Nagyinterjú

„Otthonosabbá tenni a magyar világot" – Ez itt a kérdés

Völgyi Tóth Zsuzsa beszélgetése Demeter Szilárddal

Több mint egy éve a Petőfi Irodalmi Múzeum élén: az interjú a Petőfi Irodalmi Ügynökség célkitűzéseit, valamint a közgyűjtemények digitalizálásának stratégiai jelentőségét mutatja be. Kitér arra is, miért fontos az irodalmat nem csupán kulturális, hanem identitásformáló tényezőként is értelmezni. A kultúrharc kérdésköre rámutat arra, hogy ennek valódi tétje nem a jelenben, hanem a jövőben körvonalazódik – akár egy évszázad múlva, amikor elképzelhető, hogy a ma születő magyar nyelvű művek befogadása értelmezési nehézségekbe fog ütközni. Hogy ez ne így legyen, ahhoz szükség van olvasókra, élményre, emlékezetre – és olyan intézményrendszerre, amely egyszerre őrzi és biztosítja a magyar kultúra jövőállóságát.

-A magyar irodalmat évszázadok óta gyakorlatilag egy kérdés mozgatja Vörösmartyt jelen idejűre igazítva, megy-e a könyvek által a világ előrébb. Így kezdte a Petőfi Irodalmi Múzeum programjának alapvetését az intézmény főigazgatója. Vele beszélgetünk ma este, de még mielőtt elkezdenénk a beszélgetést, nézzük meg Demeter Szilárd névjegyét.

- A stúdióban köszöntöm Demeter Szilárdot, jó estét kívánok!

- Jó estét kívánok, üdvözlöm a nézőket!

- Ahogyan elhangzott itt a kis bevezető filmben is, Székelyudvarhelyen született 1976-ban. Nem véletlen talán, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumbeli főigazgatói szobában éppen a nagy székely írófejedelem, Tamási Áron íróasztala áll. Véletlen, vagy nem véletlen, de jó helyen van.

- A legjobb helyen van, biztos, nagyon jól érzem magam Tamási Áron íróasztal mögött, meg hát azért bal kéz felől, a szívemhez közel, József Attila írógépe található, tehát más-más relikviák között tengetem a sanyarú napjaimat.

- És hogy került oda ez az asztal? Mert ennek is története volt.

- Nem tetszett az a főigazgatói iroda, amit örököltem az elődömtől, és megkértem a főmuzeológusaimat, hogy legyenek szívesek berendezni nekem valahogy másképpen. Közben el kellett rohannom egy megbeszélésre, és mire visszaértem, a főigazgatói iroda átalakult Tamási Áron emlékszobává.

- Nagyon kedves dolog tőlük.

- Nem ismertek még akkor, de legalább jól bemértek. Ez is mutatja, hogy milyen jó szakemberek dolgoznak a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

- Hogyha már Tamási Áront említettük, akkor adja magát az ő híres mondata: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – és ezt mintegy továbbgondolta Szilárd, hiszen van egy olyan mondata, ami a kultúrharcot illeti: valahogy otthonosabbá kéne tennünk ezt a magyar világot. Mit ért ezen és hogyan gondolja megvalósítani?

- Sokféleképpen meg lehet fogni ezt a kérdést. Van egy XX. századi filozófus, akinek a nevét most már nem szabad kiejteni, holott meghatározta a XX. század filozófiai gondolkodást, de kiderült, hogy náci szimpatizáns volt, és akkor róla nem beszélhetünk, a komcsi szimpatizánsokról meg beszélhetünk, szobrot avathatunk, meg minden, de náci szimpatizánsokról most nem beszélhetünk, nehogy szó érje a ház elejét. Ő mondta azt, ez a náci szimpatizáns, meghatározó filozófus, hogy a nyelv a lét háza, és ha ez így van, és mi a nyelvünkben élünk, ahogy ugye nyelvében él a nemzet, tehát a magyar nemzet hogyha nyelvében él, akkor ezt a házat kell nekünk otthonosabbá tennünk. De ez kevés, hogy otthonosabbá tegyük, ezen a nyelven keresztül vesszük birtokba a világot, tehát tesszük a magunk otthonává. Ennek eszköze az irodalom, mind a klasszikusnak számító, tehát lezárt életművekből álló irodalom, mind pedig a kortárs magyar irodalom. Nekem az a feladatom, hogy egyrészt az Irodalmi Múzeum főigazgatójaként a lezárt életművek tekintetében is élővé tegyem az emlékezetet, illetve a kortárs irodalom infrastruktúráját próbáljuk most összerakni.

- Azt is mondta, hogy döntéseket igyekszik hozni az elkövetkezendőkben.

- Ezért kapom a fizetésemet.

- Mi vezeti ezeket a döntéseket?

- Van ez a kultúrharc fogalom.

- Igen, én is itt bedobtam rögtön az elején.

- Véleményem szerint ez a kultúrharc nem Magyarországon folyik és nem jelen idejű, tehát nem Magyarország fókuszú és nem jelen idejű, hanem az a kérdés, hogy 100 év múlva a Kárpát-medencében milyen nyelven értjük meg, vagy éppen nem értjük meg a most létrejövő magyar nyelvű remekműveket. A kultúrharc tétje a nemzeti kultúra fennmaradása: nemcsak a magyar nemzeti kultúra fennmaradása, hanem az európai nemzeti kultúrák fennmaradása.

Épp errefelé jövet az autóban olvastam egy Figaro cikk-összefoglalót, amiben pont erről beszél egy kanadai filozófus, hogy az európai nemzeti kultúrák felszámolása zajlik, tehát ezt most már máshol is észrevették, nem csak az én kis monomániám.

- Egyszer azt mondta nekem, de gondolom másutt is említette már, hogy 110 százalékos székely. Lehet azt mondani talán, hogy aki nem Magyarországon született, vagy Erdélyből jön, vagy az elszakított területekről, erősebb a nemzeti tudata, ott egy erősebb identitás generálódik?

