Erre Európa rá fog menni, avagy a woke kultúra természete

Mekkora a szívköröd? · Háború – 2022–2023

Joób Rhodé, a szerkesztő nevében is nagy szeretettel köszöntök minden kedves hallgatót! Ez itt a Hit Rádió és benne a Középpont. A mikrofonnál Fekete Rita. Nagy szeretettel köszöntöm kedves vendégünket, Demeter Szilárdot, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatóját, miniszteri biztost, rockzenészt.

Jó napot kívánok!

Jó napot kívánok! Üdvözlöm a kedves hallgatókat és nézőket!

Így van, néznek is bennünket majd a YouTube-on. A woke-mozgalom természetéről, a woke-kultúráról beszélgetünk Demeter Szilárddal, de engedjen meg előtte egy személyesebb jellegű kérdést! Az Ön kijelentéseivel kapcsolatban nagyon sokszor merülnek fel kritikák. Bizonyos ügyek mentén sarkosan fogalmaz. Egyfajta lázadás éppen ez ellen a polkorrektség ellen, amikor nem lehet kimondani bizonyos dolgokat?

Akár így is lehet értelmezni, igen. Szeretek kimondani dolgokat, szeretek egyenesen beszélni. Szeretném megspórolni azt a konferenciasorozatot, aminek a végén soha nem születik semmi érdemi döntés. Az értelmiség szeret konferenciázni: összeülnek, beszélgetnek, és akkor megint összeülnek és megint beszélgetnek. Én nem azért lettem főigazgató és miniszteri biztos, hogy konferencián üldögéljek és beszélgessek, hanem szeretnék tenni valamit a magyar kultúra érdekében. Ennek a legrövidebb útja az egyenes beszéd. A szólásszabadság kereteit úgy lehet visszatolni a helyükre, hogy az ember nem nagyon figyel arra, hogy polkorrekten fogalmazzon. Ez is egy értelmezési lehetőség, de nem tudatos részemről.

Vannak meghökkentő kijelentései. Egyet-kettőt hadd olvassak fel. Például a funkcionális analfabéta újságírókról volt egy interjúban szó, aztán éhenkórász költőkről, írókról. Ez sokkolja a közönséget, nem? Nem tapasztalja ezt?

De ez jó, mert akkor beszélnek róla, és a problémát be tudom vinni az ebédlőasztalok mellé! A politikának nagyjából ez a lényege: az a probléma, amit szeretnék megoldani, azt meg kell érteni. Először meg kell mutatni magát a problémát, és aztán be kell tudni vinni a közbeszédbe. Dolgozhatok én napestig, ha magát az eredményt nem tudom tálalni, vagy nem tudom napvilágra hozni. Ezek pedig tények: vannak funkcionálisan analfabéta újságírók. Ezt rengeteg interjúval, rengeteg cikkel alá tudom támasztani – egész egyszerűen olyan újságírók vagy önmagukat újságíróknak nevező médiamunkások dolgoznak a magyar médiában, akik nem értik a magyar nyelven leírt mondatokat. Vagy nem akarják érteni, ez esetben politikai újságírásról beszélünk, ezt értem.Vagy tényleg nem értik. Egész egyszerűen megváltozott a médiatér. Aztán meg a éhenkórász írók, költők… ez bevett toposz. Valamiért úgy gondoljuk, hogy egy költő akkor fog jó verset írni, ha az alázat peremén van. Az éhhalál nem múzsa, tehát nem attól jó költő valaki, mert éhen hal, hanem attól jó költő, mert tehetséges. De beszorultunk ebbe a szerepbe, és azt látom, hogy a magyar aktív alkotók jelentős része alanyi jogon elvárja a társadalomtól, hogy őket fenntartsák, mert ők költők. Ők maguk erősítik tehát ezt a sztereotípiát. Én nem nagyon látom értelmét annak, hogy alanyi jogon finanszírozzuk a magyar irodalmat, teljesítményelvben viszont igen.

Az elmondható Önről, hogy afféle konfrontatív személy? Vagy szereti ezeket a helyzeteket? Nem nyomasztja, amikor másnap szétszedi a sajtó?

Egyáltalán nem. Ha tudom, hogy igazam van, vagy legalábbis az a meggyőződésem, hogy igazam van, akkor azt várom, hogy mikor jön egy racionális ellenérv, amivel én vitába tudnék szállni. Hiszen a nyugati kultúra, és mindjárt átkötök a woke-ra, éppen erről szól az elmúlt kétezer vagy kétezer-ötszáz évben, amióta Platón megtette ezt az antropocentrikus fordulatot. Nem a főzésről, nem a természetről beszélünk, hanem az emberről a természetben. Elkezdték szétszedni ezt az egész gondolati, akkor még szerves, mitologikus egészet filozófiává. A logoszból logikát csináltak. Ahogyan Martin Heidegger megfogalmazta: van közös premisszánk, tehát valamiben azért értünk egyet, hogy a vitánk értelmes legyen. Elkezdünk vitatkozni, és addig vitatkozunk, amíg valamiféle konszenzusra nem jutunk. Ez volt a nyugati kultúra felhajtóereje, ez vitte előre az európai kultúrát. Ettől lett az európai kultúra terraformáló erő. Ha megnézzük, az egész világot átformálta Európa vagy a nyugati kultúra, vagy legalábbis megpróbálta átformálni, több-kevesebb sikerrel. Erről mondunk most le. Erről a racionális vitáról, a vitakultúráról, az érvek ütköztetéséről kezdünk lemondani. Mikor tételmondatokat jelentünk ki, és nem érdekel, hogy a másiknak esetleg igaza lehet. Mindig várom, hogy valaki megcáfoljon. Nem vagyok meggyőződve, hogy mindig nekem van igazam. Arról viszont meg vagyok győződve, hogy mindig igazat mondok. Csak arról nem vagyok meggyőződve, hogy mindig nekem van igazam – de ha nincs cáfolat, csak gyalázkodás, az bizony nem érv, azzal nem tudok mit kezdeni. Így aztán ezeket figyelembe se veszem.

A kritikusok nem szokták önt megkeresni, hogy na akkor vitázzunk és vitassuk meg ezt vagy azt a kérdést?

Nem nagyon. A szakma részéről nem igazán találok olyan típusú partnert, akivel ezeket a kérdéseket meg tudnám vitatni. Valószínűleg azért nem, mert én minden ilyen sarkos kijelentésem előtt már végigbeszélem az általam nagyra becsült szakmai képviselőkkel az adott problémákat. Amint azonosítunk egy problémát, az első dolgom, hogy megkeressem a leginkább hozzáértő személyeket, függetlenül attól, hogy pártpolitikailag melyik oldalon állnak vagy világnézetileg mit gondolnak a világról. Beazonosítom, hogy ki az, aki a legérdemibb módon hozzá tud szólni. Ő is végigbeszéli az emberekkel, hogy ők miként látják a megoldási lehetőségeket, szerintük mit kell tenni annak érdekében, hogy ezt megváltoztassuk. Aztán megpróbálok ebből egy konszenzusos álláspontot kicsiholni, ami vagy sikerül, vagy nem. Ezek után benyomom a nyilvánosság terébe, tehát elmondom, hogy ez lesz. Általában leírom, így előre lehet tudni, hogy mit fogok csinálni, és aztán elkezdődik a gyalázkodás. Azt látom, hogy ilyenkor hirtelen aztán senki nem védi meg a korábbi álláspontját. Azt már többször megéltem, hogy nyilvánosan szidnak, aztán felhívnak telefonon, vagy ha találkozunk, akkor informálisan azt mondják, hogy tök jó, amit csinálsz, csináld tovább, hajrá. Nekem el kellett mondanom ezt, tiltakoznom kellett, mert ha nem, az enyéim megesznek, de tudd, hogy veled vagyok!

