem, egy olyan valóságban, ahol az éppen diktatórikus államhatalom az őshonos magyar közösséget akarta eltüntetni, megszüntetni, tehát egzisztenciálisan tört a mi létünkre. Paradox módon ugyancsak Bukarestben szerkesztettek egy hihetetlenül jó magyar könyvsorozatot, magyar nyelvű könyvsorozatot, tehát a világirodalom és a magyar irodalom remekeit Bukarestben szerkesztették a Kriterion Könyvkiadónál, amit nagyon olcsón meg lehetett venni, tehát a halfasírthoz csatolt áruként adták Tamásit, vagy Jókait. Volt egy nagyon jó, nagyon erős anyanyelvi kultúra, ami ebben az ellenséges környezetben bennünket megtartott. Egész egyszerűen helyére rakott minket értékben, identitásban és így tovább. Ez az egzisztenciális tapasztalatom, és én ezt szeretném biztosítani a fiam számára. Tehát azért mondom, hogy van egy ilyen apai küldetésem.

*\- Tehát nem úgy érzi, hogy most, hogy te atyáskodva tekintesz erre a közegre, hanem neked ilyen indíttatásod van.*

\- Nem, én egyszerűen azt az erős, izgalmas, sokszínű, komplex anyanyelvi kultúrát szeretném az ő számára biztosítani, meg a reménybéli testvérei, illetve majd az ő gyerekeik számára, ami engem megtartott. Én tudom, bizonyította számomra az élet, hogy ez egy megtartó erővel bír. Ez az egyik kérdés. A másik kérdés megint a kultúra és a gazdaság kérdése. Én úgy látom, lehet, hogy ezt most egy kicsit ilyen dilettáns módon fogalmazom meg, de azok a nemzetgazdaságok, amelyek a saját kulturális sajátosságaikat be tudják építeni a workflow-ba, tehát a munkafolyamatban odafigyelnek arra, hogy a munkások milyen kulturális közegből jönnek, azok sokkal sikeresebbek tudnak lenni. Elfogadhatóbb légkört tudnak teremteni a munkahelyeken, illetve az innovációt be tudják csatornázni, mert a munkások, azok, akik ott dolgoznak, vállalatvezetők, sajátjuknak érzik a kultúrát.

*\- Abszolút egyetértek. Én is úgy gondolom, hogy a kultúra az, ami azonosít és megkülönböztet minket, egyes embereket is, illetve cégeket, vagy akár városokat, vagy országokat, ez a fajta dolog nem lesz magától. Kodály mondta, hogy minden nemzedéknek mindig meg kell szerezni ezt a kultúrát, és ha egyszer megszakad ez a lánc, akkor nagyon nehezen lehet helyreállítani. Az általad említett keleti államok, példaként említeném Dél-Koreát, akinek '79-ben voltam egy rendezvényen a dél-koreai Kulturális Központban, elmondták, hogy nem volt kortárs képzőművészete '79-ig. Akkor látták, hogy ez egy új dolog, hogy kutatás-fejlesztési labor, és van egy globális versenykörnyezet, és hogy a gazdaságukra milyen hatással van, beiskolázták a legjobb egyetemekre az embereiket, kurátorokat képeztek, majd a belső intézményrendszert megteremtették ehhez. Tehát egy nagyon széleskörű bevonás volt. A kontinuitás, ez a bevonás mindenfajta anomáliájával, meg a változásmenedzsmenti akadályokkal fennállt nyilván, de fölírták Dél-Koreát a világtérképre, és onnantól kezdve a gazdaság szárnyakat kapott, merthogy a disztruktív gondolkodás és innováció alapokat lelt ebben a dologban. Magyarországon azt látom, hogy a nonprofit, forprofit rendszerét ennek a kortársnak olyannyira nem látják, hogy az Art Market Budapestet, amelyik a forprofit csúcsrendezvény, azt támogatja az állam, másik oldalon a nonprofitot, ami szakmailag validálná a kortárst, azt meg gyakorlatilag lebontja és ellehetetlenítené. Kezdve ott, hogy mondjuk a Műcsarnok az MMA-é, onnantól kezdve súlytalanná vált, kikerült a nemzetközi kunszthalál-hálózatból szándékosan, és ez hendikep, de hogy lehetne ezt helyretenni?*

