Demeter Szilárd ünnepélyesen átadja a stafétát Békés Mártonnak!

Megadja Gábor, Békés Márton és Demeter Szilárd beszélgetése

Az európai mindennapokat egyre több, kívülről importált feszültség alakítja át, miközben a kultúránk szuverenitásának védelme ma fontosabb, mint valaha. A szabadság nem öncél, hanem közösségi keretfeltétel: csak akkor lehet tartalmas az életünk, ha a politika és a kultúra együtt garantálja a közösségi szabadság határait. Az idő végessége mindannyiunkat szembesít azzal, mi marad meg belőlünk. A kihívások közepette is optimistának kell maradnunk: a tartalmas élet lehetőségét közösen kell biztosítanunk, hogy Európa ne veszítse el identitását a globális konfliktusok sodrában.

M.G.:- Szeretettel köszöntök mindenkit, ez itt újra a Kontextus, és folytatjuk a kultúrpolitikai beszélgetéseinket. Arra gondoltam, hogy most sor kerülhetne egy ünnepélyes hatalomátadásra Demeter Szilárd és Békés Márton között. Szervusztok! Köszönöm, hogy elfogadtátok a meghívásunkat.

D.Sz.:- Szervusztok.

B.M.:- Köszönjük Gábor!

M.G.:- Most nyáron rengeteg ilyen megfejtés megjelent, úgyhogy kérlek, Szilárd a stafétát leszel szíves átadni a Marcinak, mert azt olvastam, hogy a Demeter-korszak után egy sokkal sötétebb korszak jön, ami a Marci nevével fémjelezhető.

D.Sz.:- Igen, a Demeter-korszaknak a biztos végét jelzi az, hogy a napokban kaptam egy dedikált példányt Bödőcs Tibor új könyvéből, tehát a szerző beküldte, és ezt akartam Marcinak átadni, hogy áthúzzuk a nevemet és látványosan felírjuk, hogy Békés Márton.

B.M.:- Meg is próbálta, csak én ezt nem fogadtam el, mert hogyha a PIM főigazgatósága azzal jár, hogy Bödőcs Tibor könyveket kell olvasni, akkor kösz, de.

D.Sz.:- Sajnos ennél rosszabb.

B.M.:- Még ennél is rosszabb, úgyhogy akkor én elállok ettől.

M.G.:- Nem kéred?

B.M.:- A balliberális értelmiség minden ukázát azért nehéz volna végrehajtani, és ha kicsit komolyabban vesszük, én többeknek, tehát itt volt Parászka Boróka, aztán Szabó Tibor Benjámin felé is, tehát ezt nem is megüzentem, tehát nyíltan, sőt, hát az egyik ilyen az nyilvánosan el is érhető, ahol megkérdeztem, hogy ez az egyébként most már fél-lassan egy éve közforgalomban lévő balliberális konteó (bár hát ez persze szószaporítás), balliberális konteó, tehát ezek az ő köreikben, a belpesti körökben dívó humán értelmiségi megmondások, ezek az elég primitív neurológiák, vagy a kremlinológiára nagyon hasonló, amit a jobboldali vagy kormánypárti köreink berkeit fürkésző, vizslató megfejtések szerint Demeter Szilárdnak leáldozott a csillaga – dehát szerintem sok csillag van, ami szeretne így leáldozni, vagy ilyen hosszan, meg ilyen eredményesen, de hogy ennek most már vége, és akkor utána még rosszabb jön, és minden, ami még rosszabb, az én vagyok, de hát ezt a te egyik barátod, aki egy jó tündér néven publikáló, talán matematikus, aki hát szintén a kultúrához nyilvánvalóan jól ért, egyszer azt írta, hogy Békés Márton lesz még a kisebbik rossz.

M.G.:- Vannak fokozatok.

B.M.:- Vannak fokozatok. Ugye a Szabó Tibor Benjámin szerint én magam vagyok a két lábon járó fasizmus, és én most már itt vagyok a sarkon, hogy átvegyem Szilárdnak a helyét. Tehát most kiderült, hogy a Szilárd főigazgatói munkája milyen pszichikai megterhelésekkel jár, Bödőcs Tibor nemcsak hogy dedikál, de könyvet ír, meg még el is küldi…

D.Sz.:- S még el is olvasom.

B.M.:- És itt előtte kiderült, hogy Szilárd még el is olvassa, úgyhogy ezt nem venném a nyakamba.

D.Sz.:- Én cserébe visszaküldtem az én könyveimet, aztán mégiscsak korrekt ember vagyok. Nem, ez valóban elindult, és Marcival egyeztettük, hogy akkor most reagáljunk-e rá, vagy ne, de én ezzel úgy vagyok egyrészt, akinek a halálhírét keltik, az hosszú életet él, másrészt amíg ez a neurológia ment, addig legalább kevesebben zaklattak pénzért, tehát hogy békén hagytak nyugodtan dolgozni.

B.M.:- Énhozzám senki nem jött.

D.Sz.:- Még. Várjuk meg az adás végét, aztán majd.

B.M.:- Jó, szóval varrjunk szerintem, vagy tegyünk egy pontot a végére, tehát bődületes butaság. Elkezdtem nyomozni, hogy ez honnan ered ezekben a zárt csoportokban egy Peer Krisztián nevű, Peer Krisztián nevű mosdatlan költő is ezt aztán elindította újra és újra, ennek a hullámai az interneten, ennek nyomai vannak, de igazából lényegtelen, mert a kutya ugat, a Karaván halad; Szilárdnak az alapítványában dolgozom, tehát neki köszönhetően vagyok oda meghívva, tehát nyilvánvaló, hogy ez egy bődületes butaság.

D.Sz.:- Nem, de

jól mutat valamit, hogy mennyire személyfüggőek, tehát nem képesek struktúrában gondolkodni, nem képesek ellépni a személytől. Tehát ők úgy gondolják, hogy itt a személy magára hajlítja azt az erőteret, amit kultúrának hívunk.

Ez még az Aczél-korszaknak a maradványa, tehát ők fejben még ott élnek, hogy van egy Aczél elvtárs, aki majd megítél eleveneket és holtakat, és felállítja a tűrt, tiltott, támogatott kategóriákat, és egész egyszerűen ebből a gyakorlatból nem tudnak kiszakadni. Ennek ez a jó mutatója. Ha van valahol tekintélyelvűség, ez az ájult tekintélyelvűség negatív lenyomatban, az náluk.

B.M.:- És hát ugye az Aczél előtt is azért volt Révai, aztán utána következett egy másfajta kulturális mozgás, amiben köze volt a Szűrös Mátyásnak, és akkor ezeken a személyeken keresztül személyesítették meg a Kádár-rendszernek a kultúrpolitikáját, és aztán ahogy nyugatról vagy keletről nyugatra zsilipeltek át a '80-as éveknek a második felében (persze hát Aczél és Kádár engedélyével) megérkezett Soros György, és akkor egy másfajta hálózatiság lépett előtérbe, de hát ott is nagyvadak voltak, ott is törzsfőnökök voltak, akik köré lehetett gyűlni, hát maga a Lukács iskola, Lukács óvoda, Konrád György, Esterházy, Heller Ágnes, és most azért mondom ezt a három nevet, Tamás Gáspár Miklós is felsorolható, és mindjárt a mához térek ki, akikről bármit is gondoljunk, irodalomilag, politikailag, persze esztétikailag, politikafilozófiailag is lehet róluk sok mindent gondolni, szerintem egy valamit nem érdemes eltagadni: hogy ezek valamilyen évtizedben, valamilyen szegmensben, de minőségi életműveket, életműveket tudtak összehozni. Tehát most mindegy, hogy a Heller Ágnes 70 vagy hány könyvét valaki hogy ítéli meg, vagy mit gondol a posztmodern irodalomról, vagy TGM, szerintem egyébként izgalmas pályafordulóiról, Konrád György esszéírói munkásságáról, de volt életmű, volt munkásság, ami most nagyon hiányzik az ilyen költők és hírlapírók, publicisták, stand-up comedysok körében. Nem csak az, hogy nem nagy írók, nem nagy filozófusok, még csak újságírónak sem korszakosak, nem csak ez, hanem hiányzik a közösségi megalapozás, hiányzik a történelmi perspektíva, és hiányzik, amit Szilárd mond, a struktúra, a strukturáltság. Ez egy nagyon nagy aszimmetria szerintem a két tábor között, és most politikáról beszéltem.

M.G.:- Most már kíváncsi vagyok, hogy ki az, aki nálad rosszabb. Vagy ez nem derült ki?

B.M.:- Hát részben te.

M.G.:- Tényleg?

B.M.:- Ilyen is van. Ne vigyorogj ennyire. És ezt se vicceljük el, tehát amikor rangsorokat állítanak fel a túloldalon, ugye ezt azt hiszem, hogy listázásnak szokás hívni, hogyha mi csinálunk hasonlót.

M.G.:- Az attól függ, hogy később hívnak-e Széder-estre az amerikai nagykövetségre?

B.M.:- Értem.

D.Sz.:- Nem fognak.

B.M.:- Tehát ezek a fajta listázások, sorrendbe állítások, nerológiai katalógusok, amit azért sokan csinálnak, itt most a politológiai irodalomban ez a hibrid rezsim gyogyótól kezdve egészen az internetes alvilágig, kommentszekciókig, amit itt megidéztünk, tart ez a sor. Ott azért mégiscsak az van, hogy sorba állítják a szereplőket valami képzeletbeli sakktáblán, és akkor ott húzogatják ezeket a sakkfigurákat, de hát ez mégiscsak azt jelenti, hogy a jobboldali tábor, itt most a kormányzati politika, mozgalom, kulturális színtér egésze, az egy nagyon tagolt mező, egy nagyon sokrétű, évtizedeken keresztül fejlesztett mező, amiben neked is megvan a szereped, Szilárdnak is megvan a szerepe, nekem is van valamilyen szerepem. Azt nem tudják feldolgozni, hogy a nagyon szélesen értelmezett kultúrában ezek a szerepek interferálnak egymással, össze-összekapcsolódnak, de egyébként önállóan is nagyon kiválóan tudnak működni, tehát én a Kulturális hadviselésben amit leírtam, azt nem Orbán Viktor suttogta a fülembe.

