Emlékbeszéd Tersánszky Józsi Jenő halálának 50. évfordulóján

Mekkora a szívköröd? · Kezdetek – 2019

Tisztelt Megemlékezők!

Két típusú írót ismerünk: az egyik, aki lett légyen bármilyen nagyság is életében, de halála után két nappal elfelejtik. A másikat nem. Tersánszky Józsi Jenő az utóbbiak közé tartozik.

Azok, akiket nem felejtenek el, többfélék: vannak, akik tudják, hogy mekkorák, a mindenséggel mérik magukat. És még életükben elkezdik faragni a saját szobrukat, belemerevednek abba. Valahol igazuk is van, nem érdemes a hálátlan utókorra bízni ennen műemlékedet, mert még a végén őszinte lesz.

De szobrot csak arról lehet készíteni, aki megállt egy pózban.

Most képzeljük el Tersánszkyt Rodin gondolkodójaként. Ahogy ott ül, kezével megtámasztja a fejét, és nincs a fején svájcisapka, nincs előtte pohár...

Tersánszky legföljebb akkor állhatott meg egy pillanatra, amíg a kézállásban megtalálta az egyensúlyt. És mindig megtalálta. Mert nála a világ egyensúlyban van. Nem azért, mert egyensúly lenne a világban – ha így lenne, akkor nem a periféria hétköznapi hőseit írta volna teljes életű, teljes értékű emberré. Vagy a kettő ugyanaz lenne? Lecsúszott egzisztenciát teljes értékűnek kevesen tartanának. Ketten biztosan ilyenek: a Jóisten és Tersánszky Józsi Jenő.

Ez az, ami megkülönbözteti vagy elkülönbözteti őt a kortársaitól. Az emberszeretet. És ezt pontosan tudja is, idézem Tersánszkyt: „Ők jobban ismerhették az emberiséget, és annak történetét, de nem ismerhették úgy az embert, mint én. Fölbecsülték és lebecsülték, lelkesedtek érte és kiábrándultak belőle. A betű hatására. Míg én az Emberben keveset, sőt, úgyszólván sosem csalódtam, és ha kiábrándított is néha magából, vissza is szerettetett azonnal, könnyen, mert nem a betű szerint értékeltem Őt, az Embert, soha! És főleg túl nem becsültem soha! Vagy nem is annyira becsültem, mint szerettem.”

Ezt egy olyan ember írja, aki a világégéskor a fronton megtapasztalta a borzalmakat, látott halált, látott mindent, meg a minden mögé is benézett, és aki megírja a háborús regényt, ahogyan Ady minősítette a Viszlát, drágám... c. művét, a háborús regény.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Az egyik kulcsszó: a szeretet.

Tersánszky szerette az embert, szerette az életet, szeretett élni. És aki szeret, az megbocsát. Aki szeret, az igent mond arra is, amire mi, gyarló, saját kicsinységünk, végességünk miatt depressziós, vagy közönyös, vagy abszurd életérzésben fuldokló tegnapiak és maiak nemet mondunk. Nem is fognak emlékezni ránk, legfeljebb pusztításunk nyomai maradnak torz emlékműként utánunk.

Tersánszky végigigenelte az életét. Élt, ahogy tudott, élt, ahogy lehetett, élt, ahogy szerinte élni kell. Hármas jelszava: „vidámság, erő, csüggedetlenség”.

Kerülgetem, de csak kimondom, hátha nem lincselnek meg: így is lehet krisztusi életet élni. Vagy ha még őszintébb akarok lenni: ha nem Isten fia vagy, akkor így kell krisztusi életet élni. Tersánszky jól tudta, hogy egy írónak, egy magyar írónak nem megváltania kell a világot. Azt már megcselekedte Jézus, minden utánzata csak rosszabb és rosszabb sorsra juttatta az embert.

Tersánszky nem szabott parancsolatokat. Nem tanított. Élte a saját életét, és ahogyan élt, úgy írt. Ha van értelme annak a kifejezésnek, hogy „igaz ember”, akkor az ebben áll. És ezt is tudta, idézem a Nagy árnyakról bizalmasan egyik vonatkozó passzusát: „Szerintem külső körülmények, sőt kényszerek is csak olyan egyéniségeket taszítanak megalkuvásba, akiknek eleve a jellemében lappang ez. Akik nem ilyenek, azokkal tehetetlen minden külső befolyás.”