- Inkább más az élettapasztalatunk. A mi élettapasztalatunk az, hogy az anyanyelvi kultúra megtart, még a legvadabb diktatúrában is képes megtartani minket önazonosnak, másrészt pedig, hogy milyen könnyű elveszíteni. Az elvesztését mi testközelből megéltük. Gondoljunk csak a szórványosodás vagy az asszimiláció kérdéskörére. Mi nap mint nap, saját bőrünkön érezzük, hogy milyen az, amikor egy kultúra, amely nem a mi anyanyelvi kultúránk, ellenségesen viszonyul hozzánk, és többségivé válik hirtelen, bedarálja a mi tereinket, a mi szimbolikus igazodási pontjainkat. Hirtelen megváltozik az a szokásjog, szokásegyüttes, amivel addig úgy gondoltuk, hogy elég jól vagyunk, legalábbis Erdélyben, és kénytelenek vagyunk igazodni egy teljesen más szemléletű vagy kultúrájú többségi kultúrához. Ráadásul még az a szerencsénk (most idézőjelben mondom, hogy szerencsénk), az elszakított területeken élő őshonos magyar közösségeknek, hogy keresztény kultúrkörben élünk még mindig. Amit Nyugat-Európa kezd megtapasztalni, az egy hasonló folyamat, csak ott nem keresztény kultúrkörből jövő – most még kisebbség, nemsokára többség – kezdi átvenni az uralmat, kezdi diktálni a különböző szokásokat, és ez nem lesz jó.

- Igen, erre vonatkozóan látunk is nyilván már konkrétumokat is, tehát ez nemcsak a jövő előrevetítése, hanem már láthatóak dolgok. De vajon miért van az, hogy éppen a kereszténységet nem kell megvédeni? Más vallásokat védelmez a világ, én úgy veszem észre legalábbis.

- Én most szeretnék Kertész Imrét idézni.

- Szabad.

- Amikor ugye szó volt arról, hogy Kertész Imre bekerül-e a NAT-ba, vagy nem kerül be a NAT-ba, akkor én minden médiumnak elmondtam, aki engem megkérdezett, hogy én kötelezővé tenném Kertész Imre egész életművét és kifejezetten a nyilatkozatait, tehát az interjúit, mert ő ebben nagyon élesen tud fogalmazni. Ezért a keresztény európai kultúra elsorvadásáért vagy veszélyeztetett állapotáért ő egyértelműen az öngyilkos liberalizmust teszi felelőssé. Tehát a liberalizmus az, ami gyakorlatilag önfelszámolja azt az európai kultúrát, amit mondjuk 2500 éven keresztül építettünk az ógörögöktől, a rómaiak, a zsidók és a keresztények összefogásával. A görög-római, zsidó-keresztény kultúrkör most Európában éppen felszámolja magát, köszönhetően a liberális indoktrinációnak.

- Fontos, amit mond, úgy gondolom, már csak abban a tekintetben is, hogy valóban sokan ismerhetik ezt a hozzászólását a Nemzeti Alaptantervhez, hogy kerüljön bele, vagy került volna bele Kertész Imre, de a nyilatkozataival együtt. Itt arra gondolhatna az ember, hogy mivel ő elég sokszor nem túl szép színekkel festette le Magyarországot, talán ez volt a mondata mögött, de ezek szerint nem erre gondolt Szilárd.

- Én arra gondoltam, hogy Kertész Imre egy autonóm személyiség volt, aki két diktatúrát is végigszenvedett, a nácit és a kommunista diktatúrát. Pontosan tudta, hogy mennyire veszélyesek ezek a diktatúrák. Mind a kettő európai találmány, mondja egyébként Kertész, és ebben igaza van. Én egy kicsit kiegészíteném, mind a kettő nyugat-európai találmány, egyiket se itt, Közép- és Kelet-Európában találták ki.

- Ez kétségtelen.

- Mi szenvedtük el mégis mind a kettőnek a következményeit. Viszont Kertész egész életművében ennek a bizonyos európai és ezen belül a magyar kultúrának volt az elkötelezett védelmezője. Okos ember, autonóm ember, éles megállapításokat tesz, de ezek jók, mert ezek produktív konfliktusokat eredményeznek, tehát elgondolkodtatják az embert, valamilyen módon viszonyulnia kell hozzá. És az, hogyha valaki, akár Nobel-díjasként is – megint csak őt tudom idézni, saját életét tudja élni, és ez a fontos számára, hogy saját életét tudja élni, az messzemenően példakép. Tehát nekünk, magyaroknak most arra van szükségünk, hogy a saját életünket éljük, legyen meg az a bátorságunk, ami Kertész Imrében meg volt bátorságként, hogy a saját életünket éljük nemzetként is, vagy nemzeti kultúraként. Ehhez viszont olyanokká kell válnunk, amilyen ő volt, vagyis fejben elsőként elsőnek kell lenni, nem fejben másodikként, szervilisen idomulni mindenfajta nyugati modellekhez.

- Igen, csak ez lehet, hogy már nagyon régi beidegződés és generációknak kell elmúlniuk, vagy kimenni a világból, mire ez megváltozik.

- Ez bizonyosan így van. A kommunizmusban, akármennyire volt ez gulyáskommunizmus, vagy nem tudom, milyen jelzőkkel lehet illetni, generációk nőttek úgy fel, azzal a tudattal, hogy »ha több száz kilométerrel születtem, vagy pár száz kilométerrel arrébb születtem volna, akkor nekem most jobb lenne«, – tehát elvágyódik innen.

