Azt kell mondanunk, hogy megérett a világ a pusztulásra! - Hit Rádió, Középpont

Fekete Rita beszélgetése Demeter Szilárddal 

A kérdés már nem csupán az, hogy vissza tudunk-e térni a teremtés rendjéhez, hanem az is, képesek vagyunk-e újraértelmezni kultúránkat egy olyan világban, ahol az ember istenként viselkedik, közben elveszíti az identitását. Miközben az egyetemeken ideológiai safe space-ek gyengítik a vitakultúrát, a globális trendek pedig uniformizálják könnyűzenétől a mozgóképes ízlésig a kultúrafogyasztást, a tét egyre nagyobb: vissza tudjuk-e adni a magyar társadalomnak azt a kultúrahordozó attitűdöt, amely értékké emeli a közösségi élményt? A Petőfi Klubok, a megújuló irodalmi emlékhelyek és a népi kultúra kortárs felfedezései nem pusztán emlékőrző gesztusok, hanem életmódszintű válaszokat keresnek arra, hogyan lehet a kultúrát újra élővé, a közösségeket pedig tartóssá tenni. Mert lehet, hogy a Nyugat identitásvesztés felé tart – de nekünk még lehet választásunk.

- Nagy szeretettel köszöntöm a kedves hallgatókat! Ez itt a Középpont, a mikrofonnál Fekete Rita, a műsorunk szerkesztője pedig Joób Rhodé. És nagy tisztelettel köszöntöm itt a stúdióban vendégünket, Demeter Szilárdot, miniszteri biztost, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatóját, rockzenészt. Jó napot kívánok!

- Köszöntöm én is a hallgatókat, illetve a nézőket.

- Egy olyan témáról fogunk ma beszélni, hogy hogyan válhatunk kultúrafogyasztóból kultúrahordozóvá, és nem titkolom el a kedves hallgatók és nézők előtt, hogy ez a cím-címjavaslat öntől származik. Úgyhogy először is (nyilván így könnyebb is feldobni a témát) pontosan mit is értünk a kultúrahordozó kifejezés alatt?

- Mentségemre szóljon, hogy kicsit monomániás lettem, tehát mostanában minden körül forognak a gondolataim, ezen gondolkodom. Nemrégiben idézte valaki Jankovics Marcellt, aki szerint, aki táncol a színpadon, az kultúrahordozó, aki nézi, az kultúrafogyasztó. Tehát, ez a frappáns különbségtétel. Igazából a kulcsa az egésznek az, hogy minket mostanában, az elmúlt években-évtizedekben nagyon rászorítottak arra, hogy fogyasszuk a kultúrát, tehát passzív befogadóként elénk teszik a terméket úgymond, és akkor a kultúrafogyasztás állapotában azt fogyasztjuk, ami éppen ott van a szemünk előtt, és a kultúrafogyasztó mindig a könnyebb ellenállás irányába mozdul el, tehát tényleg azt nézi, vagy azt hallgatja, amit éppen a szeme/füle elé dugnak.

Én úgy gondolom, hogy most ebben a válságok által sújtott helyzetben nekünk vissza kell minősítenünk magunkat kultúrahordozóvá, tehát magyarán képesnek kell lennünk előállítani a kultúrát, képesnek kell lennünk táncolni, énekelni, képesnek kell lennünk színjátszani, képesnek kell lennünk olvasni, és azért kell erre képesnek lennünk, mert van egy alapkérdés, amit mostanában mindig felteszek különböző helyzetekben, és ezt a hallgatóknak is javaslom, hogy tegyék fel maguknak: mit csinálunk akkor, hogyha elveszik a villanyt? Tehát mit csinálunk tartós áramszünet esetén?

Ezt én gyerekkoromban megéltem a Ceauşescu diktatúrában Romániában, Székelyföldön, ott voltak tartós áramszünetek, esténként több órára elvették a villanyt, és valamit kezdeni kellett magunkkal, a közösségnek, a családnak, az egyénnek valamit kezdenie kellett magával ebben az időszakban is. Hogyha belegondolunk, hogy a háztartási gépeink mind árammal működnek – lehet, hogy később majd tudunk erről beszélni, mi történik, hogyha leolvad a hűtő, leolvadnak a hűtők különböző élelmiszerközpontokban és egy nagyvárosban, akkor az élelmiszer-ellátás hogyan fog megoldódni, mert ez egy kicsit katasztrófa-forgatókönyv, de ha csak abba gondolunk bele, hogy nem lesz televízió, nem lesz internet, nem lesz okostelefon, vagy éppen nem férünk hozzá információkhoz, mert csak a kritikus infrastruktúra működik, tehát a bankrendszer, meg a nem tudom micsodák, mit kezdünk ezzel az idővel? Hogyan tudjuk úgy kibírni ezt az egy-két-három órát, hogy ne gyilkoljuk meg egymást?

Felfedezzük, hogy ott van a család, ott van a közösség, mondjuk egy lakóközösség egy olyan tömbházban, ahol már nem tudjuk, hogy ki a szomszédunk. Megbízhatunk-e benne, vagy mindenki bezárkózik, hogy ne rabolják ki? Tehát, egyáltalán ezzel a pszichózissal tudunk-e valamit kezdeni? Erre ugye most már évezredek óta az a válasza az emberiségnek, vagy a homo sapiensnek, hogy kultúrát hordoz. Tehát elkezdi tartalmasan eltölteni az idejét, társasjátékot játszik. Petróleumlámpa fényénél olvas, énekel, zenél, valamifajta közösségi tevékenységet végez – az a kérdés, legalábbis most számomra, hogy képesek vagyunk-e erre. Meg tudjuk-e ezt csinálni, vagy már erről teljesen leszoktunk? És ez azért kardinális kérdés, mert óhatatlanul azt látjuk, hogy a nyugati világ, az egész világon energiaválság van. Japánban most kérik meg a lakosokat, hogy pár órára kapcsolják le az összes lámpát, hogy egyáltalán bírja a szolgáltató a terhelést, de azt látjuk, hogy Nyugat-Európában (főként az Oroszország elleni szankciók okán) kezd kialakulni egyfajta energiaválság, tehát már billeg ez a történet, és még inkább fokozódni fog ez az őrület. Egyszerűen nem látom azt, hogy józan ésszel bármifajta más döntésre lennének képesek, belavírozták magukat egy olyan csapdahelyzetbe, amiből nem nagyon van most már kiút, és ez előbb-utóbb ide is be fog szivárogni, nincs az a kormány, aki ezt teljes mértékben ki tudná védeni. Nyilván most az Orbán-kormány próbál az erején felül ennek ellenállni, de előbb-utóbb be fog szivárogni. És akkor be fog következni az az időszak – nem biztos, hogy az idén, lehet, hogy jövőre, lehet, hogy öt év múlva, lehet, hogy tíz év múlva –, amikor ott fogunk ülni az áramszünet kellős közepén, és nézzük egymást.

És az a kérdés, hogy addig ezt a kultúra hordozói attitűdöt, ezt a testtartást vissza tudjuk-e adni a magyaroknak, és tudunk-e olyan tartalmas időtöltést elősegíteni, aminek a vége mégiscsak a közösségek megerősödése lehet.

