Funkcionálisan analfabéta újságírók próbálják fújni a passzátszelet - Hetek Stúdió

Mi a magyar kultúra versenyelőnye a 21. században, és milyen válaszokat adhat a globális kulturális nyomásgyakorlásra? Az interjúban vitás kérdések kerülnek terítékre: a kortárs magyar irodalom megítélésétől a könnyűzenei kultúráig, a kulturális szuverenitás határaitól az uniós tagság jövőjéig. Szó esik a magyar újságírás szerepzavaráról, az információszerzés átrendeződéséről, a nemzeti kulturális infrastruktúra kihívásairól, valamint arról, hogyan válhatna a kultúra közösségformáló erővé és élménnyé. A kultúra nem csupán érték, hanem önvédelmi mechanizmus is: „a mi immunrendszerünk”, amely nélkülözhetetlen a globális egyformasággal szemben.

- Köszöntöm a kedves nézőket, hallgatókat! A Hetek Stúdió idei utolsó vendége Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. Picit hosszú lenne részletezni, de miniszteri biztos, a könyvszakma fejlesztéséért, illetve a könnyűzene koordinálásáért felelős; viszonylag hosszúak ezek a titulusok, de köszöntöm a stúdióban. Köszönjük, hogy elfogadta a meghívást.

- Üdvözlöm én is a nézőket, köszönöm a lehetőséget.

- Azok az olvasók, nézők, hallgatók, akik annyira nem fogyasztanak kulturális-, vagy maga a kultúra nem kifejezetten érdeklődési területük, általában az ön nevével akkor találkoznak, amikor egy nagy botrány kerekedik valamelyik kijelentése körül, és ez körbefutja az egész sajtót. Mennyire gondolja azt, hogy az ön által korábbi interjúban sokkterápiaként titulált kijelentésekben ez hasznos ilyen szempontból?

- Minden bizonnyal, pontosabban az, hogy mennyire hasznos, azt majd évek múlva tudjuk megítélni, de hogy ki tudom vinni az elefántcsonttoronyból azokat a témákat, amelyek hagyományosan elit témák. Tehát hogy a kortárs irodalom minősége, állapota éppen milyen, arról lehet konferenciákat szervezni, aminek általában nincs sok értelme, csak egy következő konferencia, meg egy harmadik konferencia, meg egy negyedik konferencia, és el lehet konferenciázgatni, vagy – és ez az én célom, ebédlőasztal mellé lehet vinni a témát. Tehát olyan témákat kell, vagy úgy kell megfogalmazni azokat a témákat, amelyek minket érdekelnek, hogy ebédlőasztalnál vitatkozzanak lehetőleg a családok róla, ezt hívják politikának. És én úgy gondolom, hogy a kultúra, ezen belül a művészetek túl fontosak ahhoz, hogy megtartsuk csak az elit privilégiumának vagy belső ügyeinek. Tehát az, hogy milyen irodalom születik, milyen olvasónak írják ezt az irodalmat, milyen film születik, milyen színházat játszanak Magyarországon, milyen a könnyűzene, a popkultúra, milyen a mozgóképkultúra, a vizuális kultúra, az azért fontos, mert a kultúra egésze a mi immunrendszerünk. Az véd meg bennünket a mindenfajta globális őrülettel szemben.

- De nincs abban veszély, hogy mondjuk az étkezőasztalon nem a kultúráról van szó, vagy nem az elhangzott kijelentésekről, hanem mondjuk önről, hogy mennyire megosztó személyiség, vagy mennyire nem?

- Biztosan erről is szó van. Eleve az a probléma, hogy az én írásaimat vagy a kijelentéseimet eléggé szelektíven szokták idézni. Tehát, néha nem tudom eldönteni, hogy csak a rosszindulat vagy a funkcionális analfabetizmus az oka. Főként az ellenzéki sajtó eléggé szelektíven szokott kiragadni egy-egy mondatot. Ez egyébként a politikai újságírás természete, de néha azt látom, azt érzékelem, hogy nem értik. Tehát még azt sem értik, amit leírtam. És amikor funkcionális analfabéta újságírók próbálják fújni a passzátszelet, az régen rossz. Tehát ezért próbálom ezt általában több irányból megközelíteni, meg több regiszterben végigmondani ugyanazt. Nyilván az elitnek kicsit árnyaltabban, amikor azt szeretném, hogy az üzeneteim célt érjenek, akkor egy kicsit egybitesebben, tehát egyenesebben, leegyszerűsítve, lecsupaszítva. Sajnos akkora a zaj, és úgy megváltozott a kommunikációs tér, hogy egész egyszerűen nincs arra ma szerintem mód, hogy racionálisan érvelve fejtsük ki a véleményünket.

- A hazai sajtóról en bloc mi a véleménye?

- Borzasztó állapotban van. Én úgy gondolom, hogy a hazai újságírásnak van egy rákfenéje. Egyrészt van ez a fikázó kultúra, ez a mindent kikezdünk.

- De ez nemzetközi szinten is azért megfigyelhető, nem?

- A franciák például tudnak vitatkozni. Tehát a franciáknál vannak olyan véleménycikkek, olyan nagy esszék, vagy kis esszék, akár a napi sajtóban is, amit filozófusok írnak, vagy filozófiai diplomával rendelkezőek írnak, és ott vannak ilyen húsbavágó intellektuális viták, amiket még olvasni is intellektuális kihívás. Angolszász nyelvterületen hagyományosan jó ez a típusú publicisztikába hajló esszéizmus, tehát amikor gondolatokat próbálnak kifejteni, megérvelni. A németek mondjuk kevésbé jók ebben, ott inkább ilyen indoor triner kijelentések vannak, tehát folyamatosan megy ez a sulykolás. Az abszolút igazság birtokosaiként mindig kinyilatkoztatnak, valamiért nem tudnak erről leszokni. Nemzetközi szinten lehet találni pozitív példákat. Mi, magyarok valamiért erről leszoktunk, Isten tudja miért, talán az utolsó ilyen érvelő, esszéizáló publicista Tamás Gáspár Miklós, aki viszont túlírja azt, amit igaznak gondol. Én nagyon bírom az öreget, de rettenetes hivatkozási láncolata, meg asszociációs láncolata van, tehát azt kemény munka felfejteni, mit akar mondani. De ettől még nagy élvezettel olvasom, még akkor is, hogyha nem értek egyet vele. De talán ő az utolsó mohikánja ennek a típusú esszéíró közgondolkodásnak. Pedig hát valamikor ebben nagyon jók voltunk. Tehát

a reformkortól errefele azért vannak nekünk kifejezetten jó és nemzetközi szinten is jegyezhető gondolkodóink, akik nem bújtak valamilyen szaktudományos nyelvezet álcája mögé, hanem érthetően fejtették ki, hogy mit gondolnak. Visszatérve a magyar sajtóra, egyrészt ez a fika kultúra, ez rettenetesen rosszat tesz, nem tudunk örülni annak, ami jó, tehát ami van, ami pozitívum, nem tudunk büszkék lenni a sikereinkre, inkább irigyek vagyunk a sikereinkre, és ez megmételyezi a társadalomnak a közhangulatát.

