A magyar kultúra fölötte van az aktuálpolitikának -  Székelyhon TV, Nézőpont

Demeter Szilárddal Rostás Szabolcs beszélget

„Én ebben tudok segítségére lenni a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, hogy olyan dolgokra veszem őket rá, amiről korábban azt gondolták, hogy nem lehet megcsinálni. Ezt a nem lehet logikát írom felül; ez a magyar társadalom egyik rákfenéje, hogy bármi terv, ötlet, javaslat felmerül, az első reakció az, hogy ezt nem lehet megcsinálni, ezt pedig nem tudom elfogadni. A magyar lakosság többségének, tehát több mint kétharmadának a kultúrafogyasztási szokásai úgy néznek ki, hogy kulturális tartalmat hivatalos alkalmakon kívül, tehát a nemzeti ünnep, iskolai ünnepségen kívül csak könnyűzenei és mozgóképes formátumban fogyaszt. Nem olvas, nem jár képtárba, nem megy operába, nem jár színházba, és így tovább. Amikor mi arról beszélünk, hogy magyar kultúra, meg magyar nemzet, az fölötte van az aktuálpolitikának. A megmaradásunknak középnemzetként egyetlen záloga az, hogyha a kartográfiai, tehát az országhatárokat, meg a politikai törésvonalakat elfelejtjük.” (részlet az interjúból)

- Köszöntök mindenkit a Székelyhon TV-ben. Rostás Szabolcs vagyok, ismét jelentkezik a Nézőpont, képbe helyezünk mindenkit az erdélyi valóságról. Meghívottunk végzettsége szerint filozófus, író, publicista, politikai elemző, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, emellett zenél is, ugyanakkor miniszteri biztos és a magyarországi kultúrharc egyik markáns személyisége. Demeter Szilárddal beszélgetünk kultúráról, irodalomról, közéletről és természetesen Erdélyről, Székelyföldről is. Köszöntelek tisztelt főigazgató úr, kedves Szilárd a Nézőpontban, köszönjük, hogy elfogadtad a meghívásunkat.

- Isten hozott titeket a Magyar Irodalom Házában.

- Köszönjük szépen, hogy fogadtál itt bennünket, vagy fogadsz itt bennünket ebben az irodában. 2014 óta élsz Magyarországon, akkor telepedtél át Erdélyből. Hogy érzed magad az anyaországban?

- Hát, nagyjából úgy, mint Mikes Kelemen. Annyira megszerettem én már Budapestet, hogy el nem feledhetem Szentegyházát, azért honvágyam, az rettenetes van. Próbálom itt a magyar véreinkkel megértetni magunkat, vagy magamat, csak ők nem mindig szeretik az egyenes beszédet, meg néha olyan kanyarfúrókkal érkeznek, amit én nem értek. Szóval egy picit ilyen vékony jégen, vagy elefánt a porcelánboltban az ellenzék szempontjából. Próbálom végezni azt a munkát, amire felkértek, vagy azt a szolgálatot, amire felkértek, de hát nyilvánvalóan minden este a Hargitával álmodom, ha szabad ennyire patetikusnak lenni. Úgy is választottunk egyébként egy falusi házat, ez még korábban, tehát '18-ban, amikor még nem voltam főigazgató, meg ilyen titulusoknak a birtokosa, akkor fillérekért találtunk egy eldugott mátrai zsákfalu zsákutcájának a végén egy olyan házat, amiből ha kilépek, akkor a Kékes-tetőre látok rá, a Galyatetőre látok rá, és egy kicsit hunyorítok, olyan, mintha otthonról, Szentegyházáról nézném a Madarasi Hargitát, még egy tévétorony is van, hogy az illúzió teljes legyen. Tehát vágyakozom, de ami a fontos, hogy azért tudom mégis jó szívvel csinálni, mert megváltoztak a mentális térképen a határok. Tehát '14-ig én el nem tudtam volna képzelni, hogy valaha is Magyarországra költözöm, csak 2010 óta, inkább ‘11 óta elég rendszeresen jártam át Budapestre, akkor még Nagyváradon éltem, és ez a táposokkal szembeni ellenérzés, ez az idegenkedés szép lassan leépült, és a sok oda-vissza út, meg a rengeteg munka és beszélgetés, közös munka, meg a Századvégnél végzett tevékenységem során rájöttem arra, hogy ugyan van nekünk erdélyiként vagy székelyként saját hozzáadott értékünk az egyetemes magyar kultúrához, de az mégiscsak egy. És ugye a kulturális egység felülírta a kartográfiai szétszabdaltságot.

- Értem. Kiértettem a szavaidból, hogy azért a nosztalgia megvan, és a szülőföld iránti honvágy megvan. Ha valaki nem tudná rólad, korábban egyrészt Tőkés László európai parlamenti képviselő irodavezetőjeként is tevékenykedtél, ugyanakkor a Partiumi Keresztény Egyetemen oktattál. 2018-tól először megbízottként, aztán teljes hatáskörrel ellátott főigazgatóként irányítod a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumot. Ez alatt a több mint három év alatt miként váltak be már az elképzeléseid, ami szerepelt a te terveidben, hogy a múzeum hogyan tevékenykedjen? Például itt milyen ösztönzést kaptál olyan környezetben – ezt se hagyjuk említés nélkül, hogy Tamási Áron íróasztala mellett beszélgetünk, és itt ez a bútor is Tamási Árontól származik –, mitől Demeter Szilárdosabb már a Petőfi Irodalmi Múzeum? 

- Először is nem vagyok muzeológus. Tehát nem értek a muzeológus szakmához, és három év alatt sem tanultam meg a muzeológusi szakmát, meg nem is szándékszom megtanulni, nem szándékszom muzeológusként nyugdíjba menni. Tehát

kívülről jött ember vagyok, végzettségem szerint filozófus. És a filozófia – gyakorlatilag 15 évig voltam gyakorló filozófus, mint egyetemi oktató és szakfilozófiai folyóirat szerkesztője – megtanított arra, hogy rendszerlogikai összefüggésekben lássam a dolgokat.