- Egy nagyon aktuális téma, mert nálunk tegnap volt áramszünet egyébként egész nap, és valóban megdöbbentő, hogy az ember élné az életét, felkel, és csinálná, amit szokott, és »ja, ez sem működik; ja, ez sem működik. Jé, hát akkor tényleg ezt se tudom ma megcsinálni.« Minden, amit eltervezett, halasztódik ilyenkor, ami legalábbis az elektromos áramhoz köthető. De itt a kultúrahordozásnak a területén nagyon érdekes az, hogy valamennyire így adjuk át a következő generációnak is, nem az identitásunkat, a magyarságunkat is. Régen ugye, ahogy ön is említette, akár táncokkal, dalokkal, népdalokkal, népmesékkel szálltak át ezek a hagyományok, és valóban most, ha a nyugati kultúrát fogyasztjuk (ami, majd fogom kérdezni, hogy mennyire sajátunk, vagy mennyire idegen a magyarságtól, vagy a Magyarországon elérhető kultúrától), akkor nyilván, hogy már egy nyugati kultúrával fűszerezett identitást is közvetítünk, nem?

- A magyar kultúra az a nyugati kultúra integráns része, pontosabban az európai kultúra integráns része, nem nagyon lehet beszélni elkülönülten magyar, csak magyar kultúráról, nem egy gettó vagyunk, vagy nem egy sziget, bár a nyelvünk azért eléggé lehatárolja a mi lehetőségeinket, de a reformkor óta, pontosabban a nyelvújító mozgalom sikere óta magyarítjuk a világot; azért mi mindig integráltuk a nyugati kulturális hatásokat is, mint ahogy egyébként a keleti kulturális hatásokat is hoztuk magunkkal, illetve a török korszakban, vagy a török hódoltság idején még többet szívtunk fel ebből a keleti kultúrából, és ez nem is baj. Tehát amikor Ady Endre arról beszél, hogy Magyarország kompország, akkor ő arra gondol, hogy ugye mi közlekedünk kelet és nyugat között, és akik le akarják horgonyozni Magyarországot a nyugati kultúra partjainál, azok pont nem értik meg a kompság lényegét, hiszen a kompot, hogyha lehorgonyozzuk, megszűnik kompnak lenni. Tehát nem baj az, hogy mi mozgunk a két világ között.

Nem gondolom azt, hogy a nyugati kultúra értékesebb lenne, mint a keleti kultúra, vagy fordítva. Tehát ez nem egy ilyen típusú lóverseny, hogy van egy győztes a végén. Úgy gondolom, hogy nekünk azért kell kitartanunk a nyugati kultúra, a keresztény kultúra mellett, mert egész egyszerűen ezer éve ez a miénk.

Tehát, mi nem az iszlám kultúrában szocializálódunk, vagy nőttünk fel. Mi a nyugati kultúra és civilizáció integráns részei vagyunk, de hál' Istennek nyitottak. Ami viszont nagyon fontos, amit említett, az úgynevezett népi kultúrának a revitalizációja, vagy újrafelfedezése, vagy élményszerű kortárs kultúraként való megélése, abban vannak a kódjaink – azok a kódok, amelyek akár több ezer éves kollektív bölcsességnek a lényegét tartalmazzák. Ezek tanították meg nemzedékről nemzedékre a magyarokat a túlélésre. Ezek adnak viselkedési mintákat.

Az, hogy a legkisebb királyfi megküzd a sárkánnyal azért, hogy elnyerje a királylánynak a kezét, ugye arról szól, hogyha nagyon egyszerűen le akarom fordítani, hogy a siker nem jön ingyen. Nem jön azonnal. Dolgozni kell, küzdeni kell, döntéseket kell hozni; hozhatok jó döntéseket, rossz döntéseket, ha rossz döntéseket hozok, elbukok, ha jó döntéseket hozok, akkor sikerem lehet.

Tehát, ezek olyan minták, olyan viselkedésminták, amelyek a hétköznapi életben tudnak bennünket eligazítani. És hogyha ezeket kivesszük akár a köznevelésből, akár a családi tudástranszferből, ahogy mondani szokás, akkor egész egyszerűen fogódzkodó nélkül hagyjuk a gyerekeinket. Én most ugye az ötéves nagy fiam okán azért elég sok mesefilmet látok, mindenféle mesefilmet, és rengeteg olyan mesefilm van, amiben nincs konfliktus. Hogy lehet úgy dramaturgiát építeni, hogy nincs benne konfliktus? Vagy ha van, akkor nagyon puha konfliktus a konfliktus megoldása. Inkább nem beszélek róla, mindig felhúzom magam. Egész egyszerűen nem értem, hogy miért jó ez bárkinek.

Hogyha a gyerekeinket nem készítjük fel arra, hogy az élet kicsit bonyolultabb annál, hogy apa, meg anya mindent bevéd, meg puhára esel, hogyha nincsenek ezek a konfliktusaik, akkor egész egyszerűen nem tanulnak meg konfliktusmenedzsmentet, tehát nem tanulnak meg viszonyulni a való világhoz. Nálunk a Petőfi Irodalmi Múzeumban, hál' Istennek a közgyűjteményi szférán belül is, de jó fizetéseket tudunk adni, ezért mindig, amikor állásokat hirdetünk meg, rengeteg a jelentkező. Jönnek olyan fiatal egyetemet végzett gyerekek, akik úgy ülnek le tárgyalni, hogy azt mondják, hogy ők nettó 500 ezer forintos alapbérrel indulnak. És kérdezem, hogy de mire adjam neked ezt a nettó 500 ezer forintot? Akkor elmondja, hogy nem tudom, milyen egyetemet végzett. Mondtam, ez engem nem érdekel, engem az érdekel, hogy három hónap próbaidő, és majd a főmuzeológus, a te főnököd beárazza a munkádat, megmondja, hogy mennyit ér. És akkor azt mondják, hogy köszönöm szépen, és mennek tovább. Egész egyszerűen a munka világába való belépésük is erről szól, hogy nekik azonnal mindent.

De az élet nem ilyen. Tehát hogyha nem készítjük fel a fiainkat, fiataljainkat arra, hogy az élet arról szól, hogy munka, munka, és sok munka után siker, akkor kiszolgáltatottá tesszük őket bármilyen válságnak. Erről szól ez a bizonyos népi kultúra.

Hadd meséljek egy elképesztően jó élményemről. Meglátogattam a gödi Búzaszem Általános Iskolát. Ez egy keresztény művészeti általános iskola, szülők alapították Horváth Szilárd ötlete alapján. Horváth Szilárd volt a motorja, aki az M5 kulturális újságírója, innen az ismeretség, és mesélt erről az iskoláról. Én nagyon kíváncsi lettem, elmentem meglátogatni. Szünetben olyat láttam, amit húsz éve nem láttam. Döngölt, agyagos iskolaudvaron a kislányok cigánykerekeztek. Ez volt a játék, valamifajta kihívás volt, hogy két cigánykerék két kézen, egy cigánykerék fél kézen, és akkor sorba álltak, volt valami mintázat, amit kellett követni, meg akármi, de hogy gyerekek cigánykerekeznek a döngölt agyagos iskolaudvaron, én nem láttam ilyent több mint húsz éve. A kisfiúk meg valami védővonatú karddal vívtak, de a törökök a magyarokkal, tehát csapatokban vívtak, szabályok szerint. Megvoltak a szabályok, hogy hogyan kell vívni, nem össze-vissza püfölték egymást, maguk a mozdulatok is megvoltak. Bementünk egy osztályterembe megnézni, hogy néz ki az osztályterem, tornaóra után érkeztek a skacok átöltözni, és Szilárd mondta ott, nem tudom, Petikének (most nem emlékszem nevére sajnos), hogy hát itt a vendégeinknek esetleg, ha furulyáznál egyet? És akkor Petike a torna szütyőjéből elővett egy hatlukú furulyát, olyan csángó népdalt játszott, olyan szinten, hogy nyolcfelé állt a fülem. Utána meg, nem tudom, Danika, ugyancsak a tornaszüttyőjéből elővett egy kecskebőr dudát, és kecskebőr dudán játszott; tíz éves gyerekek. És ezt a legnagyobb természetességgel, hihetetlen nyíltsággal, tisztelettudóan, de bátran álltak velünk szemben. Nem szerepeltek, vagy nem voltak meglepődve ettől az egész helyzettől, teljesen természetesen viszonyultak. És mindezt úgy érik el, hogy egyrészt az oktatásnak a keretrendszere a magyar népi hagyományok és a keresztény kultúra. Ezt természetes módon adják át a gyerekeknek, akik ezt magukba szívják. És ez az eredménye. Tehát látszik az, hogyha van egy kicsi intellektuális bátorság saját kultúránkba, saját hagyományunkba visszaállni, akkor sikeres nevelési modellt tudnak kidolgozni. És itt kapcsolnék oda a ki nem mondott, vagy csak sejtetett kérdéshez, hogy mennyire a miénk az, amit kapunk kultúrafogyasztóként, és mennyire más kultúrahordozóként integrálni azt, amit mintázatként kapunk. 