Másfelől pedig főként ez a vonzó újságírás után kezdődött el, amit a Magyar Narancs a 90-es évek elején honosított meg, ez az annál rosszabb a tényeknek újságírás. Nem figyelünk oda a tényekre, nem rendezzük logikailag koherens láncolatban, hogy mi történik, hanem szelektív módon kiragadunk egy-egy tényszerűséget, ami inkább értelmezés, mintsem maga a ténynek a bemutatása, és valamiért meg akarjuk mondani. A magyar újságíró az igazat akarja mondani, nem csak a valódit, csak azt felejti el, hogy az igazat mondani a költők feladata. Tehát a magyar újságírás gyakorlatilag költészet, de annak viszont rossz.

- Viszont azért ennek van a másik oldala, hogy a fogyasztók, meg az olvasók szempontjából is egyre kevesebbet olvasnak, és egyre felszínesebben, az átlagember. Mondanám, hogy igény, de inkább az igény hiánya arra, hogy ilyen színvonalú újságírás adott esetben történjen, nem? Sokkal kevesebbet olvasnak.

- Mélyebb kérdés, ezért szoktam ebédlőasztal mellé vinni ezeket a témákat, folyamatosan veszítjük az olvasókat. Tehát a kortárs kultúra tolódik a vizualitás irányába, ami nem feltétlenül rossz, tehát nem azt mondom, hogy az most rossz lenne, de azzal jár, hogy egyre kevesebbet olvasunk, főként könyvet, tehát papír alapon egyre kevesebbet olvasunk, aminek viszont az a következménye, hogy a mély figyelemképességét veszítjük el, kopik. Egész egyszerűen most már a szintetizáló és analizáló képességeink is vesznek el, ami azt jelenti, hogy a problémamegoldó képességünk fog eltűnni, ami viszont a munkaerőpiacon fog visszaütni. A könyvolvasás intellektuálisan nehéz tevékenység, hiszen meg kell értenem a leírt fogalmi valóságot, tehát el kell olvasnom, értenem kell a szavakat, össze kell raknom az üzenetet gyakorlatilag belőle, tehát dolgoztatja az agyat, miközben ha csak nézek, bármit nézek, akkor megszerzem az információkat vizuálisan. Kevesebb intellektuális tevékenységet kell abba nekem belefektetnem. És a közösségi média térhódításával viszont még csak azt sem mondanám, hogy nézünk, hiszen folyamatosan pörgetjük a híreket, vizuális ingerek sokasága, sorozata ér bennünket. És hát

aki mindent olvas, az semmit sem olvas. Gyakorlatilag az van, hogy nagy ürességérzet marad az emberben egy félórás szociális média, közösségi média pörgetés után, nem emlékszik, hogy mivel töltötte az elmúlt fél óráját.

- Ezen lehet változtatni? Azért kérdezem ezt pont öntől, mert azért mégiscsak a kultúra fejlesztéséért van egy felelőssége.

- Próbálunk változtatni. Olyan élményszerű kulturális eseményeket próbálunk most elősegíteni, amelyek résztvevőkké teszik a befogadót. Magyarán nem azt a distinkciót, hogy van az alkotó valahol az elefántcsonttoronyban, útjára bocsátja a remekművét, és akkor te befogadó meg keresd meg, és fogadd be, és nem tudom én, tedd rá a munkát. Ezt ma már hiába várjuk. Szeretném, hogyha az új verseskötetek előtt kilométeres sor állna a könyves üzletek előtt, hogy na, mikor vehetem kézbe, de nem ezt a világot éljük. Ezért azokat az élményszerű kultúraátadási, kultúrahordozói eseményeket szeretnénk most a következő években elősegíteni, kicsit bábáskodni, meg az innovációt arrafele terelni, amelyek a kultúraátadás élményében késztetik valamifajta aktivitásra vagy proaktivitásra a befogadót. Tehát magyarán bevonjuk őt a játékba, és úgy érzi, hogy ő részese valami megszületésének.

- Látja annak bármi veszélyét, hogy esetleg a nyomtatott sajtó, vagy a könyvnyomtatás annyira visszaszorul, hogy már el is jelentéktelenedik teljesen, megszűnik adott esetben a nyomtatott sajtó?

- A nyomtatott sajtó halálát már a televíziózás kezdetekor is elkezdték hirdetni, szóval úgy tűnik, hogy valamennyire túlélt, tehát még mindig van igény arra, hogy magát a könyvtárgyat vagy a sajtótárgyat kézbe fogjuk. Csak hát azt látjuk, hogy a médiafogyasztási szokásaink azért radikálisan változnak. Tehát az elmúlt három évben vagy négy évben felcserélődtek az információszerzési forrásaink, amíg 2016-ban mondjuk az információk 60 százalékát a televízióból szereztük, 20 százalékát a hagyományos médiumokból és 20 százalékát az internetről, addig 2019-ben azért már az információknak a 80 százalékát online szereztük. Elindultunk a virtuális tér irányába, egyre nagyobb az online tartalomfogyasztás, de ez nemcsak a média esetében releváns, hanem a kultúra, különböző kulturális ágazatok tekintetében is. És ha még erre ráfejleszti Zuckerberg a Metát, metaverzumot, ezt a gyakorlatilag virtuális teret, akkor én úgy gondolom, hogy fel fog minket zabálni, hogyha nem teszünk valamit ellene, tehát hogyha az offline térben nem tudunk olyan típusú élménykínálatot nyújtani, ami nem azt mondom, hogy kiváltja, de ellensúlyozza ezt a virtuális teret, akkor el fog vesződni.

- Érkezett egyébként olvasói kérdés pont erre a metaverzum világgal kapcsolatban, hogy vajon a kultúra hogyan élhet tovább egy ilyen virtuális valóságban?

