Online térfoglalást kell végrehajtanunk! – Reaktor Podcast

Demeter Szilárddal Fazekas Csilla és Vecsei József beszélget

Volt idő, amikor a magyar könnyűzenét senki nem képviselte kormányzati szinten. Most viszont már van stratégiája, ökoszisztéma-építési terve – mert a kultúrának újra meg kell találnia a helyét és méltóságát a 21. században. Az interjúban szó esik zenéről, tanulásról és taníthatóságról, a közös kulturális tér újraértelmezéséről. Megismerjük a Petőfi Irodalmi Múzeumon belül létrejövő Digitális Bölcsészeti Központ működését, ahol cél egy olyan szemantikai hálózat felépítése, amely képes összekapcsolni a közgyűjteményi tudást. Reflexszerűen óvni az értékeket: nemcsak intézményvezetőként, hanem apaként is a jövő kultúrahordozójának a szemével érdemes a világra tekinteni.

F.Cs.:-Köszöntöm a kedves hallgatókat! A Reaktor Podcast mai adásának vendége Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. Miniszteri biztosként felel a Nemzeti Könyvtár, a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények fejlesztéséért, valamint a magyar könnyűzene megújításáért. Én Fazekas Csilla vagyok, kérdezőtársam pedig Vecsei József a Fúziótól.

V.J.:- Én is köszöntelek titeket.

F.Cs.:- Köszönjük szépen főigazgató úrnak, hogy elfogadta a felkérésünket.

D.Sz.:- Köszönöm a lehetőséget és üdvözlöm a kedves hallgatókat.

F.Cs.:- Kezdjük talán a legfrissebb, legújabb megbízatásával. A magyar könnyűzenének szüksége volt miniszteri biztosra? Mit várhatunk öntől ezen a területen?

D.Sz:- Hát, hogy miniszteri biztosra szüksége volt-e, abban van enyhe kétely, bennem is, tehát valószínűleg nem. De úgy gondolom, hogy nem véletlenül talált meg engem ez a feladat, mint ahogy a Nemzeti Könyvtárral való foglalatoskodás sem véletlenül talált meg miniszteri biztosként.

Nem volt olyan hangja vagy olyan arca, aki a könnyűzenét az étlapról az asztal mellé ültette volna. Tehát az asztal körül ugye két formában ülhetünk, vagy étlapon vagyunk, vagy ott ülünk az asztal mellett és odaülünk az étlapról. És a magyar könnyűzene eddig nem bírt ilyen típusú reprezentativitással, nem képviselte kormányzati szinten senki a könnyűzenészek, illetve az igényes magyar könnyűzene érdekeit. A magyar könnyűzenei stratégia, amit letettünk az asztalra, pont azt célozza meg,

azt szerettük volna valahogy feltérképezni, hogy melyek azok a strukturális problémák, amelyek a magyar könnyűzenei szcénát, mint olyat sújtják, illetve, hogy mit lehetne kezdeni azzal a kulturális hordozóval, amelyen keresztül a magyar fiatalok jelentős része egyáltalán találkozik a kulturális tartalmakkal. Készült '18-ban egy nagy, több mint ötvenezres mintán egy kutatás (kultúrafogyasztási szokásokat felmérő kutatás), ebből kiderült, hogy a magyar fiatalok jelentős része csak mozgóképet és könnyűzenét fogyaszt, mint kulturális tartalmat, magyarán csak filmet néz, és hallgat könnyűzenét. Nem jár könyvtárba, nem jár múzeumba, nem jár operába, más típusú kulturális helyekre, intézményekbe nem teszi be a lábát, amivel ugyan lehet ilyen eltartott kisujjú értelmiségi módjára nem egyetérteni, és azt mondani, hogy »ezek a mai fiatalok«, de ezzel még nem oldjuk meg a kérdést. A mi stratégiai alapállásunk inkább az volt, hogy ha már ezt hajlandó fogyasztani, akkor a könnyűzenei kultúrán keresztül próbáljunk értékesebb vagy minőségibb kulturális tartalmakat biztosítani számukra.

F.Cs:- Sokszor az is felmerül, ha már a fiatalok zenefogyasztási szokásairól beszélünk, hogy egyszerűsödik, talán mondhatnánk azt is, hogy kicsit butul a könnyűzene. Ezzel ön mennyire ért egyet, mennyire gondolja azt, hogy formálni kell a keresletet, vagy ki kell szolgálni azt?

