A nyugati civilizációnak vége lesz - Hit Rádió, A Háttérben

Fekete Rita beszélgetése Demeter Szilárddal

Egykor távolinak tűnt Magyarország, de a szülőföldemen mindig is a magyar kultúra közös öröksége határozta meg a mindennapokat – még ellenséges rendszerek és szétszakított nemzeti közösségek között is. A magyar kultúra ma is fejnehéz, Budapest-centrikus, de történeteink, értékeink, örökölt kódjaink összetartanak határokon innen és túl. Az értékelkötelezettség, az áldozatiság és a szabadság egyszerre jelennek meg: csak akkor élhető az életünk, ha a normalitást és a felelősséget nem adjuk fel az identitáspolitika és a kibeszéletlen traumákért cserében. A magyar művészet és kultúra igazi jelentése a tartalmas mindennapokban és a közös jövőteremtésben rejlik. Ez a valahol szabadsága, és ez adhat új erőt és frissességet ma is a magyar közösségnek.

- Nagy tisztelettel köszöntöm a kedves hallgatókat, ez itt a Háttérben, én Fekete Rita vagyok, a műsor szerkesztője pedig Joób Rhodé, és nagy tisztelettel köszöntöm Demeter Szilárdot, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatóját. Jó napot kívánok!

- Köszöntöm a kedves hallgatókat és nézőket!

- Egy könyv kapcsán hívtuk meg, amely nemrégen jelent meg, az ön könyve A valahol szabadsága. Rendhagyó hazaszótár, ez szerepel a borítóján, és már itt az imént említette, hogy ennek kapcsán már szinte mindenről kérdezték, úgyhogy kíváncsi vagyok, hogy amiket én kitaláltam, amiket szeretnék kérdezni, az volt-e már bármelyik másik interjúban. Na de hadd kezdjem azzal, hogy mi az, hogy rendhagyó hazaszótár?

- Eleve az a logika, ami alapján ez a kötet összeállt, végül is nem terveztem én ezt kötetben kiadni, csak ugye az elmúlt években, mondjuk így évtizedekben folyamatosan foglalkozom olyan kulcstémákkal, amiket élek. Ugye Romániában születtem a Ceauşescu diktatúrában. Tehát volt egy ország, ami nem a hazám. Úgy nőttem fel, hogy van egy hazám, ami nem itt van, valahol távol (akkor nagyon távolnak tűnő Magyarország), miközben a szülőföldemen élek egy velünk ellenséges, nacionálkommunista rezsimben. Ez elég sok kognitív disszonanciát okoz egy eszmélő gyermekben. Aztán a '90-es évektől kinyílt a világ, akkor megismertem a hazát, ami aztán később megtagadott, meg határon túliként pozicionált, és így tovább, majd jóval később átköltöztem a hazámba. Nyilván ott maradt a szülőföld egy másik országban, ami továbbra sem hazája azoknak, akik ott maradtak. Tehát, hogy van ez a szülőföld-ország-haza, miközben ezt az egészet keretezi az 1100 éves történelmünk, tehát ez a miénk. Valamilyen módon ahhoz is közünk van, amihez már nincs közünk. És hogy hogyan tudunk azzal a kérdéssel valamit kezdeni, hogy van egy 100 éves országhatár, van egy 1100 éves történelmi horizont, és mégiscsak a 100 éves országhatár az, ami mentális határrá merevedett. Ez nem jó, egészségtelen. Ezekkel a kérdésekkel kezdtem el foglalkozni, pláne, miután a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója lettem lassan öt éve, akkor meg így ezt a haza a magasban mindenfajta regiszterét is bejártam, az Irodalmi Emlékházak, kiállítások, majd később a Petőfi bicentenárium és Magyar Géniusz Program vezetőjeként, tehát hogy rengeteg olyan helyre jutottam el, és olyan módon nézhettem meg, ami mondjuk egy átlagos látogatónak nem adatik meg. És hát akkor találkoztam azzal a jelenséggel, hogy

a magyar kultúra egy torz szerkezetben, fejnehéz kultúra, nagyon Budapest-centrikus, és ami Budapesten kívül történik, az mintha nem is történne, vagy nem is létezne.

Ezzel is kellett valamit kezdeni, hogy az örökségünk, a kulturális örökségünk jelentős része nem föltétlenül a fővárosban van. Ugye a főváros a nemzet fővárosa, vagy városállam. Ez is egy olyan kérdés, ami megfontolásra érdemesnek tűnt. Meg az utóbbi években ez a nagyon erős, mi úgy szoktuk mondani, itt beszéltünk korábban is: woke-őrület. Tehát ez a nagyon erős kultúrharc, ami a klasszikus nyugati értékeket kezdi ki, a nyugati civilizáció és kultúrát próbálja meg kibillenteni az egyensúlyi állapotából.

Én ezt úgy élem meg, hogy piciben Erdélyben már megéltük. Szerencsénkre (idézőjelben szerencsénkre) egy másik keresztény többségi kultúra kezdte a magyar nyelvi, anyanyelvi kultúrát eltüntetni, asszimilálni, felszámolni. És van egy ilyen egzisztenciális tapasztalatunk, hogy ami Magyarországon természetes, a magyar anyanyelvi kultúra, az nem egy természetes állapot. Nem a Jóisten adta nekünk, azért meg kell nekünk dolgoznunk, meg kell küzdenünk, minden nap meg kell választanunk. És ugyanez az érzés kezdett kísérteni bennem, hogy

az az európai vagy nyugati kultúra és civilizáció, amit mi természetesnek veszünk ma, mint a levegővételt, az nem természetes. Tehát eltűnhet, veszélybe kerülhet.

És mindezek a kérdések kezdtek úgy összeállni bennem, hogy elkezdett összeszerveződni egy nagyon rövid szócikkszerű anyag, amit rendezhettem volna akár ABC sorrendben is, csak úgy gondoltam, hogy ez nekem egy történet. Tehát elmesél egy történetet, az én saját történetemet, a szűkebb közösségem, az erdélyi magyarságnak a történetét, és a tágabb közösségem, a magyar nemzetnek valamifajta történetét, de ez az én optikám. Csak nem adom meg a megoldókulcsot, hogy miért pont ez következik azután, tehát igyekeztem elrejteni azt a narratívát, ami bennem él ebben az egész kérdéskörben. Úgyhogy abban reménykedem, hogy az olvasók számára is összeáll egy saját történet, ezeket a szócikkeket akár lóugrásban is olvasva, tehát nem az ABC sorrend kényszeríti be egy logikába.

- Na most gondolkodtam azon, hogy hogyan kezdjem el ezt a beszélgetést, engedve egy picit itt a szenzációnak, mert lehet így mondani, a Telex egyik kritikus cikkét szeretném először idehozni. Ők úgy írtak a könyvről, hogy Demeter Szilárd megírta, hogyan vált azzá, ami ellen küzdeni akart. Ugye van benne egy olyan kritika, mi szerint ez a kulturális nyomás, amiről ön is az előbb beszélt, és a Telexnek az újságírója ezt a kulturális nyomást véli felfedezni egyébként, vagy nem azt nyilván, de egyfajta kulturális nyomást abban, hogy ez egy hazaszótár, tehát hogy meg van mondva az (most én leegyszerűsítem, nyilván a cikket akárki el tudja olvasni), hogy miről mit gondoljunk. Ez volt a cél?

