Erre Európa rá fog menni, avagy a woke kultúra természete - Hit Rádió, Középpont

Az interjú az irodalom, a könnyűzene, a vizuális kultúra állapotát vizsgálja: nem pusztán esztétikai kérdések forognak kockán, hanem az is, hogyan tud egy közösség ellenállni a globális kulturális uniformizálódásnak. Magyarország meg kívánja őrizni kulturális szuverenitását, ezért saját tartalmi válaszokat kell adnia a metaverzum és a digitális világ kihívásaira: értékelkötelezett munkával harcolunk az ellen, hogy tulajdonságok nélküli emberré váljunk, hiszen mi vagyunk a szabadság őrei. A woke-kultúra természetét ismerve, hatásai számosak, ráadásul az értelmes vita eltűnésével a gondolatszabadság is sérül, miközben identitásunk alapjait – a családot, a biológiai tényeket, a nemzeti kereteket – éri támadás.

- Joób Rhodé szerkesztő nevében is nagy szeretettel köszöntök minden kedves hallgatót. Ez itt a Hit Rádió és benne a Középpont, a mikrofonnál Fekete Rita, és nagy szeretettel köszöntöm kedves vendégünket, Demeter Szilárdot, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatóját, miniszteri biztost, rockzenészt. Jó napot kívánok!

- Jó napot kívánok! Üdvözlöm a kedves hallgatókat és nézőket.

- Így van, néznek is bennünket majd a YouTube-on. A woke mozgalom természetéről, a woke kultúráról szeretnék kérdezni, de engedjen meg előtte egy kicsit személyesebb jellegű kérdést. Méghozzá azt, hogy ugye az ön kijelentéseivel kapcsolatban nagyon sokszor merülnek fel kritikák, bizonyos ügyek mentén sarkosan fogalmaz, és az merült fel bennem, hogy ez egyfajta lázadás éppen ez ellen a polkorrektség ellen, amikor nem lehet kimondani dolgokat?

- Így is lehet értelmezni. Az biztos, hogy én szeretek kimondani dolgokat, szeretek egyenesen beszélni. Tulajdonképpen azért csinálom, mert szeretném megspórolni azt a véghetetlen konferenciasorozatot, aminek a végén soha nem születik semmi érdemi döntés. Tehát, hogy az értelmiség szeret konferenciázni, összeülnek, és akkor beszélgetnek, megint összeülnek, és megint beszélgetnek. És hát én meg nem azért lettem főigazgató és miniszteri biztos, hogy konferencián üldögéljek és beszélgessek, hanem szeretnék tenni valamit a magyar kultúra érdekében. Ennek a legrövidebb útja az egyenes beszéd. De ez a szempont, tehát a szólásszabadság kereteit így lehet valahogy visszatolni a helyükre, hogy az ember nem nagyon figyel arra, hogy polkorrekten fogalmazzon. Ez is egy értelmezési lehetőség, nem volt tudatos részemről.

- De egyébként vannak ilyen meghökkentő kijelentések, most akkor csak egyet-kettőt hadd olvassak fel, például a funkcionális analfabéta újságírókról volt egy interjúban szó, aztán éhenkórász költőkről, írókról, ami sokkolja a közönséget, nem? Nem tapasztalja ezt?

- De az jó, mert akkor beszélnek róla, és akkor a problémát be tudom vinni ebédlőasztalok mellé. Tehát a politikának nagyjából ez a lényege, hogy az a probléma, amit én szeretnék megoldani, azt ugye meg kell érteni, egyszer rá kell mutatni, hogy van egy probléma, és hát azt be kell tudni vinni a közbeszédbe. Dolgozhatok én napestig, hogy ha magát az eredményt nem tudom tálalni, vagy nem tudom napvilágra hozni, és ezek tények, a funkcionálisan analfabéta újságírók – ezt rengeteg interjúval alá tudom támasztani, rengeteg cikkel alá tudom támasztani. Egész egyszerűen olyan újságírók, vagy önmagukat újságíróknak nevező médiamunkások dolgoznak a magyar médiában, akik nem értik a magyar leírott mondatokat. Vagy nem akarják érteni, ez esetben politikai újságírásról beszélünk, ezt értem, vagy tényleg nem értik. Egész egyszerűen megváltozott a médiatér. Az éhenkórász írók, költők, ez ugye egy bevett toposz; valamiért úgy gondoljuk, hogy egy költő akkor fog jó verset írni, hogy ha az éhenhalás szélén van. Az éhhalál nem múzsa. Nem attól jó költő valaki, mert éhen hal, hanem attól jó költő, mert tehetséges. De beszorultunk ebbe a szerepbe, és azt látom, hogy a magyar aktív alkotóknak a jelentős része alanyi jogon elvárja a társadalomtól, hogy őket fenntartsák, mert ők költők. Tehát ők maguk erősítik ezt a sztereotípiát. Én nem nagyon látom értelmét annak, hogy alanyi jogon finanszírozzuk a magyar irodalmat. Teljesítményi elvben igen.

- Világos, de akkor az elmondható önről, hogy konfrontatív személy, vagy szereti ezeket a helyzeteket? Nem nyomasztja, amikor másnap szétszedi a sajtó?

- Nem.

- Nem?

- Hát hogyha tudom, hogy igazam van, vagy legalábbis az a meggyőződésem, hogy igazam van, akkor azt várom, hogy mikor jön egy racionális ellenérv, amivel én vitába tudnék szállni, hiszen a nyugati kultúra (mindjárt átkötök a woke-ra) ugye erről szól. Az elmúlt 2000 évben, vagy 2500 évben, amióta Platón megtette ezt az antropocentrikus fordulatot, hogy nem a főzésről, nem a természetről beszélünk, hanem az emberről, benne a természetben, és egyáltalán elkezdték szétszedni ezt az egész gondolati – akkor még szerves – egészet, mitologikus egészet filozófiává, tehát a logoszból logikát csináltak, ahogy megfogalmazta Martin Heidegger, az volt nagyjából az a felállás, hogy

van közös premisszánk, tehát valamiben azért egyetértünk, hogy értelmes legyen a vitánk, és akkor elkezdünk vitatkozni. Addig vitatkozunk, amíg valamifajta konszenzusra nem jutunk. Ez volt a nyugati kultúrának a felhajtóereje, ez vitte előre az európai kultúrát. Ettől lett az európai kultúra terraformáló erő. Tehát ha megnézzük, az egész világot átformálta Európa, vagy a nyugati kultúra, vagy megpróbálta átformálni több-kevesebb sikerrel, és erről mondunk most le.

Tehát erről a vitáról, a vitakultúráról, a racionális vitáról, az érvek ütköztetéséről kezdünk lemondani, amikor tételmondatokat jelentünk ki, és nem érdekel, hogy a másiknak esetleg igaza lehet.  Engem mindig az érdekel, hogy valaki cáfoljon meg. Nem vagyok arról meggyőződve, hogy mindig igazat mondok, vagy mindig nekem van igazam. Arról meg vagyok győződve, hogy mindig igazat mondok, tehát szándékosan nem hazudok, arról nem vagyok meggyőződve, hogy mindig nekem van igazam, de ha nincs cáfolat, csak gyalázkodás, az nem érv, azzal nem tudok mit kezdeni. Tehát, hogy ezeket így figyelembe se veszem.

- De akkor a kritikusok nem szokták önt megkeresni, hogy na akkor vitázzunk és vitassuk meg ezt, vagy azt a kérdést? 

- Nem nagyon. 

- Nem igazán. Ez érdekes.