Ezen változtatni mindenféleképpen érdemes és kell. Én úgy gondolom, hogy jó irányba haladunk, mármint Magyarországon. Székelyként azért nem értem ezt a kérdést, mert nálunk a szülőföld szeretete egy zsigeri történet. Tehát Székelyföld a világ közepe. Pont. Persze Zala is a zalaiak számára, azt is megértem, de ez nem kérdés, hogy szereted a szülőföldedet, és hogyha elmész, akkor is úgy mész el, hogy visszamész majd oda. Én biztos vagyok benne, hogy ott fogok megöregedni, ott fognak eltemetni. Most éppen ide vezényelt a Jóisten, vagy a sors, vagy nem tudom, micsoda, most itt kell szolgálatot teljesítenem, de ez a szülőföld szeretete, ez lehet, hogy kisebbségben élve erősebb. Magyarországon, hogy ha kimegyek a Nagykörúton kívülre, és normális vidéki emberekkel beszélgetek, akkor ott is érzem ezt. Itt lokálpatriotizmusnak hívják, tehát picit enyhébb a megfogalmazás, de ugyanazt jelenti.

- Feladatának érzi Szilárd, vagy egyszerűen szeret hozzászólni az aktualitásokhoz? Hogyha Kertészt említettük, vannak más nagy művészek, akiket szintén kettősen ítélnek meg. Most éppen Szabó Istvánra gondolok: a napokban vita övezi az ő díját, és sokan úgy gondolják, illetve Schmidt Mária maga gondolja úgy, hogy nem kellene az ügynök múltja miatt őt díjazni.

- Ez egy nagyon fontos kérdés. Azért fontos kérdés, mert kibeszéletlen kérdés. Ha belegondolunk, hogy a náci diktatúra mennyit tartott Magyarországon, vagy a magyar nyelvterületen, a Kárpát-medencében, és mennyit tartott a kommunista diktatúra, akkor azt látjuk, hogy legalább tízszerese volt az, amit mi szenvedtünk el a kommunista diktatúrák alatt. Az én szüleim generációjának a teljes élete majdnem egészében ráment, a legszebb éveiket elvitte a kommunista diktatúra. Minden diktatúrának ez a sajátossága, hogy nagyon erőteljes kontrollt gyakorol az egész társadalomra nézvést. A kommunista diktatúra annyival gyűlöletesebb és aljasabb volt, hogy embereket, családtagokat fordított egymással szemben, tett érdekeltté a besúgásban, meg ez az egész szem a láncban történet. Ezeket a kérdéseket nem beszéljük ki, úgy viselkedünk, mintha '89 előtt nem történt volna semmi.

- Igen.

- Ez vissza fog ütni ránk. Már visszaüt, érezzük a társadalom állapotán, de hosszú távon vagy középtávon mindenféleképpen vissza fog ütni ránk. Úgyhogy én most el is kezdtem összerakni egy projektet, aminek pont ez a neve: szem a láncban. Az lenne a feladata a fiatal történészeknek (akiket nem nyom agyon a tekintély, nem éltek olyan érdekkörökben – akár akadémiai érdekkörökben –, ami miatt félresiklana a látásuk), hogy tegyük tisztába ezt az egész múltat, és az elmúlt 100 évre vonatkozóan nézzük meg a magyar irodalmárok, a magyar irodalom és a diktatúrák közötti viszonyt. Tehát egy átfogó képet szeretnék egy pár éves kutatássorozat végén látni. Aztán, hogy ezt publikáljuk-e, mi fog ebből következni, levágják-e a fejemet, nem tudom.

- Ha már a terveknél tartunk és a koncepcióknál, beszéljünk a Petőfi Irodalmi Múzeumról, mert most már eltelt egy bő év, amióta az intézmény élén van. Azt mondta valahol, hogy a magyar irodalom élő dolog, nem pedig halott fehér férfiaknak a teljesítménye. Mit jelent ez?

- Amerikából indult ez az őrület. A fehér faj vélt vagy valós felsőbbrendűségi tudata ellen indult a főként színes bőrű aktivisták, vagy szektariánus idióták részéről, akiknek az a legnagyobb problémájuk, hogy a nyugati kultúra többségében fehérek és többségében férfiak által írt, művelt vagy létrehozott kulturális alkotásokból áll. Mi tényleg ebben élünk, tehát nehezen tudnánk a IX-X. századból jelentős afrikai filozófusokat felhozni. Lehet, hogy voltak, csak mi nem ismerjük őket. Mi a sajátjainkat ismerjük. Ők tiltakoznak ez ellen a »nyugati fehér dominancia ellen«, és mondják azt, hogy a nyugati kultúra halott fehér férfiak vagy, más megfogalmazásban, emberek terméke. Ha mi ezt elfogadjuk, akkor valóban azzá válik.

- De nem fogadja el, és gondoskodik arról, hogy ne így legyen.

- Ezért vagyok kicsit élesebb vagy harcosabb típus, mert én úgy gondolom, hogy a mi kultúránk. Ezzel nem kicsinyelek le semmilyen más kultúrát, csak egyszerűen annyit mondok, hogy mi nem lehetünk értéksemlegesek, hiszen a mi kultúránk a legfontosabb. Más kultúrák is fontosak, de a legfontosabb számunkra a mi kultúránk. Tehát a magyar nemzeti és keresztény kultúra lehet csak első, és utána jön az összes többi. Nem azt mondom, hogy jobbak vagyunk, mint ők. Nem azt mondom, hogy magasabb rendűek vagyunk, mint bármelyik másik kultúrában élő népcsoport vagy nemzet, egyszerűen azt mondom, ez a miénk. És ezt nekünk meg kell védenünk. Ezt kaptad örökségként, ez tartott meg ezer éven keresztül a Kárpát-medencében, és ezt nekünk kutya kötelességünk továbbadni a következő nemzedékeknek.

- Konkrétan hogyan gondolja? A Petőfi Irodalmi Múzeummal kapcsolatban újrahangolást ígért.