- Több kérdés van ebben a könyvecskében, mint válasz. Nyilván nekem vannak valamifajta válaszaim, de filozófusként nem gondolnám, hogy az abszolút igazság birtokosa vagyok, tehát nem végérvényesek a válaszaim. Több kérdésem van a mai napig, mint válaszom. Ezek inkább ilyen válaszkísérletek, illetve vannak olyanok, amelyek meggyőződésen alapuló, igaz véleményeknek tartható szentenciák, de nem gondolom azt, hogy nekem föltétlenül igazam lenne – a Telex ott érti félre a dolgot. Van egy hamis pozíció, ez a magyar kultúra egészében is néha tetten érhető, hogy egy kulturális intézmény óhatatlanul semleges, értéksemleges. Ez volt egyébként a közgyűjteményeket szabályzó törvényben is, még 2019-ig, hogy nekünk egyformán értékes minden kultúra. Ez egy hamis álláspont. Tehát

nem azt mondom, hogy a magyar kultúra most jobb lenne, mint bármilyen más nemzeti kultúra, de azt mondom, hogy sokkal fontosabb nekünk, mint bármilyen más kultúra. Nem azért, mert jobb, hanem azért, mert a miénk. Senki másnak nem fontos ennyire, csak nekünk. Ezért értékelkötelezett munkát végzek én a Petőfi Irodalmi Múzeumban, és az én horizontom, ahonnan tárgyalom ezeket a kérdéseket, az egy értékelkötelezett horizont.

Vannak olyan alapértékek konzervatív oldalon: Isten, haza, család – egész egyszerűen ezek meghatározzák azt a pozíciót, ahonnan én ránézek ezekre a kérdésekre. De ez vitaképes álláspont, hiszen tisztázom az előzetes feltevéseimet, előzetes ítéleteimet és előítéleteimet is, és nem hazudom magam független objektív értelmiségnek. Tehát a Telexnek az optikája, ez a független objektív értelmiségi optika, ezt kérik rajtam számon, holott én soha életemben nem állítottam ilyet. A másik, amit a Telex félreért, az egy kortárs félreértés.

Tehát ha megnézzük a kortárs értelmiségi diskurzust, áldozati csoportokról szól. Mindenki valamilyen áldozati csoportnak a része. És az áldozatiság kultúrája az, ami meghatározza az értelmiségi közbeszédet, jelentős mértékben moralizáló álláspontot kíván meg.

Nekünk támogatnunk kell valamely áldozati csoportot azért, mert ő áldozati csoport. Ezzel önmagában semmi baj nincs, csak a racionális vita lehetősége tűnik el. Hiszen a morális álláspont és az áldozatiság szerepe az gyakorlatilag legitimál bármifajta kijelentést az ő részéről. Tehát nem egy vitaképes álláspont, nem vitathatom az ő áldozatiságát, hiszen egzisztenciájában fenyegetem meg. Ez vezetett el egyébként az identitáspolitikai őrülethez, aminek most már teljesen abszurd napjait éljük. Most már nem is a transznemű emberekről beszélünk, hanem a nem tudom, önmagát kutyának gondoló férfiról közölnek series médiumok tudósításokat, és hogy ez így rendben van. Joga van neki kutyának lenni, és joga van átműttetni magát kutyának, és kutyaként viselkedni, és így tovább, és így tovább. Senki nem teszi fel a kérdést, hogy azért álljon meg a verekedés, a józan észnek vannak határai. És hogyha nem tudjuk megkülönböztetni a normalitást az őrülettől, márpedig ez az identitáspolitikai őrület ezt tünteti el, akkor a normalitás tűnik el. Akkor minden normálissá válik, vagyis semmi sem lesz normális.

- És érdekes megfigyelni, amikor valaki bátran egyébként a normalitásról elkezd beszélni.

- Akkor fasiszta minimum.

- Egyrészt, de azért a társadalmakban látni mégis egy igényt arra, vagy sokakban igényt arra, hogy ha valaki ezt kimondja bátran, akkor most arra oda tudnak figyelni.

- Az emberiség önképe az elmúlt pár száz évben azért mégiscsak úgy alakult, köszönhetően a felvilágosodásnak. Nagyon sok rosszat tett, többek között azzal, hogy kikapcsolta a transzcendenciát a mi világképünkben, tehát hogy Istent visszaszorították a templomokba, helyére egy ilyen észvallás lépett, és akkor azt mondtuk, hogy mi másik istenekként, alter deusokként tudunk majd itt a világ urai lenni, de önmagában ez elért egy olyan pozitív, vagy van egy olyan pozitív következménye-hozadéka, hogy az ember cselekedeteiért felelősséget kell vállalnia. Tehát a klímahisztéria is ebből fakad, csak megint túltolták a bringát, tehát most már csak bűnösek vagyunk. Most ebbe nem mennék bele, de az embernek van egy ilyen felelősségvállalás kényszere.

És az emberek így élnek, következményekkel terhelt világban. Tehát hogy ha nem dolgozom, nincs fizetés. Ha nincs fizetés, nem tudom kifizetni a rezsit. Ha nem tudom kifizetni a rezsit, kikapcsolják a villanyt, és így tovább. Van egy következményekkel terhelt világ, ami az élhetőséget keretezi. Tehát, az emberi élet élhetőségét cövekelik ki ezek a mindennapi következmények. Most ha erről elfeledkezünk, akkor átcsúszunk egy abnormális világba, a normalitáson túli világba, ahol tényleg ezek a legfontosabb kérdések, hogy joga van-e kutyának műtetni magát valakinek, vagy nincs joga, és nyilvánvalóan azt mondjuk, hogy van, és támogatjuk, és legyél te a Természettudományi Lexikon hetedik kötete, Dezsőke, mert ez a jó, csak ezzel a hétköznapi következményekkel terhelt világban nem nagyon tudunk mit kezdeni. És ugye a könyvemben így állítom élére ezt a kérdést: hogy ha mi nem a teremtés pásztorai vagyunk, tehát nem az Isten képmására teremtett ember pozíciójaként gondolunk önmagunkra, hanem ökológiai lábnyomként, az nem egy élhető élet. Tehát az ökológiai lábnyom, az egy számszerűsíthető hiba a rendszerben, mert hogy ugye mi tesszük tönkre a földet, és így tovább, és a gyermekeink sem a mi gyermekeink, hanem ennek az ökológiai lábnyomnak a növelései. És vannak ilyen típusú interpretációi, hogy minden gyermek a te ökológiai lábnyomodat növeli meg – de így nem lehet élni. A normalitásban nem tudsz így gondolni a gyermekedre. Akinek gyermeke van, az tudja, hogy ez az élet értelme.

És ez a pozíció, a csendes többség, a normális emberek csendes többsége a józan paraszti ész határain belül lehet, hogy nem hangosan fejti ki az ellenérzését, de azt mondja, hogy ez hülyeség. Ami folyik a mainstream médiából vele szemben, az életidegen, élhetetlen az ő számára. Ezért ügyesen elhárítja, és azt mondja, hogy bolond vagy, hadd csináld.

A veszély abban van, hogy a kulturális kódrendszerünk ezáltal azért mégiscsak módosul. Ez az agymosott woke liberális propaganda mégiscsak kifejti a hatását.

Most nem lehet stream platformon egy olyan sorozatot megnézni, ahol a szovjet kommunista időszakhoz hasonlóan módon (a vörös faroknak nevezett Lenin elvtárs) szivárványszínű farok ne legyen benne, dramaturgiailag indokolatlanul. Tehát megy a sorozat, és harmadik részben kiderül, hogy Józsikának két apja van otthon, vagy Mari néninek felesége van otthon, és így tovább, és akkor az ember meghökken, hogy ez most hogy kerül ide. De ezzel szerencsére túltolják a bringát. Az emberek elkezdtek ellenérzéseket, hát mondjuk így, megfogalmazni. És ez jó is és rossz is.

Artikulálni még nem tudjuk, hogy mit akarunk, de az az élet, amit mi örököltünk, és az az értékkészlet, amit örököltünk, az elég jónak tűnik ahhoz, hogy emellett élhető legyen az életünk.

Tehát, visszatolnak bennünket a saját életünkbe, pont azáltal, hogy ez a szivárványszínű propaganda, meg ez a woke-őrület egyre abszurdabb élethelyzeteket teremt.