D.Sz:- Ez, hogy butul a kultúra, egyáltalán a globális kultúra, tehát nemcsak a könnyűzene, hanem mindenfajta kulturális tartalmak része leszálló ágban van, ez már egy több éves tendencia. Mindig elsírjuk magunkat, hogy egyre kevesebbet olvasnak, egyre rövidebb szövegeket, egyre könnyedebb szövegeket, egyre tartalmatlanabb vagy sekélyesebb filmeket fogyasztanak a nézők egyáltalán, vagy akár a komolyzenének a romlását (idézőjelben romlását) is lehetne ide sorolni; most elég sok olyan gagyi műsor készül, ami gagyi köntösbe csomagolja a komolyzenei üzeneteket.

Én úgy gondolom, hogy ez nem föltétlenül kellene, hogy azt jelentse, hogy ezzel a mozdulattal hátat is fordítunk neki. Tehát azt mondjuk, hogy akkor oké, ez van, ebben élünk, nincs mit tenni, feltesszük a kezünket, és sajnáljuk a mai fiatalokat, hogy nem annyira igényes zenét hallgatnak, mint bezzeg a mi időnkben, meg így tovább, hanem el kell kezdeni ezen dolgozni. És ezen nem úgy kell dolgozni, vagy nem úgy kell nekifogni, hogy eléjük teszünk valamit, és azt mondjuk, hogy akkor ezt hallgassátok, mert ez a jó, mert akkor biztosan nem fogják hallgatni. Az olvasmányélményeimből kiindulva, amikor a tanárnő azt mondta, hogy ezt kell elolvasni, mert ez az irodalom, akkor biztos nem azt olvastam el, egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni ezt az autoritást. A fiatalok lázadóak, és általában a felnőtt világgal szemben lázadóak, nagyon helyes egyébként. Tehát, inkább megfordítottuk a kérdést ebben a könnyűzenei stratégiában, és könnyűzenei nevelést kezdenénk el.

Egy könnyűzenei neveléshez szükséges infrastruktúrának a felépítését kezdenénk el, ugyanis rengeteg társadalmi haszna van annak, hogy ha az ember hangszeren tanul vagy zenét tanul.

Ezt el szoktam sorolni mindenfajta interjúban, úgyhogy itt most nem tenném meg. Viszont, hogy ha az ember már valamilyen szinten ért egy bizonyos hangszerhez, mondjuk gitározik, és csak három vagy négy akkordot tud, de ahhoz, hogy ezt a három vagy négy akkordot el tudja játszani, rengeteg készséget és képességet muszáj neki fejlesztenie. És onnan kezdve már sokkal inkább érti, hogy mi történik mondjuk egy színpadon egy produkció esetében, vagy mit hall. Hogy ha van egy zenei alapképzettség, akkor még a loopokat is másképpen húzogatom a számítógépen, amikor éppen zenét programozok, vagy zenét csinálok, csúnya szóval, mert tudom, hogy a harmóniamenet miért úgy van, és miért nem másképpen: nem csak a hallásomra hagyatkozom, hanem van valami előzetes zenei tudásom. Elkezdem érteni a zenét. És hogyha elkezdem érteni a zenét, akkor már nem lehet engem megetetni gagyival. A zeneértés felől kell megközelíteni a könnyűzenei kultúrának a minőség-javítását, illetőleg néha nem nagyon tudjuk értékelni, hogy mi történik a színpadon. Hogy ha benne vagyunk, mi próbáljuk meg reprodukálni azt a bizonyos produkciót, magyarán összehozunk a haverokkal egy garázszenekart, és azt mondjuk, hogy holnaptól Deep Purple-t fogunk játszani, vagy nem tudom, Shakirát – teljesen mindegy, hogy kicsodát –, és megpróbáljuk eljátszani azt a számot, akkor rájövünk, bizony meló összerakni, hogy úgy szólaljon meg, hogy az emberek élvezzék is, és onnan kezdve teljesen másképp tekintek ezekre a produkciókra. A zeneértés- és a zenetanulásnak a lehetőségét próbáljuk nyitogatni, és ez a mi feltételezésünk szerint óhatatlanul magával hozza a zenei kultúra javulását is, hiszen ha nem tudom a gagyit eladni (már akkora tömegben), akkor kénytelen-kelletlen a producereket is rá tudjuk szorítani arra, hogy ne butítsák a zenei üzeneteket, a zenei termékeket, ugye az egy marketing logika. Végezetül pedig úgy gondolom, hogy ezek mindig ízlésviták, és az ízlésviták mindig szükségszerűen szubjektívek. Hogy nekem mi tetszik, és mi tetszik másnak, annak nincs objektív mércéje, nem tudom azt mondani, hogy az ő ízlése ebből a szempontból rosszabb, mint az enyém.

