Kemény István 60 éves születésnapi köszöntése
Kemény István nekem Lövétei Lázár László hangján szólalt meg először, Lövétei úgy olvasta, ahogy a legnagyobbakat szokta.
Mekkora a szívköröd? · Újraindítás – 2021
Kemény István nekem Lövétei Lázár László hangján szólalt meg először, Lövétei úgy olvasta, ahogy a legnagyobbakat szokta.
Eléggé megütött abban a csendben.
Még a múlt században történt, a kilencvenes évek derekán párnázta ki a szabad világ ütközőit az a csend. Lövétei egyetemistaként a testvérbátyám szobatársa volt Kolozsváron, középiskolás aligsrácként csöves hátizsákban vittem nekik a pityókát és a szalonnát Székelyudvarhelyről, kisvárosból nagyvárosba, színmagyar településről Funar piros-sárga-kék hagymázába. Eléggé elkeskenyedtem, amíg megtaláltam Lövéteit és a bátyámat, kocsmában ültek, hol máshol. Sört ittak, hallgattak. Leültem, rendeltek egy sört nekem is, hallgattunk. Majd még hallgattunk pár sört. Estefelé felmentünk a tízemeletes kollégiumba, a bátyám Arisztotelészt olvasott, Lövétei valami verseskötetet. Nem értettem Lacit, kamaszos nagyképűséggel odamorogtam neki, hogy Rilke után nem lehet verset írni, illetve lehet, de minek, hát nem olvastam kortárs irodalmat, verseket pláne nem. Lövétei még románul is olvas verseket, döbbentem rá a házikönyvtárukat böngészgetve, lepusztult kollégium lerohadt szobájában mindenütt könyv, hallgattunk.
Tartalmas egy csend volt, azóta is folytatják, folytatjuk nyaranta otthon az Asszonboszontóban.
Aznap viszont a csendet megtörte Lövétei, felolvasott pár verset. Hogyaszongya, valahogy így kéne írni. Vagy feleennyire jól. Hogy ez egy jó költő, de tényleg az, nem viccel, olvassak Kemény Istvánt, ha bizonyítékot akarok arra, hogy Rilke után is lehet és kell verset írni.
Huszonévvel ezelőtti az a csend, amiben megszólalt nekem Lövétei hangján Kemény István, azóta is olvasom, és 60 ide, 60 oda, olvasni is fogom, ha a boldog Öregisten is úgy akarja. Köszönöm neki.