D.Sz.:- De, de.

Nekem is leírták (a Telex), hogy mindenről ugyanazt gondolom, mint Orbán Viktor.

B.M.:- És miután megírom én a könyvem, vagy a Szilárd megnyit egy Petőfi-kiállítást, ami szerintem korszakos, vagy te forgatsz egy műsort, vagy írsz valamit...

D.Sz.:- Korszakos beszélgetést közöttünk.

B.M.:- Igen. Akkor utána...

M.G.: - Hatalomátadással jobb lett volna azért.

B.M.:- Jó, hát mégiscsak, igen, ezért vagyunk itt.

M.G.:- Izgibb lett volna.

B.M.:- ... akkor utána nem a Karmelitában rohangászol fel, és te visszasugdosod a fejedelem fülébe azt, amit ő csepegtetett a te fejedbe, hanem autonóm emberek vannak, akik egy cél érdekében különböző mezőkben autonóm módon cselekednek. Ez az, amit nem sikerül megemészteni, és ezért van szerintem az, amit a Szilárd tök jól kifejtett, hogy valami régi típusú, nagyon autoriter személyi elvű rendszerben gondolkodnak.

D.Sz.:- Van még ennek egy vonzata, mert én mindig azon gondolkodom, amikor látom ezeket a nerológiákat, meg ezeket a személy szerinti kipécézéseket, hogy ez hány embert érdekelhet.

M.G.:- Ühüm.

D.Sz.:- Tehát, hogy van egy elit, van egy kiválasztottság tudat, van egy nagyon szűk elit, és ők abban a hitben...

M.G.:- Nekem is ez az érzésem, igen.

D.Sz.:- ...hogy ez az elit dönt Magyarország, illetve a magyar nemzet egészéről. Tehát amit ők döntenek, az releváns, nem tudom, Zalaegerszegen, Beregszászon és Székelyudvarhelyen, de hát a fenét nem érdekli. Most őszintén, én egy közepes méretű, hát nem túl izgalmas múzeumnak vagyok a főigazgatója. Tehát a Petőfi Irodalmi Múzeum, én szeretem, nyilván, már megszerettem az elmúlt öt év alatt, muszáj volt, de hogy nem a Magyar Nemzeti Múzeum. Tehát nem az a típusú csúcsintézmény, aminek teljes Kárpát-medencei kihatása kellene, hogy legyen. Tehát egy művészeti ágnak a gyűjtőhelye és megmutatóhelye, konkrétan az irodalomnak a múzeuma, magyar irodalomnak a múzeuma. Izgalmas, meg érdekes, de nem a Népjóléti Bizottságnak a fő elnöki tisztsége ennek a múzeumnak az igazgatói pozíciója. És mégis fontos. Tehát számukra fontos. Ez a belterjes elit klubon belüli lökdösődés, kivagyiság, megpróbálják feltérképezni a kapcsolati hálót, akkor ki-kinek a kije, meg ki-kit gyűlöl, miért nem? Ezek a személyközi viszonyok annyira érdektelenek és annyira unalmasak, hogy egész egyszerűen nem…

M.G.:- Meg az a kérdés, jó is, hogy átvezettél erre, mert valójában így működik-e a kultúra, én azon szoktam gondolkodni. Ugye nem csak az, hogy volt egy rendszerváltás Magyarországon, tehát hogy már nincs, bármennyire is próbálják kitalálni, hogy most akkor a Csák János lesz az Aczél György, vagy a Demeter Szilárd lesz az Aczél György, vagy ki legyen az Aczél György. Valójában nemcsak az, hogy már nincsen Aczél György, hanem hogy igazából már nem is feltétlenül lehetséges, mert annyira átalakultak a kultúrafogyasztási szokások az utóbbi évtizedekben.

D.Sz.:- Ez egy nagyon vékony jég. Éppen Marcival beszélgettünk valamelyik nap, hogy az, amiről mi beszélünk, mint nemzeti konzervatív értelmiségiek, vagy intellektuális szakmunkások, az egy olyan típusú világról szól, amit mi kozmosznak neveztünk még az ógörög fogalom alapján, tehát egy rendezett káosz. Tehát mi azt feltételezzük, hogy van egy rendezett káosz, van egy ősanyag, amiben mi valamifajta rendszert mégiscsak megpróbálunk felfedezni, ha nem is belevinni. És hogy

a mai kultúrafogyasztás az már egy multiverzum logikája alapján megy. Tehát, hogy a tér és az idő fogalmaink nem kompatibilisek. És ez azt jelenti, hogy ilyen párhuzamos kulturális kódrendszer jöhet létre, amennyiben ez így létrejön, hát akkor el fogjuk veszíteni azokat az embereket, akik egyébként a célközönségünk, tehát a kultúrahordozó, az anyanyelvi kultúrában élő, ezáltal identitásában erősödő befogadót.

És hál' Istennek, hogy a globális szórakoztatóipar mindig túltolja az ingát, vagy túltolja a biciklit. Ezeken a stream platformokon ez a kötelező vörös farok, LMBTQ, nem tudom mi vonatkozás, ez visszalöki az embereket a saját kultúránkba. Egyszerűen túl sok. Tehát annyira érzékenyítenek, hogy túl sok. Amikor azt kezdi el egy nagynevű magyar költőnő kivesézni, hogy Jókai mennyire sematikusan ábrázolja a nőket az életművében, ott a normális olvasó megáll, és azt mondja, hogy azért ezt nem kéne.

M.G.:- Szerintem nem csak a magyarokra igaz. Még évekkel ezelőtt volt egy ilyen hullám, nem tudom, emlékeztek-e rá, hogy az amerikai korábbi sitcomokat, ilyen tévésorozatokat is elővették. Az egyik ilyen volt a kedvenc példám, az a Jóbarátok című sorozatnak a pellengér állítása volt, hogy túlságosan fehér, szexista poénok vannak benne, homoszexuálisokra vonatkozó poénok, mivel az egész sorozat úgy indul, hogy egy leszbikus párral indul gyakorlatilag a sorozat, tehát hogy a korábbi, elvileg nagyon is haladó amerikai vagy hollywoodi produkciókat elkezdték úgy elővenni.

D.Sz.:- Elkezdte a cancel, igen.

M.G.:- Igen, igen, tehát nemcsak a magyar, hanem az összeset elkezdték. A korábbi Haladás-termékek, azok már nem feleltek meg a mostani fázisnak.

D.Sz.:- Nyáron újranéztem a feleségem kedvéért a Dr. House hét vagy nyolc évadát, és rendesen felüdülés volt. Tehát, hogy ezt ma már nem lehetne megcsinálni.

M.G.:- Hát amikor megcsinálják, én nem láttam sajnos, de azt mondják, hogy mondjuk az új Top Gun, az hasonló, hogy nincs benne semmiféle woke-izmus, és rettenetesen ki is akadtak emiatt rajta.

B.M.:- Amiről beszéltetek, az abból a szempontból nagyon érdekes szerintem, hogy természetesen igaza van a Szilárdnak, tehát ezek a fajta, mondjuk baloldali, vagy hát inkább én azért azt mondom, inkább liberális, vagy valami urbánus, progresszív hangok, amelyek méricskélik, vizsgálják, vizslatják a kormányoldali kulturális szcénának a belső mozgásait, ők – szerintem egy dologban igazuk van, egy dologban meg tévednek. Amiben igazuk van, hogy (ez sem maguktól van igazuk), miután a politikai többséget elvesztették 13 éve, én szerintem egy olyan még 10-15 évre biztosan, nyilván ez egy nagy kijelentés, de úgy gondolom, hogy ennek hosszú távú következményei lesznek, ugyanis a társadalmi többséget is elvesztették. Tehát a legutóbbi választáson több mint 3 millió volt a kormánypárti szavazólistán, és 3,5-6 tized millió magyar gondolta úgy, hogy a gyermekvédelmi népszavazáson azt az álláspontot osztja, amit a Fidesz-KDNP. Tehát valahol van még félmillió ember, nem csak jobboldalról, baloldalról is, aki a legvégsőbb kulturális társadalmi ügy, tehát a gyermek ügyében a mi álláspontunkon van. Szerintem ez már társadalmi többség, és emiatt lesz nagyon hosszú távú útja ennek a megkezdődött jobboldali korszaknak. Azt viszont érti a másik oldal, hogyha ezt sikerül kulturális többséggé transzformálni, ami persze nehéz munka és még hosszabb munka, akkor itt a vereség az mondjuk középtávon is a század közepéig ki fog tartani. Szabó Tibor Benjámin, aki több ízben megemlékezett rólam, nagyon zavarba ejtő módon 2019-ben és 2023-ban pontosan ugyanazon a napon tette közzé a rólam írt szöveget.

D.Sz.:- Ez egy ilyen Békés-nap.

B.M.:- Hogy ennek mi volt az oka, azt nem tudom, annak örülök, hogy ő férfi, mert ha női kritikusom lenne, akkor itt komoly magyarázkodnivalóm lenne odahaza, merthogy ez nagyon kellemetlen. És aztán később írt egy másik szöveget, amit szerintem nem sokan olvastak el. Ez olyan hosszú lett, hogy tudjátok, az interneten olvastok valamit, oda szokás írni, hogy ennek az olvasási ideje hány perc. És olyan hosszú időt prognosztizál az algoritmus, hogy az volt a szövege aláírva, hogy olvasási idő 52 perc. Tehát ez nagyon hosszú, ne ijedj meg, Gábor.

M.G.:- Jézusom.