Azt esetleg állami szempontból vagy szerepvállalás szempontjából el tudom gondolni, hogy a magyar zenészek által készített könnyűzenét valamelyest jobban támogassuk, egyfajta patrióta meggondolásból, vagy azt mondani, hogy a magyar adófizetők pénzét mégis inkább csak a magyar könnyűzenei kultúrára költsük, mintsem a konzumszemétnek a lehetőség-nyitogatására. Van egy legitim alapozása az egész történetnek, de igazából nem kell az államnak döntenie a zenei műfajok vagy zenei szcénák között. Azt úgyis a közönség fogja eldönteni. Ezt az irodalomban is mindig elmondom, hogy baromi jó dolog, hogy ha bizonyos kritikus csoportok éppen hatalmi pozícióba kerülnek és elmondják, hogy mi a jó irodalom, egy dolgot felejtenek el a képletből: az olvasót. Az olvasó fogja eldönteni. A könnyűzenét sem a producerek fogják majd eldönteni, akármennyire butítják, vagy akármennyire próbálják a közönség ízléséhez alakítani, mert azt látjuk, hogy ilyen fel-leszálló ágban vannak különböző szubzsánerek. A '90-es években Magyarországon elképesztő mennyiségű blues fesztivál volt. Most már nincs, tehát egy kicsit kiment a divatból, ettől még a magyar blúz jó, meg értékes, csak most éppen nincs divatban. Ízlésvitákat állami segédlettel nem kell megvívni. Azt viszont, hogy tudjunk érvelni a saját ízlésünk mellett, meg tudjuk érteni, hogy mi történik a színpad mellett, a zenei képzés, zenei tehetséggondozás, zenetanulás eszközrendszerén keresztül el lehet érni.

V.J.:- A zenei képzést akkor kicsit folytatjuk. Elkerülhetetlen és eléggé pozitív fejlemény az, hogy előbb-utóbb a tehetségek ki fognak emelkedni, új bandák fognak születni. Ugyanakkor ma, ha megkérdezem akár magamat, hogy mit mondanék először tehetségkutatónak, valószínűleg egy X-faktort mondanék, és például az Öröm a zene, vagy éppen az ÉTER Fesztiválnak a lehetősége nem igazán van benne a közbeszédben. Mit gondol, hogyan lehetne mégiscsak ezeket népszerűbbé tenni?

D.Sz:- Láthatóbbá kell tenni őket. Nekünk nem szégyen tanulni a kereskedelmi csatornák marketingeseitől. Ha látjuk azt, hogy ők hogyan tudják megoldani, hogyan tudnak felépíteni különböző kis mini drámákat, hogy dramatizálják a szereplőválogatást, ez egy megtanulható vagy megvásárolható tudás. És nem kell szégyellni ezekkel az eszközökkel élni. Elég nagy médiarendszer van már így a kormány kezében, vagy a kormányközeli médiát ha ideszámoljuk, tehát a közmédia plusz a kormányközeli média. De mi még abban is gondolkodunk, hogy a médiafogyasztási szokások megváltozásával aránylag olcsón létre lehet hozni azt a kommunikációs ökoszisztémát, amely mindenfajta platformon képes felépíteni ezeket a szereplőket. Értve ezalatt a regionális portáloktól a kis, különböző közösségi médiumokban megjelenő (akár csoportokon keresztül) különböző audiovizuális tartalmak. Például ez a podcast is egy ilyen új típusú médiatermék. Minél több ilyen audiovizuális terméket kell lehetőleg az online térbe kihelyezni, ugyanis ma már a médiafogyasztási szokásaink radikálisan megváltoztak, ez az, amivel a politika ma már számot vet. A kultúra még le van maradva, tehát ma már információt 80 százalékban online szerzünk be, és csak a 20 százalék a hagyományos elektronikus, vagy akár nyomtatott sajtó terméke. Online térfoglalást kell végrehajtani, én csúnyán azt szoktam mondani, hogy tele kell spamelnünk a netet magyar tartalmakkal. Ezt nem úgy, hogy egy központból kell az egész tartalomgyárat működtetni vagy szerkeszteni, hanem sok-sok regionális központ számára kell lehetővé tenni, hogy ezeket a tartalmakat kitolják, hiszen ezek a tehetségkutatók több állomásos, általában kis régiós szintűek, és az adott régión belül gyűjtik össze a tehetségeket, majd a Hangfoglalón keresztül tudnak esetleg nagyobb, országos léptékre lépni. Ez nem baj, sőt, ez jó, mert akkor azt jelenti, hogy

a különböző régiókban, egész Magyarországon (az én fejemben az egész Kárpát-medence magyarlakta területein belül) tudjuk ezt a kulturális kavalkádot, keverést biztosítani. Történik valami kultúra ott is, és nem minden csak Budapesten. Ezt az ökoszisztémát kell úgy felépíteni piramisszerűen, hogy a csúcsán legyenek azok az országos elérésű médiumok, amelyeken keresztül az igazán legjobbak majd a napfényre tudnak lépni.