Saját életet élni – ez az egyik legnehezebb vállalás. De csak így érdemes élni.

Schöpflin Aladár írja Tersánszkyról: „[nem] töprengő szellem, nem a gondolkodás embere, hanem az életé, amelyben egész lényével érzelgés és okoskodás nélkül benne él, s amelyet olyannak vesz, amilyen...”

Itt megállnák egy pillanatra, zárójel: számomra azért nagy kérdés, hogy nem visz-e tévútra az, ha elválasztjuk a gondolkodást, a szellemet az élettől.

Idézzük tovább Schöpflint: „[Tersánszky] Mindig szilárd talajon áll, a realitás talaján, van benne valami fauni természetesség, amely nem érzi magát különállónak a természettől, hanem szoros kapcsolatban él vele, maga is egy darab természet.”

Az ember is egy darab természet. Na igen, ez is több ezer éves tudás, amiről megfeledkeztünk. A preszókratikus bölcselők még tudták ezt, és tudták a zsidó-keresztény kultúrában élők is, mert hát miről másról is szólna a Teremtés?

Aztán betört a világba a szellem, a gondolkodás embere kívül helyezte magát a világon, a kozmoszból univerzum lett, az emberből „alter deus”, vagyis másik isten. Erről a kérdésről igencsak súlyos esszét írt Friedrich Wilhelm Joseph Schelling, ennek a címe: Filozófiai vizsgálódások az emberi szabadság lényegéről és az ezzel összefüggő tárgyakról.

Nem fogom Schelling gondolatmenetét ideidézni, mi sem idegenebb Tersánszky Józsi Jenőtől, aki erőst unta az okoskodásokat és az okoskodókat. Csak azért tartottam érdemesnek felvillantani Schellinget, mert kimondja a másik kulcsszót, ami Tersánszky Józsi Jenő írásait olvasván eszembe jutott: barátom, ez a pasas szabad. Emberien szabad.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Tersánszky Józsi Jenő most épp a Petőfi Irodalmi Múzeumban lakik. Várja a jobb időket. Ha lemegyek a PTM relikviatárába, megnézhetem a tangóharmónikáját, pánsípját, xilofonját, a furulyákat, a gitárját. A fotótárban rengeteg fényképről néz vissza ránk a maga életigenlő derűjével. 1999-ben választották a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjává, műveinek közismert része, 28 kötet hozzáférhető és elolvasható a DIA honlapján. Életművének feldolgozását azonban megnehezítette, hogy kánonon kívüli szerzőről lévén szó nem állt rendelkezésre tisztességes bibliográfia, még kötetbibliográfia szintjén sem. A Magvető Kiadó hetvenes-nyolcvanas években kiadott életműsorozata is félbemaradt, a DIA munkatársai ezt kerekítették ki valamennyire. De még sok lappangó szöveg vár felfedezésre.

Fel fogjuk fedezni.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Az előbb azt mondtam, Tersánszky Józsi Jenő kívül van az aktuális kánonon. Nem építik nagy kiadók, nem folyik a csapból, nem lepik el a közösségi médiát Tersánszky-mémek. De ne legyünk türelmetlenek. Tersánszky ezzel is számolt, Ady Endréhez írt versében így fogalmaz: „Jó kis víz az Idő esője, / Elmossa e sok majmot, hóhért, / El a műmagokat, a sok vért, / S jobb élet csírázik belőle.”

Tersánszky Józsi Jenő hitt a jobb életben, és tudta, hogy ez leginkább rajtunk múlik. Ebben hiszek én is. Ezért most azzal az ígérvénnyel állok itt, hogy ötven év múlva a Petőfi Irodalmi Múzeum majdani főigazgatója már a teljes, feldolgozott életmű ismeretében mondja az emlékbeszédet. És azt ugyan nem tudom, hogy milyen formában, de a magyarok olvasni fogják Tersánszky Józsi Jenőt. Mert ezáltal megy elébb a világunk.

Köszönöm a megtisztelő figyelmet!