Kultúrafogyasztóként a nagy stream platformok leuralnak mindent. A könnyűzenében a globális trendek meghatározzák azt, ahogyan mi gondolkodunk a könnyűzenéről, és csodálkozunk azon, hogy nem vagyunk versenyképesek ezen a piacon. Azért nem vagyunk versenyképesek, mert elkezdtük utánozni ezeket a globális trendeket. Szervilis módon azt akarjuk reprodukálni, amit valaki indulásból jobban csinál. És ebből soha nem lesz nekünk versenyelőnyünk.

A versenyelőnyünk csak abban van, amit csak mi tudunk csinálni. Egy olyan versenyt tudsz biztosan megnyerni, ahol te vagy a pályán. Ez a versenyelőny, ez a mi magyar karakterünk, vagy a mi hozzáadott értékünk, magyarán a mi hagyományunk. Senki más nem képes magyarként gondolkodni, csak a magyarok. És hogyha ezt felismerjük, és erre büszkék vagyunk, és ezt bevállaljuk, akkor egy hihetetlen kincsesbányát nyitunk ki azonnal. Mégiscsak volt egy Bartók Bélánk, aki elkezdte itt az egész Kárpát-medencei zenei örökséget például összeszedni. Világhírű zeneszerzővé vált csak azáltal, hogy ezt az örökséget az adott kor formanyelvén (meg nyilván zseni volt, ezt ne felejtsük el) elkezdte feldolgozni, elkezdte sajáttá tenni. Egy másik ellenpélda, ez a kedvenc példám, Ferenczi György szájharmonikás, blues szájharmonikásnak hívják őt. A világ legjobb szájharmonikásainak egyike, ha nem a legjobb szájharmonikás. Egyedül neki van olyan hangszere, amit egy magyar hangszerész addig matatott, hogy nem tudom, milyen félhangokat is ki tud játszani, magyarán tud kalotaszegi legényest játszani ezen a szájharmonikán. És Gyuri bármikor kimegy Nashville-be felvenni a rackáknak az újabb lemezét vagy korongját, akkor a Grammy-díjas hangmérnökök mindig letépik a hajukat attól, amit hallanak. Pedig ő csak azt adja, ami a lényege. A blues zenét, meg a bluegrasst, meg az amerikai népzenét a magyar népzenével ötvözve Ferenczi Gyurivá gyúrja azt az egész dallamvilágot. Tehát ezt meg lehet csinálni.

- Beszéltünk már itt az európai kultúráról, és engem az nagyon érdekelne, mi a véleménye, hogy itt Európában azért van egy kulturális határ. Ugye azt mondta, hogy Magyarország kompország, de akkor utánunk van a határ, vagy előttünk van? Vagy meg lehet ezt egyáltalán határozni?

- Sajnos lesz határ, és nem fogunk örülni neki. Ez a multikulturalizmus határa. Azok a nyugati társadalmak, amelyek befogadó országgá alakították a saját országaikat, keveredtek az iszlám civilizációval, vagy magukra húzták az iszlám civilizációt, azok már nem európai országok lesznek. Itt most van egy értékkonfliktus. Most megint csak nem minőségbeli különbséget teszek a keresztény és az iszlám kultúra között, de radikálisan más az iszlám felfogás. Eleve ugye

az európai kultúra a felvilágosodás óta, a nagy francia forradalom óta egy szekularizált kultúra. Magyarán a transzcendenciát kikapcsoltuk, azt mondtuk, hogy a Jóisten vonuljon vissza a templomokba, a hitéletnek ott a helye, és a világi törvénykezés egyébként keresztény gyökérzettel azt mondja, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő, és a törvény uralma a legfontosabb.

Konszenzuálisan létrehozunk egy államberendezkedést, ez teljesen mindegy, hogy alkotmányos monarchia, liberális demokrácia, kereszténydemokrácia, teljesen mindegy ebből a szempontból, formálisan a törvény uralma az, ami garantálja ennek az államnak a működését.

Vannak világi törvényeink, amik mindenkire egyaránt vonatkoznak. És innentől kezdve így működik Európa, ezt értjük mi nyugati civilizáción, vagy nyugati kultúrán. Na most az iszlám az egy teokratikus álláspontot képvisel, magyarán az isteni törvény felülírja a világi törvény kezét. Tehát a saría sokkal fontosabb, mint bármelyik államnak bármelyik törvénye, legalábbis a muszlimok szempontjából. Ez egy olyan konfliktus, amit egyszerűen nem lehet feloldani. Nincs erre megoldás. Azt kell kérnünk a muszlimoktól, hogy mondjanak le az isteni törvényekről, ha itt akarnak élni. Nyilván nem fogják ezt megtenni. Mi pedig nem adhatjuk fel ezt a szekularizált világi törvénykezés koncepciónkat, mert egész egyszerűen ez adja a nyugat-európai demokratikus társadalmaknak a lényegét. Ez egy feloldhatatlan konfliktus, ami a következő években folyamatosan konfliktusforrást fog jelenteni.

Azt látjuk, hogy Nyugat-Európa inkább elmozdult megint csak a könnyebb ellenállás irányába, elkezd identitást veszíteni, inkább lemond az európaiságról, csak nem akarja ezt a konfliktushelyzetet fenntartani. Ezt most lehet jóemberkedésnek nevezni, hogy legyünk befogadóak, meg multikulturális társadalom, meg mindenfajta fedősztorit ki lehet találni, de csak annyit mondunk ki, hogy mi lemondunk arról, akik vagyunk.

Elkezdünk idomulni valami olyasmi fele, ami a filozófusok szerint, legalábbis a multikulturális társadalom propagálói szerint valamifajta kevert identitás lesz, megszűnnek a nemzetek, családok, a hagyományos identitáselemek, és majd az oroszlán együtt legel a báránnyal és jó lesz. Ilyet nem látunk még a világtörténelemben, tehát biztos, hogy nem lesz jó, biztos, hogy nem fog ez így előfordulni.