V.J.:- És el tudja képzelni azt a lépést, hogy az országos szintről kilép nemzetközi szintre egy ilyen magyar együttes?

D.Sz:- Már folyamatban van ilyen, tehát a Hangfoglaló Programon keresztül a zenei exportot is támogatjuk. A Nemzeti Kulturális Alapon belül működik egy ilyen alkollégium. Már vannak mérhető nemzetközi sikerek, már ott vagyunk a nemzetközi térben, de ezt tudatosabb menedzsmenttel, illetve jelentősebb pénzösszegekkel nyilván jobban lehetne csinálni. A tudás megvan, már létezik az a csapat, aki ezt tudja menedzselni a világ összes táján, ha éppen arról van szó. És nagyon érdekes a következtetés, amit levontak az elmúlt évek tendenciáiból.

Mi azokat a magyar zenekarokat tudjuk eladni külföldön, akik valamilyen módon meg tudják őrizni ezt a közép-európai vagy magyar karaktert, van valami sajátosság, ami egyébként trivialitás, hiszen a kultúrában nem arra vagyunk kíváncsiak, ami ugyanolyan, mint a világ összes többi részén, nem a hasonlóra vagyunk kíváncsiak, hanem arra, ami más.

Az, hogy most mi brit popzenekart neveljünk Magyarországon, azért értelmetlen verseny, mert ezt a versenyt indulásból megnyerik a brit popzenekarok, hiszen azt jobban tudják. Nekünk magyar popzenekarokat kell tudnunk felépíteni, és ezt a kulturális sajátosságot, ezt zenei örökséget, ami tágabb értelemben vett közép-európai zenei örökség (a Baltikumtól a Balkánig terjed nagyjából), ha ezt mi be tudjuk építeni a kortárs könnyűzenébe, azzal olyasmit tudunk mutatni a világnak, ami sehol máshol nincs, hiszen nem lehet, ez csak itt van. Következésképpen el tudjuk adni a terméket, mert kíváncsivá tudjuk tenni a világ zenehallgató, nem tudom, körülbelül 80 százalékát – nagyjából mindenki hallgat zenét.

V.J.:- Említette is, nagyon fontos a nemzetközi piacokon az, hogy egy-egy magyar banda meg tudja őrizni a saját országának, saját közösségének a kultúráját. Erről átkanyarodnék egy kicsit arra, hogy a kultúránk védelme, mint címszó nagyon gyakran felmerült és felmerül önnel kapcsolatban is. Ezt hogyan kell érteni, mit jelent az, hogy meg kell védenünk egy kultúrát?

D.Sz:- Amikor azt mondom, hogy meg kell védeni a kultúrát, akkor – azt hiszem, Bródy mondta azt, hogy én Erdélyből jövök, és sajátos kisebbségi tapasztalattal bírok, tehát reflexszerűen védem a kultúrát, mert a Ceaușescu kommunizmusban az volt a szándék, hogy megszüntessék az én anyanyelvi kultúrámat -; valahogy így nőttem fel, de pont emiatt a mi veszélyérzetünk, mondjuk így, a kisebbségben élő magyarok veszélyérzete sokkal szenzitívebb, jobban érzékeljük, hogy ha valami veszélyezteti. Ha végignézünk a globális őrületen, ami Amerikából indul ki, de egyre több nyugat-európai országban is látunk már példákat, ez a »kukázzuk ki a rabszolgatartókat, a fehér faj felsőbbrendűségét hirdető heteroszexuális keresztény férfiakat, akik egyébként…«, teljes bolondulás van most már a világban, ez minket sem fog érintetlenül hagyni. Nem úgy kell gondolni, hogy ez egy távoli probléma, ez a probléma itt él velünk. Hogyha megnézzük a MeToo-kampányt, ami tavaly végigsöpört az egész világon, az felülírta azt a római jogfogalmat, amire 2000 éven keresztül Európát építettük. Az, hogy először bizonyítani kell egy megvádolt személy bűnösségét, és utána ítéljük el. A MeToo-kampány ennek a fordítottját csinálta. Bemondásra ítéltünk el, mindenfajta bizonyítás nélkül, vélt vagy valós tettek alapján bizonyos szereplőket és karriereket törtünk el. Egy médiakampánnyal felülírták azt a jogfogalmat, amire mi építünk egy egész Európai Uniót, hogy így mondjam. Vagy az ökohisztéria kapcsán, amikor – biztos emlékeznek a hallgatók is –, az Amazonas erdőégetéseiről voltak ilyen brutális erejű képek, hogy ég a Föld tüdeje, és a klímaszakértők magyarázták, hogy az Amazonas esőerdője nem a Föld tüdeje. Tehát oké, baj az, hogy felégetik, de nem a Föld tüdeje. És két hónapig ez az üzenet nem ment át egész egyszerűen, olyan médiakampány volt. A természettudományos tényeket sem lehet ma már természettudományos tényként védeni. A kultúránk alapzata recseg-ropog. És ezen belül a magyar kultúra ráadásul azért van különösen veszélyeztetett helyzetben, mert nekünk nincsenek rokon nyelveink. Amíg mondjuk a szerbek és a horvátok nagyjából ugyanazt a nyelvet beszélik, két különböző, mondjuk így, tájnyelvi megközelítésben, vagy van egy nagy szláv közösség, vagy van egy neolatin közösség; ahogy vannak olyan társ- vagy rokon kultúrák, amelyek mégiscsak erősítik egymást – a magyar kultúrának nincsenek társkultúrái.

