Két éve a PIM élén

Mekkora a szívköröd? · Botrányok, covid – 2020

A Hajónapló interjúja Demeter Szilárddal

Nemcsak a most záruló évet, de a Petőfi Irodalmi Múzeum élén eltöltött két esztendőt is értékelte Demeter Szilárd miniszteri biztos, a PIM főigazgatója. Csak az olvasók kedvéért szögezzük le: azzal a feltétellel vállalta az interjút, hogy az Origón megjelent, majd visszavont publicisztikájáról nem kíván beszélni.

Amit mondani akartam annak kapcsán, azt elmondtam a kontra.hu oldalnak.

Sokakat érdekelne, hogy mi állhat abban a levélben, amit a zsidó vezetőknek írt, és ügyvédi letétbe helyezett.

Az rájuk tartozik. Alkalmas időben elküldöm, és ők eldöntik, hogy nyilvánosságra hozzák-e vagy sem.

Pedig lehet, hogy elejét venné a további támadásoknak.

Miért akarnám elejét venni? A politika a természete szerint ilyen. Senki nincs az abszolút igazság birtokában. A politikai állítások vitathatók. Jó esetben az éles állítások produktív konfliktusokhoz vezetnek, rosszabb esetben karaktergyilkolási kísérlethez.

Ön ellen az a vád fogalmazódott meg, hogy relativizálta a holokausztot.

Nem állt szándékomban. A nyílt társadalom őrült utópiájára mondhattam volna azt is, ami elsőre eszembe jutott, hogy tulajdonképpen vértelen genocídium. De ezt már Tőkés püspök úr „védjegyezte” a romániai nacionálkommunizmus kapcsán. Nézze, fogadjuk el, hogy minden emberiesség elleni bűncselekmény egyedi, abszolút és összehasonlíthatatlan. Ezt nem egyszerű megérteni. Az izraeli nagykövet a Mandinernek elmondta, hogy ezelőtt hét évvel a Kneszetben törvényt kellett hozni, hogy a holokausztot ne használják hétköznapi metaforaként az izraeli közbeszédben. Vagy üsse be a keresőbe a „nukleáris holokauszt” fogalompárosítást! Bevett formula, a magyar sajtóban – egy baloldali portálon! – még 2020- ban is használták, senki nem háborodott fel. Pedig az is relativizálás. De tényleg hagyjuk ezt a témát. Az elmúlt két évről akartak kérdezni.

Rendben. Több interjújában hangsúlyozta, hogy két évvel ezelőtt meglepetésszerűen érte a felkérés, hogy megbízott főigazgatóként vegye át a Petőfi Irodalmi Múzeumot.

Valóban nem ez volt a jövőképem. 2018 nyarán vásároltunk egy „Kádár-kockát” egy zsákfaluban, gyümölcsöst terveztem, regényírást, gyermeknevelést. Aztán megtalált a feladat. Kétszeres meglepetéscsavarral: az első a felkérés volt, amire nem mondhattam nemet. Aztán az időpont: 2019 januárjától készültem átvenni, erre egy 2018 december közepi pénteken szóltak, hogy hétfőn kezdek.

Nem tartott attól, hogy muzeológusi képzettség nélkül nem lesz sétagalopp a feladat?

A PIM-re eleve nem múzeumként tekintettem. Már olyan értelemben, hogy valami lezárt múlt darabkáit őrizgetné. Az irodalomban nincs múlt. Olvasóként jelen idejű vagyok az íróval, akinek a műve csak akkor zárul le, ha meghal és megfejthetetlenné válik a nyelv, amin szól (beleértve a fordításokat is). Platón vagy Homérosz ma is kortársként szól hozzánk, annak ellenére, hogy ógörögül igencsak kevesen és keveset értenek. Szóval irodalmi központként néztem a PIM-re, aminek muzeológiai feladata ezt a jelenidejűséget megmutatni, többletfeladata a kortárs magyar irodalom infrastrukturális központjának lenni. Mint egy erőmű vezérlője: próbálod szabályozni a folyamatokat, hogy az erőműből kijöjjön a szükséges erő, de mégse robbanjon fel az egész miskulancia.

Azért az elmúlt két évben sokszor robbanásközelire hevítette.