Tehát amikor bejöttem a Petőfi Irodalmi Múzeumban először megbízott főigazgatóként, majd később megpályázott és pályázati úton elnyert főigazgatóként, vagy teljes hatókörű főigazgatóként, akkor azt láttam, hogy a magyar kulturális vagyon, tehát az, amit a közgyűjteményekben őrzünk, most kicsit ilyen intézményesült, tehát intézmények vannak, Magyar Nemzeti Múzeum, Szépművészeti Múzeum, Petőfi Irodalmi Múzeum, Skanzen és így tovább. És ezek az intézmények jó esetben együttműködnek, de mindenki védi a saját kis védvárát, ami nem jó. Tehát ez ugyanaz a kulturális örökség, és vagyonvédelmi szempontból ráadásul, vagyonjogi, vagyonjogi szempontból ráadásul ez mind a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő tulajdona, tehát mi nem tulajdonosok vagyunk, csak tulajdonosi joggyakorlók, tehát mi védjük és gazdagítjuk, gyarapítjuk ezt az örökséget. Tehát, valahogy meg kéne próbálni egységben tekinteni a magyar kulturális örökségre. Ez egy hosszú út volt, egy hároméves út volt. Először azzal kezdtem, hogy rendet kellett csinálni bent a Petőfi Irodalmi Múzeumban, mert pont előtte kissé áldozatául esett a kultúrharcnak, tehát az elődömet, Prőhle Gergelyt jobb oldalról szétlőtték, merthogy beengedte az úgynevezett liberálisokat is, és ez volt a fő bűne, vagy legalábbis ez volt a narratíva. Demoralizált, egyébként anyagilag nem túl fényes helyzetben álló intézményt, közepes méretű múzeumot kellett nekem átvennem, amiben rettenetes fizetések voltak, meg így egy kicsit szét volt esve a társaság. Most én először is rájuk rúgtam az ajtót, és elmondtam, hogy nincs értéksemlegesség, én elkötelezett jobboldali és nemzeti kultúrában hívő ember vagyok, ami nem azt jelenti, hogy ők nem gondolkodhatnak másképp. Tehát ők bármiben hihetnek, vagy bármilyen világnézeti álláspontot oszthatnak, amíg elvégzik a munkájukat. De az, hogy létezik Petőfi Irodalmi Múzeum, az egy politikai állítás az én számomra. Azt mondja ki a mindenkori fenntartó kormányzat, hogy van nemzeti kultúra, létezik magyar nemzeti kultúra, és a magyar nemzeti kultúra olyannyira értékes, hogy hajlandóak sok milliárdot fizetni évente annak érdekében, hogy például csak az irodalmi részét mi itt gondozzuk. És ez a mai világban egy politikai állítás. Tehát hogyha úgy gondolják, akkor most fel lehet állni, mert ilyen értelemben a Petőfi Irodalmi Múzeum politizálni fog. Tehát értékelkötelezett munkát fogunk végezni.

- Voltak olyanok, akik felálltak azóta?

- Senki.

- Amiatt, hogy nem tetszett nekik, hogy te hogy irányítod, milyen irányba viszed a múzeumot, senki nem mondta azt, hogy ő ebből nem kér?

- Nem. Olyan, aki felállt volna, nem; olyan, aki azt mondta, hogy nem ért egyet velem, de hát elfogadja, mert én vagyok a főnök, ilyen volt, de hát ez a jó, hogy meg tudjuk ezeket a dolgokat beszélni.

És ez az értéksemlegesség, ez az, ami borzasztóan zavart a magyar kultúrában, vagy magyar kulturális intézményrendszerben. Gyakorlatilag a liberális semleges állam képzetét vittük át a kulturális intézményrendszerre is, egy kulturális intézmény vagy egy közintézmény vezetője az értéksemleges, annak nincsenek előítéletei, nincsenek előzetes ítéletei, nincsenek politikai vagy közéleti elköteleződései, nem mondhatsz éles állításokat, hanem ez az eltartott kisujjú, egyrészt, másrészt hümmögésből kell állnia a közéleti tevékenységének, ezt mind leradíroztam.

Egy gesztussal, egy mozdulattal felülírtam. Aztán végiglátogattam szegről-végig a teljes múzeumot, az összes főosztályt, alosztályt, minden zegét-zugát megnéztem, mindenkivel elbeszélgettem, és megkérdeztem tőlük, hogy mit szeretnének, mik az álmaik, hogyan működne jól? Ebből összeállt egy elég nagy kívánságcsomag, ezt a nagy kívánságcsomagot összedrótoztam, és közben meg a fizetéseket, tehát a bérpolitikát is szerettem volna rendbe rakni. Elszaladtam a fenntartóhoz, a kulturális döntéshozókhoz, és mondtam nekik, hogy ez így nem jó. Ezek az emberek több diplomások, több nyelvet beszélnek, és minimálbéren végzik ezt a nagyon értékes munkát. Mondták, semmi baj, találj ki egy értelmes konstrukciót, és akkor beszélhetünk a béremelésről. Akkor visszajöttem, és mondtam nekik, hogy ha létezik ilyen, hogy életpályamodell, márpedig létezik, mert látjuk, hogy van a pedagógusoknak is, meg a honvédelemnek, meg rendvédelemnek, meg mindenféle életpályamodellről szólt az elmúlt 12 év, akkor csináljuk meg a muzeológusi életpályamodellt. Mondták, hogy nem lehet, hogy ők sok éve konferenciáznak ebben a témakörben, és hát annyira sokszínű a magyar muzeológia, meg annyira sokszínűek az intézmények, hogy nem lehet egységes életpályamodellt kialakítani. És akkor itt jön az a képesség, amit a filozófiából hozok, hogy azt mondtam, ilyen nincs. Ez egy szakma. Minden szakmának vannak logikai csomópontjai.  Hogy segédmuzeológusból hogyan leszel főmuzeológus, valamilyen objektív mérés alapján történik, nem az eltöltött idő függvényében mész előre, hanem valamit csinálsz teljesítményközelben.

- Régiség alapján.

- Ennek van egy belső logikája, minden szakmának van egy belső logikája, ezeket a csomópontokat keressétek meg, próbáljuk meg beárazni, körülbelül a piaci viszonyokhoz hasonlítva, és akkor csináljunk egy úgynevezett életpályamodellt. Van rá három hetetek, mondtam én, és mint aki jól végezte dolgát, balra el, vagy jobbra el. És három hét múlva letették azt az életpályamodellt, amiről ők úgy gondolták, hogy lehetetlen. Azt hiszem, hogy én ebben tudok segítségére lenni a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, hogy olyan dolgokra veszem őket rá, amiről korábban azt gondolták, hogy nem lehet megcsinálni.

Ezt a nem lehet logikát írom felül; ez a magyar társadalom egyik rákfenéje, hogy bármi terv, ötlet, javaslat felmerül, az első reakció az, hogy ezt nem lehet megcsinálni, ezt pedig nem tudom elfogadni, ezt otthonról hozom.

Az öregek még szokták emlegetni édesapámnak az egyik mondását, ő vasesztergályos mester volt a szentegyházi vasüzemben, és ő mondta a munkásainak: olyan, hogy nem lehet, nem létezik: nem tudom, vagy nem akarom, ez a kettő. A nem lehet nem létezik. És ezt nekem is mondta gyerekkoromban, tehát hogy valószínűleg belém nevelte ezt az elvet, és ezt írjuk felül. Hasonló volt az a kezdeményezés, amit egy kicsit rejtve végeztünk el, hogy azt mondták, nem lehet az úgynevezett országos hatókörű nagy intézményeket együttműködésre bízni, mert az érdekek ellentétesek, hiszen a torta véges, az egyik több pénzt kap, a másiknak automatikusan kevesebb jut, ezért egymás versenytársaiként egyfajta függő viszonyban mindenki hívogatja a politikus ismerőseit, hogy neki több jusson. Én kételkedtem, hogy ezt ne lehetne valahogy közös platformra hozni, és Kásler miniszter úrral közösen ötletelve kitaláltuk, hogy létrehozzuk a Nemzeti Kulturális Tanácsot, ahova úgynevezett kultúrstratégiai intézményeket hívunk be. Az most egy 19 fős testület, az összes nagy intézmény főigazgatója ott ül, rendszeres időközökben összehívja ezt Vashegyi György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, aki ennek a Nemzeti Kulturális Tanácsnak is az elnöke, és akkor ott a nagy viták folynak, hogy kinek mennyi jusson a tortából, de legalább egymás között meccseljük le, úgyhogy a többiek is hallják. 