Mi itt vagyunk Európa közepén ezer éve egy olyan nyelven, amit rajtunk kívül senki nem beszél. Senki nem ért, és a világ elenyésző hányada hajlandó megtanulni a mi nyelvünket. Itt két stratégia van: vagy megerősítjük ezt a bizonyos anyanyelvi kultúrát, amire a magyar nyelv kiválóan alkalmas (ezt íróként mondom), vagy azt csináljuk, mint a svédek, akik a svéd tudományosság nyelvét már át is állították angolra.

Lemondtak a svéd nyelvű tudományosságról, tehát Svédországban angolul lehet tudományos karriert építeni. Ezt a második utat én egyébként önfelszámolásnak látom, lehet, hogy nincs igazam, de én ezt nem tartom egy járható útnak. Ugyanis ha lemondasz az anyanyelvedről és az anyanyelvi kultúrádról, akkor gyakorlatilag seperc alatt átállítanak téged más típusú identitásokban. Ez történik a különböző (amit az előbb őrületnek neveztem) őrült ideologikus agymosáson átesett tömegek esetében, hogy nem lesznek kapaszkodók, nem lesznek iránytűid. Egyszer ezzel etetnek meg, utána amazzal etetnek meg, nem kell semmi más hozzá, csak egy nagyon jól felépített médiakampány.

F.Cs.:- Említette a beszélgetés elején, hogy a fiatalok nagy része filmet vagy mozgóképet néz, zenét hallgat, és nagyon nehéz rávenni őket, hogy például a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol most ezt a beszélgetést folytatjuk, betérjenek. A koronavírus-járvány következtében több múzeumpedagógiai foglalkozás került át az online térbe, illetve online kiállításbemutatókat szerveztek. Hosszú távon van-e olyan stratégia, ami kvázi a múzeumot viszi el az emberekhez, hogyha már behozni őket a múzeumba nem olyan egyszerű.

D.Sz:- Minket azért ért kevésbé váratlanul ez az egész pandémiás helyzet, mert mi már tavaly óta erre készülünk, gyakorlatilag ez az egyik főigazgatói célom volt. Úgy neveztem annak idején, hogy extra muros, falakon kívüli térhódítás. Egyrészt a Károlyi-palota falai végesek, fizikailag bezárt ez a tér, és nem is múzeumnak épült. A kiállítóterek sem a legjobbak, ettől még a muzeológusai megoldják a feladatokat, de ki kell vinni, folyamatosan ezt mondom, hogy ki kell vinni az itt őrzött kincseket falakon kívülre. Ennek van analóg vagy reális lába, amikor utazó kiállításokat készítünk. De a legkönnyebb, legolcsóbb és leghatékonyabb még mindig a virtuális láb, amikor digitális másolatokból készítünk egy digitális kiállítást, vagy mindenfajta innovatív megközelítésben megpróbáljuk az irodalmat, mint olyat közelebb hozni a kultúrafogyasztókhoz.

És itt van egy nagyon fontos kérdés, amin már szintén dolgozunk több mint egy fél éve. Ez a digitális kultúrvagyon.