- Picit azért már benne élünk. Tehát, hogy ez csak logikailag, tehát egy logikus továbblépés, hiszen hogy ha megnézzük, az online tartalmaknak jelentős része globális szolgáltatókon van. Tehát a YouTube-on, a Spotify-on, a Netflixen, a különböző ilyen típusú stream platformokon, és mi onnan válogatjuk össze a tartalmainkat. Tehát a Meta ennek a leképezése. Most ugye ezt úgy kell elképzelni, hogy adnak nekünk egy virtuális világot, és adnak hozzá berendezési tárgyakat. A mi dolgunk az lehet, hogy elkezdünk saját magunk bútorokat készíteni, hogy ne mindenki IKEÁ-s bútorral rendezze be a nappaliját, hanem saját bútorokat, saját tartalmakat kell belevinni ebbe a metaverzumba.

Akkor tudjuk ezt a versenyt, nem azt mondom, hogy megnyerni, de legalább döntetlenre kihozni, hogy ha a mi tartalmaink, tehát a magyar nyelv, az anyanyelvi tartalmak legalább annyira érdekesek, mint amit készen kapunk a metaverzum alkotóitól, mert hanem a fogyasztó az ilyen, mindig a könnyebb ellenállás irányába megy el.

Hogyha ingyen megnézhetem a kortárs popkultúra 90 százalékát a YouTube-on, akkor azt fogom csinálni, még akkor is, ha idegesítő reklámokkal indulnak, ha nincs prémium előfizetés, vagy nem tudom milyen konstrukció. Ma Magyarországon a második leghallgatottabb rádió az a YouTube. Ez hivatalos hallgatottsági adatok alapján kiderül, mert elmozdulunk a könnyebb ellenállás irányába. Ezért nekünk nem az a dolgunk, hogy ezekkel a globális platformokkal versenyezzünk, hiszen ez egy vesztes, indulásból elveszítettük ezt a versenyt, jóval előrébb járnak, jóval nagyobb a pénz mögöttük, jóval nagyobb a tudás mögöttük, mindent felvásárolnak. A legutolsó innováció éppen csak kidugja a fejét és már izgalmas, akkor rögtön felvásárolják. Jóval nagyobb a marketing eszköztára, egész egyszerűen le tudják rohanni az egész világot, amiből mi egy 12-13 milliós európai középnemzet vagyunk, még csak nem is vagyunk tényezők, de éppen ez a veszély benne. Tehát nem kell velük versenyezni, de valahogy nemzeti infrastruktúrán legalább ennyire jó szolgáltatást kell tudnunk kínálni. Most mondok egy ilyen abszurd példát, hogy ha a YouTube-on az algoritmus úgy ítéli meg, hogy a magyar kulturális tartalmak (nem kell politikailag mögé) nem elég színesek, hiszen nálunk nincsen minden zenekarban afroamerikai vagy távol-keleti, vagy darkween, vagy látványosan más figura, tehát, hogy nem elég színesek a mi kulturális tartalmaink, márpedig nem azok. Akik homogén fehér keresztény kultúrkörben élünk ezer esztendeje: ezek vagyunk mi, és az algoritmus emiatt elkezdi hátrébb sorolni a mi tartalmainkat, akkor a magyar kortárs magyar kultúra körülbelül, nem akarok pontos számot mondani, mert ezt csak saccolni tudjuk, de több mint kétharmada el fog tűnni.

- Jó, de lehet lépést tartani azzal az állandó algoritmusigénnyel, amit a globális kultúra vagy a techcégek által irányított kultúra termel?

- Azok csak eszközök, formátumok. Ez a fontos. Tartalomgyártásra kell odafigyelnünk nekünk, tehát olyan tartalmakat kell tudnunk gyártani, amelyek – és ez a mi versenyelőnyünk –, amelyek rólunk szólnak. Tehát azt nem tudják Los Angelesben kitalálni, hogy nekünk milyen életmódválaszaink vannak egy mátrai hegyi túrán, az nem ugyanaz, mint bejárni a Grand Canyont. Ezért nekünk ezekre kell fókuszálnunk, azokat a tartalmakat, amiket csak mi tudunk előállítani, nevezzük ezt most lokális vagy regionális tartalmaknak, azokat legalább annyira izgalmas formanyelven legyártsuk, amivel be tudjuk rendezni ezt a mátrixot.

- Ha világnézeti konfliktusra viszem ezt az egész kérdéskört, akkor mennyire lehet védekezni Magyarországnak, hogy megőrizze a kulturális szuverenitását a globális kultúrával szemben? Mondok egy példát. A gyermekvédelmi törvénnyel kapcsolatban be lett emelve egy olyan passzus, hogy még a népszerűsítése is az LMBT propagandának tiltva van, ezért bizonyos kulturális termékekre rá lehet rakni a 18+os karikát, vagy akár tiltani is lehet. De vannak olyan külföldi techcégek, aminél nem lehet ezt magyar hatályos jogrend alapján tiltani. Tehát nincs egy idő után az az érzése az embernek, hogy a már rég elvesztett háborút próbál megnyerni; lehet védekezni.

- Tiltással nem is lehet megnyerni, igazából ez egy identitáspolitikai vita. Tehát az, ami elindult a woke mozgalommal, ezzel az új marxista szélsőbalos mozgalommal Amerikából, és sokáig azt hittük, hogy ez a hülyék játéka, és nem fog begyűrűzni, mert hogy egy jó zenész egész egyszerűen nem tud mit kezdeni ezekkel a történetekkel. Azt látjuk, hogy elit pozíciókat fogtak, a médiában, a szórakoztatóiparban, az egyetemeken indult ki, az elit pozícióit elfoglalta ez a teljesen őrült identitáspolitikai hozzáállás. Nem egy racionálisan megnyerhető vitáról beszélünk. Ha te állítasz valamit a saját identitásodról, és én állítok valamit a saját identitásomról, a kettő nem egy racionális vita tárgya, hiszen ha én kétségbe vonom a te identitásodat – mondhatok egy picit csúnyábbat?

- Persze.

- Remélem, a nézők megbocsátják. Amikor Biden megnyerte az amerikai választásokat, az Amerikai Egyesült Államok elnökválasztását, akkor az egyik magyar író kiírta a közösségi oldalára, hogy »szeretném kijelenteni, hogy én mától buzi vagyok, az öcsém pedig néger«. Remélem, szó szerint idéztem. Ez a maga poénosságában, iróniájában azt mutatja, hogy én tehetek bármilyen identitásállítást magamról, hiszen jogom van hozzá, ugye ezt gondoljuk, és azt neked el kell fogadnod. Ha te ezt kétségbe vonod, hogy én nem vagyok most mondjuk néger, hiába állítom azt, mert ha rám nézel és fehérnek látsz, akkor identitásomban, tehát egzisztenciámban támadsz. Ez nem egy megnyerhető vita, ezért nekünk nem az LMBTQ őrületre kell föltétlenül céloznunk, vagy nem csak tiltással kell az LMBTQ őrületre céloznunk. Ráadásul a gyermekvédelmi tényező a gyerekeket védi, azt mondja, hogy LMBTQ propagandának a köznevelésben, a közoktatásban nincs helye. Tizennyolc éven felül azt csinálsz, amit akarsz, senkit nem érdekel, Magyarország szabad ország ebből a szempontból.  Azzal bújsz ágyba, akivel akarsz, nem foglalkozunk a magánéleteddel, hiszen az a magánéleted.