Egész egyszerűen az történik, hogy az erősebb identitás asszimilálja a gyengébb identitást, tehát hogy ezt a versenyt meg fogják nyerni azok, akiknek az identitásuk erősebb. Márpedig a muszlimoknak jóval erősebb identitásuk van, mint a nyugat-európai jóemberkedő, gyökértelenné váló, a jóemberkedés tengerén lebegő akárkiknek. Nincs ilyen állatfaj, tehát nem létezik erre jó megoldás. Én úgy gondolom (nem csak én gondolom így, sokan így gondolják), hogy az, amit mi Európának hívunk, vagy hagyományos értelemben vett Európának hívunk, annak a határa valahol Bécs alatt lesz. Tehát lesznek úgynevezett kulturális határok; nem voltak. Nyugat-Európa keresztény, zsidó, római és ógörög örökségen 2000 éven keresztül mégiscsak egy nemzeti kultúrákban sokszínű, de kulturálisan egy kontinens volt, ráadásul pont ez adta az erejét. Képesek voltunk pár száz év alatt kvázi terraformálni, megváltoztatni a földet; ahova az európai ember betette a lábát, azt megváltoztatta. Néha előnyére, néha hátrányára, most nem tudom a mérleget pontosan felállítani, hogy ez mennyire volt jó, mennyire nem, de tény. Tehát, meg tudtuk változtatni a világot. Ez a világformáló erőnk, ez kezdett elfogyni, és jönnek fel olyan központok, akiknek teljesen más a világképük, teljesen más a berendezkedésük, teljesen másképp gondolkodnak a világról. A kínai pozíció erősödik, az indiai pozíció erősödik. Latin-Amerika kezd megint felfele jönni, és az orosz-ukrán háború okán pedig Nyugat-Európa folyamatosan gyengül, Amerika pedig megőrült. Egész egyszerűen nem tudok mást mondani, azt látom, hogy megőrültek arrafele. Teljesen abszurd, ami az Amerikai Egyesült Államokban vagy akár Kanadában történik, egyszerűen nem a mi életünk, és nekünk nem jó, élhetetlenné válik az a világ.

- Ugye ez felveti azt a kérdést (kíváncsi vagyok, hogy erről mi a véleménye), hogy a nyugat-európai identitásnak ez a fajta gyengülése összefüggésben van-e az egyfajta elvallástalanodás folyamatával? A kereszténység már nem uralkodó, ha most lehet ezt így fogalmazni, identitáspolitikailag, vagy nem tudom, hogyan fogalmazzam ezt meg. Tehát ezzel az erős vallási iszlamizmussal szemben igazából egy materialista, megalkuvó identitás áll?

- Erre van egy filozófiai válaszom, vagy legalábbis még megboldogult filozófus koromban elég sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Ebből is írtam a szakdolgozatomat az egyetem végén. Ez az Isten és másik Isten kérdése, tehát az alter deus kérdése. Friedrich Wilhelm Joseph Schelling nevezetű filozófusnak van egy tanulmánya, egy rövid kis szöveg, Értekezés az emberi szabadság lényegéről és a vele összefüggő dolgokról, ez a címe. Ugye Schelling Hegelnek volt a kortársa, Kantnak a tanítványa, tehát abba a triászba tartozott, ami a nyugati gondolkodást alapvetően befolyásolta. Kantnál és Hegel híresebbek, sikeresebbek, Schelling ebből a szempontból fontosabb, legalábbis az én számomra. Ő ebben levezeti azt, hogy hogyan tör be a radikális rossz a világban, ez a radikale Böse, meg egyáltalán, hogy néz ki ez a kérdés. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor arról szól a történet, hogy amikor mi kikapcsoltuk a transzcendenciát, tehát Istent kikapcsoltuk a világból, akkor az ember lépett be Isten helyére, tehát egy másik Istenként kezdett el viselkedni. Csakhogy itt van egy probléma:

amíg egy Isten van, addig egy centrum van. És ez a centrum az, ami a teremtett világot egybe szervezi, ezért tudtuk értelmezni az úgynevezett sötét középkorban nagyjából egységesen. Miről szól a környezeti valóságunk, meg egyáltalán az egész világ? Ha kikapcsoljuk ezt az Istent, akkor sok kis másik Isten lesz, sok kis centrum lesz, de azoknak a középpontja nem esik egybe, nincs, ahogy egybeessen, következésképpen szétesik a világunk.

És nagyjából ez következett be az úgynevezett modern európai korszakba, hogy az isteni központ helyett az embereket, az egyéneket tettük meg központtá, atomizálódott ilyen szempontból a világ, és egész egyszerűen a mi eszünk véges, tehát nem tudjuk belátni az összes következményét a döntéseinknek, a cselekedeteinknek, a folyamatainknak, tehát a különböző folyamatoknak. Erről szól egyébként a klímaválság kérdése is. Az ember olyan döntéseket hoz, amelynek nem látja be az összes szándékolt vagy szándékolatlan következményét, ezért néha meglepődik, hogy az rossz, rossz következményekkel jár.

Ha nem állunk vissza a teremtett világ rendjébe, nem mondunk le a másik Isten szerepfelfogásról, vagy identitásfelfogásunkról, akkor ez a következmény, ez következett be, mondja ezt pár száz évvel ezelőtt ez a filozófus; nekünk az lenne a dolgunk, hogy visszahelyezkedjünk ebbe a centrumba.

Ami nem egy túl bonyolult mutatvány Schelling szerint, igen, tehát filozófiailag le kellene mondani erről az egóról, arról a gondolkodó énről, amit mi megtettünk a nyugati gondolkodás, archimédeszi pontjának. Tehát, hogy fel kell oldódnunk ebben az isteni központban. A hívő ember ezt meg tudja tenni, hiszen a hívő ember tudja magáról, hogy nem ő a teremtés ura és koronája, nem ő a másik Isten, van egy fölötte álló nagyobb erő, ami elrendezi a világ dolgait. A nem hívő ember ezzel nem tud mit kezdeni. Egész egyszerűen filozófiailag nem tud jó választ adni, és akkor csodálkozunk azon, hogy nekünk, mint nyugat-európai kultúrának nincsenek olyan válaszaink, ami élhető választ eredményezne. 

Kicsit visszakötve a népi kultúrára, meg erre a Búzaszem Iskolára.

A nagyszüleink, meg az ő szüleik ezt még valahogy tudták, még benne éltek abban a bizonyos teremtett világban (amikor magyar népi kultúráról beszélünk, akkor soha nem feledkezhetünk el arról, hogy ez egy keresztény istenhívő kultúra volt, mindig visszanyúltak a teremtőhöz), és ezért volt egy hasznos tudásuk. A hasznos tudás arról szólt, hogy hogyan kell mondjuk létrehozni dolgokat, hogyan kell megjavítani dolgokat, hogyan kell úgy szántani, vetni, aratni, hogy jövőre is lehessen szántani, vetni, aratni, tehát ne szipolyozzák ki a földet;