- A szakma részéről nem nagyon találok ilyen típusú partnert, akivel én meg tudnám vitatni. Valószínűleg azért nem, mert hogy én minden ilyen sarkos kijelentésem előtt már azért végigbeszélem az általam nagyra becsült szakmai képviselőkkel az adott problémákat. Tehát, hogy azonosítunk egy problémát, akkor az első dolgom az, hogy megkeresem a leginkább hozzáértő személyeket, függetlenül attól, hogy pártpolitikailag melyik oldalon áll, vagy világnézetileg mit gondol a világról. Beazonosítom, hogy ki az, aki a legérdemibb módon hozzá tud tenni ehhez a kérdéshez, és végigbeszélem velük, hogy ők mit látnak benne, hogyan látják a megoldási lehetőségeket, szerintük mit kell tenni annak érdekében, hogy ezt megváltoztassuk. Aztán megpróbálok ebből egy konszenzusos álláspontot kicsiholni, vagy sikerül, vagy nem. Aztán benyomom a nyilvánosság terébe, tehát elmondom, hogy ez lesz, általában leírom, és előre lehet tudni, hogy mit fogok csinálni. Aztán elkezdődik a gyalázkodás, tehát ilyenkor hirtelen senki nem védi meg a korábbi álláspontját. Tehát, ezt én már többször megéltem, hogy nyilvánosan szidnak, aztán felhívnak telefonon, vagy ha találkozunk, akkor informálisan azt mondják, hogy tök jó, amit csinálsz, csináld tovább. Nekem el kell mondanom ezt, hanem az enyéim megesznek, de veled vagyok.

- De akkor már helyben vagyunk, ha itt a viták hiányáról is beszélünk, mert a woke-ra ez éppen hogy jellemző, de akkor kicsit visszalépek. Hogyan fogalmazná ön meg a woke-kultúrának a lényegét, a természetét?

- Három nagyobb forrása van ennek a woke, a Great Awokening-nagy ébredés kultúrának. Az egyik a '68-asok, ezt mi kezdtük el, mármint, hogy Európában mi kezdtük el. Herbert Marcuse 1965-ben írt a represszív toleranciáról. Ez picit olyan egyébként, mint a tűrt, tiltott, támogatott Aczéli hármas, tehát azt mondja Marcuse, hogy a baloldalt teljes mértékben tolerálni kell, a jobboldalt, ami a fennálló rendnek a védelmezője, azt teljes mértékben intolerálni kell, a tolerancia rájuk nem terjed ki, tehát a jobboldalra nem terjed ki a tolerancia. Nagyjából ez a lényege, nagyon leegyszerűsítve. És a represszív tolerancia élharcosai a velük szemben álló, vagy velük más nézetekben lévőkkel szemben intoleránsak, és ehhez erkölcsi joguk van, ezáltal egyébként a tolerancia fogalmát üresítik ki, de mindegy. Ez szép lassan átszivárgott Amerikába. Amerikában az egyetemeken kezdődött el ez a woke őrület, vagy ott kezdte el a kultúrmarxista, '68-as kultúrmarxista eszmeiség berágni magát az egyetemi közegben, ott találkozott ezzel a faji egyenlőség-küzdelemmel, tehát az elnyomott feketék, elnyomott latinok, elnyomott ázsiaiak, a fehér felsőbbrendűség. És akkor a harmadik, ami ehhez csatlakozott, az már a teljes idiotizmusnak a csúcsa, ez a cancel culture, meg a safe space-ek, tehát hogy egész egyszerűen azt mondjuk, hogy zárójelezni kell, vagy törölni kell a kultúrából bizonyos, a fehér felsőbbrendűséget demonstráló vagy bizonyító kulturális termékeket, vagy egész kultúrákat el kell törölni, másfelől pedig nem bánthatlak meg téged, tehát az én érzékenységemre mindenkinek figyelemmel kell lennie.

De mindenkinek van valamifajta érzékenysége, és akkor eljutottunk a süketek párbeszédéig, tehát olyan párhuzamos kis buborékokig, ahol már nincs átjárás, nincs értelmes beszéd, hiszen nem tudom, hogy a következő mondatommal önnek melyik érzékenységét sértem meg. Egész egyszerűen az értelmes diskurzusnak, az értelmes disputának a lehetősége tűnt el, plusz ugye az identitásunk különböző elemeit, sarkalatos elemeit kezdte ki ez a woke kultúra. Kikezdte a család fogalmát, kikezdte a biológiai tényeknek az egész világát. Férfi és nő: ez ma már tudományosan tarthatatlan megállapítás, hogy léteznek férfiak és nők, ez már sértés, ha már ilyet mond az ember, miközben biológiailag igen, tehát tudományosan szemlélve ezt a kérdést, igen, léteznek férfiak és nők, ezek tények, ezeket nem nagyon lehet tudni elhazudni, vagy felülírni a társadalmi nemek konstrukciójával. És elkövettük azt az ordas hibát, hogy a jelenkori érzékenységeket, ami okkal vagy ok nélkül, jogosan, vagy jogtalanul, de érzékenység, visszavetítettük korábbi korok beszédmódjára. Tehát oké, ma nem szabad niggerezni, mert az sértő az afroamerikaiak számára. Rendben van. Van egy Mark Twain nevű zseniális író (egyébként a legnagyobb vagy a legfontosabb amerikai stand-up díjat Mark Twainről nevezték el) és Mark Twain az egyébként zseniális Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjai sorozatban niggerezik, merthogy az volt a beszédmód. Na most ugye az a megoldás, hogy akkor a Mark Twain művéből a néger szót ki kell törölni. Ez a cancel culture, helyettesíteni kell, de ezáltal meghamisítom a teljes Mark Twain életművet, tehát ez abszurd.

- És ennek egy továbbfejlesztett változata, amikor azt mondjuk, hogy Mark Twain rasszista?

- Biztos előkerül ez a vád is, vagy már biztos, hogy előkerült. Most annyira nem követtem – egész egyszerűen, egy darabig szórakoztató, aztán riasztó, és az ember úgy dönt, hogy inkább akkor visszamenekül a saját kultúrkörébe, és Mikszáth Kálmánt olvas, aki szintén egyébként simán rasszistának bélyegezhető, ha lefordítjuk a Kárpát-medencei viszonyokra ezt a beszédmódot, és le is fogják fordítani. Én azt próbálom két éve megírni különböző publicisztikákban, hogy ne gondoljuk, hogy ez távoli probléma. Mi azt gondoljuk, hogy mivel nálunk nem volt rabszolgatartás, nekünk nem voltak gyarmataink Afrikában, ezért nincs jelentős számú fekete bőrű lakosság, ezért minket ez a kérdés nem fog érinteni. Dehogynem fog érinteni.

Ez a woke őrület azért veszélyes, mert mindig talál áldozati csoportokat. Mindig van egy olyan kisebbség, aki áldozatként be tud állni az áldozati szerepbe, és az áldozati kultúrát tudja nagyon erőteljesen propagálni, és onnan kezdve már megvan az architektonikája ennek az egész mozgalomnak, hogy lépésről lépésre mi fog következni, és elveszik a saját szavainkat, nem fogunk tudni fogalmazni. 

A férfi és a nő különbségtétel kapcsán most már lassan ott tartunk, hogy ha egy nőre azt mondom, hogy nő, akkor az sértés. Tehát meg kell kérdeznem, hogy ő hogyan gondol önmagára, és akkor én úgy tudok hozzá viszonyulni. De hát könyörgöm,

ha megnézzük a nyugati kultúrát, visszamenőleg több ezer évre szerelemről szól, halálról szól, a férfi és a nő viszonyáról szól, az utódlás, a halhatatlanság, a halandóság kérdéséről szól. Tehát ezek a mi, hogy mondjam, kulturális identitásunknak az alapelemei, ha ezeket kivesszük, akkor mi marad nekünk?

Egyszerűen múlt és identitás nélküli emberekké fogunk válni, akiknek azután bármire legyúrható a torkán. Hogyha én nem tudom, hogy ki vagyok, honnan jövök, hová tartok, akkor én bárhol jól érezhetem magam, vagy bárhol rosszul érezhetem magam, ez attól függ. Bármi jó lehet, és ez a bárhol szabadsága meg a valahol szabadsága közti nagyon-nagyon fontos különbség. Egyszerűen eloldanak a szülőföldemtől, eloldanak a nemzeti keretektől, eloldanak a saját kultúrámtól, és tulajdonságok nélküli emberekként meg kvázi gyurmázhatóakká válunk, vagy idomíthatóakká válunk.