B.M.:- Ezt a Jelen hetilap honlapja közölte, semmilyen távolabbi hatása nem lett, merthogy tényleg senki nem olvasta el, én elolvastam, és nagyon érdekes, mert azt írja, hogy a NER, (mert nyilván mindent a NER csinál, meg persze maga Orbán Viktor) elkezdte birtokba venni a nyelvet, és hogy a nyelv birtokba vétele, az a gondolkodás birtokbavétele, és ez szerintem is így van. Ebben én azt gondolom, hogy javarészt nyerésre állunk. Én ezt optimista módon közelítem meg, ő meg nagyon szomorú lett, mert belátta, hogy évtizedekre tolódik el a centrum jobbra. És mit akarok ebből kihozni? Azt, hogy arra szerintem rájöttek a túloldalon, hogy az, hogy ebben a helyzetben, amiben vagyunk, tehát mondjuk 12-13 évvel, de tulajdonképpen ez 2006 óta elkezdődött, vagy 2002 óta elkezdődött, tehát vissza lehet menni az időben, ez egy hosszú távú folyamat lesz, és ennek a hosszú távú folyamatnak következő lépcsőfoka a kultúra. Tehát ebben igazuk van, amiben nincs igazuk, az az, hogy ezt mi nem kultúrharccal, nem erővel, nem állami forráselosztással, meg vassal, meg infrastruktúrával akarjuk elérni, bár nyilván az is kell hozzá, hanem ebben van egy önkéntes. Tehát azért csináljuk, mert hiszünk benne. Ilyen egyszerű. Én biztos, hogy meg ti is, azért csináljuk. És ezt nem értik meg, hogy ezt nem a politika, meg nem a Fidesz mondja nekünk, hanem a politika, meg a politika mögött, vagy inkább a politika előtt lévő struktúrák, meg tartalmak itt együtt mozognak. Ezt hívom történelmi erőnek. És ebben a helyzetben szerintem a magyarországi, meg hát általában magyar ajkú közösséggel kapcsolatos munka szerintem érthető, értelmezhető és folyik. A nagy kérdés az, amit pontosan behozott a Szilárd, és egyszer a G. Fodor is megírta, hogy ha itt jól állunk, az szuper, vagy megtaláltuk annak a módját, hogy ezzel foglalkozzunk, és persze dolgozni kell minden nap, de hogy a globális tudatiparnak a horizontjával, ami egyre inkább ránk borul, azzal mit fogunk csinálni. És erre mondanám az utolsó dolgot. Hétvégén Nyíregyházán voltunk, és a feleségem tartott előadást gyerekeknek. Ők hetedik, nyolcadikos, tíz-tizenegyedikes gyerekek voltak Nyíregyházáról, 400 gyerek volt ott, tehát ez egy szerintem egy hatalmas dolog, és a Nóra ott egy 40 perces előadást tartott, meg utána volt beszélgetés, és utána is az Instagramon megnyitott csatornán még nagyon sok kérdést kapott. Ezeket felolvasta, nyilván beavatott, elmesélte, végigkövettem az egész folyamatot, és nem azt mondom, hogy a mostani kortárs popkultúrához vagy ifjúsági kultúrához teljesen sügér vagyok, nyilván annyit nem tudok róla, mint ő, nagyon sokat készült erre, nagyon sok interjút készített fiatalokkal, és látszik, hogy igen másban vannak. És ez a másban lét, ennek van egy olyan horizontja, amit a Szilárd mond, hogy fogunk-e hasonló nyelvet beszélni – szerintem vannak erre taktikák, hogy igen, tehát nem lennék azért annyira borúlátó, ugyanakkor azzal a globális infotechnológiai tudatiparral, ami innen érkezik, azzal igenis kell valamit kezdeni. Tehát erre meg kell találni a válaszokat. Ebben nem biztos, hogy én vagyok a legokosabb, meg a legügyesebb, de erre vagy valamilyen ellenstratégia, vagy valami kell erre.

M.G.:- Mielőtt továbbmegyünk, azért próbáljuk meg kontextusba helyezni Szabó Tibor Benjámin személyét, tehát hogyha jól tudom, ő a Líra Könyvkiadónak a kereskedelmi igazgatója, bár lehet, hogy ebben tévedek, amikor ez a megjelent…

B.M.:- És Szabó Szabolcs volt Párbeszédes, jelenlegi Momentumos képviselőnek a testvérbátyja.

M.G.:- Nos, szóval csak azt akartam mondani, hogy minthogyha emlékeim szerint akkor jelent volna meg ez az írás körülbelül, amikor a Libris felvásárlás megtörtént, tehát nyilvánvalóan volt egy olyan praktikus és konkrét szikra, ami kiváltotta ezt a hosszú betűtésztahányást, meg értelmezést és hasonlókat. Csak azért, mert lehet, hogy a nézők nem tudják, hogy honnan fújhat a szél, hogyha valakinél.

B.M.:- Volt ilyen is benne, de ugyanakkor az írásai alatt azért meg is jegyzik, hogy ez csak a szerző magánvéleményét jelenti. Csak tudod, ez olyan, hogy egyszer voltam a Gulyás Marci műsorában, mi úgy gondolom, hogy nem vagyunk vele rossz kapcsolatban, és hát nyilván ott az ő műsorlogikája szerint, és ezzel sincs semmi baj, kínpadra lettem vonva, és igyekeztem válaszolni a kérdésekre, és egy bizonyos ponton megkérdeztem azt, hogy hát olyan kérdéseket teszel fel, amikre nem nekem kellene válaszolni, és ebben a székben most nem a NER, hanem Békés Márton ül itt. És ő erre azt válaszolta, de a NER nem jön el, és te meg ide eljössz. Tehát ez ugyanolyan, hogy tudod, nálunk nincs szétválasztva a közember, a magánember, a NER-es Fidesz seggnyaló és az önálló értelmiségi gondolkodó szerepe, de náluk szét van választva. Ha Szabó Tibor Benjamin ír a 444-re egy nagyon hosszút, akkor az nem a Líra kereskedelmi igazgatójának a többnyire balliberális érdekeltségű vezető kiadó egyik fontos saleses vezetőjének a hivatalos véleménye, nem, az csak Szabó Tibor Benjaminé.

M.G.:- De ott lehet, értem.

B.M.:- Igen, tehát náluk ezt szét lehet választani, náluk nem. Én is azt javaslom, hogy ne válasszuk szét, tehát ebben az esetben azt hiszem, hogy releváns az, hogy valaki a két magyar monopol könyvkereskedő és könyvkiadó hálózat egyikének a balliberális kötődésű, többnyire balliberális kötődésnek tartott Lírának a kereskedelmi vezetője fogalmazza ezt meg, tehát ez viszont innentől kezdve a politikai, stratégiai kérdés és a megítélés politikai megítélés lesz.

D.Sz.:- Hát lehet, hogy összefüggésben van a Libri többségi tulajdonszerzésével, tehát az egész nyáron ez a nagy fóliás LMBTQ-s hacacárés aktivista történetnek az egyik szépséghibája az, amikor az LMBTQ-s aktivista, aki ugye a szabad könyv ügyéért a Libri könyvesbolt előtt éppen aktivistáskodik, az a Líra egyik könyvkiadója igazgatójának a lánya.

B.M.:- Ajaj!

B.M.:- Már sok az összefüggés.

D.Sz.:- Apró kis szépséghibák, meg hát Nyáry Krisztián segíteni fut ámokat mindenfajta felületen, aki szintén a Líránál dolgozik.

M.G.:- Mindenki tudja, hogy a magyar politikában csak azzal van probléma, hogy Ungár Péter Schmidt Mária fia.

D.Sz.:- Igen, igen, igen, igen. Tehát, hogy ezek nyilván…, kis piac, lökdösődés van, ez így kevésbé érdekes.

B.M.:- Aki cserébe el is mondja, hogy édesanyjával nem szokott egyetérteni politikai kérdésekben.

M.G.:- Igen, de ettől még az édesanyja.

B.M.:- Igen, igen.

D.Sz.:- Itt inkább visszamennék, ez a globális tudatipar, ez most így megtetszett nekem ez a szintagma. Nekem most az jutott eszembe, hogy a gyerek most tanult meg olvasni, tehát elsős és most már folyékonyan olvas, és így mindent leolvas. Tehát ahol betűt lát, most nagy élvezettel olvassa, és elkezdte olvasni a tárgyakat a házunkban, tehát mindenféle tárgyakat, és akkor kiderült, hogy a tárgyainknak egy jelentős része IKEA-s, a másik része Samsung. Elkezdtem ezen gondolkodni, hogy oké, a tárgyi valóságunkról leválasztottak, rendben van. Tehát, hogy az IKEA-s a könyvespolc, azok a könyvek még azért rendben vannak, de hogy

a könyvtárgyak még a mieinkek, de a tárgyi kultúránkról leválasztottak, és hogyha ennek az online, tehát a mátrixos verziójára nem figyelünk oda, akkor az online valóságról vagy a virtuális valóságról is le tudnak bennünket választani, tehát a saját digitális adatvagyonunkat nem vagyunk képesek élvezhető, szórakoztató módon közzétenni, miközben az mégiscsak rólunk szól.

Tehát, hogy itt azért van egy nagy adóssága a magyar kultúrpolitikának, az, amit Csák miniszter úr egyfolytában szokott idézni, meg szokta idézni Kányádi Sándor bácsit, hogy fel kell költözni az internetre. És nem elég felköltözni az internetre, hanem több nyelven kell felköltözni az internetre, tehát a rólunk szóló információ, ha csak magyarul van fent, azzal mi lehet, hogy előrébb vagyunk, vagy egy picivel bennebb vagyunk, de akkor a rólunk szóló tudás, a világnak a rólunk szóló tudása, az már nem a mi tudásunk lesz.

Megint belecsúszunk egy olyan történetbe, hogy elmondjuk magyarul, hogy milyen nagyszerű a mi kultúránk, egyébként az, én imádom, csak éppen ezt a világ nem tudja, mert nem tud magyarul. Tehát, hogy ennek a transzformációját nem tesszük. Nem meséljük el a saját történeteinket.