A következő lépésben pedig azt javasoltuk, hogy készítse el minden szakágazat a maga szakágazati stratégiáját két kulcsszó mentén. Az egyik az, hogy hálózatosodás, tehát nem saját intézményére kell gondolni, nem az érdekel minket, hogy mennyibe kerül a fűtés a Petőfi Irodalmi Múzeumban, hanem az érdekel minket, hogy hány irodalmi emlékház és emlékhely van, ezeket hogyan tudjuk egy hálózatként összeszervezni. A másik pedig a Kárpát-medencei horizont. És ez a másik, én úgy vélem mindenfajta szerénytelenség nélkül, hogy a másik hozzáadott értékem, hogy az én nézőpontom, mivel én nagyon székely vagyok és nagyon erdélyi vagyok, ezért felülírja ezt a legvidámabb barakk típusú gondolkodást.

Én egyszerűen Kárpát-medencében tudok csak gondolkodni, nem vagyok mentálisan bezárva Magyarország határai közé. El is készültek ezek a szakágazati stratégiák.

Most, tegnapelőtt kaptunk egy levelet az elnök úrtól, hogy 2023-tól elindulnak az úgynevezett Kárpát-medencei fejlesztések, minden szakágazaton belül elég sok pénzből el tudjuk kezdeni azokat a fejlesztéseket, ami reményeink szerint 5-10 év múlva a következő 100 év vonatkozásában válságállóvá teszi a magyar nemzeti kultúrát.

- Ez a Kárpát-medencei együttműködés és a határon túli múzeumok felé történő nyitás: már láttuk, hogy az elmúlt években azért már beindult, például az Arany János Múzeumot Nagyszalontán a ti segítségetekkel sikerült felújítani, és még sorolhatnám, de más ilyen kitekintés is kitapintható. Irodalmi karaván címmel indítottatok rendezvénysorozatot most nemrég, és ennek a célja megmutatni a magyar nyelv és irodalom egységét és kortárs szerzőket megismertetni Magyarországon és határon túl is.

- Merthogy a magyar kultúra nem ismeri az országhatárokat. Ez egy triviális igazság, tehát ez közhely, de valahogy meg kell tudni élni ezt a közhelyet. Amikor engem például a románoknak is elküldenek vissza Romániába, vagy Erdélybe, azt én nagyon szeretem.

- Megkapod ezt?

- Persze, persze, hetente. Főként a balliberális oldalnak mindig nagyon mosolyogva elmondom, hogy »hát igen, tudom, hogy vannak a rossz románok, mint Demeter és vannak a jó romának, mint Tamás Gáspár Miklós, Dragomán György, vagy Tompa Andrea, vagy Bodor Ádám, vagy Kányádi Sándor, vagy Arany János«, és akkor ugye szembesülnek hirtelen azzal, hogy az az örökség, az az irodalmi örökség, amit ők saját örökségnek gondolnak, ráadásul még most a hőseiket is be tudom emelni, tehát Tompa Andit, vagy Dragomán György (a balliberális térfélnek a hősei), akkor rájönnek, hogy az, amikor ők engem románoznak, akkor őket is románozzák. Tehát, valami kognitív disszonancia beáll, és akkor mivel őket nem tudják románozni, vagy jó szívvel nem küldenék vissza őket Marosvásárhelyre vagy Kolozsvárra, ezért már engem sem akarnak olyan nagyon visszaküldeni. Tehát ezzel lehet egy picit gyengíteni ezeket a mentálisan is megmerevedett országhatárokat.

- De hogy csapódik le ez benned, erdélyi magyarként, hogy ugye otthon azért megkaptuk jó néhányszor, hogy bozgor, és itt pedig azt mondják nekünk, hogy román.

- Nem amikor átjöttem, mert akkor a Századvégnél egy úgynevezett stratégiai csoportban dolgoztam, tehát ott jó volt, ott senki nem románozott, vagy erdélyizett, ott a munkát nézték, hogy képes vagy elvégezni vagy nem? Aztán ha nem voltál képes, kirúgtak, ha meg jól végezted a munkát, akkor egy íróasztal sarkától kaptál egy íróasztalt, és így szép lassan lehetett felfele menni. Amikor a Petőfi Irodalmi Múzeum végleges főigazgatója lettem, tehát nem csak a megbízotti szakaszban, akkor

az egyik liberális ikon, értelmiségi ikon – egyébként tök jóindulatúan – elmondta nekem, hogy otthon, Romániában magyarként te idegen voltál, Magyarországon, erdélyiként idegen leszel, tehát ugyanazt fogod megélni, készülj fel rá lelkileg. Kicsit nehezebb ezt, mint Romániában megélni, de figyelmeztettek, tehát nem mondhatom, hogy nem figyelmeztettek rá.

Kicsit úgy veszem ezt, mint egyfajta küldetés – egy kicsit patetikus szó. Nekem most az a hálátlan szerepem van, hogy egyfajta jégtörő Mátyásként itt most megyek előre, és próbálom lazítani ezeket a bemerevedett frontokat, próbálom felülírni ezeket a szembenállásokat, és próbálom ráébreszteni azokat, akiket elérek a saját eszközrendszerünkön keresztül arra, hogy a magyar kultúra egy hihetetlenül gazdag kultúra. És amikről beszéltél, hogy nyitunk a vidéki múzeumokon keresztül a Kárpát-medence összes magyar közgyűjteménye felé, vagy az irodalmi életet úgy szervezzük, hogy eleve Kárpát-medencében gondolkodunk, ezek mindig esetiek. Tehát mindig úgy van, hogy éppen van rá pénz, éppen van rá programszervező, éppen van rá kínálat. Ezt mi szeretnénk most a következő ciklusban, következő öt évben strukturálisan megerősíteni.

Egy Kárpát-medencei struktúrát, infrastruktúrát kell létrehoznunk, ami a magyar kultúra disztribúcióját vagy redisztribúcióját, tehát újraelosztását, a magyar kultúrához való hozzáférést tudja szolgálni, és ennek több rétegét raktuk egyelőre terv szinten össze.

A Petőfi bicentenárium, tehát Petőfi Sándor 200. születésnapja alkalmából rendelkezésünkre bocsátott állami forrásoknak egy részét arra használjuk fel, hogy például Petőfi klubokat hozunk létre szerte a Kárpát-medencében. Most 2022-ben 100 darab ilyen Petőfi klub lesz, ebből 12 határon túli vagy külhoni, és 2023-ban 200 Petőfi klubunk lesz, amiből 150 Magyarországon és 50 gyakorlatilag a Kárpát-medencében, nagyjából így raktuk össze.

- Petőfi buszok is.