- Mit gondol, hogy itt egy kulturális háború, vagy egy politikai küzdelem zajlik a kultúráért?

- Ha van a kultúrharc fogalomnak értelme, akkor ez az értelme. Igazából az identitáspolitikai állításokkal (ez a woke kultúrának a nagyon erős pillére, hogy identitáspolitikai képződményekből táplálkozik) nem lehet vitatkozni. Nem egy vitaképes állítás. Hogyha ön azt állítja, hogy ön a Természettudományi lexikon hetedik kötete, és joga van hozzá, akkor én ezt nem vitathatom, nem mondhatom, hogy »nem vagy a Természettudományi lexikon hetedik kötete, látom, hogy nem az vagy«. Ha joga van hozzá, és úgy gondoljuk, hogy joga van hozzá, és én ezt kétségbe vonom, akkor nem egy állítást vonok kétségbe, hanem az egzisztenciáját vonom kétségbe. Tehát megszüntetem önt, egzisztenciálisan zárójelbe teszem a létét. Ez nem egy vitaképes pozíció. Nem is olyan rég, tehát tíz évvel ezelőtt az ilyen típusú állításokat tevő embereket a széles társadalmi konszenzus mentén, vagy mellett, bolondokházába csukták. Azt mondták, hogy te bolond vagy, őrült vagy, nem tartozol a normalitás világába, és ebben mindenki egyetértett. Ha én kiálltam, és azt mondtam, hogy én vagyok a Természettudományi lexikon hetedik kötete, vagy én vagyok Napóleon (ugye ez a másik klasszikus példa), akkor az emberek azt mondták, hogy na, ez megőrült, valaki vigye be, doktorok, nyugtassátok le, gumiszoba, és így tovább, és ebben mindenki egyetértett, tehát ez volt a társadalmilag helyes cselekedet. Ma teljesen komoly hírportálok mindenfajta irónia nélkül lehozzák azokat a híreket, amiben egy hölgy azt állítja, hogy ő szerelmes a csillárjába, de egy másik csillárral bújik ágyba, tehát megcsalja a csillárját. Vagy ugyanezek a hírportálok tök komolyan lehozzák azt, hogy van egy lány, aki kutyának képzeli magát, lehet sétáltatni, és a barátját ez nem zavarja. Az őrület létjogosultságot nyert. És hogyha nem tudunk különbséget tenni az őrület és a normalitás között, akkor minden őrületté válik.

- De ez egy nagyon szélsőséges individualizmus, vagy a szubjektív értelmezésnek egy nagyon szélsőséges kategóriája, amikor én mondom meg, hogy ki vagyok?

- Ezt poszthumanizmusnak hívják. Ugye a felvilágosodás óta legalábbis mi a nyugati kultúrán belül úgy gondoljuk, hogy beléptünk a Teremtő helyére. Addig az volt, hogy van egy teremtő Isten, aki megalkotta a világot. Nem tökéletes, de ezáltal tökéletesíthető. Én legalábbis katolikusként ezt tanultam, hogy a tökéletes világ, a mennyek királysága nem evilágról való, majd az utolsó ítélet után fog eljönni annak az ideje, de addig is nekünk törekedni kell a jóra, a tökéletlenségünkben törekednünk kell jobbá tenni ezt a világot. Ez az, ami a keresztény kultúrának a lényegét jelenti. Aztán jött a felvilágosodás, és a teremtő Isten helyére belépett a racionális ego, vagyis az ember egy ilyen alter deusként, egy másik istenként kezdett el viselkedni, és úgy gondolta, hogy nem kell, nincs szükségünk most már transzcendenciára, nincs szükségünk isteni ítéletre, nincs szükségünk isteni sugallatokra. Az ész, az ész vallása, az majd mindent megold. Tudományosan, racionálisan minden megoldható. Ebből lett a XX. század nagy traumája, amikor az auschwitzi haláltáborokat mérnöki precizitással találták ki. Tehát a tudomány rosszra is használható, és használták is rosszra. Erről egyébként Hannah Arendt tudott nagyon szépeket írni, vagy nagyon elgondolkodtatóakat írni a gonosz banalítása kapcsán. Tehát, hogy a ráció diadalmenete megbicsaklott ott, akkor, amikor elkezdtük saját embertársaink tömeges pusztítására használni, saját magunk ellenében fordítottuk. Illetve a globális felmelegedés kérdése: megint csak arról szól filozófiailag, hogy rájöttünk, vagy most már kezdünk ráébredni arra, hogy az emberi ész véges, nem tudunk számolni az összes lehetséges következménnyel, azaz csak az Isten képes.

Az emberi ész, mivel véges ész, ezért az összes következményt nem tudja kiszámítani, ezért minden döntésünknek lehetnek olyan következményei, amelyeket egyébként nem szándékoltunk, tehát nem egy szándékolt következmény, de visszaüthet a saját életünkre.

És akkor erre lett az a megoldás, az a poszthumán történet, hogy most nem visszahelyezkedik az ember a teremtett lét kellős közepébe – ez lenne a keresztény útvonal, a keresztény környezettudatosság egész egyszerűen arról szól, hogy felismerem, hogy én is teremtett lény vagyok, és visszalépek a teremtett létbe, mint csak része, vagy gazdája, vagy jó pásztora ennek a bizonyos teremtett világnak – hanem akkor azt úgy döntöttek egyesek, hogy ezt az egész antropocentrikus világképet úgy fogjuk dekonstruálni, lebontani, hogy kivesszük belőle az embert. Túllépünk az emberen. Most már nem az ember a fontos.

Azt, amit mi nyugati világban személyként ismertünk, valami olyan biomassza felé tolnak el, aminek mindenfajta kis nyúlványai lehetnek, kiegészítő virtuális valóságtól elkezdve a különböző protézisekig, egy csomó mindennel kiegészíthetjük, de nem tökéletesítjük az embert ezáltal, hanem lebontjuk az embert. Egyszerűen betolnak egy fogyasztói pozícióba, és ráadásul ezt is megpróbálják úgy limitálni, kicsit ilyen ökoterrorista módon, hogy az ember jogait szembeállítják az állatok jogaival. Még egy lépés, és elérkeznek a füvek jogaiig, tehát hogy Szabó Tímea képviselő asszony most már a fákhoz láncolja magát, és a fák jogairól beszél. Most nem a környezetpusztítás mellett foglalok állást ezáltal, csak az abszurditását próbálom érzékeltetni, hogy hova fajul ez a jogszaporítás. Nem adok rá egy-két évet, ki fogják venni az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából az emberi szót. Tehát lesz majd egy ilyen univerzális jogok nyilatkozata, ahol a bálnák jogaitól a cserebogarak jogain át mindenkinek joga lesz mindenhez.

- Említettem még a beszélgetés elején a kultúrmarxizmus kifejezést. Sokan vitatkoznak azzal, hogy az, amit most látunk, akár a cancel culture, akár a woke mozgalomnak, kultúrának ezek a hatásai, ezek neomarxisták-e, avagy sem.

- Ők mondják magukról. Ez nem egy vitakérdés, hanem ők pozícionálják magukat vissza, ők az eredeti Marxot ismerik, mondják ők. Az a marxizmus, amit mi megéltünk ‘45 és ‘90 között tágabb értelemben véve, az a diktatúra, az a kommunista diktatúra, amit mi kommunista diktatúrának hívunk. De ma már nem úgy kell hívni, hanem nem tudom, hogy kell hívni, tehát már az Új Múlt Kft. elkezdett dolgozni, és átírjuk a saját múltunkat is: az egy félreértett marxizmus, az igazi marxizmus, az most az, amit éppen azok az új marxisták csinálnak, tehát ők definiálják magukat új marxistaként. Közép- és Kelet-Európában ez kevésbé hangzik szexin, tehát nem szívesen mondják ők saját magukra pont azért, de hogyha megnézzük a balos főideológusoknak a különböző publicisztikáit, akkor ők büszkén mennek vissza a marxi vonalra. Tehát ők az igazi, marxi Marxot olvassák, és az igazi marxi gondolatokat próbálják XXI. századi létmódra applikálni. Ez az, tehát kultúrmarxizmus.