- Nagyon sokszor lehet hallani a magyar politikai palettának az ellenzéki oldaláról, mondjuk, hogy balliberális oldalról, ha így fogalmazzuk meg (nyilván szűkíti a kört), azt a kritikát, hogy itt egy kultúrpolitika zajlik, méghozzá olyan módon, amely rá akar kényszeríteni emberekre valami olyat, amit ez a konzervatív oldal, a mostani jobboldali oldal elképzelt, hogy az jó, és azt kell csinálni. És ugye itt a könyvfóliázásokkal kapcsolatban, vannak gyakorlati, megfogható ügyek most Magyarországon, amelyeken keresztül próbálják azt propagálni, hogy igenis, lám-lám, te nem olvashatsz már azt, amit akarsz, te nem csinálhatsz már azt, amit akarsz, mert van egy kultúrpolitika, ami neked meg akarja mondani, hogy mit csinálj és mit nem. És az az érdekes ebben a kommunikációban, hogy amikor azt mondjuk, mindent lehet, és mindent szabad, és nincs határ, és nincs korlát, az is egy kultúrpolitika. Csak mivel nincsenek korlátok, azt hiszi, hogy kicsit szabadság látszata mögé rejtett kultúrpolitika.

- Azért az a címe a kötetnek, ami, tehát, hogy A valahol szabadsága, mert ez egy most már klasszikusan menekülő szembeállítás, a bárhol szabadsága és a valahol szabadsága. A valahol szabadsága egy konkrét tér és idő fogalommal egy értékelkötelezett szabadságról beszél, a jogok mellé felelősségeket is társít. Tehát a szülőföld országhaza azért fontos számunkra, mert ezek jelentenek valamit. A bárhol szabadságában sem a szülőföld, sem az ország, sem a hazának nincs jelentése.

Bárhol szabadság: azt jelenti, hogy bárhol élhetek a világon, ugyanazt a jó életet élhetem, és hogyha éppen romlanak az életfeltételeim, akkor veszem a sátorfámat, és eggyel odébb költözök, és ugyanazt a bárhol szabadságát élem meg.

A valahol szabadsága, ezzel szemben ilyenekről beszél, hogy a szülőföld szeretete, vagy a haza szeretete, vagy a haza védelme, a nemzeti kultúra erősítése vagy szeretete. Konkrét témákhoz visszatérve, hogy mennyire torz az optikájuk, mármint ezeknek a balliberálisoknak a könyvfóliázásos botrány kapcsán: én három nagyon egyszerű kérdésre szeretnék választ kapni, de ebből kettő nagyon fontos. Az egyik az, hogy egyetlen egy olyan könyvet mondjanak, amit 2010 óta betiltott valaki. Ugye most ilyen tiltásokról beszélgetnek. Felelős könyvkiadó nem meri vállalni azt, hogy ő bármelyik szerzőjének bármelyik művét 2010 óta, amióta Fidesz-kormány van, betiltotta volna, bárki, az államhatalom, nem tudom, személyesen Orbán Viktor miniszterelnök úr, vagy a verőlegénye, Demeter Szilárd és így tovább. Tehát, hogy hallom én ezeket a mondatokat, csak éppen bizonyíték nincs mögöttük. Kettő, érdemes feltenni azt a kérdést, hogy mióta fóliáznak könyveket Magyarországon? Körülbelül a rendszerváltás óta, ráadásul ez egy olyan típusú könyvvédelmi eszköz bárhol a világon, amit keménytáblás vagy értékes könyvekre eddig is alkalmaztak. Tehát bemegyek londoni könyvesüzletbe, ott van befóliázva egy könyv, azt se lehet lapozgatni, hiszen így védik meg az értékes könyveket attól, hogy az érdeklődő olvasók rontsanak az értékén. A könyvfóliázás arról szól, és ez a csúsztatás benne, hogy a gyermekek számára kitett könyvek, tehát a gyermekpolc, gyermek és ifjúság-irodalmi polc, ott nem lehet LMBTQ propagandát tolni. Vagy ha igen, be kell fóliázni azt a könyvet, és jelezni, hogy ez erről szól. Azért, hogy eligazítsák az olvasókat. Ez a gyermekvédelmi törvény szelleméből fakad. Ugyanis azt mondja a konzervatív kormányzás szerintem nagyon helyesen, hogy felnőtt korban, 18 év fölött nekem semmi közöm ahhoz, hogy a másik a hálószobában mit csinál. Ízlésbéli kérdés, hogy ezt nem szeretem, hogyha mutogatják, tehát a különböző felvonulások, meg meleg büszkeség napja az én ízlésem ellen való. De mivel egy toleráns és szabad országban élünk, hadd csinálják, de ez egy szexuális kérdés. A szexuális szokásokra vonatkozó kérdés. És ez mindenkinek a saját magánügye, nem közügye. Viszont a gyerekeknek a különböző életszakaszaiban ezeknek a kérdéseknek nincs helyük. Tehát egész egyszerűen az óvodásoknak nem kell elmagyarázni, hogy miről szól a szexualitás, és milyen szexuális szokások vannak, hiszen nem tartanak ott személyiségfejlődésileg, nem tudják értelmezni ezt a kérdést. És ettől a típusú propagandától meg kell tudni védeni a saját gyerekeinket, hiszen ez megint egy konzervatív alapállás. Az, hogy a gyermekem milyen nevelésben részesül, az elsősorban a szülő joga.

Tehát nekem kell tudnom szülőként dönteni arról, hogy milyen nevelést szeretnék a gyerekemnek, másodsorban pedig az oktatás-nevelés rendszernek a feladata, vagy feladatrendszere, ez pedig szintén nemzeti hatáskör, tehát ehhez se Brüsszelnek nincs köze, se Washingtonnak, se Moszkvának. Hadd döntsük el mi, magyarok, hogy milyen típusú oktatási-nevelési rendszert szeretnénk, milyen értékhorizonton belül.

És erre elég nagy konszenzus mutatkozik a magyar társadalomban. Tehát, hogy a jelentős többség – nem a Fidesz szavazók többsége, hanem a magyar polgároknak a jelentős többsége azt mondja, hogy hagyják békén a gyerekeinket, majd aztán eldönti, hogy 18 fölött mit szeretne csinálni, de hagyják békén. És ez egy ilyen konszenzus, társadalmi konszenzus van ebben.

És hogyha hihetünk azoknak a felméréseknek, amiket szoktak idézni, akkor a nyugati civilizáció országaiban nagyjából 5 százalékát érinti életvitelszerűen az embereknek. Tehát 5 százalékának ez kérdés, mert ő homoszexuális, meg transzneműnek érzi magát, vagy így tovább. 95 százalék számára ez nem kérdés. És a Fidesz-kormányzat igyekszik 100 százalékos kérdésekkel foglalkozni, és nem az 5 százalékos kérdésekkel, de elképesztő lobbierővel bír ez az egész szivárványszínű woke-őrület. És ebben is van szerintem hátsó szándék, tehát ez már konteónak fog hangzani, de ez az ökológiai lábnyom kérdésköréhez vezet vissza.

Hogyha mi le tudjuk építeni a klasszikus nyugati értékrendszert, klasszikus nyugati identitásokat, a férfi férfi, a nő nő, tehát ami evidencia volt valamikor, ha ezeket az identitáselemeket meg tudjuk szüntetni, akkor áttolható az emberiség egyfajta poszthumán tenyészetbe. És onnantól kezdve neked nincs személyed, tehát nincs meg az a perszóna, aki dönteni és választani képes, az egy fogyasztó.

Az egy fogyasztói státus, és a fogyasztó mindig a könnyebb ellenállás irányába megy, azt fogyasztja, amit elé raknak. És innentől kezdve az egész kultúránk átalakul egyfajta szórakoztatóipari pénzcsináldává.