- Indul a Petőfi busz karaván, tehát rengeteg Petőfi programunk van, de a Petőfi klubnak az a lényege, hogy egy horizontális szerveződés. A magyar kultúra egy fejnehéz kultúra. Ahogy Erdélyben minden Kolozsvárra összpontosul, és Kolozsváron kívül, legalábbis azok szerint, akik Kolozsváron élnek, nincs élet, Magyarországon minden Budapestre összpontosul, és csak az van, ami Budapesten történik. Budapesten kívül minden radar alá került, ami egyrészt igazságtalan, mert

Budapesten kívül él mondjuk 12-13 millió magyar, másrészt azért is igazságtalan, mert Budapesten kívül is születnek értékek, csak nehezen tudjuk megmutatni őket. Ezt a fejnehéz kultúrát kellene valahogy kiegyensúlyozni azáltal, hogy különböző kis kulturális elosztó pontokat hozunk létre, amik egyrészt egymás között tudják utaztatni a tartalmakat, másrészt pedig ha folyamatosan monitorizáljuk ezeket, akkor meglátjuk azokat az értékeket, amiket ugyancsak Budapest központú médiatéren keresztül, de fel tudunk mutatni.

Most elkezdtünk egy ilyen nagy horizontális Kárpát-medencei építkezést úgy, hogy annak a leágazásait szeretnénk bevezetni az úgynevezett társnemzetek kultúrájába is, tehát az erdélyi magyaroknak, az erdélyi magyar művészek egy részének az lesz a feladata – idézőjelben –, hogy húzza be a szerinte jó román művészeket ebbe a kulturális együttműködésbe. A délvidékiek, a szerb vagy horvát – kinek milyen becsatolása van – felvidékiek a szlovák kultúrát próbálják majd behúzni ebbe az együttműködésbe. Ugyanis most az a büdös nagy helyzet állt elő, hogy a kommunizmusban kényszerből egymásra voltunk zárva, és most, ha megnézzük a különböző nagyhatalmi mozgásokat, meg a világpolitikai folyamatokat, meg az európai uniós folyamatokat, akkor megint az marad, hogy Közép- és Kelet Európa, tehát a volt KGST országok, most már mínusz Ukrajna és Oroszország, mert ott közben kitört a háború, megint csak egymásra lesznek utalva. Tehát azok a hagyományos európai kódok, ami szerint mi élünk, amit mi úgy nevezünk, hogy keresztény kultúra, az itt fog megmaradni ebben a régióban.

- Meg fog maradni, teszem azt száz év múlva is a magyar kultúra? Olvastam tőled – most nemrég mondtál egy olyat –, hogy a magas kultúra levált a közemberektől. Tehát van egyfajta ilyen jellegű távolodás is, mint ahogy említetted, hogy van a Budapest-központúság, mintha a vidék nem létezne. A Kárpát-medencében például száz év múlva megmarad a magyar kultúra?

- Ha elvégezzük a munkát, akkor igen. Magától nem fog megmaradni. Nekünk az a helyzeti előnyünk van, hogy ezt mi Romániában egyszer már átéltük kicsiben. Tehát hogy ha végiggondoljátok, hogy Zilah hogy nézett ki mondjuk 1950-ben, és hogy néz ki most 2022-ben, akkor mi már átéltük azt, hogy milyen az, amikor egy adott nemzeti közösség elveszíti a politikai hatalmat, tehát nem ő az úr a saját házában, az addig kisebbségben lévő nemzeti közösség lesz a domináns politikai kultúra, és hogyan tudja gyakorlatilag két generáció alatt elfoglalni az összes szimbolikus teret, és kiszorítani a régi, őshonos nemzeti közösséget. Zilah csak egy példa, de ha nagyon őszinték vagyunk, akkor Nagyvárad dettó, ez történt. Tehát Nagyvárad gyakorlatilag száz év alatt egy polgárosult magyar kulturális városból egy zárvánnyá változott. Én ott éltem 14 évet, bőrömön tapasztaltam, hogy mennyire nehéz ez a történet. Mi ezt átéltük.

Pontosan tudjuk, hogy mi vár Magyarországra, a magyar nemzetre, a magyar kultúrára, ha nem teszünk ellene semmit. Hogyan fogják megváltoztatni nemcsak az etnikai szerkezetünket, hanem a kultúránkat is.

Ezért nálunk hamarabb bekapcsol a vészvillogó, és mivel vannak túlélési stratégiáink, ezeket nagyobb méretekben tudjuk majd Magyarországon is vagy az anyaországban is használni, vagy hasznosítani. Úgyhogy mi most ezt a munkát, ezt a nemzeti kulturális identitás megerősítését célzó munkát kezdtük el a Nemzeti Kulturális Tanácsban összekapaszkodva végezni. Végre mindenki megértette, hogy miről szól. 

A másik, amiről beszélsz, az nagyon fontos, az úgynevezett tömegkultúra és elitkultúra vagy magaskultúra közötti különbségtétel. Ez általában minőségi különbségtétel, aminek a kerete és oka vagy évrendszere mind a sznobizmusból táplálkozik. Ma már nem tudod azt mondani egy könnyűzenészre, hogy kevésbé ismeri a hangszerét, mint egy komolyzenész. Olyan gitárosokkal játszom együtt, akik bármikor leiskolázzák a zeneakadémistákat, mert ők is zeneakadémiát végeznek közben a jazz tanszakon, meg ilyen helyeken. Tehát rettenetesen felkészült zenészeink vannak a könnyűzenében is. Ez a típusú minőségi különbségtételt nem érdemes és nem is szabad megtenni, mert van egy 2017-18-ban készített nagy kultúrafogyasztási szokásokat célzó kutatásunk, aminek a következő etapját most '22-ben fogjuk megcsinálni, és ebből feketén-fehéren kiderül a magyarok kultúrafogyasztási szokásai. A magyar lakosság többségének, tehát több mint kétharmadának a kultúrafogyasztási szokásai úgy néznek ki, hogy kulturális tartalmat hivatalos alkalmakon kívül, tehát a nemzeti ünnep, iskolai ünnepség, nem tudom micsoda, kívül csak könnyűzenei és mozgóképes formátumban fogyaszt. Nem olvas, nem jár képtárba, nem megy operába, nem jár színházba, és így tovább. Tehát van két olyan formanyelvünk (mind a kettő a popkultúrának a része, mert a mozgókép alatt most nem a művészmozikat értik még véletlenül sem, sőt egyre kevésbé értik a televíziót, hanem a stream platformokat) vagy művészeti ág, ami most már az elsődleges kulturális közegünk. Tök jó lenne, hogyha a gyerekek délután, vasárnap délután az ebéd után korálokat énekelnének, vagy anya zongorázna, apa gordonkázna, és a gyerekek több szólamban énekelnek, de nem ez a kultúránk. Vasárnapi ebéd, ha egyáltalán összejön a család, utána a gyerekek lepattannak és a YouTube-on fogyasztanak könnyűzenei tartalmat. Ez az elsődleges kultúránk, ezért nekünk ezt a két úgynevezett popkulturális ágazatot kell magyar hozzáadott értékkel sajátunkra formáljuk.