- De akkor Marxnál megtalálhatóak ezek az elemek.

- Marx egy olyan gondolkodó volt, akinek a gondolati elemei közül elég sokat lehet építeni, és elég sokan is építkeznek rá, nyilván egy kicsit szelektív módon. A saját ideológiájuk megtámasztására, de hát ilyen filozófusunk rengeteg van. Hogyha jól beleásunk a különböző ideológiákban, és van némi filozófiatörténeti ismeretünk, akkor rájövünk, hogy Platón is beszélt ezekről a kérdésekről, vagy Szent Ágoston is beszélt ezekről a kérdésekről. A filozófia történeti gyökerét meg lehet találni. Kérdés az, hogy ki az, akit zászlóra érdemes és kell tűzni. Van rengeteg olyan szöveg, ami egyébként a Martin Heideggeri gondolatvilágból gyökerezik, onnan táplálkozik, csak Martin Heidegger nevét nem mondjuk ki, mert náci volt. Tehát ő hirtelen cancel culture, hirtelen zárójelbe került és nem beszélünk róla, miközben tőle lopjuk a gondolatainknak egy részét. A másik ilyen például Lukács György, akinek szintén elég nagy hatása volt. Őróla meg Közép- és Kelet Európában nem szívesen hivatkozunk, mert mégiscsak egy kommunista vérbíróként működött, vagy népbiztosként működött, bocsánat. Tehát, aktívan hozzájárult saját nemzettársai halálához, ezért felelősséget kell neki vállalnia, nincs akinek, de ezért mi nem szívesen hivatkozzuk őt le.

- Ha arról gondolkodunk, hogy a woke-kultúrának melyek a főbb tézisei (ugye most beszéltünk arról, hogy a faji megkülönböztetéssel kapcsolatban van nekik egy univerzalista megközelítésük, bizonyos szavak már nem használhatók), melyek még azok a területek (akár itt a genderkérdés is szóba jött), amire úgyszintén a woke megpróbál ráépülni és megváltoztatni akár a gondolkodásmódunkat és beszédünket?

- Nagyon érdekes, maradjunk egyelőre a faji megkülönböztetésnél, mert ez a leglátványosabb és leghangosabb része mostanában, ez a BLM mozgalom. Az, hogy rabszolgákat hurcoltak el Afrikából, és több száz évig rabszolgasorban tartották a fekete bőrű amerikaiakat, egy történelmi tény, ezt senki nem akarja vitatni. Az a kérdés, hogy ezért ki a felelős? Felelős lehet-e a teljes fehér nyugati kultúra, tehát mindenki, aki fehér bőrű, de ha igen, akkor mennyiben felelősek azok a fekete fajtársaik, akik Afrikában rabszolgakereskedőként eladták a saját fajtársaikat? Az afrikai rabszolga-kereskedelem a partokon bonyolódott, odáig el kellett vinni a rabszolgának felkínált fekete bőrű afrikaiakat, azt meg mind feketék csinálták generációkon át, mert jól tejelő biznisz volt annak idején rabszolgákkal kereskedni. Nem fehér emberek mentek be karavánokkal Afrika belső részébe és rabolták el a törzseket, hanem ezt szintén feketék csinálják, tehát az ő felelősségüket is fel kellene vetni. Ha ez nem vetődhet fel, akkor az univerzalizmus a fehér bőrű emberek egészére sem lehet érvényes. Mi közünk nekünk Magyarországon a portugál rabszolgakereskedőkhöz? Van-e olyan közös múltunk, van-e olyan közös kollektív identitásunk, ami miatt az ő bűnükért mi felelősséget kellene, hogy vállaljunk? Bizonyos méretek fölött ez már nem működik. Ami miatt mi felelősséget tudunk vállalni, az mondjuk az elődeink által elkövetett bűnök. A kommunizmus diktatúrája alatt, vagy a náci diktatúra alatt, vagy még korábban elkövetett bűnök, amit a mi elődeink követtek el, ezért mi bocsánatot kérhetünk. Az, hogy Lipót belga király mit csinált, nem tudom, a belga Kongóban, ahhoz nekünk semmi közünk nincs. És ezt kellene valahol megérteni, amikor az áldozat elkövető pozícionálást megpróbáljuk legalábbis végiggondolni, ha nem is elfogadni. Ugyanis ebből, ha ezt nem csináljuk meg, akkor az következik, hogy a fehér, a keresztény fehér felsőbbrendű férfi az ma a legbűnösebb létező lény, még csak nem is személy az ő szemükben, aki csak létezik. Tehát azáltal, hogy az én kisfiam megszületett, fehérként megkereszteljük férfiként, legalábbis úgy nevelem, ezáltal ő már a legbűnösebb lény a világon – számomra elfogadhatatlan apaként is, meg a saját személyemet tekintve is. Ez az egyik része a problémának. A másik része az a BLM mozgalom és a cancel culture-nek az összefonódása. Én elfogadom azt, hogy az afroamerikai kultúra egy értékes kultúra. Rockzenész vagyok, imádom a bluest. Olyan rockzeneszámokat játszunk közben még a bandámmal, amit afroamerikai, baromi jó zenészek írtak. Nagyon jó hallgatni, tényleg szeretem azt a kultúrát, de az nem jelenti azt, hogy a sajátomról le kell mondanom azért, hogy azt élvezhessem. Tehát nem zárja ki a kettő egymást. Amikor az Európai Unió jelmondatát megalkották, hogy egység a sokszínűségben, akkor a kulturális sokszínűségen tartották szem előtt, és úgy gondolták, hogy a kulturális sokszínűség termékeny egymásra hatása jó. Most ezt kezdjük el kivágni, jött ez a liberálfasiszta történet. Ők majd megmondják, hogy mi a jó és mi a nem.

És egyszerűen kezd homonimá válni ez az egész kultúra, ami nyelvi szegénységben, gondolatszegénységben, gondolatrendőrség által szabadságszegénységben fogan, magyarán rabságban fogan, egyre kevesebb a szabadságunk, és ez nekik se lesz jó.

Tehát a BLM mozgalom számára sem lesz jó, hiszen, és akkor itt jön a harmadik rész, az ő kultúrájuk, és ezt mindig el is mondják egyébként, az egy kicsit integratív kultúra, tehát hoztak magukkal hagyományokat Afrikából, de mindent beépítettek, amit láttak az adott környezetben. Teljesen egyértelműen a magyar kultúra és ilyen típusú kultúra. És az a zene, amit ők most sajátjuknak éreznek, az bizony különböző európai gyökérzetből is táplálkozik. Tehát nem egy natív, nem tudom, szubszaharai törzsi énekből táplálkozik, hanem az ott, Amerikában alakult ki, az ő közvetlen kulturális reakciójuk volt az őket körülvevő valóságra, és ez jó dolog. Azt kellene megérteniük a BLM-eseknek is, meg az összes ilyen cancel culture-eseknek, hogy ha elkezdik kinyírni azt a kultúrát, ami 2000 éven keresztül formálta a világot, azáltal saját magukat öngyilkolásszák meg. Ott fognak maradni végleges térben, és nem lesz szavuk. A BLM kultúra angolul, amerikai angolul szólal meg. Nem törzsi nyelveken, a fehér ember szavaival szólal meg, és ugye a nyelv az ebből a szempontból nagyon befolyásolja a gondolkodást, amilyen szavaink vannak (nem véletlenül kezdik el kitiltani a bizonyos szavakat), amilyen szavakat használunk, ahogyan gondolkodunk, az a valóság-értelmezésünkből táplálkozik, az a kerete. A nyelven túl nincs megértés, van matematikai megértés, zenei megértés, de az mind nyelven túli megértés.