- A Petőfi Irodalmi Múzeumnak a tevékenysége többrétűvé vált. Egyrészt rendbe raktuk végre a szakmai részét, mármint olyan szempontból, hogy megalkottuk Magyarország első muzeológiai életpályamodelljét, ehhez igazított bértáblával. Tehát a Petőfi Irodalmi Múzeumban mindenki tudja, hogyan tud a karrierállomásokon feljebb jutni, vagy előrébb jutni, és ehhez milyen bérsávban tud mozogni. Nem azt mondom, hogy túlfizetjük a muzeológusokat, de tisztességes bért keresnek, nyilvánvalóan valamilyen jobb kedvvel is dolgoznak. A gyűjteményezésünk exponenciálisan nőtt, egyre több hagyaték és gyűjtemény kerül be a mi kezeink alá, a legjobb muzeológusok kezei alá. A kiállítási tevékenységünk eleve nem korlátozott csak a Károlyi-palotára, tehát a Petőfi Irodalmi Múzeumnak otthont adó épületre; már a Kárpát-medencei irodalmi emlékházak egy részében PIM-es muzeológusok hozták létre, vagy az ő irányításukkal, segítségükkel hoztak létre irodalmi kiállításokat.És ezt szeretném most programatikussá tenni, tehát hogyha lehetséges, 2020-ban egy olyan kormányprogramot elindítani, ami az összes Kárpát-medencei irodalmi emlékházat és emlékhelyet egy picit újragondolja, felfrissít. Ahol kell, ott nyilvánvalóan újítani, és ezt egy hálózatba szervezve a következő nemzedék szolgálatára bocsátani; élményszerűvé tenni a magyar irodalmat, amiben mi otthon vagyunk, vagy inkább annak vagyunk mi az otthona.

Ezen felül most már a kiadványozásunk is egy picit javult, tehát nem csak szakbarbár tanulmányokat adunk ki – azok is fontosak nyilvánvalóan, csak azokat senki nem olvassa. Ezt, szakbarbár filozófusként, tudom, tizen' x évet ezen a pályán töltöttem. Idén lesz egy nagyon jó kiadványunk, amit nagyon szeretnénk majd június 4-én bemutatni. Rendezvény-helyszínként egészen nyitott épületté vagy ingatlanná váltunk, tehát most nem csak a komfortos, értelmiségi elitnek a puha fészke a Petőfi Irodalmi Múzeum, hanem olyan rendezvényeket is beengedünk oda, amelyeket nem biztos, hogy mindenki szeret az épületben, egy jelentős részét a most a PIM-ben zajló eseményeknek, vagy az ott megszólalóknak. Nem szeretem, az én értékvilágomtól nagyon messze áll, de úgy gondolom, hogy ő is része a magyar kultúrának és nagyon fontos az, hogy legyen egy olyan helyszín, ahol ezek megszólalhatnak.

- De ezzel mintha kritizálták is volna már.

- Persze, persze. »Már megint a liberálisokat védem«, vagy valami ilyesmi, de ezt minden PIM főigazgató ezek szerint meg fogja kapni a következő 10-20, 30, 40, 50 vagy 100 évben. Egyszerűen ez arról szól, hogy a magyar kultúra nem egyszínű. Tehát hogyha azt mondom, hogy csak nemzeti, vagy csak jobboldali, akkor ugyanazt mondom, mint a liberálisok, hogy csak a liberális lehet jó. Tehát, a liberális demokrácia lehet jó, miközben azt mondjuk, hogy: nem, a kereszténydemokrácia is lehet jó, tehát nem feltétlen kell egy demokráciának liberálisnak lennie. Ha ugyanazt csináljuk, amit ők, akkor mi mitől lennénk jobbak? Én úgy gondolom, hogy a magyar kultúra pont azért, mert be van zárva a nyelvébe (a magyar nyelv eléggé rokontalan a mai világban, tehát nem úgy vagyunk, mint a szlávok, vagy a neolatin nyelvcsalád, mi egy kicsit magunkra vagyunk maradva a saját nyelvünkben), ezért a mi érdekünk az, hogy minél sokszínűbb legyen ez a világ, minél több gondolat, minél több nézőpont ütközzön a lehető legközelebbi premisszák alapján. Ez az, ami nehéz, hogy megtaláljuk a közös premisszákat, hogy értelmessé váljanak a vitáink. Ezáltal lesz sokszínűbb, gazdagabb, erősebb a nemzeti kultúra.

- Hogyha az értelmes vitát említette: azok, akik esetleg a vezetői attitűdjét nem szeretik annyira, azzal is szokták – nem mondom, hogy vádolni, de illetni legalábbis, hogy keresi a konfliktusokat. Így van ez?

- Én nem keresem a konfliktusokat, a konfliktusok találnak meg engem, merthogy egyenesen fogalmazok. Én nem árulok zsákbamacskát. Meguntam azt, hogy hihetetlen hosszú, vízszintesen sokbetűs szavakat mondjak, tehát hogy egy vastraverz nyelvezet mögé elbújtassam azt, hogy nem gondolok semmit a világról.

- Mikor lett ebből elege?

- Filozófusként a kilóra mért akadémizmus világából ezért jöttem ki. Én hihetetlenül bonyolult barokkos körmondatokat tudok írni, úgyhogy gyakorlatilag csak a kötőszavak magyarok, nyilván ez a filozófusnak az egyik legnagyobb tehetsége vagy adottsága, de a politika világában azt tanultam meg, hogy ha nem tudod elmondani, hogy mit akarsz egy egyszerű bővített mondatban, egy érthető, egyszerű bővített mondatban, akkor nem tudod, hogy mit akarsz.

- Azt hiszem, hogy azért van produktív konfliktus is.

- Én csak produktív konfliktusokat vállalok.

- De azt szereti.

- Persze, abból születik az új gondolat, az új energia, az új impulzus, attól lendül mozgásba az egész történet. Az, hogy eltartott kisujjal egy kávéscsésze fölött, megvitassuk az éppen aktuális gondolatokat…

- Egy kávéscsésze fölött vagyunk most is, de azt hiszem, nem eltartott újjal.

- … annak sok értelmét nem látom. Tehát arra időt nem áldoznék. Túl kevés az az idő, ami nekünk jut itt.