- És ha már kultúra ápolása és megőrzése: más az anyaországban hangsúlyt fektetni erre, és más nálunk, mondjuk Erdélyben. De visszakanyarodnék még ennek kapcsán egy kérdés erejéig arra, hogy mi a viszonyulás a határon túli, az erdélyi magyarok felé itt az anyaországban. Nagyon sok bírálat éri a kormányt például amiatt, hogy az elmúlt több mint tíz év alatt hangsúlyosan támogatta a határon túli kultúra ápolását. Te hogyan tudod meggyőzni arról azokat, akik például ezt hangoztatják, hogy az anyanyelvi kultúra megőrzése nem lehet pénzkérdés. Tehát nem lehet most úgymond garasoskodni azon, hogy mennyi támogatást kap egy Erdélyi Múzeum, egy könyvkiadó és még sorolhatnánk.

- Van egy nagyon racionális érvem, ami egy kicsit nyers érv, de általában szokott hatni. Mindig megkérdezem, hogy mi köti össze a pozsonyi egyetemistát, a magyar egyetemistát, a szabadkai könyvtárost és a kézdivásárhelyi bolti eladót? Az anyanyelvi kultúra, ez az összekötő kapocs, a mi nemzeti identitásunk kulturális identitás ebből a szempontból. És akkor ezt mindenki elfogadja, hogy oké, rendben van, de ez neki egy kicsit ilyen füstfellegnek tűnik, hogy ott van, a valóság fölött lebeg, tök jó, hogy milyen szépen beszéltek magyarul típusú hozzáállás. És utána megkérdezem, hogy mi a jó, hogyha mi kis nemzet vagyunk, vagy közép nemzet vagyunk az Európai Unióban? Nyilvánvalóan az a normális reakció eredménye, hogy középnemzetként vannak, de a középnemzet azt jelenti, hogy ha van nekünk még plusz 3 millió tagunk, állampolgárunk vagy nemzettársunk, az azt jelenti, hogy nem az 5 milliós vagy 4,5 milliós szlovákokkal kell összemérjük magunkat, hanem ha 13 millió vagy 15 millió magyarként beszélünk magunkról, akkor már a 19 millió, mínusz a román identitású cigányság. Körülbelül pariban vagyunk a románokkal. Teljesen más a tárgyalási pozíció. Tehát akkor nem úgy beszélek a magyar nemzetről, mint egy kilencmilliós közösség, hanem a 13-15 között valahol, nem tudom, most pontosan mennyi a szám, valószínűleg a 13-hoz közelebb áll realistán nézve, de hogy ez egy európai középnemzet, ami azt jelenti, hogy a Kárpát-medencében mi vagyunk a legszámosabbak. Lélekszám tekintetében a legszámosabbak. Ez a versenyelőnyünk. Ráadásul saját magunkkal vagyunk határosak. Ráadásul mi vagyunk az egyetlen olyan nemzet Európában, aki minimum hét másik nemzeti kultúrához anyanyelvi szinten be tud csatlakozni. Ezek mind olyan versenyek, amiről ha lemondasz, olyan, mintha a saját karodat és lábadat vágnád le, mondom ezt, és aki esetleg olvasta Karinthynak a nagy Trianon kiáltását, akkor rögtön érti, hogy miről beszélek. Tehát, átmegy az üzenet. Aki meg nem érti, azzal hiába beszélsz, mert az a legvidámabb barakkban akar lakni, tehát őneki tök jó volt, ami a kádári Magyarországon történt.

- Ilyen tekintetben csoda az, hogy például az erdélyi magyarok többsége is ezt a fajta nemzetben gondolkodást támogatja. Láttuk a négy évvel ezelőtti választások során is, hogy ezt az irányvonalat és ezt a kormányt támogatja és ezzel együtt, ezzel egy időben egyféleképpen stigmatizálják őket, amiatt bírálják mondjuk az erdélyi magyarokat is, merthogy olyan politikai állásfoglalásuk van, amilyen. Miközben visszatérünk 30 évvel ezelőttre, amikor a politikai – hogy mondjam csak – állásfoglalásod miatt ér gyakorlatilag egy gyűlölethullám.

- Van egy közkeletű tévedés, ami arról szól, hogy az aktuálpolitikai preferenciákat, pártpolitikai preferenciákat keverik világnézettel. Tehát hogyha te Fideszre szavazol, akkor nemzeti vagy, vagy jobboldali vagy. Ha nem a Fideszre szavazol, akkor balliberális vagy, vagy nem tudom, kommunista vagy, vagy akármi. Tehát ez kölcsönösen a két szekértábor tudja stigmatizálni egymást. Engem felkértek erre, hogy jöjjek a Petőfi Irodalmi Múzeumba, megbízott főigazgatóként vegyem át a Petőfi Irodalmi Múzeumot, akkor mondtam, hogy oké, csak szeretnék tisztázni egy dolgot. Számomra az a nemzeti alkotó, aki magyar nyelven ír, magyar olvasó lebeg az írói horizontján, és az a célja, az a vágya, azért csinálja, amit csinál, hogy száz év múlva ugyancsak magyarul olvassák az ő műveit. Tehát ezért áll neki alkotni, aki ebben a pozícióban van.

- Akinek nem mindegy, hogy lesz-e még magyar kultúra.

- Igen, tehát az számomra nemzeti. Függetlenül attól, hogy Gyurcsány vagy Orbán, vagy bármilyen irányban ő most hegyezi a pennáját. Ezt értem én nemzeti kultúra alatt. Azt mondta a miniszterelnök úr, hogy oké, szóval én is ezt értem. Ezt kellene megértenie az aktuálpolitikai iszapbirkózásban résztvevőknek, hogy amikor mi arról beszélünk, hogy magyar kultúra, meg magyar nemzet, az fölötte van az aktuálpolitikának. Megmaradásunknak középnemzetként egyetlen záloga az, hogy a kartográfiai, tehát az országhatárokat meg a politikai törésvonalakat elfelejtjük. Tehát az architektúrája a magyar nemzetnek, a lenti mélyrétege, az egy közös premissza, hogy mi mindannyian magyarok vagyunk, és mindannyian a magyar kultúra kódrendszere szerint élünk. Nem véletlenül emlegetem Arany Jánost, vagy nemrégen emlegetettem Arany Jánost. Arany Jánost lerománozni senki nem meri. Tehát nincs az az elvakult liberális, aki azt merné mondani, hogy Arany János román volt. Nincs az az elvakult helyzet?

- Én román embertől hallottam még nagyon régen, hogy hol született, Nagyszalontán? Romániához tartozik? Román volt.