- És nyilván ez is a cél azzal, hogy bizonyos szavakat nem szabad használni, másképp kell használni, hogy mondjuk a mi gyerekeink már ne is úgy gondolkodjanak, mint ahogy mi gondolkodtunk.

- Mondok egy nagyon egyszerű példát, leírtam már többször, de nem árt minél többször elmondani, ez a tolerancia szónak az eredeti értelme és a mai használt értelme közötti különbség. A tolerancia szót, amikor annak idején kitalálták John Locke-ék (ugye ez a Levél a vallási türelemről, meg egyéb szövegeiben van benne), és elkezdték kidolgozni, akkor az keresztény valláson belüli toleranciáról szólt a történet, hogy én elfogadom, hogy te mást gondolsz bizonyos dogmatikai kérdésekben, de nem helyeslem. Tehát én katolikusként nem helyeselhetem, amit a protestánsok gondolnak, hiszen dogmatikailag összeférhetetlen. Egy katolikus és egy unitárius nem érthet egyet dogmatikailag, hiszen az egyik szerint Jézus Isten fia volt, a másik szerint nem volt Isten fia. Dogmatikailag kizárja a kettő, hogy én helyeseljem az unitárius vallást, de elfogadom, eltűröm, hogy van. A mai értelme a toleranciának az az, hogy helyeslem is. Abban a pillanatban, hogy elfogadtam, helyeselnem is kell. Nem értek egyet a Budapest Pride-dal, mondjuk. Nem értek egyet a homoszexuális felvonulásával, de tolerálom, elfogadom. Nekik erre van igényük, tőlem vonuljanak, nekem ne kelljen vonulnom, hogy kötelező lesz, az már gáz. De elfogadom, nem megyek oda, nem kiabálok, nem dobálom őket, azt mondom, hogy engem nem érdekel. Kicsit túl van az én ízléshatáromon, de hát nekik erre szükségük van, csinálják. Ezt jelenti a tolerancia az én értelmezésemben. A multik értelmezésében ma már azt jelenti a tolerancia, hogyha Budapest Pride van, a multiknál dolgozók kötelező módon, helyeslő módon kell viszonyuljanak a Budapest Pride-hoz. Tehát ki kell tenni a szivárványos kis csuprokat, abból kell inni a kávét, látványosan, most ki kell állni a homoszexuálisok jogai mellett – egész egyszerűen nem ez az értelme. Eredetileg nem erre találtuk ki ezt a szót, nem így használtuk több száz éven keresztül. Most megváltoztatják ugye a szavainknak az értelmét, aminek nem tudják megváltoztatni az értelmét, azt meg letiltják. És ezáltal teljesen átformálják a gondolkodásunkat.

Én már láttam azt sajnos, hogy két generáció nem találta egymással a közös hangot, tehát a nagymama és az unoka már nem tudott egymással beszélni. Ezt asszimilációnak hívták Erdélyben, Romániában.

A nagymama még magyar volt, az unokája már román volt, nem tudott magyarul, és egész egyszerűen nem tudtak beszélgetni. A nagymama és az unoka – nem volt egy közös nyelvük, amin beszélgessenek; ha ezt átfordítom kulturális identitásra és értékkészletre, akkor oda fogunk eljutni (ha ez az agymosás sikeres lesz), hogy én a saját unokámmal nem fogok tudni beszélni. Mind a ketten magyarul fogunk beszélni, remélem, de nem fogunk tudni, mert nem lesz egy közös nyelvünk, nem fogjuk érteni egymást.

- Mert mást értünk a szavak alatt.

- Igen, igen.

- De ugye ennek a toleranciának még egy lépése, vagy egy előrelépése az, amikor nem szabad kimondani véleményeket dolgokról. Akár most itt, ha már a Pride-ot említette, akkor akár a homoszexualitásnak a keresztény véleményét, hogy mit gondolunk mi keresztényként például erről a cselekedetről, ezt már nem lehet kimondani bizonyos államokban, és ezt az is bizonyítja, gondolom ön is találkozott a hírrel, hogy Finnországban bíróság elé állítottak egy volt miniszter asszonyt amiatt, mert olyan Twitter-bejegyzést osztott meg, amiben Pál apostol szavai voltak olvashatók.

- Ez az abszurditás tetőfoka, amikor a saját kulturális bázisunk idézhetetlen, mondjuk a Szent Biblia idézhetetlen, tehát nem idézhetünk belőle, miközben az ő gondolkodásukat, akik ezt az ítéletet meghozzák, nagyban befolyásolja ugyanez a keresztény értékkészlet, az egyenlőség elviselése. Ez az »Isten előtt mindenki egyenlő«. Ebből jön egyáltalán, a keresztény kultúrából jönnek nekünk ezek a politikai eszméink, másfelől pedig ugyanezek az emberek tömegesen importálnak Közel-Keletről olyan muszlimokat, akiknek sokkal durvább a viszonyulásuk, mondjuk a homoszexuálisokhoz, vagy akár a zsidókhoz. Miközben a kereszténység eljutott arra a pontra, hogy toleráns a melegekkel szemben, toleráns.

- Az eredeti értelmében.

- Az eredeti értelmében. Nem szereti, nem helyesli, de elfogadja, hogy létezik ilyen párkapcsolat, és nem foglalkozunk 18 év fölött ezzel a kérdéssel, hogy ki kivel bújik el egybe, mert ez magánügy, nem ránk tartozik. Sikerült nagy nehezen túllennünk ezen az egész traumán, a zsidó-keresztény szembenállás traumáján, aközben tömegeket importálunk, akik antiszemiták, és hát a homoszexualitást elég keményen büntetik.

- Tehát ez a kettős mérce az ellentmondás.

- Erre rá fog menni Európa.

Erre rá fog menni Európa, mert ez egy nagyon erős vallási identitású közösség, aki most éppen beáramlik illegálisan, vagy legálisan –teljesen lényegtelen ebből a szempontból.

Őnáluk, a muszlimoknál (most nem azt mondom, hogy ez nem értékítélet akar lenni), az isteni törvénykezés felülírja a világi törvénykezést. Nekik nem kell elfogadniuk azokat a törvényeket, amik adott országhatárán belül érvényesek, ha azok ellentmondanak az isteni törvényeiknek.

- De az is érdekes, hogy Európában igazából a migránshelyzetről sem szabad már őszintén beszélni, magát ezt az egész témát, amiről mi beszélünk, azokban az államokban, ahol ez nagyon súlyos kérdés és nagy probléma, ott erről ilyen nyíltan nem biztos, hogy meg lehet nyilvánulni.