*\-* Én visszalépnék még kettőt, mert picit a vizuális nevelés, vagy a vizuális kultúrának a kérdésköre az elsődleges ebből a szempontból. Minden más ebből következik. Azt látjuk ugye, és már verik félre a harangokat, hogy szűnik meg az olvasás, szűnik meg a fogalmi gondolkozás, tolódunk el a vizualitás irányába, tehát a vizuális nyelvezet, a vizuális kultúra az egyre inkább teret nyer.

*\- A kortárs képzőművészetnek ilyen szempontból felelőssége van.*

\- És hát ezért nem mindegy, hogy milyen vizuális nyelvet beszélünk, vagy milyen vizuális nyelvet értünk anyanyelvi szinten. Most csak egy példát mondok, van nekem egy Bukta Imre festményem, az a címe, hogy *A méhész*. Imádom azt a képet, ott van a nappalinknak a fő helyén. Bukta Imre bácsit is nagyon kedvelem, tehát hogy nagy-nagy művésznek tartom. Édesapám, aki egy nyugdíjas asztalosmester, nyugdíjas éveiben méhészkedni kezdett, nem túl képzett művészetileg, tehát, hogy nem nagyon érdekelte őt a kortárs képzőművészet, meg úgy egyáltalán a kortárs irodalom sem nagyon érdekli, hál' Istennek, tehát hogy mindig normális dolgokról beszélgetünk, nem szakmázunk. És akkor meglátogatott minket, és meglátta Bukta Imrének ezt *A méhész* című festményét, és egész egyszerűen magára ismert benne. Mintha róla szólna, megszólította őt ez a festmény, és sokáig-sokáig nézte, meg mindig vissza-visszatér, és amikor belép hozzánk, akkor az első dolog az, hogy mindig ránéz a festményre, hogy megvan-e még az ő idézőjelesen arcképe.

*\- Ki mit hoz magával, mindenki próbál fogást találni azokon a dolgokon.*

\- Ez csak arra akar példa lenni, hogy

> ha jó a vizuális nyelv, akkor meg tudja szólítani azt a befogadót, aki idézőjelben a tömeg, tehát nem a túlképzett sznob, ecsetvonásokról és fényjelenségek hatásról értekezni tudó befogadói réteget.

*\- Van itt egyfajta elektizálódott vonal, amelyik nem feltétlenül az üzenetek átadásának a mestere. Világos segélykiáltásokat kell, akkor nem biztos, hogy a közvetítő világnak (S.O.S.) nem biztos, hogy hieroglifákkal kell kiírni.*

\- Igen, csak azt látom, hogy a vizuális nyelv, ami most globális vizuális nyelv, az nagyon leegyszerűsített. Tehát ezek az emotikonok, meg a nem tudom micsodának a nyelvezete.

*\- Rovásírás.*

\- Ez egy nagyon-nagyon purifikált, egyszerűsített információ közlésre talán valamelyest alkalmas vizuális nyelv, de nincs meg az a gazdag érzelmi vagy lelki tartalom mögötte, ami a vizuális nyelvnek is a sajátja kellene, hogy legyen. Mint ahogy a zenei nyelvnek, vagy a fogalmi, az írott, hallgatott, olvasott beszédnek.

> Egyre inkább információközlés felé megyünk el, ezáltal gondolatszegénnyé válik az a dialógus, vagy polilógus, amiben mi társadalmilag bocsátkozunk. Egyre kevésbé vagyunk képesek árnyaltan kifejezni saját véleményünket, vagy gondolatainkat, vagy akár érzéseinket, és ez az egybites, egydimenziós ember irányába tol el bennünket.