- Így van, így van. De nincs az az elvakult liberális, teljesen futóbolondokon kívül, aki Petőfit leszlovákozná, vagy tótozná, most már nem is szabad ezt mondani. Meg lehet érteni ennek a gyökérzetét, csak folyamatosan rá kell ébreszteni az embereket arra, hogy mi együvé tartozunk, és hogy együtt vagyunk erő. Külön-külön, és ez a mi tapasztalatunk, tehát ezért utalok vissza mindig a romániai úgynevezett kisebbségi létre. Mi látjuk azt, hogy mi történik, hogyha szétesel, ha lemondasz a kulturális identitásodról, ha lemondasz arról, hogy egybekapaszkodjanak a közösségeid, akkor két generáció alatt el tud szórványosodni a világ. Most Magyarországon az sokkolja az embereket, azzal szembesülnek, ami számunkra már egzisztenciális tapasztalat, ami számukra természetes volt, hogy magyarul beszélnek, magyar kultúrán belül gondolkodnak, az eltűnhet. Veszélybe került. Nem olyan, mint a levegővétel.

- Mindjárt erre is rákérdezek. Előtte viszont említetted, hogy főigazgatóként milyen akadályokba ütköztél, milyen falakat kellett lebontanod, ugyanakkor azt láttuk például (mi is követjük az anyaországi kulturális életet, közéletet), hogy szívesen beleállsz mindenféle konfliktusba, vállalod ezeket. Egyféleképpen, ahogy mondják, sokszor megmondó emberként is kiállsz, és elmondod a magadét. Ha arról van szó, akkor te elmondod, hogy te nem szeretsz színházba járni, és ezen nagyon sokan megrökönyödnek. Produktív, úgy érzed, ez a kiállás?

- Változtatni szeretnék. Hogyha ugyanazt kéne csinálni, amit az összes eddigi főigazgató csinált itt a Petőfi Irodalmi Múzeumban, akkor nem lenne rám szükség. Akkor én abban a mátrai kis házikóban írnám a könyveimet, meg onnan járnék zenélni, megélnék abból, hogy nem tudom, olyan politikai tanácsadói munkát végzek, amit egyébként jól fizetnek, mert azt is jól csinálom, tehát vagyon hozzáadott értéke a munkámnak. És nem kellene naponta bejárnom ide, ami nagyon jó, hogy bejövök, és Tamás Áron portréját látom, meg az ő írórasztala mögé ülök le, de azért napi 8-9-10-12 órát ülök bent egy irodában, az nem egy szabad szellemnek való meló. Meg hát főigazgatónak lenni egy múzeumban, az is sok macera, rengeteg adminisztratív, bürokratikus, nem tudom, milyen procedúra van, munka van. Ezért is.

Nem az életem álma, hogy én főigazgató legyek, vagy miniszteri biztos legyek. Ezek nem jelentenek semmit, ezek olyan pozíciók, amik lehetővé teszik, hogy változtassak, és ez a fontos. Azért küldtek engem, hogy változtassak. Változtatni csak úgy lehet hatékonyan, hogyha megspórolod a fölösleges köröket. A magyar értelmiségnek, egyébként a világ összes értelmiségének az a legnagyobb probléma, a legnagyobb baja, hogy ő beszélni szeret a problémákról, tehát konferenciázik. És akkor a konferenciának következménye (tudom gyakorló filozófus koromból, megboldogult filozófus koromból) egy következő konferencia. Megint konferenciák végeérhetetlen sorozatáról beszélünk. És én ezt egész egyszerűen nem akartam. Meg akartam spórolni; ezt csak úgy lehet, hogyha kibillented őket az értelmiségi beszédmódból. Én is tudok vízszintesen, sok betűs, idegen szavakat sorjáztatni egymás után egy barokkos körmondatban, ami egy könyv felét teszi ki, hiszen ez a szakmám. Tehát ezt mesterszinten tudom művelni, mint filozófus, hogyéÉrtelmesnek tűnő, ámde érthetetlen hosszú-hosszú mondatokat mondjak. Úgy tudod kibillenteni az értelmiséget ebből az eltartott kisújjú, moralizáló, meg semmitmondó konferenciasorozatból: direkt módon állsz beléjük. Tudtam, hogy ezzel ki fogom vágni a biztosítékot. Felveszed a gumicsizmát, meg a nem tudom, bomber dzsekit, vagy a bőrdzsekit, bemész, és azt mondod, hogy gyerekek, mellébeszéltek, üljünk le, mondd meg, hogy mi a bajod, én elmondom, mi a bajom, próbáljunk megegyezni. Ha nem sikerül, akkor, mivel én vagyok a főnök, arra megyünk, amerre én megyek, ha meg nem akartok jönni, akkor szevasztok, csókolom, ennyi volt a történet. És ez a kommunikáció testidegen a magyar értelmiség-, de a jobboldalitól is. Jobboldalról ugyanúgy megkapom a magam kioktató kis szentenciáját, hogy nem szabad így beszélni, mondom, most csinálom, de nem lehet.

Most mondtam ki, most történt meg. »De hát nem lehet ilyet csinálni«. De, mondom, lehet, hát megcsináltam, látod. Szóval borzasztó ez az állapot. Viszont most már azt látom, hogy kezdenek rájönni, hogy ennek mi a haszna és mi az értelme. Egyértelmű mondatokat mondok, egyértelmű irányokat jelölök ki, leírom előre, hogy mi fog történni, mit fogok csinálni lépésről lépésre, tehát nem mondhatják, hogy zsákbamacskát árulok. Ráadásul úgy, hogy a tartalmi kérdésekben soha nem én döntök. Mindig egy szakmai kuratórium dönt, ami a lehető leghozzáértőbb embereket szedi be minden oldalról. Én csak az infrastrukturális feltételeket és a keretfeltételeket teremtem meg, hogy ezt az egész szcénát egyben tudjam előretolni, vagy változtatni, jobb irányba változtatni. Úgyhogy most már ott tartunk, hogy elmondják, hogy mindent gyűlölnek, amit én mondok, meg mindent helyeselnek, amit csinálok. Tehát levált a kommunikáció a megvalósításokról, és ez volt a lényeg. Ugyanis akárhogy is tiltakoznak ellene, ez egy politikai állás, tehát politikai kinevezett vagyok. Oké, megírtam egy olyan pályázatot, ami szerintem egy vállalható igazgatói vagy főigazgatói pályázat, de egyedül indultam egy versenyen. Olyat csak Karácsony Gergő csinált, hogy egyedül indult és második lett. Ez nálunk azért nem szokott előfordulni. Ez egy politikai státusz. Ha most megnézitek az ellenzéki megmondó embereket, akkor az első ember, akit ki akarnak lőni, az Demeter Szilárd. Vidnyánszky lecsúszott a második helyre, sikerült beelőznöm Vidnyánszkyt ebből a szempontból. Tehát politikailag ki fognak lőni. Ha van értelme annak, amit csinálok, és remélem, hogy van értelme, akkor annak az a záloga, az a kulcsa, hogy ne legyen személyfüggő, ne az én személyemtől függjön. Az én személyem a legérdektelenebb az egész történetben. Én vagyok a legboldogabb, hogyha nem ezt kéne csinálnom. Az összes személyi ambíciómmal szembe megy az, amit most csinálok, de ez a feladat, meg a nemzetért, meg főként a gyerekemért mindent meg kell tennem. Ha azt szeretném, hogy anyanyelvi kultúrában nőjön fel, akkor nekem ezt meg kell csinálnom, ilyen egyszerű ez a képlet. Ha engem kilőnek, a struktúra, a rendszer maradjon meg, ez a cél. És most már úgy tűnik, hogy elfogadta, a szakma elfogadta az irodalmi ösztöndíjrendszert, elfogadta a könyvszakma, a könyvkultúra megváltoztatására tett kísérleteinket.