Akkor már helyben vagyunk, ha itt a viták hiányáról is beszélünk, mert a woke-ra ez ugyancsak jellemző. De egy kicsit visszalépek. Ön hogyan fogalmazná meg a woke-kultúrának a lényegét, természetét?

Három nagyobb forrása van a nagy ébredéskultúrának. Az egyik a '68-asok generációja. Ezt mi kezdtük el, legalábbis Európában. Herbert Marcusel 1965-ben írt a represszív toleranciáról. Ez picit olyan egyébként, mint a tűrt, tiltott, támogatott aczéli hármas. Azt mondja Marcuse, hogy a baloldalt teljes mértékben tolerálni kell, a jobboldalt, ami a fennálló rend védelmezője, teljes mértékben intolerálni kell. Tehát a tolerancia a jobboldalra nem terjed ki. Nagyjából, nagyon leegyszerűsítve, ez a lényege. Ez a represszív tolerancia: a tolerancia harcosai vagy hírharcosai a velük szemben álló vagy az övétől különböző nézetekkel szemben intoleránsak. Ezáltal egyébként a tolerancia fogalmát üresítik ki… Ez aztán szép lassan átszivárgott Amerikába. Ott az egyetemeken kezdődött el ez a woke-őrület. Ott kezdte ez ’68-as kultúrmarxista eszmeiség berágni magát az egyetemi közegbe. Az ideológia találkozott a fajiegyenlőség-küzdelemmel, tehát az elnyomott feketék, elnyomott latinok, elnyomott ázsiaiak, a fehér felsőbbrendűség mozgalmával. A harmadik, ami ehhez csatlakozott, a teljes idiotizmus csúcsa, ez a cancel culture, a safe space-ek. Tehát hogy egész egyszerűen azt mondjuk, hogy zárójelezni vagy egyenesen törölni kell a kultúrából bizonyos, a fehér felsőbbrendűséget demonstráló vagy bizonyító kulturális termékeket. Azaz egész kultúrákat kell törölni. Másfelől pedig nem bánthatnak meg, az én érzékenységemre mindenkinek figyelemmel kell lennie. De mindenkinek van valamifajta érzékenysége, és így máris eljutottunk a süketek párbeszédéig, tehát olyan párhuzamos kis buborékokig, ahol már nincs átjárás, nincs értelmes beszéd. Hiszen nem tudom, hogy a következő mondatommal Önnek melyik érzékenységét sértem meg. Egész egyszerűen az értelmes diskurzusnak, az értelmes disputának a lehetősége tűnt el, illetve az identitásunk különböző elemeit, sarkalatos elemeit kezdték ki ezzel a kultúrával. Kikezdte a család fogalmát, kikezdte a biológiai tények egész világát… Hogy férfi és nő, ez ma már tudományosan tarthatatlan megállapítás. Hogy léteznek férfiak és nők, ez már sértés. Miközben biológiailag igen, tudományosan szemlélve ezt a kérdést, igenis léteznek férfiak és nők, ezeket nem lehet elhazudni vagy felülírni a társadalmi nemek konstrukciójával. És elkövettük azt az ordas hibát, hogy a gyerekkori érzékenységeket, amelyek okkal vagy ok nélkül, joggal vagy jogtalanul, de érzékenységek, visszavetítettük korábbi korok beszédmódjára. Ma nem szabad niggerezni, mert az sértő, az afroamerikaiak számára. Van azonban a Mark Twain nevű zseniális író, aki a Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjai regényében viszont niggerezik, merthogy az volt a beszédmód. A fenti logika szerint az a megoldás, hogy Mark Twain művéből a nigger szót ki kell törölni, ez a cancel culture. Helyettesíteni kell, de ezáltal meghamisítom a teljes Mark Twain-i életművet, szóval abszurd ez az egész.

Ennek pedig egy továbbfejlesztett változata, amikor azt mondjuk, hogy Mark Twain rasszista?

Biztos előkerül ez a vád is, vagy már biztos, hogy előkerült, és majd jól ledöntik a szobrát. Annyira nem követem, egy darabig szórakoztató, aztán riasztó, és az ember úgy dönt, hogy inkább visszamenekül a saját kultúrkörébe, és Mikszáth Kálmánt olvassa… Aki szintén egyébként simán rasszistának bélyegezhető, ha lefordítjuk a Kárpát-medencei viszonyokra ezt a beszédmódot – és biztosak lehetünk benne, hogy le is fogják fordítani. Azt próbálom két éve megírni különböző publicisztikákban, hogy ne gondoljuk, hogy ez távoli probléma! Mi azt gondoljuk, hogy mivel nálunk nem volt rabszolgatartás, nekünk nem voltak gyarmataink Afrikában, jelentős számú fekete bőrű lakosság sincs, ezért minket ez a kérdés nem fog érinteni. Pedig fog. A woke-őrület azért veszélyes, mert mindig talál áldozati csoportokat. Mindig van egy olyan kisebbség, aki be tud állni az áldozati szerepbe, és az áldozati kultúrát nagyon erőteljesen tudja propagálni. Onnan kezdve már megvan a módszertana ennek az egész mozgalomnak, és lehet tudni, hogy lépésről lépésre mi fog következni. Elkezdik elvenni a saját szavainkat, mi meg nem fogunk tudni fogalmazni. A férfi és a nő különbségtétel kapcsán például lassan már ott tartunk, hogy ha egy nőre azt mondom, hogy nő, akkor az sértés. Meg kell kérdeznem, hogy ő hogy gondol önmagára, és csak úgy szabad hozzá viszonyulnom. Ha megnézzük a nyugati kultúrát, visszamenőleg több ezer évre, a szerelemről szól, a halálról, a férfi és a nő viszonyáról. Az utódlás, a halhatatlanság, a halandóság kérdéséről. Ezek a mi kulturális identitásunk alapelemei. Ha ezeket kivesszük, mi marad nekünk? Egyszerűen múlt és identitás nélküli emberekké fogunk válni, akiknek azután bármi legyúrható a torkán. Ha nem tudom, ki vagyok, honnan jövök, hová tartok, akkor bárhol jól érezhetem magam, vagy bárhol rosszul érezhetem magam. Bármi jó lehet, ez a bárhol szabadsága meg a valahol szabadsága közti nagyon-nagyon fontos különbség! Akkor egyszerűen eloldanak a szülőföldemtől, eloldanak a nemzeti keretektől, eloldanak a saját kultúrámtól. Tulajdonságok nélküli emberekként pedig gyurmázhatókká, idomíthatókká válunk.

Mit gondol, hogy itt  kulturális háború vagy  politikai küzdelem zajlik a kultúráért?