hogyan kell úgy berendezni a portát, a portán belüli életet, hogy az egy élhető élet maradhasson, még akkor is, ha világháború van, vagy akkor is, ha diktatúra van. Hogyan kell úgy tervezni mondjuk a családi kasszát, hogyan kell tartós élelmiszereket úgy felhalmozni, hogy az áramfüggetlen volt (visszatérve a kis nénikémhez). Tehát, volt egy hasznos tudásuk. Tudták, mi ehető, mi nem. Kimentek az erdőre, mezőre, tudták, hogy mit kell begyűjteni, mi az, amit nem szabad begyűjteni. Tele vagyunk ilyen szempontból hasznos tudáselemekkel, amiket egyébként, ha érdekes módon, izgalmas módon tudunk tálalni; bio: ugye ez egy életmódválasz, ez egy bio termék, és hajlandóak vagyunk többet fizetni egy bio termékért. Ugyanazt csinálják egyébként, amit a nagyszüleink csináltak, csak jóval drágábban. Nem baj az, hogyha életmódválaszokba csomagoljuk, mert a kultúrafogyasztót így tudjuk visszatologatni kultúrahordozóvá. Hoznék egy klasszikus példát a Covid idejéből, a pandémia idejéből. Hál' Istennek még mielőtt főigazgató lettem volna, az volt a tervem, hogy egy hegyvidéki kis zsákfaluban fogok gyümölcsfákat termeszteni, a gyerek együtt nő a gyümölcsfával, tehát mindig akkorát esik, amekkorát éppen kell, és akkor ott írogatom a könyveimet. Ezért egy mátrai zsákfalu zsákutcájának a végén vásároltunk egy úgynevezett Kádár-kockát, egy rendes, becsületes falusi házat, és a pandémia időszakára odaköltöztünk a családdal, meg lehívtunk egy baráti családot is, hogy a gyerekek ne bolonduljanak meg a bezártságtól a belvárosban, és akkor ott elvoltunk a hegy lábánál, nézegettük az őzeket. Egyszer kijön a barátom felesége, és elzavart bennünket kenyérsütő gépet vásárolni. Mi meg mondtuk, hogy jó, hozunk; nem tudom, mi az a kenyérsütő gép, de megyünk Egerbe, valahol keresünk valami kenyérsütő gépet. Nem értettük, hogy mi ez a nagy őrület. És Szabi a pék a Facebookon elkezdett kovászos kenyérsütésre tanítani követőket, és akkor a kultúrafogyasztóból, tehát az egyszerű kenyérvásárlóból százezrek léptek vissza kultúrahordozóvá, tehát kenyérkészítővé. Erről beszélek, a kultúrafogyasztó és a kultúrahordozó különbségről beszélek. Ezek mind jó folyamatok.

- Ezek kényszer hatására történnek, akár ha az áramszünetre gondolunk, ami esetleg változtathatna valamennyit a szabadidőnk felhasználásán, vagy akár a pandémiára.

- Többnyire általában kényszer hatására változunk. Hogyha megvan a komfortzónánk, akkor a komfortzónánkból nagyon ritkán szoktunk csak úgy elmenekülni; keresem, feszegetem a határaimat. Általában azokat, akik a komfortzónából mindenfajta kényszer nélkül kilépnek és feszegetik a határaikat, hősöknek szoktuk tekinteni (az élsportolókat, vagy a hegymászókat). Kényelmesek vagyunk mi emberek, a nyugat-európai emberek meg pláne;

ebben a fogyasztói társadalomban ehhez szoktattak hozzá, hogy a telefonunk helyettünk gondolkodik, a telefonunk helyettünk megjegyez dolgokat. Ha kikapcsolom a telefonomat, akkor egész egyszerűen elvesztem. Már nem jutnak eszembe a telefonszámok, nem tudom, hogy mit terveztem a jövő hétre, mert beírtam a naptáramba, aztán utána elúszott, akkor már nem nagyon tudom, hogy mit terveztem, és így tovább. Tehát mi nagyon hamar megszokjuk a jót. És hogyha van egy kis válság, akkor kibillent ebből a komfortzónából, de a Szabi a pék példája arra jó, hogy megmutatta, nagyon gyorsan adaptálódunk, mi képesek vagyunk még a túlélő ösztöneinket felpiszkálni saját magunkban, tehát nem feltartott kézzel várjuk majd a nagy nemzethalált.

- Még kicsit visszanyúlok itt az európai kultúrához. Azon gondolkodtam, hogy a felvilágosodás óta a tudományok igen nagy tekintélyt kaptak az európai kultúrkörben, és engem nagyon érdekel az, hogy ebben a kvázi kulturális harcban egyesek kulturális háborúnak nevezik azt, ami most zajlik. Van egy multikulturalizmus, amiről beszéltünk már, de ide sorolhatjuk akár a woke-ot, ami szeretne minél nagyobb tért nyerni. Mennyire tudnak ezek rátelepedni úgymond a tudományokra, akár a társadalomtudományokra, olyanokra, mint például a szociálpszichológia, vagy a pszichológia, és ilyen módon tudományos tekintéllyel fellépni?

- Hát ez az új őrület fogja kinyírni a tudományt. Most ott tartunk, ugye jelen pillanatban, rengeteg ilyen kísérlet is volt, meg rengeteg cikk születik arról, hogy ezt régebben a kommunista diktatúrában úgy hívták, vörös farok. Tehát, bármit írtam, ha beleírtam, nem tudom, egy Marx, Engels, vagy Lenin idézetet, vagy Kádárra hivatkoztam, kötelező módon megtettem ezt a kört, utána bármit írhattam, az a lényeg, hogy a vörös farok benne volt. Most a mai, főként bölcsészettudományokban szintén van kötelező vörös farok, gender. Kell valamit behozzak abból az aktuális topikból, ami most uralja a bölcsészettudományokat, és akkor közlik a tanulmányomat; ha nincs benne, vagy pont ellene beszélek, és arról beszélek, hogy ez öli meg a tudományt, akkor meg árja leszek, kizárnak az akadémiai szférából, és kitolnak minden olyan típusú pozícióból, ahol én tudósként meg tudnám valósítani magam. Ez ki fogja nyírni a tudományos életet. Az egyetemi safe spacek meg az egyetemeket fogják kinyírni. Az, hogyha én az egyetemen nem beszélhetek témákról, mert valakinek az érzékenységét, nem tudom, milyen kollektív identitásában, sértem, vagy azt mondjuk a cancel culture-ra, hogy kizárjuk a fehér, heteroszexuális, ciszhetero domináns kultúra vívmányait, mert az a domináns kultúra, és az a hatalmi, uralkodó osztály kultúrája, és így tovább. Ezzel kinyírjuk a nyugat-európai kultúrát. Tehát nem nagyon lehet Shakespeare nélkül drámáról beszélni, vagy színházirodalomról beszélni, de

ha azt mondják, hogy szerencsétlen Shakespeare fehérnek született, és egy olyan Angliában élt, ahol kereszténység volt a meghatározó vallás, és az ő kódrendszere ebből táplálkozik, az, amit ő leír a zseniális drámáiban egyébként, az ebből a kultúrkörből táplálkozik, ezt a kódrendszert használja – ha ezt kivesszük, akkor összeomlik az egész drámairodalom, mint olyan. Márpedig ez történik az egyetemeken. Egész egyszerűen az universitas lényegét nyírjuk ki, teljesen értelmetlenné válik az universitas, tehát az egyetemi oktatás;

értelmetlenné válik a tudományos élet ebből a szempontból, és amikor a társadalmi nemekkel felülírjuk a biológiai nemeket, és olyan abszurd kérdéseken vitatkozunk, hogy szülhetnek-e a férfiak, vagy nem szülhetnek a férfiak, és ez nem egy Monty Python filmjelenet, hanem teljesen komoly törvényhozók, vagy csúcspolitikusok érvelnek amellett, hogy szülhessenek a férfiak. Tehát, hogy ez az őrületnek az a foka, vagy az önsorsrontásnak az a foka, ami után már az ember tényleg csak azt tudja mondani, némileg maliciózusan, hogy megérett ez a világ a pusztulásra, egyszerűen nincs erre más válaszunk. Vagy kivonulunk, vagy visszaállunk a teremtés rendjébe.

- Autonómok ön szerint az egyetemek, szuverének? Mert ugye szokták hangoztatni, de mindenféleképpen képviselnek valamit, tehát muszáj, hogy képviseljenek valamit, nem?