Dehogy! A langyos semmiről normál hőfokra állítottam át. Valamiért az a becsípődés manapság, hogy az a jó, ha nincs vita, nincs konfliktus. Csakhogy nem ez a természetes. A nyugati kultúra több ezer éves vitafolyamat eredménye. A vita nélküliség – pláne az ún. értelmiség számára

– az agyhalál állapota. A véleménybuborékok az értelmiség megszűnését eredményezik. És most az ún. progresszív oldal szempontjából mondom mindezt. A felvilágosodás így kezdődött: merj gondolkodni, írta Kant. A gondolkodás előrevivője a vita.

Mi kell egy jó vitához?

Először is legalább egy közös premissza, mondták a görögök, azért, hogy egyáltalán értelmes lehessen. Aztán, figyelem: meg kell hallani a másikat, hogy ne váljék a süketek párbeszédévé. Kétely. Ha parányi kétely sem merül fel benned az igazaddal szemben, akkor nem vitatkozol, hanem kinyilatkoztatsz. És hit. Hinned kell abban, hogy igazad lehet.

Lehetek őszinte?

Na, kezd érdekelni az interjú. Hogyne, sőt!

Sokszor hallom az író ismerőseimtől, hogy majdnem mindennel egyetértenek, amit csinál, de nagyon rossz a píárja, rosszul kommunikál.

Arrogáns seggfejnek tartanak?

Ez finomodott: régebben bunkó, arrogáns seggfejnek tartották, ma művelt, okos arrogáns seggfejnek.

Tévednek. Sem művelt, sem okos nem vagyok. Legalábbis nem annyira, amennyire lenni szeretnék. Folyamatosan érzem a hiányosságaimat, próbálom pótolni, amennyit lehet. De esélytelen vagyok az idővel szemben.

Miért nem javít az imázsán?

Mert ebben az egészben én vagyok a legkevésbé fontos. Olvasóként érdekem a jó kortárs irodalom, apaként szeretnék erős és megtartó anyanyelvi kultúrát az utódoknak. Ehhez viszont ahol most politika van, oda élet kellene az irodalomba vagy a tágabb értelemben vett kultúrába. Ennek érdekében ki kell mozdítani a tisztelt alkotókat a komfortzónájukból. Az önlegitim értelmiségi diskurzust meg kell bontani valahogy, mert ha nem, benne maradnak, mint valami intellektuális mókuskerékben.

Akkor ez egyfajta szerepjáték?

Mondjuk inkább úgy: próbálom lerövidíteni az utat: se kedvem, se időm intellektuális hajtűkanyarokra és manírokra. Tudnék barokkos körmondatokban vízszintesen sokbetűs szavakat sorjáztatni, de sok értelmét nem látom. A legrövidebb út az egyenes beszéd. Ez valamiért szokatlan errefelé, de én így nőttem fel. Ha valami bajod van, megmondod.

Ha jók az információim, akkor ez a hozzáállás a PIM-ben sem tetszik mindenkinek.

Volt a kezdetekkor egy vitám az egyébként nagyra becsült kollégáimmal. Amikor átvettem a stafétát, éppen egy nagy botrány kellős közepén voltak, a közvetlen elődömet támadták, és rajta keresztül a PIM-et és tagintézményeit is. Arra érkeztem, hogy a munkatársak összeálltak egy fotó erejéig, ami alá azt írták: „Mi vagyunk a PIM”. Hát, ezt vitattam. Mondtam nekik, hogy nem ti vagytok a PIM, nem is én vagyok a PIM. A PIM az ott őrzött kulturális vagyon. De még továbbmegyek: a PIM még csak nem is önálló közgyűjtemény. Ezt is elmondtam több szakmai beszélgetésen, hogy fölfogásomban nincsenek különálló közgyűjtemények. Egy közgyűjtemény létezik, tulajdonjogilag egyébként ez így is néz ki, minden műtárgy a vagyonkezelő, vagyis a magyar nemzet tulajdona. Mi legfeljebb jó gazdái vagyunk a különböző egységeknek. Egy nagy egésznek vagyunk a részei, tehát nem lehet öncélú sem az intézmény, sem az ott folyó munka. Gettó sem lehet vagy elefántcsonttorony. Nagyon tisztelem a kollégáimat, a magyar muzeológia élvonalához tartoznak, vagyis nagy a hozzáadott értékük. De nem pótolhatatlanok. Én sem vagyok pótolhatatlan, sőt. A PIM tehát jóval több a benne dolgozók összességénél.

Gondolom, nem lett túl népszerű.