Most már elég sok pénzt elégettünk arra, hogy digitális másolatokat készítsünk a közgyűjteményekben lévő értékeinkről, tárgyakról. Most már minden múzeumban és levéltárban elég jelentős digitális adatvagyon halmozódott fel, és arra készülünk, hogy ezeket valamilyen strukturált formában szintén közzétegyük. Ez ugyanaz, hogy spameljük tele a netet magyar tartalmakkal. Tehát minden olyan kulturális tartalom, amire a közoktatásnak szüksége van, vagy a turizmusnak szüksége van, az itt van nálunk a közgyűjteményekben. Mi mindent tudunk a kastélyokról, várakról, mohácsi csatáról, szintén olyan világbajnok tartalmakat tudunk két perc alatt összerakni most az össz-közgyűjteményi szinten, hogy nincs az a Wikipédia, ami utolérjen minket. Egész egyszerűen van egy nagyon jó muzeológusi tudás, le tudjuk válogatni a lényegeset a lényegtelentől, illetve érdekesen tudjuk összefüggésrendszerbe helyezni őket, és megvannak azok a digitális másolatok különböző tárgyakról, mondjuk műtárgyfotók-, vagy kéziratokról, vagy levéltári anyagokról, amelyek érdekessé tesznek egy akármennyire unalmas történelemórát is. Hirtelen emberközelbe tudunk hozni bármit. És hát ez egy nagy-nagy adatvagyon, aminek a közzététele évek óta várat magára, és akkor most nagyon piszkáljuk egymást közgyűjteményi vezetőként, hogy ezt sikerüljön valahogy összehangoltan közzétenni. Már előzetes tárgyalások mindenkivel voltak. 

Mi létrehoztuk itt, a Petőfi Irodalmi Múzeumon belül a Digitális Bölcsészeti Központot, aminek ez a feladata, hogy egy ilyen cselekvési tervet állítson össze, ami gyakorlatilag el tudná juttatni a magyar netet, vagy a magyar internetet a 4.0-ás állapotába, tehát szemantikai-logikai relációkba rendezni különböző tartalmakat. Ha beírom a Google-be azt, hogy Kossuth Lajos, akkor a Kossuth Lajos utcától a Kossuth Lajos cukrászdán keresztül a Kossuth Lajos képig mindent ilyen antennaszerűen kidob számunkra. Márpedig a jövő, illetve most már a jelen is arról szól, hogy egy mesterséges intelligencia mondjuk összerendezi olyan relációba, ami elmondja nekünk, hogy az miről szól. Tehát, Kossuth Lajosról nem egy utcát fog feldobni, legfeljebb a legvégén, és abban az összefüggésben, hogy mivel történelmi hős volt, ezért nem tudom, hány utcát neveztek el róla Magyarországon; hanem akkor az összes közgyűjteményi tartalomra egy szemantikai relációs mátrixot szeretnénk felépíteni, és ez be tud minket szívni a saját kultúránkba.

V.J.:- Ahogy ezen a beszélgetésen is kihallom, ahogyan az interjúit olvastam és a különböző podcasteket hallgattam, az a kép alakult ki bennem, hogy önnek lehet egy olyan dolog az életében, ami megfogja, és azzal kel, azzal fekszik. Akár a magyar kultúrának az ügye. Én ezt vallásos emberként úgy mondanám, hogy elhívást érez magában valamilyen cél felé. Van egy ilyen célja önnek?

D.Sz:- Negyven fölött az embernek azért, hogy is mondjam, kevésbé van késztetése a saját karrierjére gondolni.

Nekem az összes személyi ambíciómmal szembemegy az, amit most éppen csinálok, én most legszívesebben a kis falusi házunkban ülnék, gyümölcsfát nevelnék, írogatnám a könyveimet, zenélgetnék és élném a világomat, meg nevelném a gyerekemet.

Erre most ugye nincs lehetőségem, feladatot kaptam, amit el kell végeznem, de igazából, ami engem motivál ebben az egész történetben, az az, hogy amióta megszületett a fiam (későn jött gyerek, mármint az én koromhoz képest későn, mert most még csak három éves), azóta az ő szemén keresztül nézem a világot. És azt szeretném, hogyha ő ugyanabban az anyanyelvi kultúrában nőne fel, ami engem a legvadabb Ceauşescu diktatúrában is megtartott. Ezeket a tartalmakat biztosítani kell tudni neki. Ez viszont már egy közösségelvű elköteleződés, mert hiába mondom azt, hogy én most felgyűjtöm a könyvtáramat, meg összevásárolom az összes magyar komolyzenei értéktárat, meg begyűjteményezek nem tudom, hány festményt, mindent összerakok egy nagy házba, és azt mondom a fiamnak, hogy: ez a magyar kultúra. Ha nincs társa, akivel ezt meg tudja beszélni, és nem tud úgy felnőni, hogy ez természetes, hogy Csukás könyvekről beszélget a leendő osztálytársaival, vagy Lázár Ervin mesékből veszi a kódokat, akkor hiába csinálom én ezt, mert el fogom őt veszíteni az anyanyelvi kultúra szempontjából. Vagy ő fogja elveszíteni azt a bizonyos anyanyelvi kultúrát, amit én imádok.