- Igen, mert rögtön fasisztázzák az embert, meg intoleránsnak nevezik, meg rasszistának nevezik, miközben egész egyszerűen ez racionális kérdés. Kódolva van a konfliktus, a keresztény és az iszlám mindig konfliktust vált egymással. Olyan nincs, hogy volt pár ezer évünk kipróbálni, nem tudunk békésen egymás mellett élni, tehát az az állapot, amikor az oroszlán együtt legel a báránnyal, az valóban megvalósíthatatlan ezen a földön. Itt kódolt konfliktus van, mondom, ráadásul egy nagyon erős identitású közösségről beszélünk. Ezzel szemben van egy széteső identitású európai vagy nyugati kultúra, ahol egymás után lövik ki a különböző tartóoszlopainkat. Az a kérdés, hogy ki fog kihez integrálódni, már eldőlt. Európa muszlimizálódni fog. Engem a Facebookról akkor tiltottak le, amikor egy erre vonatkozó Kertész Imre gondolatot osztottam meg. És a Facebook gondolatrendőrei szerint az egyetlen magyar Nobel-díjas írónk gondolatbűnt vagy gyűlöletbeszéd vétségébe esett. Ezek tények, ezek folyamatok, amire nekünk nem nagyon van más eszköztárunk, csak politikai. Azért próbáltunk mi annak idején, azt hiszem, egy vagy másfél évvel ezelőtt úgy érvelni, hogy ma a kultúra az politika is, és fordítva is. Az, hogy létezik Petőfi Irodalmi Múzeum, egy politikai állítás. Ma már nem természetes, vagy nem magától értetődő, mert ezáltal a mindenkori kormányzat azt mondja ki, hogy létezik olyan magyar nemzeti irodalmi örökség, amely megvédésre érdemes, amely gondozásra érdemes. És én a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként elsősorban a magyar irodalmi hagyatékért, örökségért vagyok felelős. Nem azért, mert úgy gondolom, hogy jobb lenne, mint a román, vagy a szerb, vagy a távol-keleti bármelyik, hanem azért, mert ez a miénk, ez fontos. És azáltal fontos, hogy ez a mi örökségünk. Ez egy politikai álláspont. Tehát ma már ez egy politikai álláspont. Nem magától értetődő. Ugyanígy, amikor mi azt mondjuk, mi alatt most a Fideszt értem, vagy a regnáló kormányzatot, amikor azt mondjuk, hogy számunkra a család a legfontosabb, ahol anya nő, apa férfi, ezek hardcore politikai állítások, miközben ténymegállapításnak hangzana. Mondjuk korábban, húsz évvel ezelőtt nem nagyon értettük volna, hogy miért kell ezt kimondani, az evidencia – ezek ma már politikai mondatok, ki kell mondani, ki kell állni. Értékelkötelezetten dolgozunk, és nekünk ezek az értékeink, és ha ezekhez az értékekhez nem ragaszkodunk, akkor minket meg fog enni vagy a muszlim bevándorló tömeg, vagy az a globális idiotizmus, ami egyre inkább elképesztő profi marketinget, teret nyert. Az összes kultúrafogyasztásunk (jelen pillanatban 80 százaléka) online-ra áttevődött, a pandémia erre még rátett egy lapáttal, online fogyasztjuk a kulturális tartalmakat, és ma már nem tudok egy olyan sorozatot megnézi bármely globális szolgáltató platformon, hogy ne legyen benne ez az idézőjeles érzékenyítés. Most én nem néztem soha, nem tudom miért, a Szex és New York új évadát: az egyik munkatársnőm bejött felháborodva, hogy nem tudja nézni, mert ott van benne most már minden. Tehát a nemváltó gyerektől, a húsz év házasság után leszbikussá váló, nem tudom, főhősön át – nem nagyon tudom beazonosítani a szereplőket –, de hogy indokolatlanul, dramaturgiailag indokolatlanul mindig bele van húzva ez a vonal. És ezáltal átmossák az emberek agyát. Tehát el fogunk jutni odáig, hogy az, ami számunkra most mondjuk nem a normalitás része, az válik a normalitássá, és mi, akik úgy gondoljuk, hogy ebben a hagyományos keresztény, európai, nyugati, nemzeti kultúrában legalábbis jól érezzük magunkat, mi leszünk az abnormálisak.

- Én akartam is kérdezni, hogy ez a kultúra talán a legtettenérhetőbb a filmiparban. Amit mindannyian látunk – az is, aki annyira nem néz utána a dolgoknak. Az irodalomban azért nem látjuk ezt ilyen nagyon erőteljesen, mert mondjuk a nyelvi korlátok miatt nyilván nem tudunk annyi külföldi irodalmat fogyasztani, és talán itt a film felhívja a figyelmet arra, hogy ennek milyen veszélyei vannak. De önnek mi a véleménye, a magyar irodalom is veszélyben lehet előbb-utóbb?

- Hát így a magyar irodalom nem. Mindaddig, amíg van olyan szerző, aki magyarul ír, magyar olvasó van az ő horizontján, és azt szeretné, hogy száz év múlva is magyarul olvassák az ő műveit, addig magyar irodalom lesz. Hogy mi a témája, az egy másik kérdés, hogy konkrétan mire reagálnak éppen az adott írók. De ez az alkotói szabadság kérdéskörébe tartozik, ebbe nem szoktam én beleszólni, mindenki arról ír, amiről akar. Láttam olyan gyerekkönyvet egyébként, nem magyar szerzőtől (ez a képes kis kemény táblás, kemény belső lapos könyvecske), ahol arról szól a történet, hogy rakoncátlankodik a kiscica, nem akarja megenni a tejet, és akkor apu és apa segítenek a kiscicát megitatni a tejjel, meg anyu és anya altatják a kisfiút. Tehát, hogy ez a típusú érzékenyítés azért nagyon durván kezd bejönni. Valószínűleg az irodalomban is lesznek ilyenek, de ezeket egymásnak írják. Tehát a tömegkultúra és a szépirodalom vagy elitkultúra között az a különbség, hogy a tömegkultúrának rettenetesen professzionális a marketingkészlete, azt hallgatod, ami jön. A fogyasztó a könnyebb ellenállás irányába megy, azt nézed, amit szemed elé raknak, ha meg tudják, jól feszesre húzni a dramaturgiát, mert neked mindegy, hogy egy leszbikus szuperhős van ott, vagy nem leszbikus szuperhős, hiszen a szuperhőst akarod látni – mármint az átlagfogyasztó szempontjából mondom.

A szépirodalom ebből a szempontból egy igényesebb olvasót feltételez, agymunka. Olvasni eleve agymunka, össze kell rakni a szavakat, össze kell olvasni a betűket, és akkor fogalmilag valahogy meg kell tudnom érteni, hogy miről beszél. Ezért ennyire direktben nem tud működni, és ezt azért tudjuk, hogy ennyire direktben nem tud működni, mert ezt is kipróbáltuk a kommunista időkben, úgy hívták, hogy agitprop. Volt agitációs, a propagandát kellett írni a magyar vezér születésnapjára, vagy a hőstermelő parasztról, vagy a becsületes munkásemberről, a korunk hőséről, és így tovább, és így tovább. Mindenki megírta az Agitprop darabjait, és ma már nem beszélünk róla, mert egész egyszerűen nem működtek. Tehát az agitpropnak nincs irodalmi értéke, ki fog hullni az idő rostáján. Úgyhogy ebből a szempontból én nem félek attól, hogy az irodalomba is masszívan beszüremkedne, mert az olvasók azért, hogy mondjam, a saját realitásukban élnek. Az, hogy nagyvárosban van egy bizonyos életmód, amire azt gondoljuk, hogy az a trendi és az a mainstream, ez a progresszív, és akkor ez bármelyik másik nagyvárosban találkozik. Ezt szoktam én Starbucks kultúrának hívni, az egy dolog, de ez egy nagyon vékony rétegnek az életmódja.

Az emberek többsége, hogy is mondjam, saját valóságában él. Legyen az a VIII. kerületi panel, vagy egy vidéki város, vagy akár egy zsákfalu, ott van egy saját valósága, ahol azzal szembesül, hogy a tetteinek vannak következményei. Egy következményekkel terhelt világba élve nem megyek be melózni, nem lesz fizetés, nem lesz fizetés, nem tudom kifizetni a rezsit, levágják a villanyt, otthagy az asszony, stb, stb.

Nem alkalmas időben vettem el a búzát? Nem lesz búza belőle. Vannak következmények, ahol valódi világ van. A Star Warsban nincs következmény. Ott el lehet ezt az egész jóemberkedő ideológiát játszani úgymond, mert teljesen mindegy. Két hét múlva találnak egy újabb áldozati csoportot, amellett állnak ki jóemberkedni, és elmennek különböző ösztöndíjrendszerekkel, meg egyetemi, akadémiai műhelyek által fenntartva, vagy egzisztenciálisan fenntartva. Valóságban ez nem így működik. És az igazi író nem a másik írónak ír (mert mostanában az a baj, hogy a kortárs irodalom jelentős része a másik írónak, meg a szakmának ír); az igazi író az igazi olvasónak ír, azt szeretné, hogy minél többen vegyék meg a könyvet. Az író is egy hiú ember, azt szeretné, hogy ő egy sztáríró legyen, őt olvassák, és így tovább, el kell találni az olvasóját, azt az olvasót, aki a saját valóságában él.