- Miniszteri biztosként te a könyvszakmáért is felelsz.

- Igen, és a könnyűzenei stratégiánk is jó szakmai fogadtatást kapott. Nyilván a pandémia keresztülhúzta annak megvalósítását, de elkezdjük csinálni, és amíg pozícióban vagyok, addig megerősítem úgy a rendszert, hogy utána ne legyenek abban érdekeltek, hogy ami után engem kilőnek (mert ki fognak lőni, mert a politika mindig felzabálja a gyerekeit), ne legyen érdekük megváltoztatni vagy kukába dobni az egész rendszert. 

- Ha már idegen kifejezések, megjegyezted ezt is. Neked mi a véleményed például a progresszió újabb hullámának nevezett woke, vagyis a felébredt mozgalomról? Vagy a másik, ott van az eltörléskultúra, a cancel culture. Egy picit már mi is a bőrünkön tapasztaltuk Erdélyben, hallottad te is: amiatt indult eljárás, ügyészségi eljárás Székelyudvarhely címere kapcsán, hogy egy átszúrt medvefejet is tartalmaz, ami állatkínzásként értelmezhető, ami egyértelműen ennek az eltörléskultúrának a része. Milyen veszélyekkel fenyeget ez?

- Ez gyakorlatilag a nyugati kultúra halálát jelenti, az, ami most történik, az az őrület, ami kezd beszivárogni. Egyébként mi vagyunk a felelősek érte, tehát az európai elit felelős érte, ez a '68-as új marxista eszmeiség szivárgott át Amerikába, ott egyetemi keltetőkben terebélyesedett olyan naggyá, hogy most már gyakorlatilag az egész világot el fogja lepni ez az őrület, pontosabban az egész nyugati világot. Érdekes módon az LMBTQ propagandisták a németországi mecsetek környékén nem nagyon merészkednek felvilágosítani a progresszió nemes eszméiről a muszlimokat, tehát hogy azért jó érzékkel csak elvitézkednek, ahol megtehetik, Budapesten, mert itt mindenki tolerálja az ő hülyeségeiket. Amiről az egész woke-kultúra, meg az egész BLMBTQ, XYZ propaganda szól, annak a közös gyökérzete az, hogy identitáspolitikai állításokból táplálkozik. A fekete mozgalmak: ugye az a fekete identitásról szól, az LMBTQ meg a különböző nemi irányultságok alapján, meg a transzneműség, meg a nem tudom minek alapján identitáspolitikai állításokat tesznek. Az identitáspolitikai állítás nem egy vitaképes állítás. Nem tudok vitatkozni vele. Te azt mondod, hogy te Rostás Szabolcsként most rájöttél, hogy nő vagy, tehát férfi testben született nő vagy, én ezt nem vitathatom. Tehát nem mondhatom azt, hogy Szabolcs nem vagy nő, mert az identitásodat, az egzisztenciádat, téged gyilkollak meg egy ilyen ellenérvvel. Nem egy értelmes történet. Márpedig a nyugati kultúra arról szólt, ettől lettünk mi világformáló erők 2000 éven keresztül, hogy van egy közös premisszánk, és megvitatjuk az eltérő álláspontokat, megpróbálunk konszenzusra jutni. Ha nem sikerül: a háború; ha sikerül, akkor meg közösen megyünk tovább. Erről szól az Európai Unió jelmondata. Az egység a sokszínűségben, az az európai kulturális sokszínűségben lévő egységről beszél. Most ezt a sokszínűséget nem tudod érvényre juttatni akkor, ha nincs vita, nincs értelmes vita. Márpedig mondom, nem egy vitaképes állítás az identitáspolitikai állítás.

Ráadásul az összes tudományos tényt tagadjuk azzal, amikor azt mondjuk, hogy a társadalmi nemek felülírják a biológiai tényeket. Ezelőtt öt évvel vagy tíz évvel, ha arról olvastam volna a sajtóban, hogy egy nő a csillárjába szerelmes, de egy másik csillárral bújik ágyba, tehát megcsalja a csillárját, akkor azt mondom, hogy ez a nő bolond, be kell zárni. És tök jó lett volna ezt mondani. Most series lapok hozzák le. Series televíziós adók mutatják be. A BBC-n láttam egy ilyen riportot, hogy egy férfi, farkas identitása van, és szaladgál az erdőben, elég csöndes az erdőben, szaladgál, vonyít és úgy viselkedik, mint egy farkas, miután hazament a munkából. Kiszaladgálja magát, utána hazamegy, megfőzi a vacsorát, és így tovább, és így tovább. Régen azt mondtuk volna, meg van bolondulva. Most meg azt mondjuk, hogy neki farkas identitása van. Mindez afelé hat, tehát nemcsak a nyugati kultúra halála, hanem az emberiség halálát is fogja eredményezni ez az egész cancel culture/woke őrület, ugyanis ez mind eltolt minket, tol el minket egy poszthumán, ember utáni állapotba.

Én értem a mögöttes logikáját, megijedtünk. A XX. században megijedtünk saját magunktól. Ugye ez most nagyon rövid filozófiatörténeti és nagyon elnagyolt filozófiatörténeti kitekintés. Amikor a transzcendenciát, a teremtett világ képét felváltotta a tudományos világkép, a newtoniánus világkép. Mi úgy gondoltuk, hogy az emberi ész képes uralma alá hajtani a természetet, ez lett az észvallás, meg egy nagy diadalút, ez torkollt Auschwitzba. Tehát a racionalitás diadala, az Auschwitz. Ezt nem én mondom, hanem Hannah Arendték mondják. Egész egyszerűen az, hogy képesek vagyunk a jóra és rosszra, nem azt jelenti, hogy csak a jót fogjuk csinálni. És Auschwitz egy mérnöki teljesítmény, a racionalitás diadalaként. És ettől megijedtünk. De most a XX. század második felében nem az történt, hogy megijedtünk saját magunktól; az, hogy a véges eszünk nem képes belátni az összes lehetséges következményt, ezért talán nem kéne uralni a világot, tehát nem visszaléptünk a teremtett világba, hanem inkább lebontjuk az emberi világot. Az összes ilyen ökohisztéria, ökoterrorista megnyilvánulás arról szól, hogy vegyük ki az embert, és akkor jó lesz. Tehát, hogy az ember a legkártékonyabb lény a Földön. Amivel, ha megfordítod a logikáját, az a vicces, hogy a Földnek teljesen közömbös, hogy van-e ember, vagy sincs. A Földön egy dolog fontos, az az élet. Az élet élni fog, és hogy ez az ember számára élhető környezetben-e, ez a Föld számára teljesen közömbös. Ez csak a mi szempontunkból fontos. Ha kivesszük az embert, az úgynevezett antropocentrikus világképet megszüntetjük, és egy ilyen poszthumán, nem tudom, tenyészetbe megyünk át, akkor vége, akkor elveszítettük az emberiség fennmaradásáért vívott harcunkat, küzdelmünket.