Nekünk most igazából arra kellene rágyúrnunk, hogy a saját kulturális identitásunkat erősítsük. Érezzük magunkat jól abban a zsidó, keresztény, magyar, tehát nemzeti kultúrában, amely ezer éven keresztül megtartott bennünket. Legyünk büszkék azokra a vívmányokra, amiket az eleink elértek, és múzeumigazgatóként el tudom mondani, hogy minden magyar múzeum olyan közgyűjtemény, ahova te bemész, akkor jobb magyarként jössz ki, egész egyszerűen megemel.

Azt látod, hogy mi az az örökség, amin mi ülünk; mindig megemel, jobb magyarrá tesz téged. Büszkébbnek kell lennünk a saját kulturális identitásunkra, és egész egyszerűen jól kell tudnunk érezni magunkat a saját bőrünkben. Erről szól a játék, hogy folyamatosan azt akarják azok, akik ezt a nemzeti, európai identitást támadják, vagy a hagyományosan európai identitást támadják, hogy ne érezzük magunkat jól a saját bőrünkben. És ezért moralizálnak.

Azért tolják el a vitát mindig morális síkra a jóemberkedők. Hogyha te azt mondod, hogy kerítést építek a házam köré, mert szeretném megvédeni a szeretteimet, nem azért, mert gyűlölöm az összes többit, aki kint mászkál, hanem mert egész egyszerűen meg kéne védeni a szeretteimet, akkor rossz ember vagy. Az a jó ember, aki nem épít kerítést. És ez a jó ember rossz ember, tehát ez a morális sík, ez egész egyszerűen lefolyt, és senki nem akar rossz ember lenni. Ezt nagyon pontosan kiszámolták, nagyon jól kitalálták, hogy »nem akarok rossz lenni, én jó ember akarok lenni. Alapvetően ez az én képem, hogy én jó ember vagyok«, csak akkor ugye az van, hogy a jó emberségre való hivatkozással az illegális migráció előtt kinyitjuk a kaput. Azt mondjuk, hogy szegények, biztos rossz sorsuk van ott, ahonnan jönnek, engedjük be őket ide, tartsuk el őket. Nem kell megnézni, hogy ő mit csinált ott meg, nem kell tudnunk, hogy milyen az előélete, nem kell tudnunk, hogy mit akar itt csinálni. Egész egyszerűen fogadjuk be, legyünk úgynevezett szolidárisak. A szolidaritásnak ez a típusú kitágítása önveszélyes, de ha én ezt kimondom, hogy ez önveszélyes, akkor én rossz ember vagyok, már rögtön jön a nácizás, vagy a toleranciának a teljes félreértett alkalmazása. A tolerancia eredeti értelmében, ahogy Lockék kidolgozták a Levél a vallási türelemről című esszében, az arról szól, én elfogadom, hogy te másképp gondolkodsz, de nem helyeslem, nem helyeselhetem. Visszalép egy kicsit a keresztény kultúrkörbe. Én katolikusként nem helyeselhettem a protestantizmust, hiszen dogmatikailag pont ellenem, mármint katolikusok ellen szól, de elfogadom, tolerálom. Azt mondom, hogy oké, akkor legyél te unitárius. Rengeteg unitárius barátom van. Nem foglak most, nem fogok kardozni veled azért, mert te úgy gondolod, hogy Jézus nem Isten fia. Tűröm, pontosabban eltűröm, hogy te másképp gondold, de nem helyeslem. És ma a tolerancia fogalmát úgy értik, hogy ha te toleráns akarsz lenni, akkor helyeselned kell. Tehát helyeselned kell a Pride-ot. Miért? Tőlem vonuljanak jobbra-balra, ahol akarnak, meg azt csinálnak, amit akarnak, de nem kell helyeselnem.

- Meddig kivitelezhető az, hogy Magyarország tagja marad egy olyan uniónak, ahol a toleranciát egyfajta tízparancsolatként értelmezik, ezt a fajta toleranciát? Hallunk itt irányelvekről, hallunk LMBT szabad övezetről vagy szabadságzónáról, megfogalmaznak ötéves terveket ezzel kapcsolatban. De ez csak az egyik része. Ha jók az ismereteim, éveken keresztül dolgoztál Brüsszelben, akkor mennyire volt éles ez a konfliktus, és hogy látod most ennek a kimenetelét vagy lehetőségeit?

- Én Tőkés László püspök úr európai parlamenti képviselő asszisztense voltam, tehát beleláttam az európai parlamenti törvényalkotási folyamatba, rettenetes. Egyébként ahhoz, hogy keresztülmenjen egy törvény, minimum öt év, tehát egy ciklus alatt tud végigmenni, mert minden szóba belekötnek, teszik-veszik, teljesen értelmetlen, és iszonyatos bürokrácia van. Én azt hittem, hogy Magyarországon van a legnagyobb bürokrácia, de nem. Brüsszel ezt tökélyre fejlesztette.

Tegyünk különbséget az Európai Unió elitje és az Európai Unióban élő európai polgárok között. Megint érdemes odafigyelni arra, hogy az a típusú, nevezzük őshonos európai polgári közösségnek, amelyik még mindig ebben a keresztény kultúrkörben vagy talapzaton él, amelyik úgy gondolja, hogy a férfi-nő egyenjogúsága az azért egy jelentős vívmány, nem kellene fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni. Aki hagyományos családmodellben gondolkodik, aki szereti a gyerekét, szeretne gyereket, szeretné, ha a gyerekének jobb élete lenne, ezért hajlandó dolgozni, és nem várja a mannát, tehát van egy olyan típusú jövőképe, hogy az élete folytatását az utódaiban látja, és hasonló. Ez egy számos, több százmilliós polgárság, aki egyre rosszabbul érzi magát az Európai Unióban. Pont ez a jóemberkedő diktatúra miatt, meg a gondolatrendőrség miatt. Én azt mondanám, hogy minden európai uniós tagállamban van egy jelentős réteg, ez általában a középosztály, alsó-középosztály, akik elégedetlenek azzal a szélsőbalos, túltolt liberális őrülettel, ami most éppen az eliteket fogva tartja, csak hát őket is terrorizálják. Érdemes megnézni, főként (én nem tudok németül, ezért mindig a németes kollégáimat kérem meg, hogy nézzék a kommenteket) a német sajtó, a mainstream sajtó kommentjét, és amíg még ki nem irtják a kommentelés lehetőségét. Az, amit megír a német sajtó és a komment valóság, két teljesen külön világ. Látszik, hogy ott is van egy iszonyatosan lefojtott elégedetlenség, franciáknál dettó; a franciáknál most már aktív tábornokok írogatnak leveleket hazaszeretettől fűtve, meg a francia eszmét védve. Valószínűleg, ha jól megkaparjuk, akkor Hollandiában is találunk ilyen típusú réteget.