Ha a kultúrharc fogalmának van értelme, akkor ez lenne az. Az identitáspolitikai állításokkal nem lehet vitatkozni, márpedig ezek képződményeiből táplálkozik a woke. Ha Ön azt állítja, hogy Ön a természettudományi lexikon hetedik kötete – és joga van hozzá –, akkor én ezt nem vitathatom. Tehát nem mondhatom, hogy nem vagy a természettudományi lexikon hetedik kötete, hiszen látom, hogy nem az vagy! Ha joga van hozzá, és úgy gondoljuk, hogy joga van hozzá, és én ezt kétségbe vonom, akkor nem egy állítást vonok kétségbe, hanem az egzisztenciáját vonom kétségbe. Tehát megszüntetem Önt. Egzisztenciálisan zárójelbe teszem a létét. Ez nem egy vitaképes pozíció. Nem is olyan rég, tíz évvel ezelőtt az ilyen típusú állításokat tevő embereket a széles társadalmi konszenzus mentén – vagy mellett – bolondokházába csukták. Azt mondták, hogy te bolond vagy, őrült vagy, nem tartozol a normalitás világába. És ebben mindenki egyetértett. Tehát ha én kiálltam és azt mondtam, hogy én vagyok a természettudományi lexikon hetedik kötete, vagy én vagyok Napóleon – ez a másik klasszikus példa –, akkor az emberek azt mondták, hogy na, ez megőrült. Valaki vigye be, doktorok, nyugtassátok le, gumiszoba, és így tovább, és ebben mindenki egyetértett, ez volt a társadalmilag helyes cselekedet. Ma teljesen komoly hírportálok mindenfajta irónia nélkül lehozzák azokat a híreket, amiben egy hölgy azt állítja, hogy ő szerelmes a csillárjába, de egy másik csillárral bujkálva megcsalja a csillárját, vagy ugyanezek a hírportálok halálkomolyan közlik, hogy van egy lány, aki kutyának képzeli magát, és lehet sétáltatni, és a barátját ez nem zavarja. Az őrület létjogosultságot nyert. De hogyha nem tudunk különbséget tenni az őrület és a normalitás között, akkor minden őrületté válik.

Ez nagyon szélsőséges individualizmus, vagy a szubjektív értelmezésnek egy nagyon szélsőséges kategóriája, poszthumanizmusnak hívják. A felvilágosodás óta legalábbis mi a nyugati kultúrán belül úgy gondoltuk, hogy beléptünk a teremtő helyére. Addig volt egy teremtő Isten, aki megalkotta a világot, nem tökéletes, de tökéletesíthető. Én legalábbis katolikusként ezt tanultam, hogy a tökéletes világ, a mennyek királysága az nem e világról való, az majd az utolsó ítélet után fog eljönni, de addig is nekünk törekedni kell a jóra. Tehát a tökéletlenségünkben törekednünk kell jobbá tenni ezt a világot. Ez az, ami a keresztény kultúra lényegét képezi. Aztán jött a felvilágosodás és a teremtő Isten helyére belépett a racionális ego, vagyis az ember egy ilyen alter Deus-ként, egy másik istenként kezdett el viselkedni. Úgy gondolta, nincs szükségünk most már transzcendenciára, nincs szükségünk isteni ítéletre, nincs szükségünk isteni sugallatokra. Az ész a vallás, az majd mindent megold,  tudományosan, racionálisan minden megoldható. Ebből lett aztán a XX. század nagy traumája, mikor az auschwitzi haláltáborokat mérnöki precizitással kitalálták és megvalósították – tehát a tudományos szemlélet rosszra is használható, és rosszra is használták. Erről egyébként Hanna Arendt tudott nagyon elgondolkodtatóan írni a gonosz kapcsán. A ráció diadalmenete ott, akkor megbicsaklott… amikor elkezdtük saját embertársaink tömeges pusztítására használni, tulajdonképpen saját magunk ellen fordítottuk.

A globális felmelegedés kérdése megint csak arról szól filozófiailag, hogy kezdünk ráébredni, hogy az emberi ész véges, tehát nem tudunk számolni az összes lehetséges következménnyel, arra csak az Isten képes. Így aztán minden döntésünknek lehetnek olyan következményei, amelyeket egyébként nem szándékoltunk, tehát nem szándék volt a következmény, mégis visszaüthet a saját életünkre.

A keresztény környezettudatosság egész egyszerűen arról szól, hogy felismerem, hogy én is teremtett lény vagyok, és visszalépek a teremtett létbe, mint csak része vagy gazdája vagy jó pásztora ennek a bizonyos teremtett világnak. De egyesek úgy döntöttek, hogy ezt az egész antropocentrikus világképet úgy fogjuk dekonstruálni, lebontani, hogy kivesszük belőle az embert, túllépünk az emberen. Most már nem az ember a fontos, az, amit mi a nyugati világban személyként ismertünk, hanem valami olyan- biomassza felé tolnak, aminek mindenfajta nyúlványai lehetnek. Kiegészítő virtuális valóságtól elkezdve a különböző protézisekig, egy csomó mindennel kiegészíthetjük, de nem tökéletesítjük, hanem lebontjuk ezáltal az embert. Egyszerűen betolnak egy fogyasztói pozícióba, és ráadásul ezt is megpróbálják úgy limitálni, kicsit ökoterrorista módon, hogy az ember jogait szembeállítják az állatok jogaival. Igen, egy-két lépés és elérkezünk a füvek jogaiig. Szabó Tímea képviselő asszony most már fákhoz láncolja magát, és a fák jogairól beszél. Persze, nem a környezetpusztítás mellé szeretnék állni, csak a jogszaporítás abszurditását próbálom érzékeltetni. Nem adok rá egy-két évet és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából ki fogják venni az emberi szót. Lesz majd egy univerzális jogok nyilatkozata, ahol a bálnák jogaitól a cserebogarak jogain át mindenkinek joga lesz mindenhez.

Említette még a beszélgetés elején a kultúrmarxizmus kifejezést. Sokan vitatkoznak azzal, hogy az, amit most látunk, akár a cancel culture, akár a woke-mozgalom hatásai neomarxisták-e.

Ők állítják magukról. Ez nem vitakérdés, ők pozicionálják így magukat. Ők állítják magukról, hogy az eredeti Marxot ismerik. Az a marxizmus, amit mi megéltünk ’45 és ’90 között, az az amit mi kommunista diktatúrának hívunk, de ma már nem szabad úgy hívni. Azt nem tudom, hogy kell hívni, de az Új Múlt Kft. elkezdett dolgozni, és szépen átírjuk a saját múltunkat is. Az, amire mi emlékszünk, egy félreértett marxizmus, az igazi marxizmus az, amit ezek az újmarxisták csinálnak, tehát ők definiálják magukat újmarxistaként. Közép- és Kelet-Európában ez kevésbé hangzik szexin, tehát itt nem szívesen mondják saját magukra, épp ezért. De ha megnézzük a balos főideológusoknak a különböző publicisztikáit, ők büszkén utalnak vissza a marxizmusra. Ők az igazi Marxot olvassák, és az igazi marxi gondolatokat próbálják a XXI. századi létmódra applikálni. Tehát ez a kultúrmarxizmus.

Marxnál megtalálhatóak ezek az elemek?