- Nem ez lenne az első konteó, ami aztán valósággá válik, vagy legalábbis bizonyítékok kerülnek elő róla. De visszatérek most egy kicsit a könyvhöz, mert azért én itt egy-két dolgot bejelöltem magamnak, amiről szeretném, ha tudnánk beszélni. És az első ilyet már egyébként említette az előbb, most idéznék: száz év alatt oda jutottunk, hogy az országhatárok mentális határokká merevültek a nemzeten belül – ez ugye a Nemzeti szószék alatt olvasható, és engem érdekelne, hogy mit gondol, miért. Tehát, hogy miért jutottunk el idáig, és hogyan lehet ezeket a mentális határokat föloldani, egyáltalán lehet-e?

- Hát ez a kommunizmus átkos öröksége. A kommunista diktatúrának az volt az érdekessége, vagy a magyar karaktere, hogy miközben mondjuk a román kommunizmus, amit én éltem 14 évig (tehát elég jó első kézből származó tapasztalataim vannak), egy nacionálkommunista rezsim volt, tehát a román nemzeti érték és a román nemzet kiválasztottság tudatát ápolta, ez a dákó-román kontinuitásról szóló Ceauşescu-féle mítosz. A dák leleteket a szüleim generációja hamisította a szentegyházi vasüzemben, tehát ott gyártották konkrétan azokat a dák pajzsokat, amit később majd felfedeztek, és ezzel bizonyították, hogy Erdély ősi román föld, és így tovább.

Tehát, az egy nacionálkommunista rezsim volt, azzal szemben a magyar kommunisták gyakorlatilag a magyarságukat, vagy a magyar nemzetet megtagadó módon a be nem avatkozás doktrínája alapján elfelejtették, vagy lemondtak a Trianon utáni határokon kívülre szakadt nemzeti közösségekről.

Tehát itt generációk vagy nemzedékek nőttek fel úgy, hogy lövésük nem volt, fogalmuk nem volt arról, hogy magyar közösség él a határokon túl. Tehát Erdélyben él másfél millió magyar, akikkel nemrég még egy nemzettestet képeztek. És ezek a különböző országokban szétdarabolt nemzeti közösségek óhatatlanul együtt éltek egy olyan nemzettel, ami hirtelen kisebbségből többségivé vált. Tehát a csehszlovákok hirtelen többségi nemzetként kezdtek el viselkedni. A románok többségi nemzetként kezdtek el viselkedni, Jugoszláviában többségi nemzetként viselkedett főként mondjuk a szerb közösség, vagy meghatározó módon tudták irányítani ezt a politikai folyamatot, és mi, magyarok magunkra voltunk hagyva, de ezáltal lett egy szétfejlődésünk.

Az erdélyi magyarságnak és a felvidéki magyarságnak és a kárpátaljai magyarságnak, illetve a vajdasági magyarságnak lett egy saját története, saját karaktere. Mindeközben az anyaország, Magyarország úgy viselkedett, mint egy legvidámabb barakk.

Ugye ez volt a metafora, amit használt saját magára az az úgynevezett szocialista Magyarország, vagy később, de hát a legvidámabb barakk is barakk, a lakója, akármilyen vidám, attól még fogoly – ebből a szempontból egy jó metafora.

Később a nemzetegyesítés folyamatában ezeket a mentális határokat próbáltuk, vagy próbáljuk mai napig lebontani, tehát hogy megértsük: az 1100 évből csak 100 év telt el így. Ezer év azért mégiscsak egy olyan típusú nemzetfejlődésben telt el, ahol a kulturális kódrendszerünk közös volt, azonos volt, azonos nemzethez tartozónak gondoltuk magunkat, éljünk Szabadkán, vagy Székelyudvarhelyen, vagy Pozsonyban.

De hogy 50 év kommunizmus ezt az együvé tartozás tudatát, ezt a nemzeti tudatot elég radikálisan szét tudta verni. És nehéz úgy visszaépíteni, hogy az anyaországi, én úgy nevezem, hogy anya-magyar lakosságnak a jelentős része bezzeg máshol él fejben. Tehát itt megint csak nemzedékek nőttek úgy fel, főként a Kádár-érában, hogy arra gondoltak, hogy »ha pár száz kilométerrel arrébb születek, mondjuk bezzeg Bécsben, akkor nekem más életem lenne, jobb életem lenne«. Tehát, hogy fejben ő már arrébb akart élni. És mindez összeadódva eljuttatott bennünket ahhoz, hogy a közigazgatásilag vagy kartográfiailag releváns határokat mentális határokként éljük meg. Úgy beszélünk a kultúrában, és ez ellen most elég sokat szoktam érvelni, tehát úgy beszélünk a kultúrában, hogy határon túli színház, határon túli színész, határon túli író, határon túli költő, és ez természetesnek tűnik. Milyen határon van túl? Hogyha belegondolunk, nyelvi határon nem, kulturális határon nem, egy közigazgatásilag értelmezhető országhatáron van túl. De a székelyudvarhelyi költő ugyanúgy magyar költő, mint egy szabadkai magyar költő. Nincs értelme azt mondani, hogy határon túli költő. De mégis így használjuk; ezek a kartográfiai határok, így értem azt, hogy mentális határokká merevedtek.

- És érdekes módon a határon túli szót használva van ennek egy többletjelentése is, nem?

- Van, hát sokáig úgy éltük ezt meg, hogy »ez a szegény rokon«.

Mi vagyunk a szegény rokonok, és hát valóban Magyarország egzisztenciálisan jobban állt, mint Románia, vagy volt Csehszlovákia, vagy volt Jugoszlávia. Valamivel nyugatibb életformát vagy létmódot tudott biztosítani az itt élők számára, de kulturálisan ez nem igaz. Megint csak ugyanaz, hogy pénzben kifejezhetetlen, vagy pénzben nem számszerűsíthető érzetről szól a történet.

Farkas Árpád zseniális verseket írt, az egyik legnagyobb magyar költő. Senki nem vitatja el mondjuk az ő nagyságát, de nem ismerik, mert ő határon túli, Sepsiszentgyörgyön élő, vagy volt, sajnos meghalt, nagy-nagy magyar költő. Ugyanezt Kányádiról nem tudjuk elmondani. Kányádit mindenki magáénak érzi, miközben ő is Nagygalambfalván született, tehát ebből a szempontból román, idézőjelben, és sokáig ott is élt. Kányádit mindenki magáénak érzi, és ez a természetes, és ezt szeretném én elérni, vagy ezt szeretném, ha visszaépülne. Hogy természetes legyen az, hogy Kányádi Sándor mindannyiunk nagy Sándor bácsija, a nagy magyar költő. Ha így nézem, akkor Bartók Béla is román volt, vagy Arany János is román volt, hiszen a jelenlegi országhatárokon kívül születtek. És ez egyszerűen értelmetlen és abszurd. Volt egy ilyen többletjelentése valóban, ez a szegény rokon, de kulturálisan ez sem igaz. Tehát, hogyha mélyébe nézünk, akkor az alkotóknak, meg az előadóművészeknek egész egyszerűen nem volt szükségük arra a többletpénzre, ami mondjuk Magyarországon rendelkezésre állt ahhoz, hogy az alkotások nagyságát megvillantsák, vagy megmutassák és gazdagítsák a magyar örökséget.

Nem hiszem, hogy bárki vitatná Kós Károly nagyságát. Egy zseniális építész volt, Budapest is számos épületét köszönheti neki, mint ahogy nem hiszem, hogy bárki vitatná Benedek Elek nagyságát, vagy Tamás Áron nagyságát. Most csak az erdélyieket sorolom, nyilván arrafele hajlik a szívem, de a kulturális nagyságainknál, ha megvan ez a konszenzus, akkor ezt a konszenzust kell engedni lecsorogni. És ne az legyen az érdekes, hogy te Romániából jöttél, hanem az legyen az érdekes, hogy Erdélyből jöttél. Tehát most van egy karaktere, de ugyanennyire érdekes, hogy Zalából jöttél.

