Kelj fel, és járj, Petőfi Sándor!

Mekkora a szívköröd? · Kezdetek – 2019

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Isten hozta Önöket a magyar irodalom házában, érezzék magukat otthon.

Azt hiszem, hogy ez az első konferencia, amit megnyitok főigazgatóként, vagy legalábbis az első nagyobb. Megboldogult filozófus koromban, ha egyetemi éveimet is beleszámolom, akkor közel két évtizedig nekem is gyakorolnom kellett (volna) ezt a műfajt.

Bevallom őszintén, hogy borzasztóan untam. Nem sok értelmét láttam annak, hogy meghallgassam a kollégát a Lét és idő 168. oldalán (az eredeti német kiadás 147. oldalán) található 289. lábjegyzet kulcsfogalmairól írt dolgozatát, ami jelentős részben mások által ugyanerről a lábjegyzetről írt dolgozatainak összefoglalója volt. Azt még elfogadtam, hogy az egész nyugati filozófia Platónhoz írt lábjegyzet, tehát akkor már Heidegger is lábjegyzetelt, no de akkor egy lábjegyzet lábjegyzetéhez írni lábjegyzetet – ennek nem sok értelmét láttam.

Lehet, hogy ez nagyképűségnek tűnik, de tegye fel a kezét az, aki csak és kizárólag érdekes, gondolatébresztő, csupa új és eredeti megközelítést fölmutató konferencián vett részt.

Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani, mert abban reménykedem, hogy ez a konferencia nem egy a sok közül.

Először is azért, mert a PIM-ben tartjuk. Itt aztán senkit nem köt az akadémiai protokoll. Az irodalmi muzeológia, főként annak kiállítási lába tág teret nyit a kreativitásnak, tehát a gondolatszabadságnak.

Már a konferencia ötlete is egy kiállítás kapcsán született. A mögöttünk lévő teremben látható Bolyongó üstökös. A Petőfi-kultusz alakváltozatai című kiállításunk munkálatai közben – hogy fogalmazzak diplomatikusan – merengtek el kurátor kollégáim azon, hogy mennyivel több van ebben a témában, mint ami egy kamarakiállításban elmondható.

1848–49 emlékezete és benne Petőfi alakja a magyar történelmi tudat egyik biztosnak látszó, ismertnek tudott pontja, hiszen már kisgyermekként megismerkedünk elemeivel, szimbólumaival és az évenként ismétlődő ünnepek folyamatosan az emlékezetben tartják.

Mi itt arra voltunk kíváncsiak, mi és hogyan jelenik meg ma erről a sorfordító eseménysorról a különböző médiafelületeken, a tudományos műhelyekben, az iskolákban. Úgy gondoljuk, a múzeum mint közgyűjtemény és az egyik legfontosabb memóriaintézmény fontos küldetése, hogy az egymással napi kapcsolatban nem lévő területek kutatóinak, művelőinek egy olyan teret kínáljon, ahol meghallgatják egymást, ahol elindulhat egy termékeny párbeszéd.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Ha jól értettem az egyik leginkább nagyrabecsült kolléganőmet, Kalla Zsuzsa főmuzeológust, akkor Önök ma itt oknyomoznak és történeteket mesélnek el arról, hogyan meséljük el különböző formában Petőfit. (Zsuzsa ennél sokkal szakszerűbben fogalmazta meg, de én már belefáradtam abba, hogy vízszintesen sokbetűs szavakat mondjak csak azért, hogy hozzáértőnek tűnjek.) Íróként hiszek abban, hogy fontosak nekünk a történeteink.

Ami viszont az ezredforduló óta vissza-visszatérő kérdés számomra, hogy összeállhat-e a történetekből történelem. Nagyon remélem, hogy igen.

Mert ha nem, akkor a történelem, legalábbis a mi történelmünk valóban véget ért. És nem azért, mert elérkeztünk volna a lehetséges világok legjobbikába.

Kelj fel, és járj, Petőfi Sándor, írta Utassy József 1977-ben, a verszárlat előtt azt is megmondja, mi a baj: „Holnap a szellem napvilágát / roppantják ránk a hétszer gyávák.”

Ez a baj. Utassy holnapja a tegnap holnapja volt.

Köszönöm a figyelmet, jó konferenciázást, tartalmas párbeszédet kívánok!