*\- Én ezzel egyetértek. Az a kérdés…*

\- Bocsánat, befejezem. Amiből lehet fogyasztó, de kultúrahordozó és kultúrafenntartó nem.

*\- Ez így van. És ugye a kultúrát most, és itt a cégeknél is előszeretettel beszélnek cégkultúráról (mindig rákommentelek a LinkedInen, hogy azért ilyen nagybetűs kultúra nélkül nem lehet beszélni, mert kultúrálatlan, érzelmi intelligencia nélküli, kulturális, belső hivatkozások nélküli emberekkel nem lehet cégkultúráról beszélni), és ilyen szempontból ezek a cégek és itt a multik is használják a mi kultúránkat, vissza meg nem nagyon adnak. Tehát a pénzügyi tudatosság elve, még a bankoknál is évtizedek óta kikopott ez a fajta tevékenység, a gyűjteményezés, vagy a szponzoráció, vagy a mecenatúra, az nagyon gyenge lábakon áll. Tehát amikor most a Kassák-díj kapcsán volt egy online meetingünk, akkor te csodálkozva kérdeztél rá Dr. Argay Istvánra, aki másfél millió forinttal alapított egy ilyen díjat, hogy miért? És nekem ez nem volt kérdés, mert ő ezt a szokásokból hozta magával. Tehát a szokásokat teremteni kell, és ugye itt a műsor vége fele azt szeretném, hogy valahova jussunk: mik lennének azok a lépések, mi lenne az, amivel meg lehetne változtatni ezeket a szokásokat? Kétfajta: méltó és elvárható mértékben akár az állam, akár a cégek, akár az egyes magánszemélyek visszaadjanak a kultúrába, mint régen az okos paraszt vetőmagot tett félre, hogy jövőre is legyen termés. Ez most nincs így, mindenki csak aratni akar.*

\- Ez többrétegű probléma, és nem lenne elég sok adás, hogy ennek a végére járjak. Egy kicsit pontokba szedve, az első és legfontosabb dolog a kisgyerekeknek a vizuális nevelése, tehát az óvodások és az alsós elemiseknek a megtalálása. Nem csak azért, hogy őket beleneveljük a saját vizuális nyelvünkbe, vagy saját kultúránkba, hanem azért, mert rajtuk keresztül elérjük a fiatal szülőket.

*\- Én ezzel egyetértek, de erre nincs idő. Most kell pénz áramoljon a szektorban, hogy a Covid kapcsán Németország mindjárt elsőként 50 milliárd eurót tett a kultúrába.*

\- Nem egy kizárólagos vagy-vagy kérdés. 

\- *Vannak egyidejűségek is benne, így van.*

\- A másik, amiről te beszélsz, ez a mecenatúra kérdése, és ennek a kultúrának a kialakítása, tehát hogy miért kell valakinek, mondjuk egy vállalkozónak, középvállalkozónak, vagy nagyvállalkozónak visszafordítania társadalmi küldetésként a saját környezetébe, mondjuk a közvetlen környezetébe. Ennek a megértetése és megértetése, ez megint egy olyan folyamat, amit el kell tudni indítani. Tehát mecénás: nem azért kell neked mecénásnak lenned, hogy megírják az újságok, tehát hogy valamifajta, szintén profitot szerezzél ebből, bár nyilván ilyen motiváció is van mögötte, hanem egész egyszerűen azért, mert

> amikor te mecénáskodsz, akkor azokat az alkotókat támogatod, akik a saját munkásaidnak és a saját családodnak teremtenek élhetőbb környezetet. Tehát jobb a komfortérzete annak az embernek, aki ezzel az otthonos kultúrával találkozik. Ez egy olyan folyamat, aminek még nagyon-nagyon az elején járunk, és el kell tudni jutni idáig.

A harmadik...