Főigazgatni egy ilyen intézményrendszert nem népszerűségi verseny. Teljesítményorientált vagyok, a lehető legtöbbet és legjobbat szeretném kihozni a kollégákból. Ehhez minden feltételt biztosítok.

Tény, hogy a PIM-esek keresnek a legjobban a magyar muzeológusok közül.

Ezt nem tudom. Azt tudom, hogy nálunk a legátláthatóbb a rendszer. Mindenki tudja, hogy milyen munkáért mennyi jár, hogyan lehet továbblépni stb. Ezzel kezdtük a munkaszervezést, miután pályázati úton elnyertem a végleges főigazgatói megbízást.

Erről beszéljünk egy keveset, mert már az sem volt sima ügy.

Csak a szokásos történet, a szakma a pálya széléről kiabált, mindenki mindent jobban tudott, és természetesen én voltam a dilettáns politikai ejtőernyős. De megmérettetni magukat valahogyan nem akaródzott. Pedig direkt ezért kértem Kásler miniszter urat, hogy nyílt pályázaton válasszuk ki a végleges főigazgatót. Reménykedtem abban, hogy indul valaki jobb. Nem indult senki. Egy darabig ment a belső egyezkedés, hogy közösen összeraknak egy világraszóló pályázatot, és egy hozzáértő szakmabéli vállalja a kollektív tudást, de valamiért nem lett ebből semmi. Erre már nem nagyon tudok mit mondani. Ez olyan, mint a foci: a fotelből mindenki ért hozzá, de amikor fel kéne menni a pályára, akkor nincs olyan nagy tolongás. Mert azt mindenki érzi, hogy nem gólt rúgni a legnehezebb, hanem kilencvenvalahány percig küzdeni és a gólhelyzetet kialakítani.

Maradjunk ennél a hasonlatnál: Ön felment a pályára...

És volt egy demoralizált, alulfizetett csapatom, egy nagy hiánnyal küszködő klubom, és azt sem tudtuk, hogy pontosan melyik ligában játszunk. Először a hiányt kellett megszüntetni, ezzel párhuzamosan a csapatot rendbe tenni. Erről szólt az életpályamodell. Azzal kezdtük, hogy közölték velem: többéves konferenciázás után arra jutottak, hogy a magyar muzeológiában nem lehetséges életpályamodell, mert annyira sokszínű, széttartó stb. Ezt nem fogadtam el. Ez is egy szakma, válaszoltam, megvannak a belső szabályai, logikai csomópontjai. Alakult egy munkacsoport, és néhány hetes vérverejtékes munkával letették az asztalra a korábban lehetetlennek tartott modellt. Ehhez igazítottuk a bérpolitikát, és ugyancsak a szakmai kiszámíthatóság jegyében létrehoztunk különböző alapokat. 2019 második felétől már mindenki tudta, hogy merre hány óra, mekkora a mozgástere. Szabályzatokat alkottunk, amit személy szerint én is gyűlölök, mert növeli a bürokráciát, de ez a szükséges rossz ahhoz, hogy működőképes maradjon az intézményrendszer. Minden áldott nap aláírok kismillió papírt, ha kell, bemegyek reggel hétre az irodámba, de legalább rend van.

Irányt is adott, a második felhördülés akkor volt, amikor közölte a munkatársaival, hogy a PIM politizálni fog.

Ezt is már sokszor elmondtam: már maga a PIM léte egy politikai állítás. Azt állítja ezzel a mindenkori fenntartó, hogy létezik magyar nemzeti kultúra, amely védendő és gazdagítandó. Nem értéksemleges a kultúrpolitikánk. Védjük és erősítjük a magyar kultúrát. Nem azért, mert jobb vagy rosszabb lenne, mint bármilyen más kultúra, hanem azért, mert a miénk. Ezt kaptuk örökül, felelősségünk lehetőség szerint jobb állapotban továbbadni.

Ez kultúrpolitikai tételmondat. Lefordítható a hétköznapi megértés számára?

Az elmúlt pár ezer évben elég széles történelmet futott be az emberiség. Ebből több mint ezer esztendő a magyar nemzetnek is jutott. Ha tehát fölvetődik egy kérdés vagy elénk kerül egy probléma, nem kell feltalálni a spanyolviaszt. Meg kell nézni, korábban találkoztunk-e hasonlóval, milyen válaszokat adtak az eleink, el kell kerülni a hibáikat, átvenni mindazt, amit jól csináltak, és hozzátennünk a magunkét, amikor a válaszokat a mai valóságra igazítjuk. A tudás alapja az emlékezet. A közgyűjtemények ilyen értelemben a magyar tudás tárházai. Következésképpen a magyar valóság alakítói – vagy annak kellene lenniük. Erről szólnak például a kiállítások, az ezekhez kapcsolódó múzeumpedagógiai foglalkozások. Tanítva mutatjuk meg az örökségünket, de nem indoktrinálunk.