Valóban van bennem egy ilyen szenvedély, egy ilyen magyar kultúra iránti szeretet vagy szenvedély, merthogy egész egyszerűen jó. Baromi jó zenéink vannak, nagyon jó zenekaraink vannak, nagyon jó zenészeink vannak, nagyon jó íróink vannak, nagyon jó költőink vannak.

Én négy nyelven olvasok körülbelül, és semmifajta szégyenkeznivalónk nincs ilyen szempontból. A mi költőink vannak annyira jó költők, mint más nemzeti kultúráknak a költői. Nehezebb lefordítani őket, valóban, kicsit kínlódunk az irodalmi exporttal, de az sem egy lehetetlen mutatvány. Erre is van külön csapat felállítva, hogy a magyar irodalmat exportképesebbé tegyük, meg kicsit feljebb húzzuk az európai irodalmak rangsorán. Szóval zeneirodalom-, képzőművészetben is világbajnokok vagyunk. Filmművészetben talán nem annyira, vagy ezt nem tudom megítélni. Én kevésbé érzem magamhoz közel a kortárs magyar filmet, de lehet, hogy bennem van a hiba, ezért mondtam, hogy ez ízlésvita. Nekem annyira nem jön be az, amit most kortárs magyar filmként láthatunk. Ettől még kötelességtudatból, meg tiszteletből megnézem, csak nem biztos, hogy újra fogom nézni azt a filmet.

F.Cs.:- Ha már beszéltünk a digitális irodalomról, a Digitális Irodalmi Akadémiának a szerzőit mekkora közönség olvassa, illetve most ugye olvashattunk róla, hogy bővítették a sort. Erre miért volt szükség?

D.Sz:- Ez egy elég nagy vita. Itt akkor én most nagyon őszinte leszek. Ma a kortárs irodalmak nagyon kevesen olvasnak. Tehát sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Rengeteg pénzt költünk a kortárs irodalomra, mármint ösztöndíjakat biztosítunk, életjáradékokat fizetünk, könyvek kiadását támogatjuk, enélkül nem is élne meg, de az olvasók, azok viszont fogynak. Tehát, egyre kevesebben olvasnak magyar irodalmat, kortárs magyar irodalmat, de ez nem egy visszafordíthatatlan folyamat. Ezért is van a Digitális Irodalmi Akadémia, ahol most jelenleg élő klasszikusoknak a teljes életművét lehet elolvasni, tehát ha valaki Bodor Ádámot akar olvasni, akkor a DIA honlapján hozzáférhető a teljes életmű, szerkesztett, gondozott formában, tehát egy hitelesített szöveg, vagy hiteles szöveghely. Ezt szerettük volna kibővíteni kevésbé élő kortárs szerzőkkel. Azért mondom így, mert hogy ha azt mondom, halott szerzőkkel, akkor ez lezárt történet, de itt most az elmúlt bő ötven évből válogattunk szerzőket, vagy kértünk szakértőket, hogy nevesítsenek szerzőket. Nekem még Platón is él; aki meg tud szólítani, az valamilyen szempontból élő szerző. Kitágítani ezt a szöveghelyet és megmutatni más szövegeket, legalább hozzáférhetővé tenni. Ez nem biztos, hogy automatikusan azt fogja jelenteni, hogy többen fogják olvasni, de lehet, hogy többen fognak onnan idézni. És akkor kíváncsibbak leszünk olyan szerzőkre, akik egyébként könyvtárak mélyére vannak most temetve, nem nagyon veszik őket előre. Vagy azért, mert nem a kánon fősodrában vannak, vagy azért, mert nem is voltak soha, tehát jelentős alkotó, de nem tudom, Vajdaságban élt, és azért a vajdaságiakon kívül nem ismeri őt senki. 