- Bele is vágott nagyon. Hogyha még visszakanyarodunk a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz, mit jelent az, hogy nem íróközpontú, hanem olvasóközpontú múzeum?

- Elvált a magas irodalom az olvasótól. Ezt, gondolom, mindannyian tapasztaljuk. Ezt az írók sem tagadják, a kiadók sem tagadják, sőt, a kiadók nem is tudják tagadni, hiszen nem tudják eladni a kortárs magyar magas irodalmat - nagyon elenyésző példányszámban. A magas irodalom által lenézett, kevésbé szeriőz irodalom tartja el most a magas irodalmat piaci alapon, amivel önmagában nincs baj, minden korszakban volt ilyen rétegződés, csak ne üljünk fordítva a lovon. Nem az író a fontos, hanem az olvasó. Mert hogyha elfogynak az olvasók, akkor az írók írhatnak egymásnak, csak azt nem irodalomnak nevezzük, hanem l'art pour l'art akárminek – most nem akarom ezt minősíteni.

Olvasó nélkül nem létezik irodalom. Ezt mindenki tudta, mondjuk a reformkortól eddig. Most valamiért kevésbé vált fontossá az olvasó, az utóbbi 10-15 évben. Én pedig úgy gondolom, hogy nekünk az az érdekünk, hogy visszamenni, egyfajta romantikus hevületben az olvasóhoz. Az irodalmi ügynökségnek az alapötlete pont a rockzenészi múltamból, vagy jelenemből, vagy tapasztalatomból származik.

Ezt nem mondták be a névjegyben, a következőben kérném szépen, elsőként hangsúlyozom.

- Nagy hiba volt, igen.

- Tehát, mi járunk koncertezni vidékre egy headliner zenekarral egy vezető zenekar előzenekaraként. A mi zenénk és a vezető zenekaré, aki visz minket előzenekarként, nem kompatibilis, tehát nem ugyanazt a műfajt játsszuk – az ő közönségét meggyőzni kezdő zenekarként, akiről franc nem tud semmit, iszonyú nehéz meló. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha az a negyven perc alatt sikerül a közönséget megfogni, az azt jelenti, hogy amit a színpadon csinálsz, jó dolog. Ugyanezt szeretném az íróknál elérni. A Petőfi Irodalmi Múzeumban felolvasni a verseidet, nem egy nagy truváj. A közönség a tied. Ha rossz verset olvasol fel, akkor is meg fogják veregetni a válladat a végén, hogy »jaj, de jó volt az a vers«, mert egyszerűen ez a viselkedési kód. De vidd ezt ki Borsodba, vagy vidd ezt Zalaegerszegre, vagy vidd ezt Kárpátaljára, Székelyföldre, Vajdaságba, bárhova magyar nyelvterületen, ott már nem fogják megveregetni a válladat, ott le fog ereszkedni a sisakredőny, hogyha unják. És hogyha unják, akkor nem biztos, hogy velük van a probléma.

- Említettem máris az ügynökség kifejezést. Világítsuk meg, hogy miről is van szó!

- Igen, ezt strukturálisan leválasztottam a Petőfi Irodalmi Múzeumról, tehát az a múlttal, illetve a jelennel foglalkozik. A Petőfi Irodalmi Ügynökség pedig úgy foglalkozik a kortárs irodalom jelenével, hogy egyben a jövőt próbálja valahogy segíteni.

- De hogyan kapcsolódik jogilag a kettő egymáshoz?

- Jogilag a Petőfi Irodalmi Ügynökség egy állami nonprofit kft., ami a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonosi joggyakorlásában van, tehát magyarán van egy cégünk, ami sokkal gyorsabban és hatékonyabban tud mozogni, mint maga az állami intézmény a bürokratikus nehézségével. Ennek az ügynökségnek van jó pár igazgatósága. Van külön egy Ifjúsági és Gyermekirodalmi Centrum, mert az egyik legfontosabb számunkra a gyermekirodalom, a kortárs magyar gyermekirodalom helyzetbe hozása. A sok dömping szeméttel ellentétben úgy gondoljuk mi, hogy a kortárs magyar irodalom világbajnok, de az is volt.

- Épp azt akartam mondani, hogy az is volt. Mi történt?

- Van egy nagyon jó hagyományuk, ebben a hagyományban élnek és alkotnak egyébként nagyon jó gyermekírók, és nagyon jó illusztrátoraink is vannak, tehát ez a kettő együtt mozog. Őket szeretnénk egy picit helyzetbe hozni. Van egy úgynevezett Kárpát-medencei Igazgatóság, aminek kifejezetten az a dolga, hogy olvasó megrendelésre (lásd Petőfi olvasókör) megrendeli XY, Gipsz Jakab írót vagy költőt, mi kiszállítjuk neki, kifizetjük az írónak az útiköltségét, kifizetjük a fellépti díját, neki semmibe nem kerül, pogácsát vagy vizet kell vegyen. Cserébe mi csak egy irodalmi naplót kérünk az eseményről az adott szerzőtől, és akkor majd összeraknánk a Kárpát-medence irodalmi térképét pár éven belül, illetve különböző irodalmi karavánok, rendhagyó irodalomórák, stb. szervezésében szeretnénk aktívabban részt venni, hogy ha már NAT, akkor a magyar irodalom tanítását egy picit élményszerűbbé tudjuk tenni.

Van egy úgynevezett export-import Litimpex – így nevezték el az igazgatók, ez a fordítás-támogatás. A magyar irodalom külföldre juttatása, illetve a kortárs világirodalom magyarra fordítása projekteket gazdálják ők, a külföldi könyvvásárokon való részvételtől egészen a volt Nagyvilág szellemiségét megidéző módon, egy kortárs világirodalmi online folyóirat létrehozásáig terjed náluk a tevékenységi skála. Illetve van egy kiadványozási osztályunk is, vagy igazgatóságunk, aki egy elég nagy, széles portfóliót kezdett összerakni, mint infrastruktúrát, tehát itt egy gyűjtőportált kezdünk majd építgetni szép lassan.