- Itt majd mehetnénk abba is, hogy mitől magyar a magyar, de még itt a bezzeg másholnál leragadtam, ugyanis ezt jelöltem be én is magamnak így, hogy tovább tudjunk menni, hogy miért nem születtem pár száz kilométerrel arrébb, Kádár népe álmodik, évtizedek óta máshol akarna születni, el kell innen menni oda, ahová születnem kellett volna, oda. Bevallom őszintén, az egész könyvből nekem ez ütötte meg leginkább a szívemet, mert hogy valahogy ez annyira alapvetően van kódolva, hogy bár én nem éltem már a Kádár-rendszerben, de amit kaptam otthon, az ezt sugallta mégis, hogy itt nem lehet boldogulni, itt nincs élet, itt ez nem fog működni, az embernek gondolkodni kell azon, hogy hova kell menni.

- Igen, ez a szülőföld kérdés. Az én nagyszüleim, apai nagyszüleimről beszélek, azok hát ilyen munkás-paraszt, mányolós Demeterekként ismernek bennünket, az én apai ágam a Nagyhomoród mentén csergemányolót működtetett. Nagyapám, ő már bányász volt, a Szentegyháza környéki vasbányában dolgozott, de gazdálkodott. És volt egy nadrágszíj parcellája, miután jött a kommunista diktatúra, akkor elvették tőlük a földeket, tehát a dédnagyapám hiába szedett össze, nem tudom, 16 hold földet, azt elvették a kommunisták, és maradt egy nadrágszíj parcella; ez hegyvidék a Hargita lábánál 900 méter magasan, tehát Magyarország legmagasabb pontjánál, fölött születtem. És ezen a nagyon sziklás, szikár talajon mi krumplit termesztettünk, tehát pityókát termesztettünk, ahogy mondtuk, és egyszerűen értelmetlen volt. Sokszor annyit se szedtünk ki a földből, mint amennyit elültettünk, de valamiért ez volt az élet rendje. Tehát, ilyen szempontból ez egy élhetetlen vidék, mezőgazdaságilag nem egy jó talajjal bíró vidék, és mégis megművelték a földet. És mégis azt csinálták, hogy minden portán belül egy évre előre való tartós élelmiszert halmoztak fel, és mégis kínlódtak, és mégis éltek, mert egész egyszerűen ez a szülőföldjük. És ezt a zsigeri szeretetet én hozom magammal.

És ez az, amit nem éreztem a magyarországi vitapartnereimnél, ezt a zsigeri szülőföld szeretetet, hogy teljesen mindegy, milyenek a körülmények, ez a miénk. Itt születtünk, itt fogunk meghalni, és akkor itt most kapaszkodnunk kell, dolgoznunk kell, hogy ezt jobbá tegyük.

Hiszen a tökéletlenség, ezt mondjuk egy katolikus tudja indulásból, az arról szól, hogy jobbá teheted. Tehát, hogy nem tökéletes a világunk, de ez egy lehetőség arra, hogy mindig jobbá kell tenni. Ez munka, ez kínlódás, de ezt a kínlódást igazolja vissza a zsigeri szülőföld szeretet. És ezt a szülőföld szeretetet ölte ki a kádárizmus a magyar emberek egy részéből, vagy nem ölte ki, gyengítette valamilyen szinten, és ennek a lecsapódása a mostani balliberális toposz, ez a bezzeg romániázás, bezzeg bécsezés, bezzeg Berlinben, bezzeg máshol.

Mindig arról beszélünk, hogy máshol sokkal jobb. Ahelyett, hogy arról beszélnénk, hogy itt kell nekünk jobbá tennünk. Mert nem az a megoldás, hogy elmegyek oda, ahol jobb, és beleülök a készbe, ez a »könnyebb ellenállás irányába megyek«, hanem az a megoldás, hogy oké, azt mondom, hogy ott jobb, akkor megpróbálom elérni ott, ahol én vagyok, azt a jobbságot. Tehát, teszek érte, hogy jobb legyen. Csak ez macerás. Sok konfliktussal jár, rengeteg kínlódással jár, küszködéssel jár, nem biztos, hogy az én életemben elérjük ezt a bizonyos jobb életet, de hát ez a szülői kötelezettségem, hogy legalább a gyerekemnek legyen jobb, mint nekem. Jobb életet szeretnék a gyerekemnek. Ez a motorja, de egyébként a magyar társadalom jelentős többségében ez van. Tehát ő szeretne jobb életet a gyerekének, mint amilyen neki jutott. És ezért mondhatja azt, hogy akkor menj el, fiam, valahova máshol, mert ott jobb életed lesz. Ugyanez a motor, csak kicsit fordított a logikája. És ezt kellene tudni valahogy picit visszafordítani.

Azt mondjuk, hogy oké, rendben van, nézzük meg, hogy mit csinálnak jobban a bezzeg bécsiek, meg a bezzeg berliniek, meg a bezzeg nem tudom kicsodák, és próbáljuk meg azokat a jó gyakorlatokat a saját életünkre lefordítva valahogy beépíteni abba, ami most éppen rosszabb, de ezáltal jobbá tud válni. Tehát nem egy nagy mutatvány, csak ehhez munka kell.

- És sok esetben azt tapasztalni, hogy ez csak egy hangulat, csak egy érzet. Most arra gondolok, volt itt egy vendég, aki messziről jött, nem is európai országból, és tőlem kérdezte, hogy ő járt Romániában is, nemrég járt Magyarországon is, miért mondják itt azt, hogy Romániában bármi jobb? Tehát, hogy sokan, akik kívülről jönnek, és kicsit objektívebben nézik ezt, és nincs ez az érzelmi, hangulati hatás bennük, azt mondják, hogy objektíven sok minden Magyarországon jobb, és nem értik a magyaroknak ezt a pesszimizmusát?

- Én imádom Magyarországot, meg az egész Kárpát-medencét úgy, ahogy van, és én úgy gondolom, hogy ez egy gyönyörű ország, rengeteg értékkel.