Van egy elégedetlen európai polgárság, aki most veszélyben érzi magát. Ezeknek egy részét látjuk, amikor eljönnek Magyarországra, és jól érzik magukat, és boldogok. Találkoztam olyan német értelmiségivel, aki elsírta magát, hogy ő egész egyszerűen nem érzi magát otthon. Vannak barátaim, akik imádják Franciaországot, Marseille-t vagy Párizst. Van olyan barátom, aki Párizsban is dolgozik, tehát ott is van vállalkozása, és egész egyszerűen azt mondja, hogy (most már pedig liberális), hogy egész egyszerűen fehér nőként nem érzi magát biztonságban Párizsban, pedig ő aztán tényleg mindenkit szeret, meg a legelfogadóbb ember, akit ismerek. Azért ott van egy ilyen feszültség a nyugat-európai társadalmakban, de én úgy gondolom, hogy az a hajó elúszott, az a típusú hagyományos Európa, ami még mindig megvédi a saját alapértékeit, Bécs alatt kezdődik. És nekünk az az esélyünk, hogy ha valahogy szövetséget kötünk a nem európai uniós, de nagyon kemény keresztény országokkal is, tehát az oroszoktól a szerbekig ők szövetségesek, hiszen ők ugye ortodox keresztények, azok kicsit keményebben állnak be ezekbe a hit kérdésekbe, vagy életmód kérdésekben, mint mi, nyugati keresztények.

- Az uniós döntéshozatal szempontjából az, hogy az uniós állampolgárokban van egy elégedetlenség, ilyen szempontból nem annyira számít, mert pont az elitnek a demokráciadeficitje a kérdés, és ugye az eredeti kérdésem arra is vonatkozott, hogy Magyarországnak, hogy ha meg akarja őrizni akár a kulturális szuverenitását, vagy szembemegy ezekkel az uniós dogmákkal, akkor meddig tartható az uniós tagsága? Most két olyan országot sorolt föl, Oroszországot és Szerbiát, akik például nem uniós tagállamok, lehet ebben a szövetségben helye a jövőben is Magyarországnak, ha most csak és kizárólag ezt a világnézeti konfliktust tekintem. Azért itt felmerültek akár még a kilépésnek a lehetőségei egy-egy publicista tollából.

- Igen, én úgy gondolom, hogy nekünk, magyaroknak mindent meg kell tennünk, hogy az Európai Uniót lehetőleg egyben tartsuk és megtartsuk európainak, ezért kellenek ezek a szövegek.

Az Európai Unió és Európa nem ugyanaz. Ez a nagy brüsszeli tévedés, amikor úgy gondoljuk, hogy azonosítjuk az Európai Uniót Európával, hiszen Európának mégiscsak évezredes, történelmileg historikusan ide tartozó része a Balkán, és historikusan idetartozó része egyébként Oroszország is. Nem hiszem, hogy bárki le akarná tagadni Dosztojevszkijt, mert mégiscsak, vagy Tolsztojt, vagy Csajkovszkijt. Az európai kultúrkörnek a része Oroszország is.

Másfelől pedig nincs európai démosz, európai nép – ilyen nem létezik, az Európai Egyesült Államok, a nemzetállamok nélküli egyesült Európa egy humbug, annak nincs tárgya, nincs egy fenntartója, nincs egy hordozója, aki az európai eszmét tudná hordozni.

Nincs európai nyelv, nem imádkozunk európaiul. Egész egyszerűen hiányoznak azok az eszközök, amelyek valamelyest a közösségi identitást meg tudják teremteni. Nemzetállamok vannak, nemzeti kultúrák vannak, nemzeti nyelvek vannak még mindig, az angol szupremácia dacára azért még mindig beszélünk magyarul, nem cseréljük le a nyelveinket.

Nemzeti karakterek valamilyen szinten vannak, hagyományok vannak, másképp gondolkodunk mondjuk a karácsonyról, mint a németek, vagy más a szokás, nem tudom, az Egyesült Királyságban, mint Boszniában, tehát hogy vannak ilyen eltérő karakterjegyek, amelyek önazonossá tudnak bennünket tenni. És ha sikerül – ezért mondtam, hogy a kultúra az a mi immunrendszerünk – ezt megerősíteni, ez maradni is fog, függetlenül attól, hogy milyen butaságot találnak ki Brüsszelben, lásd azt a nyelvi kiskátét, hogy akkor most mit nevezhetjük-e karácsonynak a karácsonyt? Naná, hogy karácsonynak fogjuk nevezni a karácsonyt, hiszen számunkra a karácsony az karácsony. És mindig van ez a józan ész, az életszerűség, hogy ami élhetetlen, azt nem fogják elfogadni az emberek. Nem azért, mert szabadságharcosok, hanem egész egyszerűen, mert életszerűtlen. Tehát az uborka görbületéről jó poénokat lehetett ugye gyártani. Senki nem állt neki centizni az uborkát, hogy akkor az most úgy görbül-e, vagy nem úgy görbül. Egész egyszerűen életszerűtlen volt maga az a rendelet, vagy ez a direktíva, az életszerűtlen rendeleteket ki fogja vetni magából a mindennapok embere, merthogy nem szeretne hülyeségekben élni.

- Picit visszakanyarodva a hazai viszonylatokhoz, a legutóbbi botrányt keltő nyilatkozata a kortárs magyar  irodalom 80 százalékának a kikukázására vonatkozott. Lehet objektíven mérni irodalmi műnek az értékét? Mennyire lehet objektíven mérni?

- Nincs objektív mérce, ez mindig ízlésvita, ezt el is mondtam többször, tehát az egy megnyerhetetlen vita, hiszen az, ami nekem tetszik, az én ízlésemnek való, az nem biztos, hogy neked tetszik, vagy bárki másnak is tetszik.

Azért van egy olyan minőség elv, ami alapján meg lehet ítélni, hogy egy adott írásmű bizonyos minőség fölött vagy alatt van.  Kultúrszociológiai tény, hogy a megtermelődő alkotásmennyiségnek több mint 80 százaléka egyébként kihull az idő rostáján, eltűnik.