Egy ilyen Kárpát-medencei merítésből 113 kevésbé élő szerzőnek a teljes életművét céloztuk most meg. Ez most fel fog menni körülbelül 120-ra, mert nagyjából 20 olyan hagyaték lesz, amihez nem fogunk tudni hozzáférni vagy az örökösök végett, vagy nem találjuk meg az örökösöket, és jogszerűen nem tudjuk közzétenni. Az eddigi, elmúlt évek tapasztalatából a 20-as számot valószínűsítik a kollégák. Tehát minél több szöveget felpakolni a netre, minél több szöveget olvashatóvá tenni. Elindítottuk most a hangoskönyv projektünket is (minél több szöveget hallhatóvá tenni), ugyanis most megint változnak a tágabb értelemben vett irodalomfogyasztási szokásaink. Eddig azt gondoltuk, hogy az e-book lesz a jövő, tehát a nyomtatott könyv halála az elektronikus könyv lesz, de nem, mert annyira kiokosodtak a telefonjaink, hogy ma már a könyvolvasáson kívül minden másra alkalmasak. Ma már nem cipelünk magunkkal két okoseszközt, egy e-könyv olvasót, meg egy okostelefont nem szívesen visz magával az ember, ezért egyre nagyobb divatja lesz, vagy kezd lenni a hangoskönyveknek. Az Amazon már fel is építette azt az ökoszisztémát, hogy elkezded olvasni az e-könyvet, és ahol abbahagyod, ott folytatja a hangoskönyv, tehát a markerek azért kommunikálnak egymás között. Mi még nem tartunk itt, még az e-könyveknél is elég gyatrán állunk, de errefele kezd tolódni, és én megpróbálom valahogy picit az irodalmat vagy a kortárs irodalmat is olvasóközelibbé tolni, ha szabad így fogalmazni. A pandémiás időszak pont keresztbe vágta ezt a tervünket, de ősztől kifizetjük a kortárs magyar írónak, hogy kimenjen az olvasói közé. Kifizetjük az útiköltséget, a fellépti díjat, a honoráriumot, csak menjen ki Csajágaröcsögére, találkozzon az olvasóival. Ugyanis az az én sejtésem, hogyha Csajágaröcsögén találkozik az olvasóval, és felolvassa az egyébként a Petőfi Irodalmi Múzeumban zseniálisnak nevezett versét, Csajágaröcsögén meg leereszkednek a sisakrostélyok, és le fognak ereszkedni Beregszászban, meg Szabadkán, vagy Kolozsvárott, vagy Csíkszeredában, akkor talán elgondolkodik a nagyra becsült művész úr vagy hölgy, hogy nem biztos, hogy a közönség a hülye. Lehet, hogy a verse érthetetlen, mert itt a PIM-ben úgyis hazudunk neki. A Petőfi Irodalmi Múzeumban könyvbemutatót tartani azt jelenti, hogy mindenki szemedbe fog hazudni, az ellenséged is azt mondja, hogy »kurva jó voltál«. Ezek a játékszabályok, itt nincs őszinteség ebből a szempontból.

A vidéki közönségnél viszont látszik a tekinteteken, ha valami unalmas, akkor azt unják, és ez visszahat a szerzőre, és akkor megpróbál majd egy olyan írásművet letenni az asztalra, amit talán ott is élveznek. Kicsit életszagúbbá válik. Nem egy lehetetlen mutatvány. 

Ha József Attila verseit a világon bárhol, bármelyik részén fel lehet olvasni, vagy Pilinszkyt, (vagy egy picit elvontabb költőt) felolvasod bárhol a világ magyarságának, látszik, hogy érzik – ha nem is értik, hogy Pilinszky mit akar mondani, de legalább érzik a versnek a mondandóját, zsigerileg megüti őket. Vagy Mikszáthot a mai napig elő lehet venni és élvezettel olvasni. Most direkt nem mondtam Jókait, mert neki kurva hosszú tájleírásai vannak, és azt általában unják az emberek. Mikszáth kevésbé foglalkozik ezzel; de nem hiszem, hogy lenne olyan magyar olvasó, akinek ha Karinthyt adunk a kezébe, azt unná. Lehet úgy írni, hogy az asztalosinas is értse, meg az egyetemi profi is szórakozzon rajta, vagy találjon benne intellektuális fogódzót. Nem egy lehetetlen mutatvány, csak valamiért mostanában elvált az irodalom az olvasótól, elkezdtünk a szakmának írni, meg a kritikának írni, és az volt a fontos, hogy mit mond róla a szakma, vagy mit mond róla a kritika, azon belül is egy uralkodó műhely. Ez egész egyszerűen vérszegény és unalmassá tette az irodalmunkat.

F.Cs.:- Sajnos közben a rendelkezésre álló időnk végére értünk. Ez egy újabb hosszabb beszélgetést nyitna meg. Nagyon szépen köszönjük Demeter Szilárdnak, hogy elfogadta a felkérésünket és válaszolt a kérdéseinkre. Nektek pedig köszönjük azt, hogy meghallgattatok minket. Kövessétek továbbra is a reakt.hu weboldalt, illetve a Reaktor Facebook oldalát.

V.J.:- Köszönjük szépen a figyelmeteket, sziasztok!

D.Sz:- Köszönöm én is a lehetőséget!