- Tudománypolitika és hatalompolitika. Erről meg szoktunk feledkezni, hogy a kultúrpolitika, illetve a tudománypolitika ugyanolyan hatalompolitika, mint a pártpolitika. Ott is vannak hatalmi pozíciók, hatalmi pozíciók elfoglalásával tudok befolyásolni egy egész mondjuk tudományterületet, tehát hogy merre megy, hogy megy. Tehát egy nagy tekintélyű tudományos lap szerkesztőjének jóval nagyobb hatalom van a kezében, mint bárki másnak, ott mondjuk egy akadémián belül, vagy egy akadémiai szakosztály vezetőjeként, aki dönthet arról, hogy most akkor kit veszünk fel, vagy kit nem.

Karriereket tehetnek tönkre, vagy méltatlanokat tudnak felemelni, tehát a kontraszelekció ott is működik, a tudománypolitikai életben.

És ez hatalompolitikai játszmák során alakul, de ezzel nincs semmi baj, csak el kell tudni fogadni, vagy legalábbis számolni kell azzal, hogy nem a tiszta tudományosság eszméje vezérli a tudomány meghatározó személyiségét a döntéseikben, tehát hatalompolitikai megfontolások vezérlik.

Mondok egy példát, vagy nem nevesítem, mert akkor sértődés lesz a vége, és most nem célunk sértegetni senkit, de általában az történik (ez most igazságtalan általánosítás lesz, de van igazság magva), hogy azok a személyek, akik egy adott területen, művészetben vagy tudományban nem kiugró tehetségek, tehát, hogy van valamifajta tehetség, bizonyos szintig eljutnak, de ott plafonizálódik, egyszerűen nincs hozzá az az isteni szikra, amitől ő több lehetne, azok adminisztratív funkciókat foglalnak el, belőlük lesznek a tanszékvezetők, vagy az akadémiai szakosztályok elnökei, vagy ösztöndíjbizottságok tagjai és elnökei, és így tovább. Nem fog tudni jó döntést hozni.

Tehát az adminisztratív funkciót elfoglaló középszer nem fogja segíteni a kiválóságokat, a saját munkáikat, hiszen frusztrált.

Tehát azt látja folyamatosan (emberből van), hogy a kiváló kolléga ugyanazon a területen jóval nagyobb eredményekre képes, pedig ugyanaz az információanyag áll rendelkezésre, ugyanazokat a könyveket olvasták mondjuk, vagy ugyanazokat a kutatásokat végezték, csak ott ő tehetséges. Nyilvánvalóan nyírni fogja. Ha megnézzük a különböző egyetemeken belüli, tanszékeken belül vagy akár tanszékek közötti harcokat, jelentős része erről szól, hogy a kiválóságokat nyesik. Mert úgy gondolják, hogyha levágják annak a kiváló embernek a szemének a lábát, akkor egy magasságba kerülnek. Nem. De ez így működik, amióta ember az ember, az emberi természethez hozzátartozik, tehát nincs jó vége. A másik az, hogy

az egyetemek belecsúsztak ebbe a kilóra mért akadémizmusba. Én ezért jöttem ki, egyetemi oktatónak indultam annak idején, és szépreményű adjunktusként éppen indultam volna tovább.

És gyakorlatilag azt láttam, hogy olyan mérőszámok vannak (ez a tudománymetria) a mennyiségre, meg nem a minőségre, hogy: minél több konferencián kell részt venni, minél több publikációt kell közölni mindenfajta típusú lapban, amely lapokba akkor közölnek, ha beleteszem ezt a kötelező vörös farkat, tehát a gender kérdésről írok, vagy nem tudom, a transzneműségről írok – a transzneműség filozófiájáról biztos, hogy zseniális cikkeket tudnék írni, meg semmi értelme nincs, de biztos, hogy leközölnék, mert egész egyszerűen jók a hívószavak, vagy jók a kódszavak. És ez gyakorlatilag megint csak nem az egyetemi autonómiát tette tönkre, hanem az egyetem eszméjét tette tönkre. 

- Ugye amit mond – ha mindenki logikusnak gondolja, vagy még talán egyet is érthet vele, viszont – nem tudatos. Nem tudatosan jelentkezünk egy egyetemre, mint ahogy a kultúrát is gyakran nem úgy fogyasztjuk, hogy megnézzük, mit akar nekünk üzenni, hanem, ahogy mondta, szórakozás, egy kényelmi funkció, egy komfort, és talán az egyetemekkel is ez van. Mi is tudunk ilyen beszámolókat, hogy itt, a magyar egyetemen is (most nevesítés nélkül, de) elég komoly ideológiai oktatás is zajlik úgymond, amellett, hogy a tárgyat tanítják, mellette kapnak a nyakukban hallgatók egy része kőkemény ideológiai nevelést is.

- De ez az értelmiségnek a mindenkori habitusából fakad, tehát az értelmiség az, aki megmondja, hogy nekünk mi a jó. Tehát ez egy értelmiségi alapállás, hogy ideologizál, és ideológiai szemüvegen keresztül nézi a világot, ezzel sincs önmagában baj. A baj azzal van, hogy amikor azt az ideológiát tolják, ami számukra kedves, az szabadságharc. Amikor az az ideológia nyer mondjuk hangot vagy kap hangot, ami számukra nem kedves, az a hatalom kiszolgálása. Egész egyszerűen ez ugyanaz, mint a könnyűzenében. Ha Bródy János kiáll, és elpenget egy dalt, akkor az szabadságharc, ha az Ismerős Arcok elénekli Orbán Viktor miniszterelnök úr mellett a Nélküledet, az meg a hatalom szervilis kiszolgálása. Ez nincs egyensúlyban.

Nem azzal van bajom nekem, hogy az egyetemeken ideologikus oktatás folyik, folyjon, csak akkor az összes ideológia kapjon nagyjából azonos teret. És bízzunk annyira a saját fiataljainkban, hogy ők majd eldöntik, hogy mi az, ami számukra értékelkötelezetten választható.

Hogyha valaki azt mondja, hogy neki ez a multikulturális, globális, a sehol szabadságában gyökeredző ideológia tetszik, csinálja azt. Csak tudjuk felvillantani a magyar nemzeti kultúra-, a valahol szabadságát védő, vagy abban gyökerező ideológiát is, ha úgy tetszik, vagy világnézetet. Tehát, hogy tudjon választani, ütköztessük ezeket, legyenek viták. A vitáknak akkor van értelme, ha van egy közös premisszájuk, lehet a közös premissza az, amit egyébként az ellenzék annyira szeret mondani, hogy tudatos polgárokat akarunk nevelni. Tudatos polgár az attól tudatos – nem attól, hogy szervilisen beidomul valamilyen ideológiába, és azt szajkózza papagájként vissza, amit a tanárától hall –; a tudatos polgár az, aki akár a tanárával is tud és mer vitatkozni. Azt mondja, hogy oké, barátom, rendben van, hogy te feminista olvasatot adsz ennek az írásműnek. Van valami relevancia, de szerintem az író annak idején nem ebben gondolkodott, mert akkor még nem volt feminizmus. Próbáljunk meg egy pici referenciális olvasatot, és akkor van vita. 

- A vita szabad közegben van egyébként, nem? Vagy szabad közegben lehet.

- Vita bárhol lehet, ahol megengedjük azt, hogy a másiknak az álláspontja eltérjen az enyémtől. Ezt hívják ugye toleranciának. Nem kell egyetértenünk, nem kell uniszólóban mondani bennünket, hanem én eltűröm, elfogadom, hogy te másképp gondolkodsz a világon, és nem karddal akarok, hogy mondjam, igazságot vagy érvényt szerezni az én igazságomnak, tehát nem vágom le a fejet, hanem megpróbálom megérteni, hogy te miért gondolod másképp. És tudunk-e együtt élni ezzel a más igazsággal. A toleranciának az eredeti fogalma pont ez volt.