Marx olyan gondolkodó volt, akinek a gondolati elemei közül elég sokat be lehet építeni, és elég sokan építkeznek is rá. Nyilván egy kicsit szelektív módon teszik, a saját ideológiájuk megtámasztására, de hát ilyen filozófusunk rengeteg van. Ha jól beleásunk a különböző ideológiákba, és van némi filozófiatörténeti ismeretünk, rájövünk, hogy Platón is beszélt ezekről a kérdésekről vagy Szent Ágoston is. Tehát a filozófia történeti gyökereit meg lehet találni, kérdés, ki az, akit zászlóra érdemes és kell tűzni. Ma rengeteg olyan szöveg van, ami egyébként a Martin Heidegger-i gondolatvilágban gyökerezik, onnan táplálkozik, csak Martin Heidegger nevét nem mondjuk ki, mert náci volt. Ő hirtelen zárójelbe került és nem beszélünk róla, miközben tőle lopjuk a gondolataink egy részét. A másik ilyen Lukács György, akinek szintén elég nagy hatása volt. Őróla meg Közép- és Kelet-Európában nem szívesen beszélnek, mégiscsak kommunista népbiztosként működött, tehát aktívan hozzájárult saját nemzettársai halálához, ezért felelősséget kell neki idézőjelben vállalnia, mi mindenesetre nem szívesen hivatkozzuk őt.

Ennek a woke-kultúrának melyek a főbb tézisei? Most beszéltünk arról, hogy a faji megkülönböztetéshez univerzalista módon közelítenek, bizonyos szavak már nem is használhatók… Melyek még azok a területek – és itt akár a genderkérdés is szóba jöhet –, amelyekre a woke megpróbál ráépülni, és megpróbálja megváltoztatni a gondolkodásunkat és a beszédünkett is?

A BLM mozgalom mostanában a leglátványosabb és leghangosabb terepe a faji megkülönböztetés elleni harcnak. Az, hogy rabszolgákat hurcoltak el Afrikából, és több száz évig rabszolgasorban tartották a fekete bőrű amerikaiakat, történelmi tény, senki nem akarja vitatni. Az a kérdés, hogy ezért ki a felelős. Felelős lehet-e a teljes fehér nyugati kultúra, tehát mindenki, aki fehér bőrű? Ha igen, akkor mennyiben felelősek azok a fekete fajtársaik, akik Afrikában rabszolgakereskedőként eladták a saját fajtársaikat? Az afrikai rabszolgakereskedelem a partokon bonyolódott, odáig el kellett vinni a rabszolgának felkínált fekete bőrű afrikaiakat. Azt meg mind feketék csinálták, generációkon keresztül. Jól tejelő biznisz volt annak idején rabszolgákkal kereskedni. Nem fehér emberek mentek be karavánokkal Afrika belső részeibe és rabolták el a törzseket, a feketék, az ő felelősségüket is fel kellene vetni. Ha ez nem vetődhet fel, akkor az univerzalizmus, a fehér bőrű emberek egészére sem lehet érvényes. Mi közünk nekünk Magyarországon a portugál rabszolgakereskedőkhöz? Van-e olyan közös múltunk, van-e olyan közös kollektív identitásunk, ami miatt az ő bűnüeikért mi felelősséget kellene, hogy vállaljunk? Ez bizonyos méretek fölött már nem működik. Ami miatt mi felelősséget tudunk vállalni, az mondjuk az elődeink által elkövetett bűnök, tehát a kommunizmus diktatúrája alatt vagy a náci diktatúra alatt, vagy még korábban elkövetett bűnök. Amit a mi elődeink követtek el, azért mi bocsánatot kérhetünk. Az, hogy Lipót belga király mit csinált Kongóban, ahhoz nekünk semmi közünk nincs. Ezt az áldozat-elkövető pozicionálást megpróbáljuk végiggondolni, ha nem is elfogadni. Ha ezt nem vezetjük le, akkor az elméletből az fog következni, hogy a keresztény fehér felsőbbrendű férfi ma a létező legbűnösebb lény, még csak nem is személy az ő szemükben… Tehát azáltal, hogy az én kisfiam megszületett fehérként, megkereszteljük férfiként, legalábbis úgy nevelem, csupán ezáltal ő már a legbűnösebb lények egyike a világon. Számomra apaként is elfogadhatatlan ez, meg a saját személyemet tekintve is az. Ez a probléma egyik része. A másik része a BLM-mozgalom és a cancel culture összefonódása.

Én elfogadom azt, hogy az afroamerikai kultúra értékes. Rockzenész vagyok, imádom a bluest. Olyan számokat játszunk a bandámmal, amit baromi jó afroamerikai zenészek írtak. Nagyon jó hallgatni, tényleg szeretem azt a kultúrát, de ez nem jelenti azt, hogy a sajátomról le kell mondanom azért, hogy azt élvezhessem. A kettő nem zárja ki egymást. Amikor az Európai Unió jelmondatát megalkották, hogy egység a sokszínűségben, a kulturális sokszínűséget tartották szem előtt, és úgy gondolták, hogy a kulturális sokszínűség termékeny egymásra hatása jó. Most ezt kezdjük el kivágni, tehát jött ez a liberálfasiszta ideológia.

Ők majd megmondják, hogy mi a jó és mi a nem, és kezd homonimmá válni az egész kultúra, amely nyelvi szegénységben, gondolatszegénységben, gondolatrendőrség általi szabadságszegénységben fogan. Magyarán rabságban fogan. Egyre kevesebb a szabadságunk, és ez nekik sem lesz jó. A BLM-mozgalom számára sem lesz jó, hiszen, és akkor itt jön a harmadik rész, az ő kultúrájuk, ugye, és ezt mindig el is mondják egyébként, egy kicsit integratív kultúra. Hoztak magukkal hagyományokat Afrikából, de mindent beépítettek, amit láttak az adott környezetben. És az a zene, amit ők most sajátjuknak éreznek, az bizony különböző európai gyökérzetből is táplálkozik. Tehát nem egy natív, nem tudom, szubszaharai törzszenéből táplálkozik, hanem ott, Amerikában alakult ki. Az ő közvetlen kulturális reakciójuk volt az őket körülvevő valóságra, és ez jó dolog. Tehát azt kellene megérteniük a BLM-eseknek is, meg az összes ilyen cancelesnek, hogy ha elkezdik kinyírni azt a kultúrát, ami kétezer éven keresztül formálta a világot, azáltal saját magukat öngyilkolják meg. Ott fognak maradni légüres térben, és nem lesz szavuk sem.

A BLM-kultúra angolul, amerikai angolul szólal meg. Nem törzsi nyelveken, hanem a fehér ember szavaival, a nyelv ebből a szempontból befolyásolja a gondolkodást. Nem véletlenül kezdenek el kitiltani bizonyos szavakat... Amilyen szavakat használunk, ahogyan gondolkodunk, az a valóság-értelmezésünkből táplálkozik, az a keret. A nyelven túl nincs megértés, van matematikai megértés, meg zenei megértés, de az mind nyelven túli megértés.

És nyilván ez is a célja azzal, hogy bizonyos szavakat nem szabad használni, másképp kell használni, hogy a mi gyerekeink már ne úgy gondolkodjanak, mint hogy mi gondolkodtunk.