- Csak mégse ilyen pesszimista, borúlátó hangulatban fejezzük be ezt a beszélgetést, a magyar kultúra azért van olyan erős, hogy ellenálljon ezeknek az irányzatoknak. Mitől erős a magyar kultúra, hogy – amint még visszakanyarodunk –, száz év múlva is itt a Kárpát-medencében megmaradjon?

- Két kedves történetet mondanék el. Az egyik: egy világhírű amerikai producerrel beszélgettünk arról, hogy mit tudunk a magyar popkultúra, a magyar könnyűzene kapcsán tenni. Natív amerikai, tehát ő Amerikában született, ott élt, ki se néz a világból, tehát ő utazik, mert világhírű, meg izé, de egyébként ő az amerikai, tehát el tudod képzelni, hogy Európáról annyit tud, hogy valahol ott van az óceán túlpartján. És azt mondja, hogy Bartók magyar, nem? És mondtuk, hogy igen, Bartók magyar. Az, amiből Bartók zenéje táplálkozik, az megvan nektek, kérdezi. Ez ugye a teljes kulturális dalörökségünk, vagy zenei örökségünk. Hát mondtuk, hogy még megvan, sőt, nagyon szépen megvan. Van módszertan, fel van dolgozva. Azt mondja, ti egy kincsesbányán ültök, nem tudjátok, de egy kincsesbányán ültök. Mondja egy amerikai producer, akinek az a dolga, hogy popslágereket gyártson és adjon el szerte a világon. Tehát van egy hihetetlen jó örökségünk, ami miatt mi meggyőzhetjük a következő száz évet, csak ehhez egy dologra igen-igen, egy mentalitásváltásra van szükségünk, fejben elsőnek kell lennünk. Jelen pillanatban az a közép-európai kultúránk a legnagyobb rákfenéje, hogy fejben másodikként nyugati trendeket másolunk. Tehát elindulunk egy olyan versenyen, mondjuk egy brit pop versenyen, amit indulásból megnyernek a brit popperek. Elindulunk, nem tudom, Magyarországon tök értelmetlen K-pop fiúbandát indítani, merthogy ki a jobb K-pop fiúbanda, azt a koreaiak nyerik meg, az övék. Nekünk valamifajta magyar hozzáadott értéket vagy közép-európaiság hozzáadott értéket kellene tudni.

Ez csak úgy működik, hogyha fejben első vagyok, büszke vagyok az örökségemre, és szabadon, bátran hozzányúlok ehhez a kérdéshez. Megpróbálok saját művészi válaszokat adni az adott kihívásokra. Ez az egyik.

A másik nagyon kedves történetünk, hogy Ferenczi Gyuri (Ferenczi György és Aradszky György ismerős lehet a nézőknek) keresett meg, hogy van egy lehetőség Amerikában, az amerikai népzenei felsőoktatás egyik csúcsintézményében gyerekeket taníttatni, kiképezni, hogy hogyan kell professzionálisan népzenét játszani, a bluegrass country Amerikában. És akkor castingoltunk, a szakma kiválasztott öt darab fiatal tehetséges népzenészt, akik táncházakat zenélnek, nem ilyen headliner zenekaroknak a prímásai, és elküldtük őket Amerikába egy éves ösztöndíjra. Most elképesztően szeretik ezeket a gyerekeket, ahogyan dolgoznak, a zenéjüket. Már elkezdték összedolgozni az amerikai népzenével, amit ott népzenének hívnak, és (egy kisvárosban van az egyetem), minden hétvégén ott a főtéren zenélnek, és az emberek imádják. Az, hogy kimész oda, és Kalotaszegit játszol, azt imádják, pedig közük nincs hozzá, semmiféle európai gyökérzetük nincs. Ezek a gyerekek el fognak menni Nashvillebe, ahol a Grammy-díjas hangmérnökökkel felvesznek egy albumot, amibe bedolgozzák a magyar népzenét, és az amerikai népzenéből csinálnak valami kis egyveleget, és azt fogják majd hazahozni, majd folyamatosan adaptációban fogjuk képezni így a zenészeket. Ez azért jó, mert azt mutatja meg, hogy amit mi természetesnek gondolunk, és azt gondoljuk, hogy ez a miénk, és hogy rajtunk kívül senki mást nem érdekel, kiderül, hogy mindenkit érdekel a világon. Ez az, ami eladható. Hogy – megint csak egy nagy orbitális közhely következik–, a kultúrában pont arra vagy kíváncsi, ami más. Nem arra, ami ugyanolyan. És a mi másságunk az a mi önazonosságunk. Ha mi ezt az egész kulturális örökségünket meg tudjuk jól mutatni, és itt a hangsúly a jó megmutatáson van, akkor meg fogjuk nyerni ezt a versenyt.

- Még csak legeslegvégül arra volnék kíváncsi, hogy zenélésre, írásra jut-e időd, energiád, ihleted?

- Írásra nem. Ugye én írok a lapszéléig, prózaírónak gondolom néha magam, és ahhoz idő kell, meg nyugalom kell. Úgyhogy elkezdtem írni az első székely cyberpunk regényt.

- Cyberpunk?

- Cyberpunk regényt, igen. Ennek az alaplényege az, hogy Ábel feltámadt, és Budapesten is, mindegy, egy nagyon jól kitalált, kis cyberpunk világban, de a végén nyilván Ábel fog győzni, ez a lényeg, hogy optimista a végkifejlet. Két évvel ezelőtt elkezdtem írni, aztán egyszerűen nincs rá időm. Zenélni pedig: most is azért vagyok meggyötört, kicsit széteső, mert tegnap éjszaka próbáltunk, minden héten egy éjszaka az, amit a zenekarommal tudok tölteni, és most éppen egy ilyen Petőfi bicentenárium égisze alatt a magyar szabadság dalokat kezdtük el feldolgozni. Meggyőződésünk szerint ha Petőfi ma élne, akkor rockzenész lenne még.

- Rockzenész?

- Igen, és akkor megnéztük, hogy a Petőfi örökösei nem az irodalomban, hanem az úgynevezett könnyűzenében, magyar könnyűzenében kik lehettek, és Illéstől a Tankcsapdáig összeválogattunk olyan dalokat, ami szerintünk Petőfihez illő dalok. Ezeket írjuk most át saját zenekarunk szájíze szerint. Egy nagyon izgalmas, érdekes, kreatív folyamat, csak hát nyilván éjszakába nyúlik, és másnap meg be kell jönni dolgozni.

- Így van. Nagyon jó munkát kívánunk neked, sok sikert, és magával a kultúra, a Kárpát-medencei magyar kultúra ápolásában, és érdeklődéssel várjuk majd a cyberpunk regényt, és hogy Ábelből mi lesz. Köszönjük önöknek is a figyelmet, iratkozzanak fel a YouTube-csatornánkra, lájkolják a műsorainkat, ez volt a Nézőpont, viszontlátásra!