B.M.:- Most szöget ütött nekem is a fejemben, amit mondtál, és a feleségem előadásához térnék vissza, hogy kapott vissza olyan kérdést, olyan visszajelzéseket, ahol azt írták neki a diákok, hogy ezek a veszélyes a digitális világ, készüljünk fel az infokommunikáció kihívásra, stb. iskolai típusú előadásból az egyik talán kislány azt írta neki, hogy az ötödik vagy hatodik ilyen előadásom volt, eddig mindegyiket nagyon unta, ez viszont igazán érdekelte, volt, aki be is jelentkezett a Nórához, hogy folytassák valamilyen módon a munkát, vagy ők segítsék a további előadásokat, előadások megtartását, hozzák őt az ifjúsági szubkultúrák kontextusába, és ezt azért tartom nagyon érdekesnek, mert szerintem módszertan kérdése is. Tehát az ő előadása az nem egy ilyen ijesztgetős előadás volt, hogy jön az Amazon, meg a Zuckerberg, és akkor mind meghalunk, hiszen például ezek a fiatalok már a Zuckerberg univerzumnak sem részei. Ez például egy elég közismert trend köztük. Nyilván ehhez kell egy nyelv, az nem azt jelenti, hogy azon a nyelven kell beszélned, mint a 7, 8, 9, 10-esek, ez azért nem ezt jelenti, de azt viszont jelenti, hogy meg lehet találni azt a nyelvi közeget és azt a kulturális transzfert, amivel értéket át lehet nekik adni, és a globális tudatiparnak, hogy úgy mondjam, kizsákmányoló hatásától meg lehet őket védeni. A Nóra előadásának lényege, vagy számomra egy fontos mondata az volt, hogy az influenszerek nem a barátaid. Tehát, hogy az influenszerek magyar vonatkozásban is van egymilliós követői táborral rendelkező influenszer, aki természetesen az én nézetem szerint az értéktelenség kultúráját terjeszti a közegükbe, és a Nóra világosan elmagyarázta nekik, hogy ez tulajdonképpen egy adat és pénzcseréről szóló folyamat, tehát ez, Heideggerrel szólva, a hatalmas digitális állványzat, az állványzat szót alkalmazta egyik technokritikus esszéjében, hogy ez nem értünk van, hanem ez valamilyen üzleti stratégiai érdeket szolgál. A másik, tehát az első pontom az, hogy meg lehet találni a nyelvet, hogy ezt a digitális tudatipart valamilyen módon hátrébb tudjuk szorítani, a másik pedig az, hogy más kulturális eszközökhöz, sőt inkább azt mondom, hogy rétegekhez kell fordulni. Tehát én azért emlékszem, gyerekkoromban azért még a hidegháború utolsó szakasza volt, és aztán utána elérhetővé váltak a Tom&Jerry, és erre emlékeztek mindenféle más mesék, de én azok közé tartoztam, akik szerették volna nézni a Nu, págágyí nevű orosz, vagy hát szovjet rajzfilmsorozatot, és hogy ebből a kettőből, tehát a Nu, págágyí  és a Tom&Jerryből azért a családra vagy a közkultúrára vonatkozóan valójában ugyanaz, ugyanaz az értékrend áramlott ránk, csak a Tom&Jerryben volt, ha visszaemlékezek, fekete bőrű bejárónő.

D.Sz.:- És csak a lábait lehetett látni.

B.M.:- És csak a lábait lehetett látni, és én nem értettem, hogy amikor ő kinyitja a szekrényt, akkor az miért van tele mindig tortával és sült csirkével? Mert hát azért ezt úgy az ember ünnepnapon, tehát karácsonykor, húsvétkor esetleg szülinapon látott, de hát nem ez volt az általános, ha kinyitod a hűtő trappista sajtért, meg parizerért, és a Lolka és Bolka, Rumcájsz, Nu, págágyí és lehetne a Kisvakond, tehát a KGST mesék sem szedték szét biológiailag az életet, de ha végigmész a megyei jogú városok korábban épült városközpontjaiban, akkor a klasszik nukleáris családot megtestesítő szobrokat látsz, szélesvállú, ilyen kicsit kockásfejű munkás apa, elég nagymellű proletár asszonnyal és egy vagy két gyerekkel. Hát azért ma ezt a vizuális kultúrát nem látod. A másik, tehát erre mondom azt, hogy lehet, hogy a Minimax és a többi sorozat vagy adó és csatorna mellé be kell hozni a régi világnak a termékeit is. A másik, hogy kaptunk egy magyar-roma kettős nyelvű mondókát, mesekönyvet, azt a Lázár, a kisfiam nagyon szereti, és a feleségem szokta neki ezeket a mondókákat mindkét nyelven mondani, de tényleg nagyon-nagyon szépen illusztrált, és nagyon érdekes, hogy (a tradicionális roma kultúrán, magyar roma, magyar cigány kultúrán nyugszik ez a kiadvány), mennyire más a kulturális tudat, és mennyire otthonos és mennyire természetes a horizont. Tehát, hogy vannak más világok, amiket be lehet hozni, és amikkel lehet egy védvárat építeni a társadalom köré az ellen az áradat ellen, amelyik azért itt-ott már átcsap, hogy a balliberálisoknak ehhez mi közük? Szerintem pusztán annyi, hogy tulajdonképpen ők honi szövetségesei ennek a globális kultúrharcnak, amit ellenünk folytatnak.

D.Sz.:- Hát én annak idején így kezdtem a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ha már itt megidéztük, ugye ezért lassan a ciklusom végéhez közeledem, mármint a megpályázott öt évnek a végéhez közeledem. Tehát, hogy én ezt mondtam, az első tételmondat: az, hogy létezik Petőfi Irodalmi Múzeum, az a mai világban egy politikai állítás, tehát itt kapcsolnék vissza. Hiszen azt mondja ki a fenntartó, mindenkori kormányzat, függetlenül attól, hogy bármilyen politikai, pártpolitikai összetevőkből van, vagy áll össze, azt jelenti ki, hogy létezik nemzeti kultúra, és ez a nemzeti kultúra ez olyannyira értékes számunkra, hogy milliárdokat vagyunk hajlandóak rá áldozni adófizetői pénzből, ezért vannak múzeumaink, egyáltalán közgyűjteményeink. És ez egy politikai állítás. Merthogy ez tagadja az értéksemlegességet. Tehát, hogy közvetve azt mondja, hogy nincs értéksemleges kultúrpolitika. Tehát az értékelkötelezett kultúrpolitika az azt mondja ki, hogy a mi kultúránk, most a magyar kultúra, ez nem jobb vagy rosszabb, mint más kultúra, de fontosabb minden másnál, mert a miénk. Tehát, hogy ezért kell nekünk sok-sok milliárdot rááldozni erre a témára. És amikor én ezt a politikai tételmondatot kimondtam, hogy ezt az alapállást így felvázoltam, akkor hát kaptam hideget-meleget, tehát hogy rendesen kitört a botrány, még a hideggyűlölet fala fel is emelkedett, de utána láttam azt, hogy abban a törvényben, ami szabályozza a közgyűjtemények működését, az az értéksemleges testtartás volt tetten érhető. Úgyhogy '19-ben az első lobbim az arra vonatkozott, hogy változtassuk meg a törvényt. Tehát a törvényi szabályozás az mondja ki, hogy mi értékelkötelezett munkát végzünk. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet egyiptológusokat képezni, vagy nem lehetne foglalkozni más kultúrákkal, de nagyon izgalmas és inspiratív.

Ráadásul a magyar kultúra egy integratív kultúra, tehát ilyen, hogy tisztán magyar, ez nem létezik 2023-ban. Rengeteg más kultúrát, meg nációt integráltunk abba, amit ma kultúrnemzetként, magyarként értünk meg. És hogy ez egy kincsesbánya ilyen szempontból, csak azért ki kell tudni mondani.

Szerintem ez a baj az internacionalista baloldal esetében, hogy ezeket az állításokat nem vállalják fel. Tehát minden, ami ilyen úgynevezett nacionalista kijelentés, az számukra az nem tudom, a fasizmus előszobája. Miközben te egy természetes dolgot mondasz ki, egy olyan dolgot mondasz ki, amit Kölcsey ezelőtt 200 évvel leír. Hogy hát sajnos az egész emberiségért csak Isten tud meghalni. Az ember meghal háza népéért, hazájáért, de halandó szív többet meg nem ér, tehát van egy bemérhető közösség, aminek tagjaként ez a közösség iránt valamifajta elköteleződést tudsz felvállalni. Tehát ennek a közösségnek a részeként tudsz élni. Az emberiség részeként nem tudsz élni, mert nem tudod, hogy mi az az emberiség.

B.M.:- Igen, ugye ez a nagyon nehéz, és ezért szeretem, amikor a Szilárd ugye A valahol szabadság a legújabb könyvedben is külön fejezetek, részek, szócikkek vannak a 200 évvel ezelőtti nagy magyar kulturális újraépülésről, a reformkorról, hogy mennyire érdekes, hogy 200 évvel ezelőtt, és aztán még nagyon sok ideig utána, száz évvel is, száz évvel ezelőtt is még, mondjuk a Bethlen-korszakban, és ahogy én gondolom ezt, szerintem talán a '80-as, '90-es években is még a társadalom többsége részén megvolt az a konszenzus, egy kulturális konszenzus (minden konszenzus kulturális természetű), hogy a magyar nyelvű, magyar, Karácsony Sándorral szólva magyar észjárású kultúrát osztjuk mindannyian, amely persze, ezt nem szabad hinni az ellenoldali megmondásoknak, tehát ez nem egy valami partikuláris, hungarista, most a szónak abban az értelmében, hogy csak a magyar, és akkor valahogy határozzuk meg azt az ősmagyar magot, tehát a magyar kultúra logikája ugyanis nem indoeurópai, ahogy a nyelvünk se alá-fölé rendel, ez egy mellérendelő kultúra. És ebből a szempontból mondom azt, hogy például egy csodálatos élmény volt valamikor nyáron a Szélcsatorna parkban voltunk, a Mammut mellett, és szaladgáltak kínai gyerekek, magyarul, egymás között úgy magyarul, szüleikkel pedig a saját anyanyelvükön vagy másik anyanyelvükön beszéltek, és mindegyik magyar mezben, magyar válogatott mezben. Tehát ez a magyar mellérendelő gondolkodás, vagy mellérendelő kultúra, tehát nem alá-fölérendelt, mint az indoeurópai, hanem sokszínű, sok minden belefér, de van egy közös integráns magja. És ez a közös integráns mag 200 évvel ezelőtt azonos volt Petőfiben, aki azért fel akarta akasztani a királyokat, meg azonos volt Dessewffy Aurélba, aki elődje volt a Magyar Konzervatív Pártnak, és ókonzervatívok mellett.