Tehát a Magyar Géniusz Program ebben segített nekem sokat, hogy felfedeztem olyan kis régiókat, olyan sajátos karaktereket, amitől egyszerűen jobb magyar lett belőlem, vagy jobb ember lett belőlem, vagy úgy gondolom, hogy jobb ember lett belőlem, tehát felemelt. Mondok egy példát, csak egy példát. A Makói József Attila Múzeum 44 év után megújult a Magyar Géniusznak köszönhetően. Tehát 44 év után csináltak egy olyan kiállítást, amit bármikor be tudnék fogadni a Petőfi Irodalmi Múzeumba, olyan magas szakmai színvonalon, de nem ez az érdekes, hanem lementem a kiállítás megnyitóra – lementem, ez is ilyen »Budapestről lemegyek Makóra«, tehát már látszik, hogy én is fejben azért néha fogságba esek, ilyen budapesti fogságba. Tehát, hogy elmentem akkor a József Attila kiállítás megnyitóra, és ott az igazgatónő, drága Zsuzsa körbevitt Makón. Hát én szerintem ott a minimálbér környékén kaphat ő fizetést, picivel nagyobbat talán. Hihetetlen lelkesen, iszonyatos szeretettel mindent elmondott Makóról és környékéről, hogy ebben a házban ki lakott, annak mi az értéke. Egyszerűen elkezdett mesélni arról a történetről, és rájöttem, hogy ő szereti ezt az egészet, és hogy mindenütt meglátja az értéket, és ezt a látásmódot kellene nekünk elsajátítanunk. Hiszen hogyha elkezdjük összehasonlítani azt, hogy mi az, ami miatt nekünk bezzeg máshol jobb lenne, akkor kiderül, hogy a kultúrafogyasztói társadalomnak az összes attribútuma ott van, tehát nagyobb lenne a fizetés, könnyebb lenne az élet, nem tudom én micsoda, több lenne a Starbucks, vagy bármi más, ami a fogyasztói társadalomnak a mindenfajta ilyen függvénye, de ezek nem igazán értékek. Tehát az igazi értékek azok körbevesznek minket, csak kell legyen szemünk a látásra, kellene ismernünk ezeket az értékeket, és akkor mindenki megtalálná ezt a kapaszkodót. Én nem gondolom, hogy az új iPhone boldogabbá tesz. Egy ilyen városvezetés Zsuzsával Makón igen. Megemel, büszkévé tesz, és azt érzed, hogy ez a miénk, ez a mi őseinknek a teljesítménye, és hű, de milyen nagyszerű a magyar kultúra, tehát nekem felelősségem ezt lehetőleg gazdagabban továbbadnom a gyerekemnek azért, hogy az összes későbbi válság, ami most ránk fog törni, vagy valószínűleg ránk fog törni, ilyen válságos évtizedek várnak bennünket, az ne érje őt kiszolgáltatott helyzetben. Erről szoktam beszélni, amikor a hasznos tudásról beszélek, itt is írtam a Magyar Géniusz kapcsán. Tehát most jelen pillanatban olyan javakkal vesszük körbe magunkat, amelyek ha elromlanak, egyszerűen nem tudjuk megjavítani. Ráadásul távol-keleten gyártják jelentős részüket, most itt az okostelefonok, tabletek, nem tudom, milyen kényelmi eszközök rendszerére gondolok. Rettenetesen szennyező útvonalon, tengeri szállítási útvonalon szállítanak olyan tárgyakat, amelyek amikor elkészülnek, szintén nagy ökológiai lábnyommal bírnak, és ha elromlanak, nem tudjuk megjavítani őket.

Miközben a mi nagyszüleink generációja úgy élt, hogy a közvetlen környezetében található anyagokból képes volt olyan eszközöket, fogyasztási cikkeket gyártani, amelyek ha elromlottak, akkor meg is tudták javítani. Nem voltak rászorulva ennyi gyógyszerre, mint mi, hiszen a betegségek jelentős részét a szintén közvetlen környezetünkben található gyógynövényekből vagy haszonnövényekből nyert tinktúrákkal, meg egyebekkel, teákkal tudták gyógyítani. Nem voltak ennyire kiszolgáltatottak, mint mi. A Covid mutatta meg, ugye, hogy ha leáll a gazdasági rendszer, tehát ez az ellátási lánc, akkor itt fogunk ülni és malmozunk, nézünk ki a fejünkből, hogy honnan lesz kenyér az asztalon. És akkor erről beszéltünk a múltkor is, hogy jön Szabi a pék, és megtanítja a Facebookon a háziasszonyokat, hogy hogyan kell otthon kenyeret sütni. Tehát, hogy

ez a tudás azért megvan nálunk, még részelemben, sőt, minden elemében megvan. Csak ezt vissza kell tudni természetes módon valahogy építeni a mindennapi kultúránkba, és a kultúrának ez az igazi jelentése, tehát nem a művészetek élvezete, hanem a mi saját mindennapi életünknek a tartalmas megélése.

- Miért látják úgy sokan itt Magyarországon, akik itt élnek, saját magukat, magunkat, mint magyarokat, hogy ez egy ilyen ciki dolog? Tehát, hogy kint jobb, és nem csak azért, amiket felsorolt: a fizetés, vagy több buli lehetőség van, vagy más emberekkel veszem magamat körül, hanem én sok embernél azt látom, hogy le akarja vetkőzni ezt a magyarságot, mert neki ez kicsi. Tehát, hogy egy német, az jobban hangzik, egy angol, egy amerikai, az olyan más, az jobban hangzik.

- De azért hangzik jobban – ez a csapdalogika benne –, tehát azért hangzik jobban, mert ő büszke erre. Tehát ő büszke arra a teljesítményre, ami az adott országban vagy nemzetben, ez azért nem mindegy. Az elmúlt évszázadok, évezredek során létrejött. Nekünk minden okunk meglenne erre a büszkeségre. Tehát

1100 éven keresztül egy olyan környezetben, ahol nincsenek rokon népeink, tehát szláv, latin, germán szorításban, meg voltak ugye oszmánok is elég sokan errefelé, szóval, hogy egy ilyen szorításban megmaradt az a kultúra, az a magyar nyelvi, anyanyelvi kultúra, aminek a hozzáadott értéke a világ kultúrájához jóval nagyobb.

Tehát lélekszámarányban mi rengeteg tudóst, művészt, élsportolót, kultúrhéroszokat adtunk, jóval nagyobbat, mint más mondjuk nemzetek. Ez nem azt jelenti, hogy jobbak vagyunk, hanem azt mondhatja, hogy jók vagyunk, és a magyar nyelvű kultúra az egy zseniális kultúra. A magyar nyelv zseniális önmagában, így filozófusként meg merem kockáztatni ezt a kijelentést, hogy jóval alkalmasabb a filozófiára, mint mondjuk a francia, ezt ismerem, meg az angolt is ismerem. A németet nem ismerem, arról tudom, hogy azt mondja Martin Heidegger, hogy az ógörög után az egyetlen alkalmas nyelv a filozófiára német, de amikor megnéztem a különböző fordításokat az ő műveiből, akkor kiderült, hogy a magyar sokkal alkalmasabb, még a németnél is, de ez egy kockázatos kijelentés.

- Ő nem tudott magyarul.

- Nem tudott magyarul. A magyar kultúra, a magyar művészet egy büszkeségre okot adó összesség, teremtés-összesség, ha úgy tetszik. Amit mi azért nem akarunk elfogadni, mert a bezzeg máshol logika alapján, elmegyünk mondjuk egy franciaországi találkozóra, ahol büszke emberek ülnek, akik büszkék arra, hogy ők franciák, és ez természetes nekik, hogy ők büszkék. Mi meg ahelyett, hogy büszke magyarokként azonos szemmagasságban ülnék velünk szemben, elkezdünk frusztrálódni, illetve elkezdjük eljátszani, hogy mi nem is azok vagyunk, akik.

De ha nem tudják, hogy kik vagyunk, akkor mi kelet-európaiak leszünk. És minél nyugatabbra megyünk, annál inkább kelet-európaiabbaknak fogunk számítani. A szegény rokon megérkezik.

Ha beállunk a kórusba és felböfögjük azokat a szólamokat, amiket elvárnak tőlünk, hogy felmondjuk, akkor talán beengednek a klubba, ott valamelyik sarokba ott el lehetünk, de nem saját önértékünkön, hanem mi vagyunk a visszacsatolás, hogy nekik igazuk van. Ahelyett, hogy a saját igazunkkal mennénk oda, és azt mondanánk, hogy vitatkozzunk az igazságainkról, hogy akkor meg tudunk egyezni valami konszenzuális történetben. És ezáltal egyébként, akik ezt megélik, meg ezt még ráadásul propagálják is, azok az európaiság lényegét nem értik, hiszen Európának az volt mindig is az ereje, hogy itt sokszínű kultúra állt össze. Tehát, hogy volt egy portugál, egy spanyol, egy német, egy orosz, egy francia, magyar, román, itt voltak különböző nemzeti kultúrák, vagy kialakultak az elmúlt főként 200 évben olyan nemzeti kultúrák, aminek az összeszikrázásából Európa a világ egyik vezető nagyhatalma lett.