- Olyan fogalmakat használ, amik az írók körében, vagy az irodalmárok körébe szinte ismeretlenek voltak eddig; az élet más területeiről ismerősek ezek a kifejezések.

- Mert ez menedzsment kérdés. Nekem nem az a dolgom, hogy meghatározzam, milyen tartalmú művek szülessenek. Ezt íróként én is kikérném magamnak, gyűlölném, és nem is tudnék rendelésre írni szépirodalmat. Politikai beszédet igen, bárkinek, bármiről, és jó beszédeket tudok írni. De ez egy menedzsment kérdés. Nekem most az a dolgom, hogy picit az infrastruktúrát építsem, és menedzseljek olyan folyamatokat, amelyek minél több olvasót tartanak meg, vagy hoznak be a magyar olvasáskultúrába.

- Nyilván valami ilyesmit szolgál, illetve annak is több oldala van, hogy megalkotta a Térey-ösztöndíjat 35 és 65 év közötti alkotók, tehát a középgeneráció részére, miként János (ti. Térey János) is valahol ott középen volt, nemrégen hagyott itt minket.

- Igen, ez egy strukturális hiány volt, tehát ez nem egy nagy felismerés. A pályakezdő írókat segítjük a Móricz-ösztöndíjon, Örkény- és Balassi-ösztöndíjakon keresztül, illetve a KMTG-nek az Előretolt Helyőrség Íróakadémiáján is van évente 10-20 pályakezdőnek lehetősége fejlődni. Az idősebb generációknak, tehát az élő klasszikusoknak, nevezzük így, ott van a Magyar Művészeti Akadémia, illetve a Digitális Irodalmi Akadémia, ami szintén a PIM-nél van, de pont a középgenerációnak, akiknek most kellene megírniuk azokat a nagy műveket, ami által ők élő klasszikussá válhatnak, azoknak nem segítünk egy ilyen célzott állami ösztöndíjrendszerben.

- Na jó, de most segít, és mégis öten visszaléptek, hogy ők nem kérik szépen.

- De negyvenen nem léptek vissza, ez az arány.

- De akik visszaléptek, vajon miért? Rengeteg vita, meg vélemény alakult itt a történet körül.

- Nem az ösztöndíjjal van probléma a vitában, a vita mögött egy hatalompolitikai harc folyik. Mindig ez történik, hogyha valakinek a véleményalkotási monopóliumát valaki megpróbálja megtörni, én ezt próbálom most éppen megtenni.

Tehát, hogy az úgynevezett balliberális (tök mindegy, minek minősítjük) kánon, aki eddig, az elmúlt évtizedekben megmondhatta, hogy mi a teljesítmény, mi a jó irodalom, mi a nem jó irodalom, ki a jó író, ki a nem jó író. Én ezt a jogát nem vitatom, csak kiszélesítem a terepet, behozok más szempontokat, és azt mondom, hogy akkor nézzük meg, hogy mások számára mi a teljesítmény, mások számára mi a jó irodalom. Kezdjük el ezeket ütköztetni, mert ebből alakul ki az a bizonyos sokszínűség, ami erőssé teszi a magyar kultúrát.

Minden érintett írószervezet küldhetett, delegálhatott egy kurátort a 19 szakmai kuratóriumban, akik döntöttek az ösztöndíjasokról, és ebben a kuratóriumban én nem voltam benne. Tehát én nem döntöttem. Az egész folyamatnak jól mutatja a végét, hogy eredetileg én is jelölhettem, mint kezdeményező harminc alkotót, hogy kinek szeretném esetleg adni a Térey-ösztöndíjat, és az én 30-as listámnak több mint fele nem szerepel a végén kialakult 45-ös mezőnyben.

A Térey-ösztöndíj szerintem az elmúlt 30 évben (nem csak szerintem, minden őszinte ember szerint), az elmúlt 30 év legdemokratikusabb döntéshozatali folyamata volt az írószakmán belül.

- Hát mondjuk az Írószövetség mellett is van egy másik írószövetség.

- Mindenből van nekünk kettő.

- Igen.

- Legalább, de most már szerintem lesz három vagy négy, lesz zöldben, pepitában, lilában, kékben, barnában, mindenféle színben van, ez egy magyar betegség, ettől még meg kell találnunk azokat a közös premisszákat, ami alapján nem azt mondom, hogy szeressük egymást, de értelmesen tudunk beszélgetni.

- Meg hát nemcsak a beszélgetésről van szó, hanem azt is mondta, hogy van ugyan elég pénz a kultúrára, csak nem jól van elosztva.

- Nem hatékonyan költjük el. Bocsánat, nem azt mondtam, hogy nem jól van elosztva, az forrásvita és forrásvitába nem szeretnék belemenni, párhuzamos rendszereket tartunk fenn. Ez egy óriási bűn. Tehát, hogy ugyanolyan típusú tevékenységre szórjuk el a pénzt, miközben hogyha összehangolnák (semmi mást nem kellett csinálni, csak összehangolni ezeket a folyamatokat), azok egymást erősítő folyamatok lehetnének, és minőségi többletet hozhatnának létre. Tehát mondok egy elég távoli példát, hogy nehogy megsértsek bármilyen kortárs művészeti ágat, az a digitalizáció kérdésköre.

- Igen.