A Nyugatba írók 80 százalékának még a nevét sem tudjuk, nemhogy nem olvassuk őket. Az a maximum 20% az igazán fontos és értékes, akiket 50-100-150-200 év múlva is tudunk olvasni, ez egy tényállítás. Azt viszont elválasztanám attól, amiről az előbb beszéltünk. Én minden olyannak örvendek, ami közösséget teremt, nem csak közönséggel számol, hanem közösséget teremt. De ebből a szempontból számomra egyenértékű egy falusi szavalóverseny, ha az adott közösséget erősíti, vagy egy operaelőadás, ami egy adott, nem tudom, 200 főt tesz jobb emberré vagy jobb magyarrá. A kulturális termékeknek az, hogy ilyen sok van, teljesen jó, azt támogatom. Minden olyasmit támogatok, ami erősíti a kulturális identitást. De amikor arról beszélünk, hogy mit kell finanszírozni közpénzből, mibe kell több pénzt költeni, akkor viszont én már egy kicsit összevonom a szemöldökömet, ugyanis jelenleg rengeteg pénzt költünk kultúrára, és leginkább a középszert finanszírozzuk. Tehát egész egyszerűen a magyar kultúra versenyelőnyét vékonyítjuk azáltal, hogy mindenhova mindenkinek adunk pénzt. Nincs kritikus réteg. Nincs ma egy adott kritika. Ezt is leírtam vitairatomban, hogy ma nem a teljesítményt, hanem a státuszt süvegeljük meg. Nem azt nézzük, hogy ki mit ír, milyen költő, hanem azt, hogy ha ő költő, akkor alanyi jogon jár neki, nem tudom, milyen ösztöndíj vagy alkotói támogatás. És ebből nekem elegem van.

- Jelen helyzetben, hogy ha nem változna semmi, akkor lehetne azt mondani, hogy nem éri meg ennyi pénzt belefektetni ebbe a rendszerbe.

- Nem venném el a pénzt az éhenkórász költőinktől, íróinktól, vagy legalábbis én úgy látom, hogy rájuk fér egy kis támogatás, csak teljesítménykényszer alá kell helyezni őket. A Térey-ösztöndíjban kipróbáltuk. Tehát az volt a Térey-ösztöndíjnak a feltétele, hogy ez a középgeneráció számára általam kiverekedett alkotói ösztöndíj. Rettenetes ellenszélben és a szakma ellenszelében sikerült ezt keresztülvinni. Mivel azt mondtuk, hogy a legkevesebb öt Térey-ösztöndíjastól két év múlva megválunk, ezért mindenki nekiállt dolgozni, és mindenki megpróbálta a maximumot nyújtani. Most volt éppen a Térey kuratórium, és azt láttuk, hogy aki tehetséges, aki jó, az még rátett egy lapot, nem ült otthon és várta a sült galambot, nem gondolta, hogy neki alanyi jogon jár, hiszen az benne volt a pakliban, hogy ha nem teljesít, akkor majd kikerül a Térey-ösztöndíjasok köréből, ezért mindenki dolgozott ezerrel, és ez jót tesz. Tehát a teljesítménykényszert vinném bele ebbe a rendszerbe, illetve azon gondolkodunk most pár kollégámmal, ilyen kulturális lófőkkel, hogy lehetne azt megcsinálni, hogy egyrészt kapjon mindenki egy alap ösztöndíjat, és a nagyobb ösztöndíjat az kapja, aki miután letette az asztalra, amit az ösztöndíj ideje alatt alkotott, egy független ítészekből álló bizottság azt mondja, hogy »na, ez jó«. És akkor ő utólag erre még kap pénzt.

- Miért jutalékot?

- Van ilyen kicsit teljesítménybérezéses alapon.

- Mi lehet az oka annak, hogy ez a 80 százalékos kijelentése a magyar kultúra egyébként olvasott, tájékozott és képzett szereplői részéről is nagy ellenérzést váltott ki, egyfajta fenyegetésként értékelték.

- Nem szoktuk meg, hogy őszintén beszélünk erről. Itt mindenki hazudik mindenkinek. Ezt szoktam elmondani, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban könyvbemutatót tartani biztonsági játék, mert senki nem fogja azt mondani neked, hogy te rossz költő vagy, nem kellett volna ezt a kötetet most így összerakni. Az elitek, azok így elgyávultak, nem mondjuk meg őszintén, mit gondolunk a másik teljesítményéről. Ha igen, akkor úgy, ahogyan én pozicionáltam magam, mert most kvázi ez egy búcsújáték volt a kortárs irodalommal való foglalatoskodásomban, és gondoltam, hogy akkor megcsinálom azt, amit ők szoktak csinálni, főként a liberálisok, hogy nagy pofával, mindenfajta megalapozottság nélkül, fentről, hatalmas egóval megmondom, hogy hát ti nem vagytok jók, ti vagytok a muskátli. A fagyi visszanyalt szindrómában megpróbáltam, hogy mennyire esik ez nekik, nem esett jól. De ami a fontos benne, hogy magával a tényítélettel senki nem vitatkozott, sőt titokban bevallották, hogy én nagyon engedékeny voltam, mert ők 10 százalékot mondtak volna, vagy ötöt. Tehát sokkal szűkebb, és az írók, az aktív írók jelentős részének azért esett rosszul, mert ő is érzi, hogy benne van ebben a 80 százalékban. Nagyon kevesen tudják magukról még életükben, hogy benne vannak a húsz százalékban, nem nagyon hisznek a saját művészetükben. És amíg a védett akolmeleg van, hogy én íróként, költőként ott elvagyok a szakmán belül, és ott veregetik a vállamat, meg adogatják nekem a plecsniket, addig oké a történet, de hogy ha kikerülök az akolból, és ez egy ilyen kerítésbontó kijelentés volt, akkor ott fúj a szél. Akkor hirtelen megítéltethetik az én teljesítményem, ezt meg nem szeretik. A kortárs magyar irodalom jelentős többsége nem az olvasónak ír. Nincs olvasója. Ő a szakmának ír, a másik költőnek. Azért ír, hogy ösztöndíjat kapjon.

- A díjazásokat is így, körbe egymással?