Értem. Térjünk át az irodalmi életre: rendesen belenyúlt a méhkasba a Térey-ösztöndíjjal.

Nem elvettem, hanem adtam, pontosabban kijártam egy ötéves ösztöndíjkeretet a középgeneráció számára. A pályakezdőknek van, az élő klasszikusok az MMA-ban vagy a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) tagjaiként kaphatnak havi juttatást, de pont azok számára, akiknek most kellene megírniuk életük fő műveit, közben meg hitelrészlet, gyermeknevelés stb., szóval épp a leginkább rászorultaknak nem volt ilyen lehetőségük.

A szándék ez esetben is jó – mégis botrány lett belőle.

Mert ezt volt az első olyan téttel bíró alkalom, amikor kétségbe vontam a balliberális elit teljesítménykijelölő monopóliumát. A legdemokratikusabb döntéshozatalt hoztuk össze az elmúlt harminc évből: határon innen és túlról minden fontosabb írószakmai szervezet delegálhatott kurátort az elbíráláshoz. Aztán az lett a vége, ami: a szakma szekértáborai szokásuk szerint megegyeztek a színfalak mögött, ez beszavazta azt, cserébe amazért, és a legvégén kimaradt 15 olyan szerző, akik a kortárs magyar irodalom élvonalához tartoznak. Ekkor valóban önkényesen megemeltem a keretet, nem harminc, hanem negyvenöt szerző részesül 2021 végéig havi alkotói ösztöndíjban. Minden más változtatást a szakmai szervezetek javaslatára vittem be a jelölési-döntési folyamatba, aztán amikor leverték rajtam, lapítottak a javaslattevők. Tanulságos volt.

Azóta nem kéri fel a szakmát a döntésekhez?

Dehogynem. Tartalmi kérdésekben nem szeretnék dönteni, mert sokkal szigorúbb lennék, mint a szakma. Továbbra is dönthetnek az ilyen jellegű kuratóriumokban, de már az elején szólok nekik: olyan döntéseket hozzanak, amiket meg is tudnak védeni. Helyettük nem viszem el a balhét. Döntsenek, és vállalják a felelősséget.

Irodalmi berkekben állandó szóbeszéd a Digitális Irodalmi Akadémia. Azt is megváltoztatta?

Nem elvettem, hanem adtam (nevet). Kezdeményezésemre a Nemzet Művészei alanyi jogon bekerülnek a DIA-ba, csak az idén tíz új taggal bővült ez az intézmény. A trianoni centenárium jegyében kezdeményeztem száz posztumusz tag fölvételét, a szakmai javaslatok alapján ez is elindult, már 25 örökössel aláírtuk a szerződést. Az Osiris Kiadóval elkezdtünk egy olyan együttműködést, ami ismét jelentős digitális formájú szövegbővülést eredményez a folyamatosan gazdagodó DIA-honlapon. A pandémia miatt ugyan, de elkészült hatvan hangjáték kortárs irodalmi művekből, jövőre ezt is folytatjuk. Még legalább negyvenet szeretnék, legyen meg a száz. Az állami kisösztöndíjak is a DIA-ba kerültek, tehát a móriczos, téreys szerzők szövegmutatványai a DIA-tagok életművének erőterében jelennek meg.

Minden erőt az online-ra?

Is. A pandémia megmutatta, hogy mennyire fontos saját tartalmakkal telíteni az internetet. Mi már tavaly óta mondjuk, hogy fontos „magyarítani” a mátrixot, mert megváltoztak a kultúrafogyasztási szokásaink. Ezért is hoztam létre a PIM-ben a Digitális Bölcsészeti Központot. Itt – egyfajta intézményközi agyközpontként – a legjobb szakemberek dolgoznak a közgyűjteményi digitalizálási stratégián.

Azt hiszem, hogy mi is ennek köszönhetjük a létünket. Mármint a Hajónapló.