- De ez egy picit ijesztő is egyébként, amit mond, mert ahogy látjuk az egyre fiatalabb generációkat felnőni, egyre inkább azt a tendenciát látjuk, hogy kevesebbet olvasnak, és többet használják az online világot, több időt töltenek az online térben. Márpedig ott előkészített eledeleket kapnak, és az az eledel attól függ, hogy aki azt csinálja, milyen ideológiával bír.

- És még nehezebb korszak fog következni. A nagy kiadói konszernek vezetőivel beszélgettem az elmúlt hetekben, és van egy nagyon-nagyon erős konjunktúrája a gyerekkönyveknek. Rengeteg gyerekkönyv fogy. Azért, mert most azok nevelnek gyereket, akik a Harry Potterrel könyvben találkoztak. Volt még egy nagy könyvélményük: Harry Potter, hét kötet, végig kellett rágni, az könyvtárgyként is azért látványos. De a könyves Harry Potter nemzedék és a gyerekeik közötti generációknak nincs könyvélményük, ők nem találkoztak élményszerűen így ilyen nagy, akár a világon mindenütt terjedő vagy híres könyvtermékkel, ez most csúnya szó, de könyvtárggyal nem találkoztak, és az online világ valóban beszippantja. Egyrészt a könyvkultúra számára jön egy kissé ínségesebb időszak, amin kell tudnunk nekünk valami fogást találni, segítenünk kell ebben. Másfelől pedig az online világ arrafelé halad (nem véletlenül nevezték át a Facebookot Meta-vá), hogy egyfajta metaverzumként a virtuális valóság be fogja zabálni, fel fogja zabálni a hétköznapi analóg vagy offline valóságunkat is. És itt az a kérdés, hogy mit tudunk tenni ellene. Egyrészt meg kell nyilván erősíteni a valóság-, tehát az analóg vagy az offline élményátadást, ki kell tudni az embereket mozdítani a képernyők elől, és azt kell tudni mondani, hogy ha oda mész arra a helyszínre, ott kapsz egy olyan élményt, amit nem kapsz a képernyő előtt meg. Ez azért egy nagy kihívás.

Nagy kihívás. Másfelől pedig, ha már lesz ilyen, hogy metaverzum, akkor az a kérdés, hogy ki rendezi be? Mert ha nem mi rendezzük be, akkor onnantól kezdve nem a saját életünket fogjuk élni a metaverzumban, tehát digitalizálás: a kulturális örökségünknek az egyébként elég szép állapotban lévő egészét kell tudnunk úgy feldolgozni és közzétenni, hogy a metaverzumot be tudjuk rendezni a saját tárgyainkkal, a saját kulturális örökségünk digitalizált másaival. És erre minden része nem adott, többé-kevésbé készült is többféle stratégia. Én jelenleg a közgyűjteményi digitalizálási stratégiát próbálom tolni ebbe az irányba, mint miniszteri biztos. Rendelkezésünkre állnak ezek a bizonyos tartalmak, fogalmazzak így, csak a formátumot kell mindig eltalálni. Arra próbálom rávenni a velem együtt dolgozó kreatív embereket, hogy ne feszüljenek rá a formára. Az, hogy milyen típusú műsort csinálnak, vagy milyen típusú kulturális hordozón mit próbálnak közvetíteni, a formátum az adott, az mindig megtalálható, az egy technika. Az, hogy mi itt ülünk és podcastet vagy rádióadást veszünk fel, amiből majd podcast lesz és YouTube – ez egy formátum kérdés, egy technikai kérdés. Az a kérdés, hogy milyen tartalmat tudunk bevinni ezekbe a bizonyos technikai feltételek közé. Nekünk tartalmakat kell tudnunk gyártani, és olyan tartalmakat kell tudnunk gyártani olyan nyelven, ami XXI. századi módon eléri a fiatalokat, eléri az egyáltalán, kultúra iránt érdeklődőket. Nagyon-nagyon szomorú statisztikáim vannak. Most a Századvégesekkel kielemeztettem a kulturális adatbázist ‘12 és ‘21 között, hogy milyen típusú pályázatok, hova mentek pénzek, milyen kulturális fogyasztás született, vagy érhető tetten az elmúlt mondjuk szűk tíz évben, és lehangoló, lehangoló. Innen szép nyerni.

- Hát reméljük, hogy nyernek. De még nem engedem el, ugyanis még van egy utolsó kérdésem. Egy interjúban azt mondta, hogy a szólás-, vélemény- és alkotás-szabadság utolsó védvára a Fidesz. Az elején említette, hogy a woke kultúrával kapcsolatban több publicisztikát írt. Mit gondol, hogyan lehet felvenni a harcot ezzel a woke kultúrával? A publicisztika elég, vagy van olyan fajta politikai feladat, vagy eszköztára akár a jobboldali nemzeti kormányoknak, amit be tud vetni?

- Egyrészt mi vagyunk a szabadság őrei, tehát maradjunk ennél. Amíg mi toleráljuk, tehát elfogadjuk, nem helyeseljük, de elfogadjuk, hogy mondjuk Tamás Gáspár Miklós nagy nevű filozófus mást gondol a világról, mint mi, és ennek ő hangot is adhat, és semmifajta retorzió, sőt, én örömmel olvasom, azért merek rá hivatkozni, tényleg az egyik kedvenc ilyen úgynevezett esszéistám, vagy publicistám, addig itt szabadságról beszélünk. Amikor ez már nem létezik, amikor letiltjuk-letiltanak minket, nem mondhatjuk el a véleményünket, akkor már nincs gondolatszabadság, az egy halott világ. A woke világa már önmagában, születésénél fogva magában hordozza a saját halálát. Egy nagyon rövid ideig fenntartható rendszer, és össze fog omlani, pont azért, mert nem szabad. Az egy diktatúra, és a diktatúrák összeomlanak. Erre gondoltam akkor, amikor mi azt mondtam, hogy a Fidesz, vagy a nemzeti jobboldali kormányok az utolsó védvárai ennek az egész szabadságnak. Minket nem érdekel, hogy melyik színész, melyik rendező, melyik zenész mit alkot, tartalmilag nem foglalkozunk az ő alkotásaival. Akkor, hogyha közvetlen aktuálpolitikát csinál, akkor nyilván reagálok én is, de az már agitprop, az már nem művészet, hanem agitprop. Politikai térbe lép be, politikai kijelentéseket tesz, politikai választ kap, ilyen egyszerű ez a történet. Bemész a focipályára, nem mondhatod azt, hogy »én most nem lábbal rúgom a labdát, hanem kézzel megfogom, elviszem a kapudig, és ott berúgom a gólt«, és hogy ez helyes, nem hozhatok más szabályokat. Politikai térben politikai szabályok vannak, kulturális térben kulturális szabályok vannak. Ez az egyik része a történetnek. De amit mi tehetünk, és nem is annyira a kormány, mert a kormány csak a lehetőségeket tudja biztosítani, hogy infrastruktúrát fejleszt, több pénzt tesz be a kultúrában, lehetővé teszi a munkát, a szabadságot, az alkotást. Jelenleg csak a Petőfi Irodalmi Múzeumból évente 500 millió forintot fizetünk ki kortárs íróknak, hogy írjanak. 500 millió forintot, az nem kevés pénz. És ez csak az irodalom, és csak a Petőfi Irodalmi Múzeum, az összes többit most nem számolom. Rengeteg pénzt biztosítunk, vagy megtámogatjuk az alkotókat, hogy alkossanak. De amit nekünk tennünk kell (és inkább a kulturális intézményvezetőknek, vagy a kultúra valamifajta koordinátorainak, vagy menedzsereinek, mert én nem vagyok a kultúra vezetője; a kultúrát, mint olyat, nem lehet vezetni. Aczél elvtárs megpróbálta, neki se sikerült, tehát nem ez a szerepálmom, inkább menedzserként tekintek magamra), hogy büszkévé tudjuk tenni a befogadót, azt az adófizető állampolgárt, vagy egyszerű gyalogmagyart, aki a saját anyanyelvi kultúrájában él, büszkévé tudjuk tenni arra, hogy neki milyen nagyszerű kultúrája van. 