D.Sz.:- Ne felejtsük el, hogy honnan indul az egész reformkor, tehát az, amit mi modern magyar kultúraként a mai napig megélünk, az onnan indult ki, hogy az osztrák, tehát Bécs eldöntötte, hogy lecseréli a közigazgatás nyelvét németre.

B.M.:- Igen.

D.Sz.:- És ők kezdik el ezt a pályáztatást, hogy alkalmas-e a magyar nyelv a közigazgatás nyelveként, vagy funkcionális-e, és akkor Kazinczyék erre horgadnak fel. Kazinczy első pályaműve az erről szól. Mi az, hogy a közigazgatás? Az irodalomra, a művészetekre, mindenre alkalmasabb, mondja Kazinczy, mint a francia, vagy a német. És elkezdenek argumentálni.

B.M.:- Ez hatalmas trollkodás különben, és nagyon menő.

D.Sz.:- Elkezdenek argumentálni, és akkor ez az egész nagy vita a neologizmusokkal, hogy alkossunk-e szavakat, vagy fordítsunk, vagy honosítsuk ezeket. Ez erről szól, megpróbálják nyelvileg birtokba venni a világot. Tehát ha van kopernikuszi fordulat a magyar történelemben, egyfajta ilyen nyelvi, anyanyelvi, kopernikuszi fordulat, az ekkor történik meg, elkezdik hirtelen birtokba venni saját nyelvükön a világot. És amiről az előbb beszéltél, hogy a nyelv uralása, tehát hogy

aki a nyelvet uralja, az a gondolatokat uralja. Az olyan értelemben még mélyebb a történetben, hogy ők mondják ki, hogy nyelvében él a nemzet. Tehát a reformkor nagy nemzedékének ez volt ez a hívószava, és ez volt a közös, az anyanyelvű kultúra volt a közös, bárkiben, bármit gondolt a világról, szélsőliberálistól a szélsőbalosig.

B.M.:- Erre utaltam, igen.

D.Sz.:- Ebben konszenzus volt. És ezt a konszenzust rúgták fel a kommunisták. Tehát a magyar kommunisták ebből a konszenzusból hátráltak ki, amikor a nemzetet megtagadva, ők gyakorlatilag a legvidámabb barakk lakóiként lehatárolták a magyar kultúra érvényességi körét Magyarország területére. És magára hagyták a külhonba szakadt, az utódállamokba szakadt nemzeti közösségeket, tehát odadobtak minket, mondjuk erdélyieket a románoknak, akik ezt, hogy is mondjam, köszönték szépen, és megpróbáltak bennünket asszimilálni. Tehát az integráció és az asszimiláció között kell tenni ilyen szempontból különbséget, hogy mi azt mondjuk kis kínai gyereknek, hogyha neked van egy saját kulturális kódrendszered, saját dalaitok vannak, saját meséitek, nyugodtan mondjátok, minket nem zavar. A románok meg tagadták azt, hogy léteznének, nekünk. Mi magyarul beszélő románokként voltunk ott pozícionálva a Ceauşescu nacionálkommunista diktatúrában, és megpróbáltak minket gyakorlatilag teljes mértékben kiforgatni a saját identitásunkból. Csak hát nem volt mibe beforgatni. Volt egy olyan román identitás, amihez tudtál volna nyugodtan asszimilálódni, hiszen a dákó-román kontinuitásnak a bizonyítékait, azt az apámék generációja gyártotta a szentegyházi vasüzemben, tehát hogy a tág leleteket mi hamisítottuk úgymond, tehát tudtuk, hogy az a történelem, amiben minket át akarnak forgatni, az egy hamis történelem. De ha nincs történelmi tudásunk, és itt kapcsolnék vissza az egész beszélgetésünknek az ívéhez. Tehát ha nincs egy ilyen historikus tudásunk, nem tudjuk, hogy mi történt itt az elmúlt 1100 évben, hanem egy ilyen folyamatos jelenben élünk, ráadásul egy töredezett jelenben, tehát soksíkú jelenben, egy ilyen multiverzum jelenében, akkor egész egyszerűen ki tudnak billenteni bennünket a saját identitásunkból. Tehát, hogy ez a Petőfi ma már nem tudná leírni azt a verssort, hogyha férfi vagy, légy férfi, mert innentől kezdve én már szexista, meg nem tudom, 10 cisz hetero, fehér heteroszexuális férfi, akármi, elnyomja azokat, akik nem így gondolják ezt a tételmondatot, és ez az egész elment valami hihetetlen abszurd őrületbe. Tehát, hogy amikor - hogy hívják azt a költőnőt, aki Biden beiktatásán szavalt, mindig elfelejtem a nevét? Mindegy. Ennyire jelentéktelen esztétikai értelemben, tehát egy rossz költőnő, és amikor azon megy a derpegés, hogy (egy színes bőrű, tehát egy afroamerikai költőnőről van szó), és akkor azon megy a derpegés, hogy fordíthatja-e nem színes bőrű, a színes bőrű költőnek a versét egy olyan nyelvre, ahol egyébként anyanyelvi színes bőrűek kevesen vannak, akkor az ember azt mondja, na, akkor kérnék szépen egy kávét, mert innentől kezdve ez így elmegy az átlag magyarok fölött, mint a nikkel szamovár.

M.G.:- Mások fölött nem megy el ugyanígy?

D.Sz.:- Én szerintem az a Dél-francia kisváros lakója fölött pont így elmegy.

M.G.: - De hogy továbbmegyek, szerintem az Amerika középső része felett is elmegy.

D.Sz.:- Valószínű, hogy a normális emberek, tehát aki a józan ész világában él, az egyszerűen nem tud mit kezdeni a kérdéssel.

M.G.:- Ez azt a kérdést is fölveti, hogy valójában mennyire veszélyes ez, amit woke-nak nevezünk, mondjuk Magyarországon, ahol.

M.G.:- Na, előbb legyünk Magyarországon, és akkor utána mondjuk úgy általánosságban.

B.M.:- A magyar helyzetre azt gondolom, hogy ezekre felhívni a figyelmet, hogy van ilyen, van ilyen úri huncutság, van ilyen nyugati dili, szerintem helyes. A magyar jobboldali médiában ennek néha meglévő túlexponálásával én bevallom, hogy nem értek egyet. Nem azt mondom, hogy untat, meg azzal sincs semmi baj, ha valamit én nem olvasok el, és egyszerűen átlapozom, vagy valami tartalom nem nekem szól, ez tök rendben van, de úgy nem csinálnék azért, minthogyha ez a '70-es, '80-as években az amerikai neokonok használták azt a szót, hogy a Szovjetunió egy Present Danger, tehát egy jelenlévő, csak egy picit többet jelent a magyar, tehát hogy égő veszedelem, jelenlévő veszély, itt van az ajtónknál ez a probléma. Mondták ők a Szovjetunióra, amikor mindenki más azt hitte, hogy majd a daytown, meg a nagy enyhülés, az majd ugye megoldja a dolgokat. És így gondolom én is fordítva, hogy szerintem nem present danger a nyugati woke dili ebben, sok minden szempontból védve vagyunk. Tehát szerintem jellemző ránk a lemaradás előnye, tehát egyszerűen a '68-ból meg néhány rákövetkező kulturális, szociokulturális dologból kimaradtunk egyszerűen a kommunizmus, meg a '90-es évek más irányú elfoglaltsága miatt, tehát hozzánk ez nem jött be, vagy még nem jött be, vagy nem jött be annyira erőteljesen, másrészt Magyarországon mondjuk a BLM meghonosodása már csak azért is, mert hál' Istennek nem voltunk kolonizáló népség, nincs afrikai vagy ázsiai lakosságunk, tehát ebből a szempontból se van ez, nem dolgoztattunk hál' Istennek rabszolgákat, harmadrészt pedig hát a nyelvünk, ami egy gendersemleges nyelv, itt a férfi, nő, tehát ezeknek semmilyen, ragokban és nyelvtanilag, ezt mindannyian tudjuk. Tehát ebből a szempontból szerintem van egy történelmi és van egy természetesen egy lingvisztikai védőgátunk.

M.G.:- Tehát aki egy rendes, semleges nyelvet akar beszélni, tanuljon meg magyarul. És hát akkor ez a program.