- Most jelen pillanatban az úgynevezett közgyűjtemény digitalizálási stratégiával megpróbáljuk ezeket a folyamatokat összehangolni, de eddig úgy volt, hogy minden úgynevezett aggregátor intézmény, meg minden digitalizálási projektben résztvevő közgyűjtemény maga-magának digitalizált. Most ott tartunk, hogy lehetséges, hogy egy könyvről született, nem tudom, 15 különböző könyvtárszakmai leírás. Most ezeket össze kell fésülni, tehát az megint plusz meló, ahelyett, hogy egy valaki csinálta volna meg, és a 15 könyvtár használta volna. Tehát, hogy vannak olyan típusú párhuzamos folyamatok, amelyek teljesen értelmetlenek, ráadásul vannak olyan infrastruktúrák, amelyek szintén párhuzamosan működnek, miközben egy struktúrának voltak kitalálva. Nagyon egyszerű a történet. A Könyvtárellátó, az Országos Széchenyi Könyvtár, az egy struktúra, vagy egy struktúrának a különböző részei. És ide csatolódik be a Petőfi Irodalmi Múzeum is. Tehát én ezeket a strukturális elemeket próbálom megint összetolni, már ami az én kompetenciaszintembe tartozik, és oda hatni, hogy a nagy kulturális stratégiákat is legalább próbáljuk meg össze-, ha nem is hangoljuk össze, de próbáljuk meg. Tehát nézzük meg, hogy mit akar mondjuk Vidnyánszky Attila a színészet terén, és azt mondjuk, hogy ő ilyen típusú programot szeretne elindítani. Nézzük azt, hogy a Vidnyánszkyék-féle pódiumműsoros program és a Petőfi Irodalmi Ügynökség által utaztatott írókaravánok nem találkozhatnának-e, esetleg. Ne az legyen, hogy megérkeznek egy kis településre, és egyszerre konkurálnak egymással. Mert lehet, hogyha a színészeket és az irodalmárokat összehangoltan tudjuk mozgatni, akkor abból születik valami izgalmas és új történet.

- Most már tulajdonképpen a miniszteri biztosságáról beszélgetünk, illetve abból a szemszögből is.

- Most elég sok sapka kezd rajtam lenni, de hát ez valahogy összeér az én személyemben, úgyhogy én tudok ugrálni a nézőpontok között. Hogyha a nézők nem tudják követni, akkor elnézést kérek, persze.

- A Széchenyi Könyvtárat az előbb említette (csak éppen, hogy), de beszéljünk erről. Azt hiszem, hogy meg kellene világítani, pontosan mit is kell tennie. Azt tudom, és el is tudom mondani pontosan, hogy a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért felelős mint miniszteri biztos.

- Ezt a verset soha nem tudtam megtanulni, tehát én nem tudnám megmondani, hogy mi a pontos titulusom.

- Én se, látja, én is fölolvastam. Na de minden esetre, hogyan jön ebbe a Széchenyi Könyvtár, és akkor mik a konkrétumok, mert mindenfélét lehet hallani e körül.

- Jó, akkor elmondom a történetet az elejétől, mert ez talán kicsit eloszlatja a homályt. 2019 augusztus elején, amikor én éppen készültem a jól megérdemelt kéthetes szabadságomra, felhívott Kásler Miklós miniszter úr, hogy itt van az Országos Széchenyi Könyvtár problémája, és ő úgy gondolta, hogy ha már a Petőfi Irodalmi Múzeumban ilyen rövid időn belül ennyi eredményt el tudtam érni, akkor talán át kéne vállaljam az OSZK kérdését is, mert nincs gazdája. Senki nem merte bevállalni az OSZK-t, mint megmentendő intézményt. Én meg, hát fegyelmezett katona vagyok, ha ez a parancs, mondtam, hogy oké, nem ugrok el feladatok elől. Szeretném megismerni az OSZK jelenlegi helyzetét, és elkezdtem olvasni, meg elkezdtem utánamenni, mélyre ásni a történetben, amikor nekem kezdett egy nagyon szörnyű gyanúm kialakulni, ezért felkértem egy könyvtárszakmai szakembert és egy könyvtárinformatikust, hogy szakértőként vizsgálják, világítsák át az egész Országos Széchényi Könyvtárat. És ennek a végeredménye december közepén az lett, hogy az Országos Széchényi Könyvtárnak a legkisebb problémája az, hogy el kell költöznie a várba, mert egyébként az az épület, amiben most van, az a '80-as évek második felétől a mindenkori vezetés meggyőződése szerint alkalmatlan a Nemzeti Könyvtár céljaira, tehát a mindenkori vezetés jelezte a mindenkori kormányzatnak, hogy ők nem érzik ott jól magukat, nem jó az az épület Nemzeti Könyvtárnak. A mostani kormányzat meg meghallotta az igényt, és akkor mondta, hogy: jó, oké, akkor csinálunk egy másik épületet, ami jó lesz nektek. De ez a legkisebb problémája a könyvtárnak. Az Országos Széchényi Könyvtárat iszonyatos mértékben félremenedzselték, most vagy rosszindulatból, vagy hozzá nem értésből, vagy egészen túl nagy lett a kabát hirtelen, nem tudom. Tehát elég sok pénz érkezett oda digitalizálás címszó alatt. Mindegy, gazdaságilag is nagyon rossz állapotban van. Könyvtárszakmailag nagyon rossz állapotban van, ami megbocsáthatatlan számomra, vagy legalábbis részemről. Könyvtárinformatikailag is eléggé, hogy is mondjam, szedett-vedett, ott nagy rendet kell csinálni azért, hogy a XXI. századi nemzeti könyvtár szerepét betölthesse. Ezért kértem azt, hogy írjunk egy végleges főigazgatói pályázatot, és a végleges főigazgató, bárki legyen az (erről egy bizottság fog dönteni, tehát én nem tudom most, a bizottságban egy szavazati jogom van), nagyon erős döntési kompetenciákkal, ötéves mandátummal rendelkező főigazgató legyen, mert ott, belül rendet kell csinálni.

- De hát nagyon sok jelentős ingatlan van állami kézben, amik hányódnak, vagy csak hevernek, tehát most ezek is, gondolom, egy kézbe kerülnek?

- Van ilyen szándék, hogy funkciókkal megtölteni ezeket a romló állagú ingatlanokat. Azért, hogy is mondjam, csak úgy, mert valaki ott lakik, vagy ott éppen valamit csinál…

- Meg ezek fontos régi épületek javarészt.