Mondok egy nagyon egyszerű példát. Ezt leírtam már többször, de nem árt sokszor elmondani. Ez a tolerancia szónak az eredeti értelme és a mai használt értelme közötti különbség. Tehát a tolerancia szót, amikor annak idején kitalálták John Locke-ék – a Levél a vallási türelemről meg egyéb szövegeiben van benne –, és elkezdték ezt kidolgozni, akkor a keresztény valláson belüli toleranciáról szólt a történet. Arról, hogy én elfogadom, hogy te mást gondolsz bizonyos dogmatikai kérdésekben, de nem helyeslem. Tehát én katolikusként nem helyeselhetem, amit a protestánsok gondolnak, hiszen dogmatikailag összeférhetetlen. Ugyanígy egy katolikus és egy unitárius nem érthet egyet dogmatikailag, hiszen az egyik szerint Jézus Isten fia volt, a másik szerint ő nem volt Isten fia, tehát dogmatikailag kizárja a kettő egymást. Nem helyeslem az unitárius vallást, de elfogadom, tehát eltűröm, hogy van. A tolerancia mai értelme az, hogy helyeslem is. Tehát abban a pillanatban, hogy elfogadtam, helyeselnem is kell. Nem értek egyet a Budapest Pride-dal, tehát nem értek egyet a homoszexuális felvonulással, de tolerálom. Elfogadom. Nekik erre van igényük, tőlem vonuljanak. Nekem éppen ne kelljen vonulnom, tehát, ha kötelező lesz, az gáz. De elfogadom őket, nem megyek oda, nem kiabálok, nem dobálom őket. Azt mondom, hogy engem nem érdekel, túl van az én ízléshatáromon, de ha nekik erre szükségük van, csinálják. Ezt jelenti a tolerancia az én értelmezésemben. A multik értelmezésében ma már azt jelenti a tolerancia, hogyha Budapest Pride van, és multiknál dolgozom, kötelező módon „helyesen” kell viszonyulniuk a Budapest Pride-hoz. Tehát ki kell tenni a szivárványos csuprokat, abból kell inni a kávét. Látványosan ki kell állni a homoszexuálisok jogai mellett. De egyszerűen nem ez az értelme a tolerancia szónak. Eredetileg nem erre találtuk ki. Nem így használtuk több száz éven keresztül. Most megváltoztatják a szavaink értelmét, aminek meg nem tudják megváltoztatni az értelmét, azt letiltják, és ezáltal teljesen átformálják a gondolkodásunkat.

Én már láttam, sajnos, hogy két generáció nem találta egymással a közös hangot, a nagymama és az unoka nem tudott egymással beszélni. Ezt asszimilációnak hívták Erdélyben, Romániában. A nagymama még magyar volt, az unokája már román, nem tudott magyarul, és egész egyszerűen nem tudtak beszélgetni. Tehát a nagymamának és az unokának nem volt közös nyelve, amin beszélgessenek. Ha ezt átfordítom kulturális identitásra és értékkészletre, akkor el fogunk jutni oda, ha ez az agymosás sikeres lesz, hogy én a saját unokámmal nem fogok tudni beszélgetni. Mindketten magyarul fogunk beszélni, remélem, de nem fogunk tudni, mert nem lesz közös nyelvünk, nem fogjuk érteni egymást.

Mert mást értünk a szavak alatt.

Igen.

Ennek az újfajta toleranciának a következő lépése, hogy nem szabad kimondani a véleményünket bizonyos dolgokról. Tehát akár most itt, ha már a Pride-ot említette, akkor akár például a homoszexualitásról szóló keresztény véleményt. Hogy mit gondolunk mi keresztényként erről a cselekedetről. Ezt már nem lehet kimondani bizonyos államokban, és ezt az is bizonyítja

– gondolom, Ön is találkozott a hírrel –, hogy Finnországban bíróság elé állítottak egy volt miniszter asszonyt amiatt, mert olyan Twitter-bejegyzést osztott meg, amiben Pál apostol szavai voltak olvashatók. Ez az abszurditás tetőfoka, amikor a saját kulturális bázisunk – a Szent Biblia – idézhetetlen. Nem idézhetünk belőle, miközben az ő gondolkodásukat is nagyban befolyásolja. A keresztény kultúrából eredeztethetőek az egyenlőséggel kapcsolatos politikai eszméink is. Másfelől pedig ugyanezek az emberek tömegesen importálnak Közel-Keletről olyan muszlimokat, akiknek sokkal durvább a viszonyulásuk mondjuk a homoszexuálisokhoz vagy akár a zsidókhoz.

A tolerancia szó eredeti értelmében, tehát hogy nem szereti, nem helyes, de elfogadja, hogy létezik ilyen párkapcsolat, és 18 év fölött nem foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy ki kivel bújik ágyba, mert ez magánügy, nem ránk tartozik. Sikerült nagy nehezen túl lennünk ezen az egész traumán, a zsidó-keresztény szembenállás traumáján, miközben tömegeket importálunk olyanokat, akik antiszemiták, és hát a homoszexualitást elég keményen büntetik.

Kettős mércében látja az ellentmondás lényegét?

Igen, és erre rá fog menni Európa. Ez egy nagyon erős vallási identitású közösség, amely illegálisan vagy legálisan, ez teljesen lényegtelen ebből a szempontból,  most épp beáramlik.. A muszlimoknál, és ez nem értékítélet akar lenni, az isteni törvénykezés felülírja a világi törvénykezést. Nekik nem kell elfogadniuk azokat a törvényeket, amelyek egy adott országhatáron belül érvényesek, ha azok ellentmondanak az isteni törvényeiknek.

De az is érdekes, hogy Európában igazából a migránshelyzetről sem szabad őszintén beszélni, tehát magát ezt az egész témát, amiről mi beszélünk, azokban az államokban, ahol ez nagyon súlyos kérdés és nagy probléma, ott erről ilyen nyíltan nem biztos, hogy meg lehet nyilvánulni.

Mert rögtön fasisztázzák az embert, meg intoleránsnak nevezik, meg rasszistának, miközben egész egyszerűen ez racionális kérdés. Kódolva van a konfliktus, a keresztény és az iszlám mindig konfliktusban állt egymással. Volt pár ezer évünk kipróbálni, nem tudunk békésen egymás mellett élni a muszlimokkal. Tehát az az állapot, amikor az oroszlán együtt legel a báránnyal, az valóban megvalósíthatatlan ezen a földön. Ráadásul, ahogy mondtam, nagyon erős identitású közösségről beszélünk. Ezzel szemben pedig itt van egy széteső identitású európai vagy nyugati kultúra, ahol egymás után lövik ki a tartóoszlopainkat. Az a kérdés, hogy ki fog kihez integrálódni, már eldőlt. Európa muszlimizálódni fog.