B.M.:- Igen, másrészt viszont, és akkor itt jön a dolog, másrészt, de része, tehát azért ezek a woke delik, mondjuk Magyarországon a híres-neves ferencvárosi pad ügyben tudtak jelen lenni, illetve Baranyai Krisztina Ferencvárosban felállított BLM-es amerikai szabadság szobrába, amit a magyarok szerintem kulturális imperializmusként, tán még a baloldali érzelműek is elutasítanak, úgyhogy ez szerintem rendben van. Ami nincs rendben, hogyha Magyarországon a választók többsége által parlamentbe juttatott alkotmányozó többség azt fogja gondolni, ezt így szoktam hívni, hogy a kulturális szuverenitásunkat meg kell védeni, alkotmányba iktatva a magyar nemzet identitását, kulturális szuverenitását, vagy például a gyermekvédelmet, vagy mondjuk azt, amire volt példa, hogy az apa és az anya az a családban a férfi és a nő szerepet biológiailag is, tehát nemileg is, meg gender szempontból is hogy látja el, tehát a miniszterelnök úr röviden az apa férfi, az anya nő, a gyerekeinket meg hagyják békén, módon szokta megfogalmazni, de hogyha ezzel szemben a brüsszeli vagy éppenséggel a Magyarországra akkreditált LMBT nagykövet, itt most az Egyesült Államok hivatalos képviseletére gondolok, emiatt retorziókat foganatosít ellenünk, és erre sok példa volt, akkor viszont nem mondhatjuk azt, hogy mentesek vagyunk a nyugati woke dilitől, mert nem vagyunk mentesek, mert benne vagyunk egy olyan nyugati integrációban, amelynek a jelenlegi transzatlanti két pólusa, tehát az Egyesült Államok, mondjuk az Európai Unió, ezeknek a vezető elitje éppen a woke dili kellős közepén tart. Tehát a woke-őrület az nem csak a kis New York-i egyetemi magazinok, meg a New Yorker, vagy a Guardiannek, meg a filmiparnak a hoppáréja, az a szíve közepe a washingtoni brüsszeli elitnek. És mi velük vagyunk szövetségben, és bizony sokat tudnak nekünk ártani, hogyha mi azt mondjuk, hogy az apa férfi, az anya nő. Amit a mi kultúránkban Petőfitől Kassák Lajoson keresztül Szőcs Gézáig mindenki így gondolt.

D.Sz.:- Ja, tehát hogy nem, ez nem egy… Mindig azt szokták mondani, hogy ezek távoli problémák. Én meg mindig azt szoktam mondani, hogy nincs, tehát

most már egy akkora világfaluban élünk, hogy nincsenek távoli problémák. Tehát bárhol bármi történik, az valamilyen következménye vagy hatással bír ránk.

Ennek vannak egészen kézzelfogható részei, tehát hogy nem tudom, valami történik Afrikában, megindul egy menekültáradat, elsődleges célállomása az Európa, tehát jönnek. Mert ez egy élet. Még mindig a Föld egyik legélhetőbb régiója, vagy fél kontinense az, amit mi Európai Uniónak hívunk. 

Ha történik valami a kultúrában, tehát hogy elindul egy woke őrület, akkor mi hiába mondjuk, hogy minket ez nem érint, mert józan paraszti ésszel azért mégiscsak Dél-Hevesben azt mondják, hogy na hagyjuk már ezeket a hülyeségeket, ne foglalkozzunk vele, mert be fog szivárogni. Tehát előbb-utóbb bejön. Elkezdenek, és el is kezdték nagyon finoman pedzegetni az ilyen futóbolondok, mint Parászka Boróka, meg az elvtársnői, vagy elvtársai, hogy akkor most a roma és a cigány, és akkor a cigányság és a magyarság, tehát elkezdték lefordítani a BLM történetet magyar cigány történetté. Szerencsére inkompatibilis, tehát nem nagyon tudták még az analógiát felépíteni, de elkezdték építeni. És akkor elkezdtek azon már derpegni, szerencsére azért már itt gyorsan beléptünk a képbe, mármint mi jobboldali részről, hogy kicsit nehéz lenne Vörösmartynak a versét átírni vén romára, meg egyáltalán, tehát hogy nem kéne annyira nagyon foglalkozni ezzel a történettel, de hogy elkezdenek bejönni, beszivárogni ezek az eszmék, és hiába mondod, hogy te ellen tartasz, mert a te értékkészleted vagy értékhorizontod egy stabil értékhorizont. Akinek nem stabil, képlékeny az értékhorizontja, az a kultúrafogyasztó, illetve a gyerekeink. És a gyerekeinket meg tudják vezetni. Tehát, hogy a kötelező érzékenyítő órákat, ha hagynánk az iskolában, akkor a gyerekeink küldenének minket a Pridera, mert az a helyes, az a jó. És te hiába magyarázod, hogy én tolerálom, de nem helyeslem, tehát hogy itt van egy kis toleranciafogalom, félreértés a történetben, mert ő nem fogja érteni, hiszen nagy a nyomás rajta, hogy akkor ez a helyes.

Van egy konkrét példám. Az egyik ismerősöm, fiatal tündéri okos lány, nem Budapesten él, tehát nem fővárosi kultúrában nőtt fel, de nagyon izgatta, hogy mi történik a Pride-on. És egyszer eljött, hogy akkor ő most megnézi a Budapest Pride-ot, és addig: szivárványos szütyő, meg szivárványos, kendő, meg szivárványos, kiegészítő, minden szivárványos volt rajta. A szülei nem nagyon értették ezt a mániát, de mondták, hogy oké, tehát hogy ők rendes, normális szülőként biztonságban kipróbálhatja, akkor menjen, nézze meg. És elment ez a drága kislány erre a budapesti Pride-ra, és akkor utána nálunk aludt, és este kérdeztem, hogy na, milyen volt a Pride-on, és mondta, hogy büdös. Tehát, hogy az, ami neki a meséből nem jött le, hogy itt ez emberi történet. Tehát, hogy emberek táncolnak, nagy meleg van, megizzadnak, annak szaga lesz. Tehát, hogy emberszagúvá válik, és hogy ez neki meg izzadtak voltak, meg izé, tehát hogy kellemetlen tapasztalat volt. Tehát a rózsaszín mese, vagy a szivárványszínű mese, amikor valóságban átfordul, akkor az már annyira nem tetszett. És hogyha most egy picit továbblépünk, és azt mondjuk, hogy fogadjunk be bárkit, mert nyitott határok, meg nyitott társadalom és multikulturalizmus van, és Willkommenskultur, és izé, és akkor bejön egy olyan civilizációs, más civilizációs kódokon.

M.G.:- Akik most ünnepelnének az utcán, hogy a Hamász milyen szép munkát végzett.

D.Sz.:- Akkor a valóság az kevésbé izgalmas, vagy kevésbé érdekes, és ez az, ami a kultúrharcban nagyon fontos.

Tehát az, hogy mi történik, vagy mit gondolnak a világról a más civilizációs kódokon felépülő kultúrák, az nem értékítélet kérdése.

Tehát nem az a kérdés, hogy a miénk jobb-e, vagy az övék jobb. Más. És mert radikálisan más, ez egy folyamatos konfliktusgeneráló történet lesz. Tehát egész egyszerűen, ha ő mást gondol a férfiról, a nőről, az életről, a halálról, az élet szentségéről, az egyenlőségről egyáltalán, tehát az összes olyan fogalmunkról, amire mi felépítettünk egy többé-kevésbé sikeres Európát, és nem fogadja el a mi törvényeinket, mert egész egyszerűen másképp gondolkodik, életszerűen, akkor ebből mindig konfliktus lesz, nem tudod megoldani. Olyan, hogy Euriszlám, ilyen nem létezik. Tehát beszélnek erről, hogy majd itt létrehoznak valamiféle Európa-kompatibilis iszlámot, de nem lehet. Az egyik egy teljesen szekuláris jogállam, demokrácia, nem tudom milyen felfogáson alapuló társadalmi szerveződés, másik egy teokratikus. Tehát ott van egy Isten szava, az megy előre, és a vallási törvények mindig is felül fogják írni a világi törvényeket. Nem tudod megoldani. És mondhatunk mi erről szépeket, csak amikor a valóság bejön, és a mocskos zsidók, meg a nem tudom, gázat a zsidókra, meg nem tudom milyen skandálások Európai Uniós fővárosokban elhangzanak, én ott nagyon elgondolkodnék, hogy valamit itt elrontottunk.

B.M.:- Erről egy nagyon-nagyon szomorú történet. Ezek a tüntetések kezdik most a magyar sajtót is bejárni, egyelőre jobboldali hírportálokon látom az ilyesmit, de a saját Twitteremen nagyon sok ilyet látok, London, Birmingham, Berlin, egyébként Olaszország is, New York szerte mindenütt a nyugati világban; az első, második generációs muszlim szociokulturális hátterű fiatalok ünneplik a Hamásznak egyébként az Iszlám Államot, meg a végrehajtási technológiát másoló terrorcselekményeit, baklavát osztogatnak, ahogy ez az iszlám világban szokás, és skandálják azt, amit skandálnak. Mindezt az a bizonyos nyugati, vagy nevezzük inkább transzatlanti elit nem érti, vagy nem akarja érteni, hogy ennek a pontos kontextusa, meg ennek a kialakulása micsoda, és közben azért zajlik egy (különösen Németországban most a hétvégi AfD-s győzelmek Hessen és Bajorország után) az AfD-nek is egy felkészülése, az európai parlamenti választás, és csak látom az egyik AfD-s személy, talán képviselőjelöltnek a képét, ugye kék színű AfD felirat, ő pedig hát ízlésesen ugyan AfD kék színével jelzett Dávid-csillaggal, ugye az is kék, kipában és a felirat, hogy »Izraelt támogatom«. Melyik a német alkotmányvédelem szerint a náci párt? Na melyik a náci párt, amely ellen a Verfassungsschutz ugyanúgy támad, mint egyébként az Antifa, amely Verfassungsschutz ezeket nem nyomozza ki, vagy nem tesz ellene? Ez az AfD a náci párt, amely egyébként kezd átmenni, ennek is megvan az oka, ez a Németországtól nyugatra lévő radikális jobboldalban réges-régen végbement, már a Pim Fortuyn-től elkezdődik, hogy pro izraeli szereplők ezek a pártok. És mindezt egy digitális világon belül látod, vagy a Twitteren látod, videofelvételek vannak, itt valahogy sűrűsödik ennek az egész világnak az ellentmondása, de szerintem mindegyik mögött kulturális okok vannak.

M.G.:- Én megmagyarázom ezt neked, hát az azért van, mert Izrael apartheid állam, elnyomó, meg terrorista. Most akkor elmagyaráztam. Tehát, hogy aki fölveszi a Dávid-csillagos kipát, az a náci.

B.M.:- Értem.

M.G.:- Úgyhogy nincs ellentmondás. Netanjahu is az.