- Teljesen, ez egy ilyen öncélú zárt társaság, miközben mindezt adófizetői pénzből finanszírozzuk. És kicsit én eleve úgy indultam neki, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeumot átvettem 2018 decemberében, hogy első az olvasó. Ha kell egy prioritási sorrendet felállítani, akkor van az olvasó, utána jön a mű, és azután csak az alkotó. Ne forduljunk meg a lovon, hogy az alkotó a fontos, vagy lesz belőle mű, vagy nem, aztán az olvasó egyáltalán nem érdekes. Mert egész egyszerűen ez a magyar kultúrát fogja hazavágni. Azért kell nekünk megfordulni, és a befogadóra fókuszálni, elérni, picit visszaadni a magyar valóságba, mert ha nem, az az elitkultúra mindig vékony, tehát mindig csak szűkül, ráadásul nekünk meg van egy iszonyatos megfelelési kényszerünk, nem is értem, hogy miért. Mindig – ezt egyébként egy liberális kritikus írta meg, hogy a magyar író az úgy akar írni, mint a német író, aki viszont úgy ír, mint az amerikai író, másolata vagyunk – nem állunk bele a saját kultúránkba, nem merünk eredetiek lenni, vagy nem merünk saját magunk lenni, nem merjük a saját életünket élni, miközben én úgy gondolom, hogy pont ebben az identitáspolitikai őrületben nekünk magyar válaszokat kell tudnunk adni, tehát magyarul kell tudnunk nézni a világra.

- Nagyon sok minden már elhangzott, de ha összegezve kellene válaszolni arra a kérdésre, mit mondana, hogy a rendszerváltás óta eltelt időszakban magyar kulturális szempontból mi a legnagyobb hiba, hiányosság vagy mulasztás?

- Nem kezdtünk semmit azzal, hogy Közép-Európában élünk. A rendszerváltás arról szól, hogy '90-'91-től arrafele a közép-európai országok egyfajta vertikális versenyfutásba kezdtek, mindenki a hatalmi központra csatlakozott rá, Brüsszelre, és megpróbált minél nagyobb tortaszeletet kihasítani magának, akár más közép-európai országok rovására.

Egymással versenyeztünk, ahelyett, hogy horizontálisan szerveződtünk volna meg. Ezt most látjuk a V4-eknél, hogy politikailag rájöttek annak a racionalitására, hogy a horizontális szerveződés vagy együttállás nagyobb érdekérvényesítő potenciállal bír. Gazdaságilag is talán kezdünk ebbe az irányba menni, kulturálisan viszont nem. És közben a magyar nemzetnek van egy hihetetlen nagy versenyelőnye.

Minimum hét társnemzetnek a nyelvén tudunk. Vannak nekünk olyan embereink, akik anyanyelvi szinten ismerik a másik nemzetnek a kultúráját is, és napi kapcsolatban vannak. Én Erdélyiként ezt a románok vonatkozásában tudom elmondani magamról, de ugyanígy ismerjük a szlovákokat, szlovéneket, az ukrán kultúrát, valamennyire a szerbeket, és így tovább. Nekünk van egy olyan versenyelőnyünk, hogy Közép-Európa újraelosztó központja lehetünk, a közép-európai kultúrát le tudjuk fordítani magyarra, meg tudjuk nézni, inspirálódni tudunk belőle, illetve rajtunk keresztül meg tudnánk mutatni a világnak, hogy ez egy mennyire sokszínű és izgalmas, olykor feszültségekkel terhelt kulturális együttállás. És ezt az elmúlt három évtizedben nem használtuk ki, mert mindenki nyugatra akart menni, mindenki világhírű akart lenni, aminek a könyv szempontjából Frankfurton keresztül vezet az útja, a popkultúra szempontjából, nem tudom, Los Angelesen keresztül, vagy Londonon keresztül vezet az útja. Mindenki nyugatra akart menni, ahelyett, hogy kicsit körülnéztünk volna a saját portánkon és a közvetlen szomszédságunkban. Úgyhogy én a következő években azt kértem a kollégáimtól, hogy ezt a tágabb értelemben vett közép-európaiságot, (az idősebb nézők talán még emlékezni fognak rá) a KGST országokra gondolok ezalatt, a Baltikumtól a Balkánig, és a posztszovjet térséget is beleszámolom. Ez bő több százmilliós piac, tehát még piacilag is értelmezhető történet, próbáljuk meg egy kicsit felderíteni, összefogni, összefűzni, és a magyar kultúra exportját ne egy olyan versenybe vigyük be, ahol nem biztos, hogy mi vagyunk a befutók, hanem nézzük meg ezeket az idézőjeles szűz területeket. Azért mondom idézőjeles, mert azért eseti jelleggel vannak ilyen típusú együttműködések és próbálkozások. Nem azt mondom, hogy nincs ilyen típusú kulturális együttműködés, csak ez nem egy koordinált együttműködés, nem egy tudatos, piacorientált, üzleti szemmel is végiggondolt kulturális exporttevékenység. Úgyhogy ez egy nagy meló lesz. Szerintem van öt év, hogy kiderüljön, működőképes-e.

- Egy kicsit témát váltva, érkezett egy olvasói kérdés, amit mindenképp fel akartam tenni, mert személyesebb jellegű. Mondta a színházakkal kapcsolatban, hogy van egy személyes ellenérzése, vagy nem szeret színházba járni, és ennek van előzménye. Tudna esetleg erről mesélni?

- Nem, ez magánügy, magánéleti probléma. Azért beszéltem róla, hogy ilyeneket is szabadjon mondani, hogy ma a színház valamiért első az egyenlők között, tehát aki nem jár színházba, az rossz ember. Miért? Nem értem. Mások jazz koncertre nem járnak, hogyha bevinnéd jazz koncertre, akkor nem tudom, felvágná az ereit. Az is egy művészeti ág, ez is egy művészeti ág.

- Bizonyos szempontból, gondolom, ennek van egy olyan feladata is, hogy a színházi kulturális segítség.

- Nem, az Vidnyánszky Attila feladata. Én a popkultúrával és a könyvkultúrával foglalkozom. A magyar filmmel Káel Csaba foglalkozik, a színházzal Vidnyánszky Attila foglalkozik. 

- Megvan a maga patrónusa.

- Inkább azt mondanám, hogy olyan kovászemberek, akik megpróbálják jobbá tenni, vagy sokszínűbbé tenni az adott területet, vagy kulturális területet. Gasztronómiában sem motorozok, mert egész egyszerűen nem szeretek enni. Megeszem, mert tudom, hogy szükséges a fennmaradásért, de nekem a kolbász- csülök-szalonna szentháromságon túl nem létezik gasztronómia. Én rendes székely emberként én azért kolbászra kelek, fekszem. Nem gondolom, hogy rosszabb ember lennék, mint bárki más, de nem fogok a távol-keleti konyha rejtelmeiről beszélni, mert nem értek hozzá, nem is érdekel. Ettől nem vagyok rosszabb ember. Ugyanez van egyébként a színházzal is. Biztos egy izgalmas művészeti ág, legalábbis '98-ig, ameddig jártam színházba, kaptam élményeket. '98-tól nem járok színházba, magánéleti, magánügy miatt. Biztos előrement ez a szcéna is, de engedtessék meg nekem, hogy ne járjak színházba.