*\- Stratégiailag meg van célozva? Tehát van, aki ezzel foglalkozik, vagy itt most reménykedünk, hogy kialakul.*

\- Egy közepes méretű irodalmi múzeum főigazgatójaként én nem tudok miniszteri döntéseket megelőlegezni.

*\- Nem, nem, csak hogy ugye rálátsz a rendszerre, hogy ezzel valaki most foglalkozik? Vagy ez egy álmok, vágyak, sóhajok című kategória.*

\- Folyamatosan jelezzük mi, döntés-előkészítő fórumokon. Rengeteg stratégia született erre vonatkozóan. Én a MANK-on keresztül, tehát az alkotóházak, a szentendrei MANK központon keresztül vagyok egy picit érintve ebben a történetben, tehát ott próbálok kitalálni valami olyan folyamatokat, amelyek pilot projektként...

*\- Nagyon sok best practice van egyébként külföldön, kezdve az angliai Arts Council.*

\- Ezért hoztam be olyan tanácsadókat a MANK-ba, akik egyrészt ezeket ismerik, másrészt van egy feltörekvő, de már majdnem világhírű művészünk is, aki azt éli, hogy működik a nagyvilágban, illetve olyan művészettörténész, aki a kortárs dizájnban és az iparművészetben is otthon van, tehát mi próbáljuk ezeket összeérinteni, és nagyon szeretném, ha tárgyalkotó népművészettel egy közös felületet tudnánk teremteni, mert mégiscsak oda kellene visszanyúlni, az egy olyan értékkészlet, ami rendkívül jót tehetne a saját tárgyi kultúránknak és valóságunknak.

*\- A változás, bocsáss meg egy kérdésre, a változás az alapvetően szándék vagy pénzkérdés?*

\- Leginkább akarat kérdése, és másodsorban pedig intellektuális bátorság kérdése. Tehát, hogy fejben elsők merünk-e lenni.

*\- Ezek benned megvannak?*

\- Bennem megvannak, de hát én csak egy másod- vagy harmadvonalas közszolga vagyok ebből a szempontból.

*\- A Magyar Kultúráért Alapítvány kuratóriumi elnöke is vagy egyben.*

\- Van még négy kurátor mellettem, akiknek döntési joguk van. Tehát, én próbálok nyilván odahatni, hogy legyen értelmes a munkám, mert múzeumigazgatónak lenni nem túl nagy intellektuális kihívás, miután rendet csinál az ember a saját intézményhálózatában, akkor minden hétfői vezetői értekezleten már csak adminisztratív döntések várnak rád, nagyon ritkán stratégiázunk. A tartalmas időtöltés szempontjából nekem ezek fontosak, hogy folyamatosan napirenden tartsam, de igazából itt az intellektuális bátorság alatt én arra gondolok, amikor a művészek maguk mernek fejben elsők lenni, és nem másolatkultúrában próbálnak második, harmadik vonalból eladni tárgyakat, tehát megélhetési művészekké válni. És

> fejben elsőnek lenni, az azt is jelenti, hogy a kultúrahordozóból kultúrateremtővé kell tudnunk átfordulni.

Tehát Makovecz attól zseniális, ahogyan ő átformálta a magyar építészetet, bizonyos szegletét.

*\- Mennyire kellene a szakmának önmagát egy lobbiképes struktúrává szervezni? Ez a szakma (a kortárs képzőművészeti szcénáról beszélnek) nagyon nehezen, vagy talán nem is rendezhető felülről, szabadelvű, öntevékeny.*

\- A magyar művészeti szcéna bármelyik szegletét veszem, van minimum két szekértábor, de inkább több, akik egymást egy kiskanál vízben meg tudnák fojtani százezer forintért.