D.Sz.:- Csak hogy ennek ugye konkrét következményei vannak. Tehát most, hogy mi történik Izraelben, Gázában, az azért nem közömbös számunkra, és most nem csak a pro-izraeli álláspont beszél belőlem, csak azért nem közömbös, mert ez egy olyan típusú harcnak nem is kezdete, tehát egy következő állomás, aminek előbb-utóbb az lesz a vége, hogy valamifajta összeütközés vagy konfliktus lesz az iszlám és a szekuláris Európa, még nem is merem mondani, hogy keresztény Európa között, de hogy lesz valamifajta konfliktus, el fog kezdődni. Ráadásul ugye az iszlám az nem egy homogén massza, a síiták és a szunniták, tehát két nagy tömb azért nem föltétlenül szereti egymást.

M.G.:- Hát most ilyenkor együtt harcolnak.

D.Sz.:- Ilyenkor harcolnak.

M.G.:- Hezbollah beszállt a Hamász mellé.

D.Sz.:

- Egy idő után aztán ki fognak jönni ott is a vallási különbségek, amik sokkal fontosabbak, mint a törzsi különbségek, vagy sokkal fontosabbak, mint az országok, különböző országhatárok közé szorított népcsoportok közötti különbségek.

Egyrészt importáltuk ezt a masszív antiszemitizmust, aminek most elég látható jelei vannak, másrészt importáljuk azokat a vallási különbségeket, amivel mi Európában évszázadok óta nem tudunk mit kezdeni, hiszen a tolerancia fogalmunk innen származik, a vallási türelem megágyazása volt ugye, ebből származik az egész tolerancia fogalmunk. Itt mi már nem szoktuk egymást gyilkolni azért, mert valaki katolikus, a másik meg unitárius és mást gondol Isten fiának, Jézusnak a szerepéről, vagy egyáltalán perszónájáról. Tehát, hogy elvagyunk unitáriusok, katolikusok, azért két különböző templomba járunk, azt’ utána találkozunk a vasárnapi ebédnél, és nem csapjuk le egymás fejét.

Behozunk olyan konfliktusokat, amitől elszoktunk. Egyszerűen nem a mi konfliktusaink és a konfliktuskezelés se a miénk, mert általában erőszakban szokott ez torkollni.

És rengeteg olyan embert hozunk be, aki erőszakban szocializálódik, főként Afrikában. Tehát az erőszak a hétköznapjainak a természetes része, és az erőszakos reakció, az számára természetes. Mi meg azt gondoljuk, hogy minket meg fog védeni a rendőrség. Minden lakás mellé nem fogsz tudni rendőrt állítani. Tehát, hogy innentől kezdve rengeteg-rengeteg olyan problémát és feszültséget importálunk be Európába, ami szétveri a hétköznapjainkat. Ha szétveri a hétköznapjainkat, arra születik valami reakció.

Általában nem túl észszerű reakció szokott születni, tehát, hogy itt lesznek olyan típusú mozgások a politikai palettán belül is, meg a hétköznapi élet, meg a közbiztonság terén is, ami nem helyes válaszokat fog eredményezni, de szükségszerű válaszokat fog eredményezni.

És innentől kezdve ez a moralizáló, jó emberkedő, LMBTQ, woke, nem tudom mi, őrület, ez egyszerűen nem lesz tétel, mert konkrétan az egzisztenciádról lesz szó.

M.G.:- A miniszterelnöknek egy néhány évvel ezelőtti beszédében szerepeltek azok a sorok, hogy nem fogunk antiszemitizmust és homofóbiát (talán egy március 15-i beszéd volt), nem szeretnénk antiszemitizmust és homofóbiát importálni az országunkba, és akkor ezen nagyon fölháborodtak a hazai balliberálisok, most szeretném jelezni, hogy akkor nézzenek körül Magyarországon és Európa nagyvárosaiban, hogy mi a különbség a kettő között.

D.Sz.:- Na és hova jönnek szivárványszínű cipőben a különböző celebsportolók, na hova? Budapestre. Mert itt senki nem fogja lerúgni a fejüket ezért. A müncheni vagy a németországi mecsetek környékén nem nagyon megy.

M.G.:- Az importált antiszemitizmus az most látszik azokban a bizonyos nagyvárosokban, és látszik, hogy Magyarországon meg nincs.

D.Sz.:- De ez várható volt.

M.G.:- Igen, csak azért mondom, hogy ezek a miniszterelnöknek igaza lesz típusú 632. epizód vagy fejezet ismét beigazolódott. Most kicsit ezek, amikről beszélgettünk, a legmélyebb rétegeit érintik a kultúrának, mert ez konkrétan a civilizáció túléléséről szól. Most egy kicsit elrugaszkodom, mert máshonnan akartam egyébként indítani, de hát ilyen a kultúrának is a természete, hogy kicsit csapongó, mert a kultúráért felelős minisztert is megkérdeztem erről, úgyhogy úgy gondolom, hogy titeket is megkérdezlek: egyáltalán mit jelent az, hogy kultúrpolitika? Első kérdés, második kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán? Ugyanis – és megmondom, mire gondolok. Most a kulturális alkotásokra gondolok, nem a civilizációs küzdelmekre. Hogy annak van egy ilyen spontán logikája, miközben nyilván a politikának van egy szervezési logikája, vagy valamiféle egységes logikája, és a kettő az hogyan egyeztethető össze. Most azért lesz érdekes a válaszotok, mert ti még nem láttátok a miniszternek a válaszát, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy ti mit mondtok.

D.Sz.:- Kezdjél te, addig én megpróbálom kitalálni, hogy a főnök mit mondott.

B.M.:- A kultúrpolitikáról beszélsz, és talán ennek a beszélgetéseteknek Molnár Attila Károly is része volt, aki a Mandineren közölt egy szöveget, szó szerint az volt a címe, hogy Kultúrpolitika: Mission Impossible. Na most Attilával is kettőnk között szóba került ennek a cikknek a mondanivalója; mivel nincs itt, nem fogom az ezzel kapcsolatos véleményemet kifejteni, én ezzel nagyon nem értek egyet, amit ő ír, de szerintem rendben van, van erről egy vita. És azt gondolom, hogy azért van szükség kultúrpolitikára, sőt valamilyen szempontból a kultúrpolitika minden más típusú politikának a létalapját tudja jelenteni, mint ahogy az én felfogásom szerint a kulturális szuverenitás is minden más szuverenitás területnek a táptalaját vagy létalapját jelenti, merthogy az állam, ami egy létrejött, történelmileg létrejött, politikailag működő, egy közösséget összetartó strukturált szervezet, annak a politikai irányításnak a kultúra is természetes módon a része, és a kultúrpolitika, ott azt kell meghatározni, hogy ennek mi lehet a tárgya. Tehát azt senki nem vonja szerintem kétségbe, hogy például a Nemzeti alaptanterv megalkotása, vagy a KLIK-nek a működtetése, vagy az állami kézben lévő múzeumoknak a finanszírozása, az kultúrpolitikai kérdés, vagy kultúrpolitikai részterületen fekszik, erről L. Simon Laci, a Nemzeti Múzeum főigazgatója egy konkrét trilógiát írt jó néhány évvel ezelőtt, és kulturális államtitkár is volt, tehát azt hiszem, hogy egy elfogadható, minden módon elfogadható szerző is szerepel ebben a kérdésben. 

Az másik kérdés, amire te is utalsz, és amire ebben az általam inkriminált cikkében az Attila nagy hangsúlyt fektetett, hogy a kánon alakítását, a társadalom kulturális összességének a befolyásolását, pláne megváltoztatását, központi, állami, Aczél Györgyös »írók írjatok remek műveket«, sztálini típusú módon nem lehet meghatározni, nem lehet indoktrinálni. Én nem tudom, hogy ki mondja azt, hogy lehet, hogy az Attila kivel vitatkozott ebben a szövegbe, mert szerintem ilyet senki nem állít. Ugyanakkor a művek létrejöttét elő kell segíteni, például a Petőfi Irodalmi Múzeum körül lévő pályázati struktúra is lehetőséget ad erre, folyóiratokat államilag is kell finanszírozni. Tízmilliós nép vagyunk, mondjuk magyar nyelven ír, olvas, világszerte 13-14, jóindulattal 15 millió ember. Hát nem egy akkora piac vagyunk, mint az angol-francia-német nyelvű kultúrkör. Itt az állami támogatás a folyóiratok, meg a könyvtárak mögött egyszerűen szükségszerű. És persze magánmecenatúrát is be kell hozni, amit szerintem Csák miniszter úr nagyon kiválóan elkezdett és propagál és csinál. Tehát szerintem kultúrpolitikára szükség van. A dolog másik fele az, amire már korábban utaltam, hogy ennek van egy része, ami viszont polgári kezdeményezés, önkéntes kezdeményezés. Itt tényleg aztán a filmkluboktól kezdve egészen a közösségi együttműködésig minden van. Én gyakran, vagy hát többször előfordult már, hogy írtam könyvet, de ezt nem azért írom, mert erre valaki utasítást ad, vagy ebből kapok egy fillért is. Azért írom, mert így gondolom, és ez a gyogyóm, így fejezem ki magamat. Ez nem központi kultúrpolitikai utasításra születik. Tehát ez az állami, meg ez a civil társadalmi szervezetrendszernek, ennek együtt kell működni, de ebben egy tízmilliós országban és egy 14-15 milliós nyelvi közegben bizony az államnak fontos szerepe van, a szuverenitás, pláne a kulturális szuverenitás védelme meg szerintem elsődleges állami feladat.

M.G.:- Ez világos. Én szerintem, bár az Attila nevében nem tudok beszélni, ezt majd ő elmondja.

B.M.:- Nem is azért hoztam ide ezt.