- Még két fontos kérdés van, amit mindenképp szeretnék feltenni az időnk végéhez közeledve. Pár napja jelent meg a hír, hogy a Roe kontra Wade precedens jogú határozatot törölték, ami az abortusztörvényhez köthető Amerikában, és azt lehet látni, hogy utána kirobbant, talán várható is volt egyfajta hisztéria a progresszív részről. Elég megdöbbentő videókat lehet találni az interneten és a Facebookon, hogy hogyan fejezik ki sokan a nemtetszésüket ezzel az eltörléssel, tehát a határozat eltörlésével kapcsolatban. És azt lehet látni, hogy, ugyan úgy tűnik elsőre, hogy ez egy jogi kérdés, de mégis, mintha ennek mentén egyfajta újabb kultúrharc, világok harca, vagy egy háború zajlana újra Amerikában, és félő, hogy ott is a társadalom abszolút kettészakad.

- Ezek ugye életmód kérdések és irracionális kérdések. Ez megint értékválasztási kérdés, tehát az élet szentsége egy keresztény ember szempontjából a fogantatástól a halálig tart, tehát a Jóisten helyett mi nem dönthetünk az életről. Nem tudunk életet adni, azért nincs jogunk elvenni ezt az életet. Nagyon egyszerűen leegyszerűsítve ez az életszentségének a jogi megközelítése. Tehát azért nem támogatjuk a halálbüntetést, mert egyrészt lehet, hogy tévedünk, a bírák is emberből vannak, nincsenek isteni ítélőképesség birtokában, másrészt nem tudunk emberi életet adni, és minden emberi élet egyedi, megismételhetetlen, véges; egyedi és megismételhetetlen. Tehát nem vehetjük el Isten helyett ezt az életet, mert nem tudunk másikat adni helyette. Nem vagyunk istenek. Ez a keresztény nézőpont. Az, ami emberjogi szempontból az abortuszhoz való jog, tehát az abortáláshoz való jog, hogy lemondhassak a megszülető életről, mint anya, aki a saját testem fölött teljes autonómiát élvezek, és így tovább, és így tovább. Ennek is van egy évrendszere, ezt lehet ütköztetni.

Nem gondolom, hogy ez a kérdés az élet szentségéről szólna: ez az életmódról szól, és az életmódválaszok a progresszív oldalon sem, és annyira elmentek őrületbe, hogy lassan az ember helyett a dehumanizáció már olyan fokig elért (ez a poszthumán korszak, erről beszélgettünk a múltkor), hogy gyakorlatilag az emberi személy helyett most már ökológiai lábnyomok vagyunk.

Ebben a felfogásban ön is, én is, a megszületendő gyerek: egy ökológiai lábnyom, és az a kérdés, hogy mekkora. A deperszonalizáció erről szól, hogy hirtelen elkezdtünk ember nélküli világról. Most már nem csak Isten nélküli világról beszélünk, hanem ember nélküli világról beszélni. Csak ebben az a csapdahelyzet, hogy a Föld a bolygónknak teljesen közömbös, hogy mi vagyunk-e, vagy nem vagyunk. Tehát nem szenved. Mikor azt mondjuk, hogy nekünk meg kell mentenünk a környezetet, akkor általában arról beszélünk, hogy az ember számára élhető környezetet kell megmenteni, hiszen hogyha az ember eltűnik hús mondjuk egyik percről a másikra, a Föld megrázza magát, kialakul valamifajta természetes állapot, akkor az lesz a természetes állapot. Tehát

a Földnek teljesen közömbös, a Holdnak, vagy a Marsnak, vagy a Vénusznak teljesen közömbös, hogy mi vagyunk-e, vagy nem vagyunk. Ez számunkra fontos, ezért nem szabad kivenni az embert ebből a kérdésből. Az a kérdés, hogy mit tud tenni az ember annak érdekében, hogy neki is jó legyen, és a Föld is élhetővé váljon az ő számára.

Ez nagyon fontos. Tehát mikor mi azt mondjuk, hogy halnak ki a különböző állatfajok, az egy tök jogos felvetés. Mi okoztuk az ő halálukat. De hogyha az a kérdés, hogy a bálnák maradjanak-e meg vagy az emberek, az emberek 99 százaléka azt fogja válaszolni, hogy az emberek élet-fenntartása, az élet él és élni akar. Tehát, inkább az emberek, és az az egy százalék, vagy öt százalék, vagy nem tudom, hány százalék szavaz a bálnákra, magyarán azt mondja, hogy akkor tüntessük el az emberiséget, ez a radikális, kvázi ökoterrorista megoldás. Ha kimaxoljuk ezeket a kérdéseket, mint az abortuszhoz való jog, vagy a megszületéshez való jog, a különböző életmód kérdéseink, vagy ezek a világnézeti, kicsit apokaliptikus vízióink, akkor mindig radikális döntéshelyzetekbe jutunk el, miközben arról szól az emberi történelem, hogy a radikalitás mindig történelmen kívüli időket fog eredményezni. Tehát előbb-utóbb erőszak lesz a vége. És Amerika most ebbe tolódik, tehát hiszterizálódott a közélet, annyira végletesek az álláspontok, annyira nem tudják konszenzuálisra vagy közelítőre hozni ezeket az eléggé sarkalatos kérdéseket, hogy annak a vége előbb-utóbb erőszak lesz, ezt tanítja nekünk a világtörténelem. Ezért kellene tudni visszaállni egy olyan álláspontba, ami a keresztény ember számára legalábbis evidencia.

Nem vagyunk tökéletesek, ez a kiindulópont. Az ember nem tökéletes, az emberi nem nem tökéletes, nem tudunk olyan döntéseket hozni, ami az összes következménnyel számot vetne. De ez azt is jelenti, hogy folyamatosan jobbak lehettünk, tehát jobbá tehetjük a világot, mi is jobbak lehettünk.

Csak ehhez annyit kell tudnunk, és erről beszélt Schelling az idézett tanulmányban, hogy az emberi szabadság lényege az, hogy képesek vagyunk a jóra és a rosszra. Tehát nincs vagy jó, vagy rossz, jóra és a rosszra hozhatunk rossz döntéseket is. Legyünk azon, hogy minél több jó döntést hozzunk, mert az jobbá teszi a világot. Tehát nem leszünk tökéletesek, de tökéletesíthetünk, jobbá tehetünk dolgokat, és ez a keresztény kultúrának az alaplényege, ez a keresztény tanításnak az alaplényege, hogy tedd jobbá a világot. Te gondos pásztora vagy ennek az egésznek, a teremtett világnak. Nem az ura, nem a parancsolója, nem az alternativista, hanem a pásztora. Ez a klasszikus metaforája, hogy gondozd őket, viseld gondjukat.

- Akkor egy picit más, de megy az időnk, úgyhogy egy másik kérdést fogok most föltenni. Ugye megbeszéltük azt itt még a műsor előtt, hogy a választások óta most jár először itt a Hit Rádióban. A Fidesz győzelmével zárult le az áprilisai választás, az Orbán-kormány felállt, miniszterek helyükre kerültek, kulturális tárca van a kormányban. Mi a terv? Lehet erről tudni, ön mit tud ezekről a tervekről, ha látják ezeket a kulturális folyamatokat, lesz erre valami válasz?