Amikor tulajdonosi joggyakorlásunkba került a Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. (PIÜ), arra készültünk, hogy irodalmi karavánokkal járjuk keresztül-kasul a Kárpát-medencét. Ezt keresztülhúzta a koronavírus. Ettől még az élet nem állt meg: a fordítástámogatás folyamatos, ötször annyi pénzből támogatnak fordításokat, mint a korábbi években, és elindítottuk az 1749.hu világirodalmi portált is. Az Ifjúsági és Gyermekirodalmi Centrumunk is dolgozik, az Igyic.hu-n lehet látni az eredményeiket. A majd három évig csak a regionális napilapok mellékleteként megjelenő Előretolt Helyőrség is megkapta az online felületét, a helyőrség. ma-n nemcsak az anyaországi, hanem az erdélyi, a vajdasági és a felvidéki kiadások is olvashatók. A Hajónapló kortárs kulturális felületnek indult. Megvásároltuk a színház.org-ot is. Nemrég megérkezett a PIÜ-be a kultúra.hu is. Nyirő András kiadványozási igazgatónak az a feladata, hogy fél év alatt integrálja ezt a portálrendszert, egy nagy kultúrahordozó rendszert kell összeraknia. Ennek „analóg” lábaként valamikor tavasszal egy százvalahány oldalas kulturális magazint tervezünk elindítani. Nemcsak tartalmas, hanem szép kiadványt szeretnénk, olyant, amit gyűjtenek az olvasók.

Korábban beszélt egy könnyűzenei digitális gyűjteményről is. Tényleg, hogy áll a könnyűzenei stratégia ügye?

Folyamatosan futom az utóegyeztetési köröket. Ez új szcéna a kulturális kormányzat szempontjából, régi beidegződéseket kell leküzdeni. Mindenesetre nem tervezett származékos haszonként a pandémiás helyzetből kihoztuk a lehető legtöbbet. Az MTVA-val és az A38 Hajóval együttműködve 2020-ban kb. 1500 különböző anyagot vettünk fel, mintegy 40 000 percnyi mozgóképet: koncerteket, interjúkat, adásokat. Harminc terabájtnyi tartalom képződött, nagyjából 2000 zeneszámot rögzítettünk – ez már az a mennyiség, amire platformot lehet építeni. Nagyjából kilencven százalékban el is készült az a szoftver, ami közgyűjteményi logika alapján képes strukturáltan megmutatni a magyar popkultúra bő fél évszázadát. A tartalmi „betöltés” hatalmas munka lesz, most tervezzük a hogyanját.

Térjünk vissza a PIM-hez. Megnyugodtak a kedélyek?

Gondolom. Remélem. Tartottunk egy belső anonim szavazást, a kollégáim a voksok alapján háromnegyedes bizalmat szavaztak nekem. Megyünk tovább. Az elmúlt két évben infrastrukturális, informatikai és egyéb fejlesztések valósultak meg: a Mesemúzeum következő intézményeként megnyitottuk a Háromcsőrű Kacsa Történetalkotó Műhelyt, a PIM-ben világraszóló múzeumpedagógiai foglalkoztató készült, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) raktára is készül, ez régi adósság. Sátoraljaújhelyről az állandó Kazinczy-kiállításunkat kivisszük Széphalomba, a Kazinczy-kertben található Magyar Nyelv Múzeumába, maga a Kazinczy-kert is megújul. Újhelyen a múzeumunk inkább régiótörténelmi profilt kap, a reformkor egyik legnagyobbjának, Kossuth Lajosnak a kultuszát frissítjük, hiszen Újhely az ő városa, onnan nőtte ki magát, a polgármester úr büszkén mutatta azt az erkélyt, ahonnan első beszédeit mondhatta. És most ez lesz a következő nagy feladatunk: az Országgyűlés úgy határozott, hogy Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját két éven keresztül, 2022–2023-ban ünnepeljük. Ezért 2021-ben a PIM-ben és tagintézményeinkben a bicentenáriumra készülünk. A kétéves időtartam elég nagy mozgásteret biztosít arra, hogy megmutassuk költőnket és korát. Az volt az az időszak, amire méltán lehetünk büszkék: akkor tett meg mindent Széchenyi, hogy megszülessen a „magabíró nemzet”, amelynek tagjai, így hirdette Kossuth, „nemcsak szabadok, hanem szabad magyarok” akartak lenni. Kétszáz év múlva is ez a feladat. És ma sincs fontosabb a szabadság-szerelem kategóriapárosunknál.