M.G.:- Nekem csak az a szempontom, és azzal szemben szoktam én erős szkepszissel élni, hogy az világos, hogy az államnak támogatnia kell a kulturális termékek létrejöttét és megjelenését, mert az esetek többségében maga a piac egy ekkora piacon nem tudja ellátni valójában, hogy minden termék létrejöjjön, az más kérdés, hogy nem lehet eltervezni azt, hogy most melyik kulturális termék fog befutni.

B.M.:- Nem, persze.

M.G.:- Ez kicsit olyan, mint az üzleti vállalkozások, hogy most akkor befektetsz, nem tudom én, tízbe, és akkor valószínűleg csak kettő jön be, vagy egy, vagy nem tudom én mennyi, mert nem tudod, hogy ötven év múlva majd melyik termék lesz az, amelyik.

D.Sz.:- Nem is kell. Van itt egy közkeletű félreértés minden oldalon, tehát amikor kultúrpolitikáról beszélünk, akkor forráselosztásról beszélünk.

M.G.:- Igen.

D.Sz.:- Tehát pont azért, mert kicsi a piac és az állami apparátus.

M.G.:- De hát ez kívülről így is néz ki. A kultúrpolitika úgy néz ki, hogy mindenki így verekszik.

D.Sz.:- Igen, tehát hogy ki mennyit kap, és a másik dögöljön meg, meg így tovább. Tehát ez irigység-menedzsment, nem forráspolitika, hanem kultúrpolitika. Itt alapvetően visszalépnék kettőt. Tehát, a kultúra és a politika összefüggésrendszerébe.

Ma a politika minden oldalon a szabadságról szól. A szabadság biztosításáról. Szerintem a liberálisok félreértik a szabadság fogalmát, hiszen ők minden korlát nélküli szabadságról beszélnek, ami nincs, tehát filozófiatörténeti stúdiumaim alapján épeszű ember ezt nem jelentette ki, hogy létezik ilyen, hogy minden korlátok nélküli szabadság.

Valamifajta meghatározottság így is, úgy is játszik, ha más nem, az, hogy az ember anyag, vagy anyag is. Tehát, hogy gondolhatom én magam a Természettudományi Lexikon hetedik kötetének, nem az vagyok. Lehet, hogy jogom van hozzá, de nem, nem, egyszerűen képtelen vagyok most megugrani ezt a fizikai korlátot. Aztán lehet, hogy később majd meg lehet ugrani, csak akkor már nem rólam van szó. Na mindegy. Tehát, hogy a szabadságnak valamifajta keretfeltételeit biztosítja a politika, ez a dolga. Tehát nem a közjóról van szó, amit régebb az ógörögöknél, hanem a szabadságról van szó. Ezt általában így értjük. Ami a nagyon fontos, és ezt szerintem a jobboldal értette meg a XX. század vége fele, hogy a szabadság, az egyén szabadsága az nem függetleníthető a közösség szabadságától. És ezt ugye Hannah Arendt mondja el, hogy az emberi jogokat süthetem. Ha nincs egy olyan politikai közösség, ami az én emberi jogaimat szavatolni tudja, biztosítani tudja, akkor én megsüthetem az emberi jogaimat. Vannak különböző olyan területei mai napig a világnak, ahol az emberi jogokat fel lehet olvasni, de ettől még nem tudsz érvényt szerezni...

M.G.:- Attól még nem érvényesülnek, igen...

D.Sz.:- Attól még nem érvényesek. Tehát, hogy politikai közösség kell, és ez a közösség-elvűség az, ami garantálni tudja a te szabadságodat. Következésképpen mondja Orbán Viktor miniszterelnök úr nagyon helyesen, a szabadsághoz minimum két ember kell, egyedül az ember nem szabad, hanem magányos. És ez a közösség-elvűségnek, tehát a szabadság keretfeltételei, mint a közösség szabadságának a keretfeltételei, ez a politikának is és a kultúrának is a dolga. Miért? Azért, mert

a mi szabadságunk az az idő függvénye. Tehát a nyugati ember, mondjuk így, a keresztény kultúrkörben felnövő ember egyetlen dologban biztos, hogy az ő élete véget ér. Tehát van egy véges élete, ami óhatatlanul meghatározza az ő döntéseit.

Tehát az, hogy én most hogyan döntök és hogyan választok, azt annak függvényében teszem, hogy hát sajnos az élet rövid. Tehát, hogy előbb-utóbb meghalok, és utána nincs lehetőségem újrajátszásra, tehát ez nem egy számítógépes játék. Ezért az idő tartalmas eltöltésének a keretfeltétele, ez, amit kultúrpolitikának hívunk. Hogyan tudunk biztosítani minél több embernek, minél több lehetőséget arra, hogy tartalmasan töltse el az idejét. Ez a kultúrpolitikának a célja és értelme. A termékelhelyezés, az, hogy ez milyen kánonok alapján, hogy ezt most milyen forráselosztás alapján, ez mind másod és harmadrendű kérdések, vagy inkább technikai kérdések, a célja csak ez lehet, tartalmas idő eltöltésének a biztosítása, és ezt a kultúra legtágabb fogalmára értem. Tehát nemcsak a művészetekre, meg az alkotó és előadóművészetekre, meg ezek élvezetére és befogadására, hanem a sportéletre, a hitéletre, a gazdálkodásra, ugye a kultúrának az eredeti őse.

M.G.:- Az művelés, igen.

D.Sz.:- Műveléshez kapcsolható. Hogyan tudok környezetemből, környezetemben található anyagokból olyan eszközöket gyártani, amelyek ha elromlanak, utána meg is tudom javítani. Tehát vannak ilyen stratégiai kérdések, amikre érdemes odafigyelni, és hogyan tudom az időmet tartalmasan, a véges időmet tartalmasan eltölteni, hiszen ez az, ami mozgat, és ennek az időfogalomnak van egy hihetetlenül fontos vonatkozása, ennek a folytatás-lehetősége. Tehát az én halálom után hogyan folytatódom?

Mi az, ami belőlem megmarad? Nem várható el mindenkitől, hogy Mozart legyen vagy Einstein. Tehát egész egyszerűen nem mondhatod azt, hogy élj aktív, teremtő, alkotó életet, és hozzál létre zseniális műveket, amelyek tovább élnek a te halálod után is. Ami mindenkinek adott, és nagyon egyszerű, és ráadásul még élvezetes is, rengeteg örömöt és boldogságot és bosszúságot okoz, az az a gyerek.

Tehát, ott folytatódik, hogy vannak neked gyermekeid, a gyermekeidnek is vannak gyermekei. És akkor az unokában látok valamifajta folytatást arra vonatkozóan, ami az én életem volt. Tehát, hogy ez egy nagyon szépen szervesülő konzervatív, ha úgy tetszik gondolat, és ez mind az emberi végességtudatból származik. Ezt nem tudjuk levetkőzni. Tehát addig, amíg meg nem oldják tudósok, hogy mi örökké éljünk, vagy a tudatunkat letöltsék valami, nem tudom, chipbe, és akkor majd visszatöltsék, és így tovább, amiről szólnak mostanában a disztópiák, addig ezzel a végességtudattal fogunk élni, és a végességtudat óhatatlanul belenyom a tartalmas idő kérdésébe. Ez ellen hat a kultúrafogyasztói attitűd. Tehát az, amikor te bambulsz, és passzívan képernyőket bámulsz, és az információk maximum elszórakoztatnak téged fél óráig, vagy egy óráig, de utána nem is emlékszem, hogy mi történt, már nem tudod visszamondani, azt mindenki rossznak érzi. Ezért tudunk egyáltalán ízlésítéleteket meghozni. Tehát bemész a moziba, és azt mondod, hogy hű, olyan szar volt az a film, hogy kijövök, és már nem is emlékszem, hogy mi történt benne, és azt a legliberálisabb tudatipari dolgozó is leírja. Nem veszi észre, hogy ezzel a mi utcánkba jön be, hiszen ő azt kéri számon a tudatipartól, hogy az életéből, a véges életéből fölöslegesen eltöltött egy-másfél-két órát. És ez neki rosszul esik. Tehát nem reménytelen a helyzet.

M.G.:- Hogyha eltekintünk a vitás kérdésektől. Te is valahogy így fogalmaznád meg a kultúrpolitikát, vagy mit jelent a kultúrpolitika?

B.M.:- Én ugye két részre osztottam, tehát egy állami, közpolitikai és egy magán, civil kezdeményezési részre osztottam föl, és egyre többet gondolkodok azon, hogy amikor a magyar jobboldal, a magyar polgári konzervatív közösség számára írok, vagy gondolkodok valamit, vagy néha téziseket, vagy akár pontokat fogalmazok meg, akkor szükségképpen annak a politikai, történelmi-politikai erő számára teszem ezt, amelyben szerintem a magyar kultúra fenntartása, fejlesztése, óvása, védelme az egyetlen reménysége lehet. Tehát a túloldalon azért tévesztik össze a jobboldali kultúrát az országos vagy a magyar kultúrában, mert sajnos a túloldalon a magyar kultúra Demeter Szilárd értelmébe vett óvása, védelmezése az sajnos nem merül föl. Amikor vannak olyan szereplők a túloldalon, akik hasonlóan gondolkodnak erről a végső kulturális konszenzus kérdésről, mint mi, akkor annak örülök, csak ők nagyon kevesebben vannak, és abban is bízom, hogy ahogy a világ halad előre, meg ahogy fordul, rá fognak jönni, hogy ebben nemzeti konszenzus kell, tehát hogy itt közösen kell dolgozni, és ebben meg hadd legyek optimista, hogy lesz ilyen.

M.G.:- Olyannak is lennie kell, optimistának. Nagyon sok kérdésem lenne még, de most nem foglak titeket fárasztani, majd talán egy következő alkalommal. Nagyon szépen köszönöm.

B.M.:- Köszönjük szépen.

D.Sz.:- Akkor majd hozom a Bödőcs könyvet is.

B.M.:- Jó.

M.G.:- A nézőknek pedig köszönöm szépen a figyelmet, ne felejtsetek el feliratkozni a csatornára, megnyomjátok meg azt a kis izét, meg ilyesmi. Sziasztok!