*\- Igen, de ez a feladat.*

\- Ez a logika nem működik. Én az elmúlt négy és fél évben, amióta ebben a pozícióban vagyok, próbálom ezeket a szekértábor logikákat egy picit felülírni, vagy alulírni, mikor milyen pozícióból, próbálom kibillenteni őket a komfortzónáikból, de ez identitásteremtő erővel bír. Ha én a szekértábor része vagyok, valaki kutyájának a kölyke, akkor azáltal, hogy megkülönböztetem magam az ellenféltől, azáltal kapok egy identitást anélkül, hogy teljesítményt kellene nekem letennem az asztalra. És az a könnyebb ellenállás útja.

*\- Igen, tehát a zavarosban azért elég sokan halásznak.*

\- Ezzel magára húzza a politikumot a művészeti élet, tehát amikor nem a teljesítmény az érték, hanem az, hogy ki kinek a kicsodája, magára húzza a politikumot, és utána a politikát próbálja használni arra, hogy érvényesítse az érdekeit, aztán csodálkozik, hogy a politika használja őt a saját céljaira. Ez egy kétirányú játék, és a politikusok ebben mindig jobbak voltak.

*\- Azért a kultúrpolitikának úgy gondolom, hogy vannak olyan feladatai, amik megkérdőjelezhetetlenek. Ugye például a Föld (csak egy kicsit az agrikultúra irányából egy analógia), nem kérdezi, akarja-e, hogy megműveljék. Tehát, hogy a magyar ugart azt ugye meg kell művelni. Az lehet, hogy sivalkodnak a gyomok, meg a nem tudom mi, a férgek, de meg kell művelni, akkor lesz termés. Tehát, hogy ezt igen, te pragmatikusan tudsz hozzányúlni ehhez a dologhoz.*

> \- Volt erre egy sikeres példánk: Klebelsberg Kunónak hívták azt, aki a magyar ugart fel tudta törni,

és az analfabetizmust el tudta…

*\- Nyilván az se volt egy diadalmenet.*

\- Kemény viták voltak akkor is a törvényhozásban, meg hát Klebelsberg Kunót se szerette mindenki, de ez egy konfliktusos történet, és ezeket a konfliktusokat menedzselni kell tudni, ezért vannak a miniszterek.

*\- Bizakodók vagyunk?*

>  
> \- Én úgy gondolom, hogy most olyan válságos idők következnek, amikor ez a kultúrafogyasztói, egyáltalán a fogyasztói társadalom egy picit megreccsen, az emberek hátrébb lépnek kettőt, mert egész egyszerűen nem lesz elég pénzük kifizetni azokat a fogyasztási javakat, amihez jóval drágábban férnek hozzá.

*\- Ez kihívás ugye a képzőművészeti szektornak is, mert ilyen környezetben, ahol gazdasági jégkorszak van, akkor itt profibban kell vadászni. Tehát, hogy azokat a business skilleket, amivel ezt csúcs státuszszimbólumként el lehet adni, azt föl kell venni.*

\- Közelebb kell lépni azokhoz a potenciális vásárlókhoz vagy befogadókhoz, akik potenciális vásárlók lehetnek, tehát itt most mindenképpen van egy kis kényszer, és ez a kényszer jó, mert összezár, strukturális változtatásra kényszeríti a fenntartót is, és a divatos szóval a mindset, tehát az agyi berendezkedésünket is egy picit visszaállítja abba a környezetbe, amiben mi egyébként élünk.

*\- Tehát felértékelődnek az együttműködések.*

\- Stratégiailag csak ezt az egy utat látom sikeresnek.

*\- Legyen ez a végszó. Nagyon szépen köszönöm, hogy eljöttél hozzánk.*

\- Köszönöm szépen.

*\- Sok sikert kívánok a terveidhez. Kedves nézőink, ez volt a mai* Heti Kortárs*, Demeter Szilárdot hallottátok, láttátok. Foglalkozzatok kortárs képzőművészettel, kortárs műgyűjtéssel, keressetek rá az interneten, és legközelebb is tartsatok velünk. Viszontlátásra!*