Engem a Facebookról akkor tiltottak le, amikor egy erre vonatkozó Kertész Imre-gondolatot osztottam meg. És a Facebook gondolatrendőrei szerint az egyetlen magyar Nobel-díjas írónk gondolatbűnt követett el vagy gyűlöletbeszéd vétségébe esett. Ezek tények, tehát ezek folyamatok, amire nekünk nem nagyon van más eszköztárunk, csak politikai. Ezért próbáltunk mi annak idején, azt hiszem egy vagy másfél évvel ezelőtt úgy érvelni, hogy ma a kultúra az politikai és, fordítva is. Az, hogy létezik Petőfi Irodalmi Múzeum, egy politikai állítás, és ma már nem természetes, nem magától értetődő. Mert ezáltal a mindenkori kormányzat azt mondja ki, hogy létezik olyan magyar nemzeti irodalmi örökség, amely megvédésre érdemes, amely gondozásra érdemes. Én a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójaként elsősorban a magyar irodalmi hagyatékért, örökségért vagyok felelős. Nem azért, mert úgy gondolom, hogy jobb lenne, mint a román vagy a szerb, vagy a távol-keleti, hanem mert ez a miénk, ez fontos. És azáltal fontos, hogy ez a mi örökségünk. Ez egy politikai álláspont.

Ugyanígy, amikor mi azt mondjuk – mi alatt most a Fideszt értem, vagyis a regnáló kormányzatot –, hogy számunkra a család a legfontosabb, ahol anya nő, apa férfi, ezek hardcore politikai állítások, miközben ténymegállapításnak hangzanak. Korábban, húsz évvel ezelőtt nem nagyon értettük volna, hogy miért kell ezt kimondani. Hát az evidencia! Ezek azonban ma már politikai mondatok, tehát ki kell mondani, ki kell állni értük. Értékelkötelezetten dolgozunk, és nekünk ezek az értékeink. Ha ezekhez az értékekhez nem ragaszkodunk, akkor minket vagy a muszlim bevándorló tömeg, vagy az a globális idiotizmus fog megenni, ami egyre inkább elképesztő profi marketinggel, de teret nyert.

Az összes kultúrafogyasztásunk nyolcvan százeléka jelen pillanatban áttvedőtt az online térbe. A pandémia erre még rátett egy lapáttal. Online fogyasztjuk a kulturális tartalmakat. Ma már nem tudok egy olyan sorozatot megnézni, bármelyik globális szolgáltató platformján, hogy ne legyen benne ez az idézőjeles érzékenyítés. Én nem néztem soha, nem tudom miért, de a Szex és New York új évadával kapcsolatban az egyik munkatársnőm bejött felháborodva, hogy már nem tudja nézni, mert ott van benne már minden: a nemváltó gyerektől a húsz év házasság után leszbikussá váló főhősön keresztül nem tudom ki. Nem nagyon tudom beazonosítani a szereplőket, de indokolatlanul, dramaturgiailag indokolatlanul mindig bele van húzva ez a szál, és ezáltal átmossák az emberek agyát. El fogunk jutni odáig, hogy az, ami számunkra nem a normalitás része, válik a normalitássá. És mi, akik úgy gondoljuk, hogy ebben a hagyományos keresztény európai, nyugati, nemzeti kultúrában legalábbis jól érezzük magunkat, mi leszünk az abnormálisak.

A woke-kultúra talán a filmiparban a leginkább tettenérhető. Ez az, amit mindannyian látunk, az is, aki annyira nem néz utána a dolgoknak. Az irodalomban azért nem ennyire erőteljes, a nyelvi korlátok miatt nyilván nem tudunk annyi külföldi irodalmat fogyasztani. És talán a film felhívja a figyelmet arra, hogy ennek milyen veszélyei vannak. Önnek mi a véleménye, hogy a magyar irodalom is veszélyben lehet előbb-utóbb?

Így, hogy magyar irodalom, nem. Mindaddig, amíg van olyan szerző, aki magyarul ír, amíg magyar olvasó van az ő horizontján, és azt szeretné, hogy száz év múlva is magyarul olvassák az ő műveit, addig magyar irodalom lesz. Hogy mi a témája, az egy másik kérdés, tehát hogy konkrétan mire reagálnak éppen az adott írók. De ez az alkotói szabadság kérdéskörébe tartozik, tehát ebbe nem szoktam beleszólni, mindenki arról ír, amiről akar. Láttam olyan gyerekkönyvet, egyébként nem magyar szerzőtől, amelyben az a sztori, hogy rakoncátlankodik a kiscica, nem akarja megenni a tejet, és akkor apu és apa segítenek a kiscicát megitatni a tejjel, meg anyu és anya altatják a kisfiút. Az ilyen típusú érzékenyítés már teret hódított a gyerekirodalomban is.

Valószínűleg az irodalomban is lesznek ilyenek, de ezeket egymásnak írják a szerzők. A tömegkultúra és a szépirodalom vagy elit kultúra között az a különbség, hogy a tömegkultúrának rettenetesen professzionális a marketingkészlete. Azt hallgatod, ami jön, a könnyebb ellenállás irányába megy. Azt nézed, amit a szemed elé raknak, ha meg tudják jó feszesre húzni a dramaturgiákat, neked mindegy, hogy most egy leszbikus szuperhős van ott, vagy nem. Hiszen a szuperhőst akarod látni. Ezt az átlagfogyasztó szempontjából mondom.

A szépirodalom ebből a szempontból igényesebb olvasót feltételez, agymunka. Olvasni eleve agymunka. Össze kell rakni a fogalmat, a szavakat, össze kell olvasni a betűket, majd fogalmilag valahogy meg kell tudnom érteni, hogy miről beszél a szöveg, ezért ott ennyire direkt módon nem tud működni a marketing. Onnan tudjuk, hogy ezt is kipróbáltuk a kommunista időkben, úgy hívták, hogy agitprop. Tehát volt, hogy agitációs propagandát kellett írni. Vagy a vezér születésnapjára, vagy a hőstermelő parasztról, vagy a becsületes munkásemberről, a korunk hőséről, és így tovább. Mindenki megírta az agitprop darabjait, és ma már nem beszélünk róla, mert egész egyszerűen nem működtek. Tehát az agitpropnak nincs irodalmi értéke, ki fog hullni, vagy már ki is hullt az idő rostáján. Úgyhogy ebből a szempontból én nem félek attól, hogy az irodalomba is masszívan betüremkedne ez az egész. Merthogy az olvasók azért a saját realitásukban élnek. Tehát az, hogy nagyvárosban van egy bizonyos életmód, amire azt gondoljuk, hogy az a trendi, és az a mainstream, ez a progresszív, az bármelyik másik nagyvárosban is így van. Én ezt szoktam Starbucks-kultúrának hívni. De ez egy nagyon vékony réteg életmódja.

Az emberek többsége, hogy is mondjam, a saját valóságában él, legyen az egy VIII. kerületi panel, egy vidéki város vagy akár egy zsákfalu. Ott van a saját valósága, ahol azzal szembesül, hogy a tetteinek vannak következményei. Egy következményekkel terhelt világban él. Nem megyek be melózni, nem lesz fizetés, nem lesz fizetés, nem tudom kifizetni a rezsit, levágják a villanyt, otthagy az asszony. Nem alkalmas időben vetettem a búzát, nem lesz búza belőle. Vannak következmények. Ahol lattét isznak a Starbucksban, ott nincs következmény. Ott el lehet ezt az egész jóemberkedő ideológiát játszani, mert teljesen mindegy. Két hét múlva majd találnak egy újabb áldozati csoportot, amely mellé odaállnak jóemberkedni. És elvannak a különböző ösztöndíjrendszerekkel, egyetemi, akadémiai műhelyek által támogatva, vagy egyenesen egzisztenciálisan fenntartva. A valóság azonban nem így működik. És az igazi író nem a másik írónak ír.