Az identitáspolitikai állítással szemben egy másik identitáspolitikai állítást tudunk csak állítani. Ő azt mondja, hogy nem tudom, hogy micsoda. Én meg azt mondom, hogy én büszke magyar vagyok, mert rettenetesen jó a kultúrám, hihetetlenül gazdag. És erre jók például a közgyűjtemények. Én még olyan embert nem láttam, aki bement volna egy jobb múzeumba, és ne jött volna ki; egy kicsit megemelkedett, büszke leszel az őseid teljesítményére, büszke leszel arra a kultúrkincsre, amit ott látsz. Mondjam a legfrissebb példámat, a Magyar Zene Házát. Ott voltam a megnyitón, utána visszamentem, mert kíváncsi voltam, hogy mit tudtak összerakni ott Batta professzor úrék. És hát gyermeki rajongással jöttem ki. Múzeum főigazgatója vagyok, van öt múzeum a környékemen, amit napi szinten ügyezek, meg azért elég sok kiállítást látok így kollégáknál is, de ez, amit ott megcsináltak, olyan volt, hogy kijöttem, és egyszerűen azt éreztem, hogy jobb ember vagyok, jobb magyar vagyok, büszke vagyok erre az egészre. Ezt a büszkeséget kell tudni felpiszkálni a befogadókban, és az igényességet. Hogy ne elégedjen meg azzal, ami szembejön vele, akármilyen platformon. Keresse az értéket, próbáljuk meg rávenni arra, hogy vannak értékek, mert ha odaviszed, akkor rájön. Ha a Kalákát elviszed bárhova a Kárpát-medencébe, vagy bárhova a világban, ahol magyarok élnek, és azt mondod a Kalákának, hogy egy Kányádi estet tartsál, akárki random, a borsodi cigánygyerektől a budapesti akadémikusig mindenki megemelkedik attól, amit ott kap, mert minőséget kap, és őt egész egyszerűen identitásának kulturális valóságában, lélegzetvételében erősíti meg. Ezeket kell nekünk elősegíteni minden eszközzel, minél szélesebb térben, konkrét fizikai térben úgy teríteni, hogy az izgalmas legyen, hogy ki akarjál menni, hogy fizetni akarjál érte. Elmegyünk a Sziget Fesztiválra hihetetlenül drága jegyért, és nagyjából egy átlag bulizónak a robotképe, az úgy néz ki, hogy elkezd ugye tudatmódosító szereket használni, sörözik, vagy tök mindegy, mit csinál, teljesen mindegy, hogy milyen lánynak megy a színpadon, mert nem azért megy ki, hanem bulizni megy ki. Rengeteg pénzt fizet azért, hogy az egyébként számára érdektelen, de érzetben jó csapatáson részt vegyen. Ez azt jelenti, hogy hajlandók vagyunk fizetni a kultúráért. Akkor fizessünk. De fizessünk a minőségi kultúráért. Próbáljuk meg kiszervezni, kiexportálni, vagy megszervezni azt a horizontális együttműködést, ami azt fogja eredményezni, hogy ami Csíkszeredában születik valami nagyon jó kis kulturális produkció, arra legyen fogadókészség Győrben is, vagy Beregszászon is, vagy Szabadkán is. Ezt a típusú horizontális építkezést kell tudnunk nekünk úgy megvalósítani a következő 5-10 évben, hogy egész egyszerűen izgalmas legyen az, amiben élünk. És ebben én úgy látom, hogy egyébként az úgynevezett társnemzetek, a szomszédos országok többségi nemzetei ugyancsak érdekeltek. Nem csak a magyar kultúra van veszélyben, hanem a román, a szlovák, a szerb, a horvát; van egy olyan közép-európai együttállás, vagy együvé záródás már megint, mint ahogy a kommunizmusban is egymásra zártak minket. Most is van egy olyan típusú együvé záródás, ami igazán izgalmas éveket vetít előre.

- Hát ha pár év múlva még összehoz a sors és tudunk beszélni, nagyon kíváncsi leszek, hogyan sikerült a felpiszkálása ennek a nemzeti büszkeségnek, de ide még egy megjegyzést hadd szúrjak be az öncenzúrával kapcsolatban, mert talán a woke-nak ez a legalattomosabb jellemzője, hogy az emberek saját magukon már használják ezt az öncenzúrát, és már nem akarnak kimondani dolgokat. Ezt nem tartja veszélyesnek? Nem is a kultúra felől jön a nyomás, hanem már magamon, mert én akkor vagyok jó, akkor fogadok el.

- Én azért merem vállalni ezt a karakán egyenest, belemondom, beletenyerelek, belegyalogolok – ilyen karaktert, vagy azért vállalom fel egyáltalán, mert úgy gondolom, hogy az igazság felszabadít.

Nem én gondolom így, de hiszek ebben, hogy az igazság szabaddá tesz, vagy felszabadít. Hogyha kimondjuk azt, amit gondolunk, az szabadságot kölcsönöz, még akkor is, ha tévedünk, hiszen rá tudnak minket ébreszteni a saját tévedésünkre,

tehát jön valaki, és azt mondja, hülye vagy, nem, ezért és ezért, és akkor vitatkozunk, és arra az álláspontra jutunk, hogy neki van igaza, az is felszabadít, az is szabaddá tesz. És én ezt az öncenzúrát már nemcsak a woke kultúrában, hanem nálunk is érzékelem, az elit játszmák miatt, meg ez a szekértábor logikák miatt, az egymásnak feszülő szekértábor logikák miatt mindenki gyáva. Senki nem meri kimondani, mi van a fejében, és akkor én arra gondoltam, hogy nekem olyan sok vesztenivalóm nincs, hiszen attól, hogy főigazgató vagyok, nem leszek se jobb író, se jobb rockzenész, vagy se rosszabb író, se rosszabb rockzenész, nem tartozik az irányításom részéhez, tehát főigazgatónak lenni elég macera. Nem az életem álma, hogy innen menjek nyugdíjba. Ez egy munkahely, amit próbálok jóra használni. Nekem nincs veszítenivalóm ebből a szempontból, nem tudnak kirúgni abból a klubból, ahova be se akarok iratkozni. Én nem akarom, hogy írók, meg kritikusok veregessék a vállamat. Én azért írok, mert szórakoztat, és ha van olvasója, jó, ha nem, nem, de ez egy kicsit öncélú, megengedem magam, ez a hobbim, meg a zenélés is a hobbim, nem ebből élek. Ezért megengedhetem magamnak, hogy ilyeneket mondjak, és arra gondoltam, hogy ha ezt következetesen csinálom, és azt látják, hogy még mindig a helyemen vagyok, még mindig nem tettek tönkre, még mindig kimondhatom, sőt, még tovább mehetek, még egy lépéssel, akkor mások is bátrabbak lesznek, ők is kimondják.

Kicsit ilyen megyek előre, töröm a jeget, aztán vagy jönnek utánam, vagy nem. Általában nem, de azért most már kezdtek, hogy mondjam, kidugták a fejüket a vársánc mögül.

- Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, miniszteri biztos, rockzenész volt a vendégünk. Nagyon köszönöm a beszélgetést.

- Köszönöm szépen én is a lehetőséget.