Az elmúlt évtizedben sikeresen lejátszottuk magunkat a pályáról, tehát most Európa a futottak még kategóriájában van, de hogy ez volt az egésznek a felhajtóereje. És aki ezt megtagadja a saját nemzeti kultúrája okán, az Európa lényegét tagadja meg, miközben ő az européer.

- Na de beszéljünk arról is, hogy meg lehet oldani ezt? Lehet megoldásokat találni ezekre a magyar problémákra, ha lehet így fogalmazni? Hogy lehet a gyerekeknek akár átadni ezt, hogyha még a szülők is küzdenek ezzel, hogy elvágyódnak, hogy saját magukról, a magyarságról hogyan gondolkodnak. Tehát ki tudja ezt akkor a jövő nemzedékének átadni, hogy ő ne azon gondolkodjon már 14 évesen, hogy melyik külföldi egyetemre fog kimenni és ragad ott, vagy melyik országba szeretne munkát vállalni, vagy francia vagy angol vagy német feleséget szeretne magának adott esetben, hanem hogy itthon képzelje el ezt a jövőt.

- Igen, ez a nemzeti identitás kérdéséhez tartozik, és a nemzeti identitás az ilyen szempontból dinamikus identitás, tehát mindig képlékeny, ez nem egy olyan típusú örökség, hogy bezárjuk a vitrinbe, és akkor ott van, és akkor hajbókolunk előtte. Ezért mondom azt, hogy ez nem egy természetes állapot.
Magyarnak lenni nem egy természetes állapot, ez napi választás kérdése, és mindaddig, amíg ezt a komfortérzetet, hogy ő büszke legyen a saját kulturális örökségre, nem tudjuk mi természetes módon, a köznevelés eszköztárán át biztosítani, addig megfeszülhetünk a nagy kulturális intézményrendszeren belül is, merthogy egész egyszerűen nem fogja ezt megélni nagyszerű teljesítményként.

Tehát hogyha bejönnek a Petőfi Irodalmi Múzeumba az iskolások, és végigvezetjük a kiállításainkon, meg Kézirattár, meg itt-ott, meg amott, akkor azt látom, hogy csillogó szemmel jönnek ki. De ha nem azt kapják utána a magyartanártól, hogy Petőfi egy olyan világhírű zseniális költő, aki hét év alatt írta magát összesen, kevesebb, mint hét év alatt írta magát világirodalmi nagysággá, akkor ezt nem fogja így megélni, nem fogja ezt így érteni. Mondanék egy konkrét példát, mert erről beszélgettem a múltkor az egyik ilyen csúcspolitikussal. Most érzékenyítenek, ugye ez a világon a jó szó, hogy érzékenyítenek a másság elfogadására és ilyen indoktriner mesefilmeket nézegetnek Bécsben, meg bezzeg Párizsban, meg bezzeg Münchenben, meg nem tudom én, hol, bezzeg helyeken, ahol a sokszínűség jegyében gyakorlatilag ezt az LMBTQ propagandát tolják a gyerekek arcába. És nekünk itt van a Magyar népmesék sorozat, ami egy zseniális népmese sorozat, amit feldolgoz az a kultúrkincs, az a miénk, mindannyiunk közös öröksége, ráadásul olyan archetípusok vannak benne, meg olyan viselkedésminták, ami stratégiailag szükséges a gyereknek. A legkisebb királyfi meghódítja a királylányt, de ahhoz le kell győznie a sárkányt. Dolgozni kell, és ha rosszul dönt, rossz úton megy, akkor sajnos megszívja. Tehát, életre nevelnek, olyan típusú kulturális koordináció és minta van ebben a magyar népmesékben. Mindez nagyon-nagyon, tehát Jankovics Marcell elévülhetetlen érdeme, hogy ezt olyan formanyelven, olyan képi világban tudja megcsinálni, ami egyszerűen odaragasztja a gyereket, még akkor is, hogyha LEGO City-n nő fel, tehát hogy a vizuális megfogalmazás, a vizuális nyelv hihetetlenül zseniális. Nagyon-nagyon jól van narrálva, tehát a mesemondás működik önmagában, és hát a Kaláka zenéjéről meg ne is beszéljünk, tehát zenei eszköztár is ott van.

Van egy olyan kincsesládánk, most nevezzük Magyar népmesék sorozatnak, ami ellen senkinek nem lehetne kifogása. Miért nem nézetjük végig a gyerekeinkkel? Miért nem képezi részét ez a köznevelés alapkincsének? Amikor a gyerekek még mesét néznek, akkor miért nem nézik ezeket?

A kreatív ipar miért nem gyártja le azokat a tárgyakat, ami ebből egy kvázi dobozos termékként tudna működni. Tehát ha az én gyerekem bemegy az óvodába, akkor Mancs őrjáratos figurákat lát, és nem a magyar népmesékből valamelyik kedvenc figuráját. Tehát a kreatív ipar nem csatlakozott rá erre a magyar örökségre. És innen kezdve már nehéz őket visszahozni. Tehát nehéz – nem lehetetlen –, de nehéz őket büszkévé tenni arra, ami az övék gyakorlatilag.

- Meg amiről nem tudják, hogy van.

- Igen, igen, tehát meg lehet azért nézni. Vannak olyan típusú produkciók, ami a frissesség erejével bírnak, és fiatalok ezreit vagy százezreit tudják visszahozni a saját kultúrájukba. Mondjuk egy fiatal rockzenész azt gondolja, hogy holnaptól egy kicsit azért hozzányúl a saját zenei örökségéhez, saját népdalkincséhez, és elkezdi a sajátos rockzenei eszköztárral azt a népdalkincset feldolgozni, és egyszerűen működik. Tehát ő is meglepődik, mert ő mondjuk szereti, de meglepődik, hogy a közönség is szereti. Hát hogyne szeretné, az ő kulturális kódrendszere. Ezek így működnek, működgetnek, de amíg nem leszünk erre büszkék, és nem övezi széles társadalmi konszenzus azt, hogy a saját örökségünket tanítsuk vissza a gyerekeinknek, és mi is éljük meg büszkeségként, addig ez mindig szélmalomharc lesz, mert a szórakoztatóipar eszköztára jóval szélesebb. Nagyobb a marketingjük, el kell ismerni, egészen kreatívak. Minden regiszteren játszanak, minden hangszeren játszanak, nem tudsz úgy bekapcsolni egy képernyőt, tök mindegy, hogy ez televízió vagy internet alapú streamszolgáltató, hogy ne az ömöljön veled szembe. Ezzel nehezen tartunk mi versenyt, tehát szórakoztatóipari szempontból nehezen tudunk mi versenyre kelni. Egy olyan verseny, amit már indulásból ők megnyertek, hiszen ők találták ki a szabályokat. Csak én azt mondom, hogy e mellé kiegészítő módon meg lehetne építeni a saját kulturális örökségünket is úgy, hogy izgalmas legyen, és minden elem rendelkezésünkre áll. Mondanék megint csak egy konkrét példát, hogyha megengedik a hallgatók, hogy ne a levegőbe beszéljek. Ugye azt mondjuk, hogy az olvasás népszerűsítés az elsődleges fontosságú, hiszen egyre kevesebben olvasnak. Ez igaz, ettől még Európa középmezejébe tartozunk az olvasáskultúra tekintetében, tehát nem tragikus a helyzet, de valóban veszítjük az olvasókat, pláne azokat, akik szépirodalmat vagy magyar szépirodalmat olvasnának. És azt mondják a különböző szereplők, hogy hát itt kellene e-könyv, meg hangoskönyv, és hogy ezt kellene elősegíteni, mert akkor az e-könyvön keresztül, illetve hangoskönyvön keresztül vissza tudjuk hozni az olvasókat a könyvtár bűvkörébe. Most van egy magyar elektronikus könyvtár, az Országos Széchényi Könyvtárban, ami ingyenesen elérhetővé tesz rengeteg művet, és a Magyar Rádióban évtizedek óta gyártanak hangjátékokat, ami a hangoskönyvnek a turbóverziója, ha innen nézzük. Színészek mondják fel, rendezője van, dramaturgja van, szakmailag a top-top történet, és hangjátékok, tehát hangoskönyvek, mondjuk így, ezrei állnának rendelkezésre. Egy dolgot nem csináltunk meg, Magyar Elektronikus Könyvtárat, tehát az E-könyvtárat a Hangtárral nem kötöttük még össze, és nem adtuk vissza a drága adófizető állampolgároknak, hogy itt van, kifizettétek már, akkor hallgassátok ezt. Én szerintem nagy kereslet lenne erre.