Mostanában az a baj, hogy kortárs irodalom jelentős része a másik írónak meg a szakmának szól. Az igazi író az igazi olvasónak ír, tehát azt szeretné, hogy minél többen vegyék meg a könyvét. Az író is hiú, azt szeretné, hogy sztáríró legyen, őt olvassák, és így tovább, el kell találnia az olvasóját. Azt az olvasót, aki a saját valóságában él.

De ez egy picit ijesztő is egyébként. Mert ahogy látjuk az egyre fiatalabb generációkat felnőni, egyre inkább az a tendencia, hogy kevesebbet olvasnak, és többet használják az online világot, több időt töltenek az online térben. Márpedig ott előkészített eledeleket kapnak, és az az eledel attól függ, hogy aki azt csinálja, az milyen ideológiával bír.

És még nehezebb korszak következik. Nagy kiadói konszernek vezetőivel beszélgettem az elmúlt hetekben. Van most a gyerekkönyveknek egy nagyon erős konjunktúrája, rengeteg gyerekkönyv fogy. Azért, mert a szülők a Harry Potterrel még könyvben találkoztak, volt még egy nagy könyvélményük. Harry Potter, hét kötet, végig kellett rágni, az könyvtárként is látványos, megszokták. De a gyerekeik generációjának nincs könyvélménye, ők nem találkoztak élményszerűen a híres könyvtermékkel. Ez most csúnya szó, de könyvtárggyal nem találkoztak, és az online világ valóban beszippantja őket.

A könyvkultúra számára jön egy kissé ínségesebb időszak, amin kell tudnunk nekünk valami fogást találni, segítenünk kell ebben. Másfelől pedig az online világ arrafelé halad. Nem véletlenül nevezték át a Facebookot Metává: egyfajta metaverzumként a virtuális valóság be fogja zabálni, fel fogja zabálni a hétköznapi analóg offline valóságunkat is. És itt az a kérdés, hogy mit tudunk tenni ellene. Egyrészt meg kell erősíteni a valóságot, tehát az analóg vagy az offline élményátadást. Ki kell tudni mozdítani az embereket a képernyők elől, és azt kell tudni mondani, hogy ha odamész arra a helyszínre, ott kapsz egy olyan élményt, amit a képernyő előtt nem kapsz meg.

Nagy kihívás.

Igen, az. Másfelől pedig, ha már lesz ilyen, hogy Metaverzum, akkor az a kérdés, ki rendezi be. Mert ha nem mi rendezzük be, akkor onnan kezdve nem a saját életünket fogjuk élni a Metaverzumban. A digitalizálás, a kulturális örökségünknek az egészét kell tudnunk úgy feldolgozni és közzétenni, hogy a Metaverzumot be tudjuk rendezni a saját tárgyainkkal, a saját kulturális örökségünk digitalizált másaival. És ehhez többé-kevésbé minden adott. Készült is többféle stratégia. Én jelenleg a közgyűjtemény digitalizálási stratégiát próbálom tolni ebbe az irányba mint miniszteri biztos. Rendelkezésünkre állnak ezek a bizonyos tartalmak, csak a formátumot kell mindig eltalálni. Tehát én arra próbálom rávenni a velem együtt dolgozó kreatív embereket, hogy ne feszüljenek rá a formára, arra, hogy milyen típusú műsort csinálnak vagy milyen típusú kulturális hordozón mit próbálnak közvetíteni. A formátum az adott, az mindig megtalálható, az technika. Az, hogy mi itt ülünk, és podcastet vagy rádióadást veszünk fel, amiből majd podcast lesz, ez formátumkérdés, technikai jellegű probléma. Inkább az a fontos, hogy milyen tartalmat tudunk bevinni a technikai feltételek közé. Nekünk tartalmakat kell tudnunk gyártani. Olyan tartalmakat, olyan nyelven, amely 21. századi módon eléri a fiatalokat, eléri a kultúra iránt érdeklődőket. Nagyon szomorú statisztikáim vannak. Most a századvégesekkel kielemeztettem a kulturális adatbázist 12 és 21 év között, tehát hogy milyen típusú pályázatok voltak, hova mentek pénzek, milyen kulturális fogyasztás született, vagy érhető tetten az elmúlt szűk tíz évben. És hát lehangoló. Innen szép nyerni.

Hát reméljük, hogy nyernek! De még nem engedem el, ugyanis még van egy utolsó kérdésem. Egy interjúban azt mondta, hogy a szólás-, vélemény- és alkotásszabadság utolsó végvára a Fidesz. Az elején említette, hogy a woke-kultúrával kapcsolatban több publicisztikát írt. Mit gondol, hogyan lehet felvenni a harcot ezzel a fajta woke-kultúrával? A publicisztika elég, vagy van olyan politikai feladata vagy eszköztára, akár a jobboldali nemzeti kormányoknak, amit be tud még vetni?

Egyrészt mi vagyunk a szabadság őrei, maradjunk ennél. Amíg mi toleráljuk, tehát elfogadjuk, nem helyeseljük, de elfogadjuk, hogy mondjuk Tamás Gáspár Miklós nagynevű filozófus mást gondol a világról, mint mi, és ennek ő hangot is adhat, és semmifajta retorzió nem éri – sőt, én örömmel olvasom, azért merek rá hivatkozni – addig itt szabadságról beszélünk. Amikor ez már nem létezik, tehát amikor letiltjuk, letiltanak minket, nem mondhatjuk el a véleményünket, akkor már nincs gondolatszabadság, az egy halott világ.

A woke világa már önmagában, születésénél fogva magában hordozza a saját halálát. Nagyon rövid ideig fenntartható rendszer, és össze fog omlani épp azért, mert nem szabad. Diktatúra, és a diktatúrák összeomlanak. Erre gondoltam akkor, amikor azt mondtam, hogy a Fidesz vagy a nemzeti jobboldali kormányok az utolsó végvárai ennek a szabadságnak. Minket nem érdekel, hogy melyik színész, melyik rendező, melyik zenész mit alkot tartalmilag. Nem foglalkozunk az alkotásaival. Ha közvetlenül aktuálpolitikát végez, nyilván reagálok én is, de az már agitprop, az már nem művészet, ha politikai térbe lép be, és politikai kijelentéseket tesz, politikai választ kap, ez ilyen egyszerű történet. Ha bemész a focipályára, nem mondhatod azt, hogy én most nem lábbal rúgom a labdát, hanem kézzel megfogom, elviszem a kapuig, és ott berúgom a gólt. Nem hozhatok más szabályokat. Politikai térben politikai szabályok vannak, kulturális térben kulturális szabályok. Ez az egyik része a történetnek. De amit mi tehetünk… és nem is annyira a kormány, mert a kormány csak a lehetőségeket tudja biztosítani: infrastruktúrát fejleszt, több pénzt tesz be a kultúrába, lehetővé teszi a munkát, a szabadságot, az alkotást. Jelenleg csak a Petőfi Irodalmi Múzeumból évente 500 millió forintot fizetünk ki kortárs íróknak. Tehát, hogy írjanak. 500 millió forint nem kevés pénz. És ez csak az irodalom, és csak a Petőfi Irodalmi Múzeum, az összes többit most nem számolom. Tehát rengeteg pénzt biztosítunk… vagy támogatjuk az alkotókat, hogy alkossanak. Ez az, amit nekünk, a kulturális intézményvezetőknek, a kultúra valamifajta koordinátorainak, menedzsereinek tennünk kell. Mert én nem vagyok a kultúra vezetője, a kultúrát nem lehet vezetni. Aczél elvtárs megpróbálta, neki sem sikerült. Nem ez a szerepem, inkább menedzserként tekintek magamra, hogy büszkévé tudjuk tenni a befogadót. Azt az adófizető állampolgárt, vagy egyszerű gyalogmagyart, aki a saját anyanyelvi kultúrájában él, büszkévé tudjuk tenni arra, hogy neki milyen nagyszerű kultúrája van.