- Két kérdésem lenne még. Az egyik a Petőfi centenáriumra vonatkozóan jövőre, vagy talán kétéves is lett, ha jól emlékszem a nyilatkozatokból. Ha önnek ki kellene emelni egy dolgot, akkor mit lehetne tanulni Petőfitől, illetve Petőfi korából a mai magyar embernek?

- Azért jó ez a kérdéspontosítás, mert amikor elkezdtünk készülni a Petőfi bicentenáriumra, akkor arrafele kezdtünk el gondolkodni a kollégákkal, hogy Petőfi nagyon jó márkaarc, egy rock and roll sztár, ha ma élne, akkor ő biztos valahol a csúcson lenne. Nagyon jó szerepjátékos volt, nagyon jó influenszer volt, megtervezte a maga képét, arculatát, a Divatlap segédszerkesztőjeként azt hiszem, ő volt az első, aki saját magáról, költőről fotót szerkesztetett be a lapba, azért ő elkezdte ezt az imidzsépítést, és zseniálisan jó költő volt. A hihetetlen termésből vannak olyan kiemelkedő versművek, amelyek egész egyszerűen ma is megszólítanak, és ma is előbbre visznek bennünket. Önmagában Petőfi is jó lett volna, de Petőfi és kora sokkal izgalmasabb, hiszen ez a tágabb értelemben vett reformkor, amire mi lövünk. Ezért már a történészek biztos megfeszítenének, de az én fejemben Kazinczytól Klebelsbergig tart ez az eszmetörténeti ív, amikor elkezdtünk anyanyelvi kultúrát létrehozni. A modern magyar nemzet ekkor született meg. Ekkor volt az, amikor a nemesek elkezdtek lemondani az előjogaikról. Megszületett egyfajta politikai nemzet, tehát amikor a nemes és a plebs összehúzódott egy politikai térbe, és egy nemzetként kezdte tételezni magát. Ekkor született meg a Magyar Tudós Társaság, amiből lett a Magyar Tudományos Akadémia. Ekkor születtek meg a nemzeti színházak, a kőszínházakat ebben az időszakban kezdték el építeni. Ekkor születik meg a magyar opera, a magyar kultúra és művészet megannyi vívmányát ekkor alapozzák meg, és micsoda teljesítmények voltak, azért gondoljunk bele. Ma is nehéz überelni egy Arany Jánost költészetben, pedig eltelt 200 év azóta. Rettenetes jó teljesítmény, anyanyelvi teljesítmény egy olyan korban, amikor nem biztos, hogy e fele kellett volna menni, tehát lehet, hogyha benne maradunk a germán érdekkörben, akkor lehet, hogy ma németül beszélnénk, de sokkal gazdagabb vidéken élnénk. Ráadásul ami közép-európaiság szempontjából megint csak fontos, hogy ekkor születtek meg a társnemzetek. Ugyan ellenünkben fogalmazták meg magukat, tehát a románok hirtelen kitalálták, hogy ők románok, és nem magyarok, lett egy ilyenfajta negatív identitásképző történet, vagy elindult egy ilyen történet, de elkezdett karaktere lenni az egész Közép-Európának, és elkezdtek a nemzetek, nemzetiségek beleállni a saját történetükbe, saját anyanyelvükben. Ez mind jó, mert mind felhajtóerővel bírt Közép-Európa számára, és szerintem ez volt a kulcsa annak, hogy a XX. század két nagy világégését és a két nagy diktatúráját is túl tudtuk élni. Ez volt az a kezdőlöket, az a tartalék, az az aranytartalék, amiből mi táplálkozni tudtunk a XX. században, és nem tűntünk el a történelem süllyesztőjében.

- Még egyetlen kérdésem maradt hátra, ami talán az egész beszélgetést összefoglalandó, vagy annak a fényében kérdezem, ön szerint mi a 2022-es választásnak a tétje?

- Erre azt szoktam mondani, főként a kultúra területén belül maradva, hogy

a szólás, a vélemény és az alkotás szabadságának utolsó védvára ez a polgári nemzeti kormány, vagyis a Fidesz. A mi kultúrpolitikánk az, ami a teljes magyar kultúrában gondolkodik.

Én tudom, hogy azt szokás kultúrharcnak nevezni, amikor szidjuk a liberálisokat, és a liberálisok szidják a nemzetieket és egymást köpködik, de az lökdösődés. Én az elmúlt három évben folyamatosan úgy próbáltam dolgozni, hogy teljesen mindegy, az adott mű alkotója mit gondol az aktuálpolitika vonatkozásában a kormányról vagy a saját pártjáról, a teljesítményt nézzük, és hogyha úgy látom, hogy erősíti a magyar kultúrát, akkor védjük be. A magyar kultúra attól izgalmas, attól erős, hogy a szélsőbaltól a szélsőjobbig minden megvan, hiszen nekünk nincsen nagyobb nyelvi környezetünk, mint a latinoknak vagy a szlávoknak, nem tudunk átsétálni a szomszéd ország kultúrájába, megkölcsönözni egy kis szélsőbalt vagy egy kis szélsőjobbot.

Nekünk meg kell képeznünk az egész világot, mert be vagyunk zárva ebbe a gyönyörűséges magyar nyelvbe. Ezért a '22-es választások kulturális szempontból számomra ott dőlnek el, hogy megmarad-e az alkotás szabadsága, vagy teret engedünk ennek a szélsőbalos woke őrületnek.

És akkor bizony jönni fognak a brüsszeli direktívák, hogy a roma szó az kevésbé sértő, mint a cigány, tehát a cigány szót a magyar kulturális tartalmakból lehetőleg visszamenőleges hatállyal dolgozzuk ki. Az, amit Mark Twain zseniális regényeivel Amerikában megcsinálták, hogy a néger szót kvázi kicserélték, meghamisították a művet, az nálunk is előfordulhat. Egy lépésre vagyunk tőle, és ha ehhez a lépés kivédéséhez az kell, hogy csukjuk be a kapukat, akkor csukjuk be a kapukat.

- Nagyon köszönöm a beszélgetést. Demeter Szilárddal beszélgettem a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójával. Ez volt a Hetek stúdió utolsó adása idén. Mindenkinek a polkorrektség jegyében kellemes ünnepeket, és ha ezt elhagyom, akkor a szólásszabadság jegyében pedig boldog karácsonyt kívánok! Sziasztok!