- Igen, személyes érintettség okán is mondom, hogy nagy kereslet lenne rá, úgyhogy reméljük, hogy hallják azok, akik ezt megtehetnék. Kicsit még vissza fogok itt kanyarodni a szabadságnak a kérdésére; már beszéltünk erről, és itt a könyvben az 1956 szócikk alatt van egy nagyon érdekes mondat. Úgy hangzik, hogy a magyar szabadságnak saját karaktere van. Engem nagyon érdekel az, hogy mit gondol, mi ez a karakter. Hogy érti ezt, hogy saját karaktere van?

- Hogyha megnézzük azt a szabadságharc folyamot, ami mondjuk 1848-tól errefelé a magyar nemzetet jellemzi, vagy valamifajta búvópatakszerűen végig itt kísért most is, napjainkban is, akkor ez egy pozitív szabadság fogalom.

Mi nem azt akarjuk megmondani, hogy mások hogy éljenek, nem a birodalmi logika működteti a magyar szabadságot, nem akarunk uralkodni másokon, vagy nem akarjuk megszabni, hogy a távoli Hollandiában mit gondoljanak a férfi-női viszonyról, hanem azt akarjuk, hogy a saját életünket élhessük.

Tehát a magyar szabadságnak azért van saját keresztje, mert egy pozitív szabadságról beszél, hogy azt mondja, ez vagyok én, ezt az életet szeretném élni, és hagyjátok, hogy éljem a saját életemet a saját szülőföldemen, vagy országomban, vagy hazámban.

És hogyha ezt biztosítjátok, akkor onnantól kezdve mi elvagyunk. Köszönjük szépen, ti gondoljatok mást a világról, a ti dolgotok, tartsátok tiszteletben azt, hogy mi meg így gondolkodunk. Ez a magyar szabadságnak a sajátos lényege, és nem egy olyan típusú szabadság, ami a parttalan jogszaporítást eredményezi. Tehát nem áldozati csoportokról szól, nem azt mondja, hogy a magyarok áldozatok, hanem azt mondjuk, hogy a magyarok szabadságszerető nép, tehát ne mondjátok meg nekünk, hogy hol éljünk, hogy éljünk. Általában birodalmakkal szemben lépünk fel, holott számosságunk okán nem igazán lenne indokolt. Nem nagyon lehetett elképzelni annak idején, hogy a nagy Oszmán Birodalom ellen ez a kicsi Magyarország mégiscsak képes valamifajta erőt felmutatni, mint ahogy az Osztrák-Magyar Monarchia sem arról szólt, hogy mi magyarok uraltuk volna az Osztrák-Magyar Monarchia teljes területén a közbeszédet. Vagy a szovjet birodalom se gondolta volna, hogy a legvidámabb barakkból kezdődik az a típusú felhorgadás, ami ugye klasszikus metafora szerint az első téglát kiüti ebből a falból. De mi nem gondolkodtunk ezen. Tehát, oké, jóval nagyobbak. Valószínűleg, veszíteni fogunk, vagy hát nem így állunk neki a csatának, de nekiugrunk a birodalom lebontásának, mert a saját életünket szeretnénk élni. Nem azzal van bajunk, hogy mit gondolt Moszkvába annak idején Sztálin. Ha csak Moszkvába gondolta volna, akkor azt mondtuk, hogy a ti bajotok, oldjátok meg. Itt ne erőltessétek ezt ránk. És ennek lett egy stratégia a következménye.

Ha megnézzük a magyar történelem 1100 évét, akkor mi minden olyan birodalomnak a sírjánál ott vagyunk, ami minket le akart igázni. Mindegyiket túléltük. Hol van most, hol vannak a tatárok? Vagy hol van az Oszmán Birodalom? Vagy hol van az Osztrák-Magyar Monarchia? Hol van a Szovjetunió? Ezek mind össze – de egyébként Máraitól osztom ezt a gondolatot, nem az én zseniális megfogalmazásom, ezt Márai mondja, hogy minden olyan birodalom sírjánál ott vagyunk, amelyik meg akar minket igázni.

A mi szabadságunknak ezért van egy ilyen típusú, nagyon erős karaktere. Legközelebb ehhez mondjuk a lengyel szabadság, vagy a lengyelek szabadsága áll, tehát ők is ilyen típusú szabadságeszményben hisznek. Ezért is van ez a lengyel-magyar lelki rokonságérzet bennünk. A lengyeleknek annyival nehezebb a dolguk, mint nekünk, hogy nekik ugye mégiscsak van egy nagy szláv kapcsolati tőkéjük, nekik még a saját önazonosságukat vagy identitásukat is ki kell találniuk, hogy mitől lesznek ők a sok szláv nép közül a lengyelek. Erről Witold Gombrowicz tud nagyon jókat írni az Argentínában írt emigrációs naplójában. De ők meg tudták ezt lépni. És a magyar szabadságnak még van egy másik olyan vonzata, ami most saját karaktert ad neki, ez egészen aktuális vonzat, tehát nem egy 1100 éves, hanem 100 éves történet. Magyarország az egyetlen olyan ország, szokta mondani Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úr, amely saját magával határos. Tehát, hogy a jelenlegi kartográfiai határokon túl élnek olyan erős magyar közösségek, akiknek a magyarságtudatával nincs probléma. Ezáltal van egy becsatlakozás, egy természetes becsatlakozás a szomszédos utódállamokban élő társnemzetek kultúrájába. Ez is egy versenyelőny lehetne nekünk, hogyha kihasználnánk.

- Hát én ugye három-négy szócikkből hoztam egy-két idézetet, amely elég volt egy egész órás műsornak a kitöltésére, és hát nagyon izgalmas kérdések lennének még, mert akár Trianonról is beszélhettünk volna, van egy ilyen szócikk is. És hát azt javaslom csak a hallgatóknak, hogyha tehetik, akkor olvassák el A valahol szabadsága című könyvet. Az a címe, hogy Rendhagyó hazaszótár, és azért is kérdeztem rá az elején erre, mert bennem rengeteg sok kérdés merült fel az olvasás nyomán. A szótár olyan szokott lenni, hogy megmondja egy szónak a jelentését, nekem pedig inkább ajtókat nyitottak ki ezek a magyarázatok. Úgyhogy remélem, lesz még alkalmunk arra, hogy egy-két kérdést, amely bennem felmerült, feltegyek.

- Ennek nagyon örülök egyébként, gyakorlatilag ez is volt a célja: kérdéseket indítson el az olvasóban, amiről vagy tudunk értelmesen beszélni, mint esetünkben, mondjuk Ritával tudunk értelmesen beszélni ezekről a dolgokról, vagy nem tudunk értelmesen beszélni, de akkor az meg kiderül, hogy nem tudunk értelmesen beszélni, nem egy nyelvet beszélünk, miközben mind a ketten magyarul mondjuk a mondandókat. De ez is egy jó tudás. 

- Mert legalább van időnk gondolkodni rajta, hogy mi ez a különbözőség, miért nem tudunk egy nyelvet beszélni sokakkal. Nagyon szépen köszönöm, Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója volt a vendégem.

- Köszönöm a lehetőséget!