Tehát az identitáspolitikai állítással szemben egy másik identitáspolitikai állítást tudunk csak állítani: ő azt mondja, hogy ő nem tudom micsoda, én meg azt mondom, hogy én büszke magyar vagyok, mert rettenetesen jó a kultúrám, hihetetlenül gazdag. És erre jók például a közgyűjtemények. Én még olyan embert nem láttam, aki bement volna egy jobb múzeumba, és ne úgy jött volna ki, hogy egy kicsit megemelkedett. Büszke leszel az őseid teljesítményére. Büszke leszel arra a kultúrkincsre, amit ott látsz. Mondjam a legfrissebb példámat, a Magyar Zene Házát. Ott voltam a hajón, utána visszamentem, mert kíváncsi voltam, hogy mit tudtak összerakni Batta professzor úrék, és hát gyermeki rajongással jöttem ki. Múzeum főigazgatója vagyok. Van öt múzeum a környékemen, amit napi szinten látok. Elég sok kiállítást látok így kollégáknál is, de hát ez, amit ott megcsináltak,  olyan volt, hogy kijöttem, és egyszerűen azt éreztem, hogy jobb ember vagyok, jobb magyar vagyok, tehát büszke vagyok erre az egészre. Ezt a büszkeséget kell tudni felpiszkálni a befogadóban, ezt az igényességet. Hogy ne elégedjen meg azzal, ami szembe jön vele, akármilyen platformon. Hogy keresse az értéket. Próbáljuk megmutatni, hogy vannak értékeink. Mert ha odaviszed, felismeri. Ha a Kalákát elviszed bárhova a Kárpát-medencében, vagy bárhova a világon, ahol magyarok élnek, és azt mondod a Kalákának, hogy akkor most tartson egy Kányádi-estet, a borsodi cigánygyerektől a budapesti akadémikusig mindenki megemelkedik attól, amit ott kap: mert minőséget kap, és identitásában, kulturális valóságában, lélegzetvételében erősíti meg. Ezeket kell nekünk elősegíteni minden eszközzel, minél szélesebb térben, konkrét fizikai térben úgy teríteni, hogy az izgalmas legyen, hogy ki akarj menni, hogy fizetni akarj érte. Ha valaki drágán elmegy a Sziget Fesztiválra, többnyire elkezd tudatmódosító szereket használni vagy iszik, igazából mindegy, mi megy a színpadon, mert nem azért ment ki, hanem bulizni. Rengeteg pénzt fizet, hogy az egyébként számára érdektelen, de érzetben jó csapatáson részt vegyen. Ez azt jelenti, hogy ha hajlandóak vagyunk fizetni a kultúráért, akkor fizessünk, de fizessünk a minőségi kultúráért. Próbáljuk meg kiszervezni, kiexportálni vagy megszervezni azt a horizontális együttműködést, ami azt fogja eredményezni, hogy ami mondjuk Csíkszeredában születik, arra legyen fogadókészség Győrben is, vagy Beregszászon, Szabadkán. Tehát ezt a típusú horizontális építkezést kell tudnunk nekünk úgy megvalósítani a következő öt-tíz évben, hogy egész egyszerűen izgalmas legyen az, amiben élünk. Én úgy látom, hogy egyébként az úgynevezett társnemzetek, tehát a szomszédos országok többségi nemzetei ebben ugyancsak érdekeltek. Nem csak a magyar kultúra van ugyanis veszélyben, hanem a román, a szlovák, a horvát is. Van egy közép-európai együttállás vagy inkább együvé záródás már megint, mint ahogy a kommunizmusban volt, amikor szintén egymásra zártak minket, és ez igazán izgalmas éveket vetít előre.

Ha pár év múlva még összehoz a sors és tudunk beszélni, nagyon kíváncsi leszek, hogyan sikerült a nemzeti büszkeség felpiszkálása. De ide még egy megjegyzést hadd szúrjak be az öncenzúrával kapcsolatban. Mert talán a wokenak ez a legalattomosabb jellemzője: hogy az emberek saját magukon használják az öncenzúrát, már ők nem akarnak kimondani dolgokat. Ön ezt nem tartja veszélyesnek? Tehát hogy nem is a kultúra felől jön a nyomás, hanem már magamon, mert én akkor vagyok jó, akkor fogadnak el.

Én azért merem vállalni ezt a karakán, egyenes, belemondom, beletenyerelek, belegyalogolok-karaktert, mert úgy gondolom, hogy az igazság felszabadít. Nem én gondolom így, de hiszek ebben, hogy az igazság szabaddá tesz, hogy felszabadít. Tehát ha kimondjuk, amit gondolunk, az szabadságot kölcsönöz, még akkor is, ha tévedünk, hiszen rá tudnak minket ébreszteni a saját tévedésünkre. Ha jön valaki, és azt mondja, hülye vagy, ezért és ezért, és akkor vitatkozunk, és arra az álláspontra jutunk, hogy neki van igaza, az is felszabadít, az is szabaddá tesz. És én ezt az öncenzúrát már nemcsak a woke kultúrában, hanem nálunk is érzékelem: az elit játszmái miatt, az egymásnak feszülő szekértáborok logikája miatt mindenki gyáva. Senki nem meri kimondani, mi van a fejében… Én pedig arra gondoltam, hogy nekem olyan sok vesztenivalóm nincs. Hiszen attól, hogy főigazgató vagyok, nem leszek se jobb író, se jobb rockzenész, vagy se rosszabb író, se rosszabb rockzenész. Főigazgatónak lenni amúgy elég macera. Nem az életem álma, hogy innen menjek nyugdíjba. Ez egy munkahely, amit próbálok jól használni. Mindenesetre nincs vesztenivalóm ebből a szempontból, nem tudnak kirúgni abból a klubból, ahova be se akarok iratkozni, tehát én nem akarom, hogy írók meg kritikusok veregessék a vállamat. Én azért írok, mert szórakoztat, és ha elolvasol, jó, ha nem, nem. Ez egy kicsit öncélú., megengedem magamnak, ez a hobbim. A zenélés is hobbi, nem ebből élek. Ezért megengedhetem magamnak, hogy ilyeneket mondjak, és arra gondoltam, hogyha ezt következetesen csinálom, és azt látják, hogy még mindig a helyemen vagyok, még mindig nem tettek tönkre, még mindig kimondhatom, sőt, még tovább mehetek egy lépéssel, akkor mások is bátrabbak lesznek, ők is kimondják. Megyek előre, töröm a jeget, aztán vagy jönnek utánam, vagy nem. Általában nem, de azért most már kezdtek. Kezdtek. Kidugták a fejüket a vársánc mögül.