- Miniszter úrnak több nagy ívű előadását hallgattam meg különböző összefüggésrendszerben, ő meglátogatta a Nemzeti Kulturális Tanácsot, ott is elmondta, hogy mi a számára kívánatos irány, meg mindenfajta más közegben is találkoztunk. Én úgy látom, hogy most van egy olyan miniszterünk, aki menedzsmentszemléletet tud érvényesíteni, tehát az alanyi jogon járó finanszírozás elvét fel fogja váltani a teljesítményarányos finanszírozást, ami jót fog tenni egyébként a kulturális intézményeknek is, pici versenyhelyzet alakul ki. Azt is látom, hogy egyébként nem akarja kiszervezni a kultúrát különböző erőközpontokba, ami megint csak helyes. Tehát az, hogy én a Magyar Kultúráért Alapítvány kuratóriumi elnökeként felelek bizonyos területekért, az nem azt jelenti, hogy az én szemétdombom. Rá tud bennünket kényszeríteni, ha úgy tetszik, az együttműködésre más ilyen területekkel. És azt is látom, hogy a társadalmi hasznosság kapcsán igen erős elvárásokat fogalmazott meg így az elmúlt időszakban, ami duplán helyes, ugyanis (most nem vitatom a L'art pour l'art művészetek értékét, tehát biztos van nekik) sznob koromban még én is úgy gondoltam, hogy a művészetnek öncélúnak kell lennie. De most ebben a válságos időszakban, pláne a Covid és a háborús időszakban, meg a várható energiaválságok okán is, nekünk a kultúrának a közösségépítő funkcióira kell helyezni a hangsúlyt. Én arra kértem a kollégáimat, meg a különböző kuratóriumokat, hogy úgy próbáljanak (szakmai kuratóriumokról beszélek) döntést hozni, hogy

azokat az alkotókat, azokat az előadásokat, azokat a kulturális folyamatokat támogassuk most közpénzből, ami a közösségek megerősítését szolgálja. Tehát nekünk most gyakorlatilag a családtól a kisközösségeken át a nemzetig, újra kell erősítenünk a szövetét ennek a társadalomnak, ennek a nemzetnek.

Meg kell erősítenünk a közösségeket, ugyanis bármiféle válság van, egyedül el fog bennünket sorolni, egyedül nem állhat szembe, de a közösség meg tudja védeni a tagjait, és minél erősebb egy közösség, minél odafigyelőbb, empatikusabb a közösség, minél inkább észrevesszük a másiknak a helyzetét, meg megpróbálunk segíteni neki, annál erősebbé válik maga az ország, vagy maga a Kárpát-medence is, maga a nemzet is. Ezért én ilyen kvázi kaláka-projektszerűen próbálom tolni a különböző támogatáspolitikákat. Én értem a gettó logikát is, hogy különböző művészeti ágak önálló területekként működnek, és akkor mondjuk egy komolyzenészt nem nagyon érdekel, hogy mit csinál egy festőművész. Csak ez már luxus. Békeidőben talán megengedhettük magunkat.

Most már nem békeidőket élünk, tehát ezeket az együttműködéseket, ezeket a szövetségeket kell nekünk erősíteni, de ez sem öncélúan, hanem azért, hogy a közösséget építsék egyre inkább. Így tudjuk egyébként a kultúrafogyasztóból visszaállítani a kultúrahordozást, tehát hogy az előadóművész, vagy az alkotóművész is érezze ennek a felelősségét, és a befogadó is érezze annak a felelősségét, vagy annak a jóságát, hogy ő részt vesz proaktívan valaminek a létrehozásában, hogy neki köze van hozzá.

- Ezt meg lehet valósítani a Petőfi Irodalmi Múzeum berkein belül is? Tehát lehet Petőfi Sándort és a hagyatékát, az emlékét olyan módon közzétenni, hogy az egy közösségi élmény is legyen?

- Petőfi Sándor egy közösségteremtő brand vagy arc, mindenkinek van egy Petőfi Sándora, mindenkinek van egy viszonya Petőfi Sándorhoz, van viszonya a magyar irodalomhoz, van viszonya a költészethez és van viszonya a magyar kultúrához, ráadásul a két hívó szó, amivel mindenki azonosítja Petőfi Sándort, a szabadság és a szerelem. Ő a szabadság és a szerelem költője. Két legfontosabb fogalmunk, emberi lényként ennél fontosabb nincs számunkra, mint az emberi szabadság és a szerelem, aminek egyébként gyümölcse majd a család. Tehát, van mindenkinek Petőfi Sándora. Az, hogy Petőfi Sándor szobrát kicsit megmozgatjuk, lehánytjuk róla ezt a tankönyvízű, rárakódott, évtizedek során rárakódott sok réteget, és belehelyezzük a saját korába, abba a reformkorba, aminek egyébként a legnagyobb eredménye az, hogy mi itt magyarul beszélgetünk, létezik magyar nyelvű, modern magyar kultúra, és mi nemzettársakként tudunk beszélgetni: ez is a reformkor eredménye, a politikai nemzet is akkor született meg, abban az időszakban egy szabadságharc formálta nemzetté a magyarokat.

Ennél többet nem adhatunk. Ehhez ezt kell minél többrétegűen, minél több fókuszcsoportot elérve, minél célzottabban, minél nagyobb élvezettel, minél nagyobb edukációs tartalommal felhabosítani a 200. születésnapra, és ezért is indítottuk úgy a Petőfi bicentenárium tervezését, hogy gyakorlatilag nem Petőfi Sándort vettük górcső alá, és nemcsak Petőfi Sándorra vonatkozó programokat finanszírozott meg a magyar kormány a Nemzeti Kulturális Alapon keresztül, hanem a vidéki múzeumokat. Mint egy Magyar Géniusz Program: a vidéki múzeumoknak megújul a kiállítások, illetve egy vándorkiállítás keretében megmutatják a nem Budapesten őrzött örökségünket.

Megújulnak az irodalmi emlékházaink, emlékhelyeink, főként a klasszikus szerzőkhöz köthető irodalmi emlékházak és emlékhelyek, több százmillió forintból diákutaztatást tervezünk; a Petőfi-kultuszhelyeket végigjárják, meg azokat a nagyobb intézményeket, kulturális intézményeket, közgyűjteményeket, amelyek reformkori programmal tudják őket élményalapú tudástranszferben részesíteni. Kultúrpajtákat támogatunk meg, hogy a kisrégiós központok mint a minőségi kultúra vagy a szórakozás helyei is meg tudjanak újulni.

Rengeteg ilyen Kárpát-medencei horizontális szerveződést támogatunk a Nemzeti Művelődési Intézeten keresztül is. Létrehoztuk a Petőfi Klubok hálózatát, ezt kibővítjük, minden járási központban lesz Petőfi Klub, hogy a kultúrához, a művelődéshez való minél szélesebb körű hozzáférést lehetővé tegyük, és az a célunk a Nemzeti Művelődési Intézettel, hogy ott generáljunk olyan típusú folyamatokat, ami bevonja az ott élőket, tehát magyarán a kosárfonó szakkörtől az amatőr színjátszásig minden beletartozik ebbe a csomagba. Legyen egy picit önfenntartó művelődés, kicsit öngondoskodó, ne kelljen arra várni, hogy van-e villany, be tudom-e kapcsolni a tévét, hanem mi magunk létre tudunk hozni olyan tartalmas időtöltést biztosító kulturális eseményeket, ami jobb emberré tesz bennünket.

- Akkor azt elmondhatjuk, hogy a következő négy évben sem fog unatkozni, bőven van feladat.

- Amúgy sem terveztem most még nyugdíjba menni, de minél több a kihívás, annál izgalmasabb ezt jól csinálni, hogy a magyar nemzet egészének javára tudjon válni.

- Sok sikert kívánunk a munkájához, innen a Hit Rádióból is Demeter Szilárd miniszteri biztos, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, rockzenész volt a vendégünk.

- Köszönöm szépen a lehetőséget!