- Van egy ilyen szimbolikus térfoglalás, vagy visszafoglalás, vagy a magyar kultúra számára való visszaadási szándék a kormányzatban, ami egyszerűen nagyon helyes és támogatandó célkitűzés, tehát hogyha valaminek volt egy ilyen típusú funkciója, akkor ne shaormát áruljanak benne.

- De olyan ötlet is volt, hogy a Mária Terézia laktanyába költözzön az OSZK.

- Igen, én ezt nem támogattam. Én csak döntéselőkészítő kompetenciával nem tudok dönteni ezekben a kérdésekben. Megvizsgálom, és elmondom a legjobb tudásom és szakértelmem szerint, meg mindenfajta információ begyűjtése alapján, hogy hol gondolom én ezt jónak, vagy hogyan gondolom ezt jónak. Ezt a Kásler Miklós miniszter úr és államtitkárai megvitatják; hogyha úgy gondolják, hogy ez egy vállalható irány, akkor elmegy kormányra, ahol az egész kormány hozzászól, és majd legfeljebb azt mondják, hogy »akkor gondolkodjál még egy kört«, tehát visszadobják a labdát.

- Már azon gondolkodott, hogy legyen a Magyar Nyelv Háza, amelyben számos intézmény tudna egyesülni. Lehet, hogy sokan máris kritizálják azzal, hogy központosítási divat van? Kell-e ez tényleg, vagy túlzó és megalomán ötletnek tűnhet?

- Most mi a megalomán? Építek egy sportcsarnokot, az megalomán, vagy stadiont, az megalomán?

- Én nem tudom, én csak ilyen hangokat hallok.

- A Nemzeti Színház az megalomán, vagy a MÜPA az megalomán? Építünk egy kulturális intézményt, amiben minden, az anyanyelvi kultúrához kötődő intézmény valamilyen módon részt vehet, akár helyet kaphat. Rengeteg olyan ingatlan van, amiben különböző múzeumok, közgyűjtemények, vagy kulturális intézmények működnek, és nem jó nekik az a hely. Ilyen például – be merem vállalni – az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetnek a Krisztina körúti palotája, az is egy palota, teljesen alkalmatlan múzeumi célokra. Tehát az nekünk nem jó, hogy ott vagyunk, mégis ott vagyunk, mert az a miénk. Tehát a szerencsétlen kollégáim ott nyomorognak.

- Ők is oda kerülnének be.

- Igen. A Károlyi-palota sem jó pontosan irodalmi, muzeológiai célokra, mert nem ennek volt építve. Ilyen egyszerű a történet, mégiscsak egy palota. Ettől még nagyon szépen belaktuk, és az biztos, hogy rosszabb helyre nem vinném a Pimet, mint a mostani helye, de a Magyar Nyelv Háza, mint ötlet, arról szólna, hogy az anyanyelvi kultúrához kötődő összes intézmény, kiadók, írószakmai szervezetek, könyvtárak, irodalmi muzeológusok, kiállítások, ennek az audiovizuális része, a színháztörténet, a színházi muzeológia, akár fotótár is elképzelhető, tehát minden, ami a magyar kultúrának valamilyen módon az anyanyelvi közege (egyébként mindennek köze van), de ami szorosabban kötődik ehhez, annak legyen egy olyan ingatlanegyüttese, ahol ezek egymásra hatnak, egymást erősítve tudjuk megmutatni. Az én fejemben egy labirintus van, tehát egyfajta labirintust idéző ingatlanegyüttes, de ez csak az én kis töredék álmom, ahova jó bemenni; bemész, és anyanyelvi kultúrát kapsz. Ezek közösségi terek, lehet menni csajozni végre megint egy jót, normális helyre, vagy pasizni; előadóterek, ahol meg lehet tartani azokat a zenés-táncos irodalmi esteket, vagy bármilyen társművészeti esteket, amelyek társművészetek együttműködéséből adódnak; ahol visszaalakítható az, ami az OSZK-nak régebb volt. Én akadémiai kutatói ösztöndíjjal dolgoztam az OSZK-ban, mármint kutattam az OSZK-ban, és ott kis közösségek alakultak ki, tehát én a filozófusokkal az OSZK-ban találkoztam. Ez ma már nem így történik az OSZK-ban, most havonta 300 olvasó megy be. Kicsit drága mulatság fenntartani 300 olvasóért egy ekkora épületet.

- Mi annak idején ott ültünk egész egyetem alatt.

- Ezt kell valahogy visszahozni. És egyébként, hogyha megnézzük, akkor a mai korszerű nemzeti könyvtárak mind közösségi terek, mind a találkozás terei, tehát mind arról szól, hogy valahol találkozik az elit. Valamelyest elit, mert én inkább az egyetemistákat céloztam be ezzel a Magyar Nyelv Háza koncepcióval.

- Igen.

- Tehát, hogy őket kell valahogy visszahozni ebbe az írott kultúra kontextusába, vagy összefüggésrendszerébe.

- És a könnyűzene is helyet kap, ugye a Cseh Tamás Archívum.

- A Cseh Tamás Archívum. Igen, az egy faramuci probléma, mert az is egy olyan gyűjteményi egység, ami számomra nagyon fontos, de én nem akartam nyilván lenyúlni, vagy ilyesmi. Cseh Tamás özvegye szeretné, hogyha a Petőfi Irodalmi Múzeum égisze alá kerülne és segítenénk azt szakmailag, és én nagyon fontosnak tartom, hogy a Cseh Tamás által képviselt dalkultúra, vagy verskultúra, vagy dalmondó, vagy verséneklő, vagy nem tudom, milyen kultúra, megint létjogosultságot kapjon, mert az egy olyan típusú társművészeti produkció, amit mindenki tud szeretni. Lehet, hogy nem Cseh Tamás rajongó az ember, de egyszer biztos, hogy meg tudja hallgatni, és szerethetővé tudja tenni az irodalmat is és a zenét is, tehát dupla haszon. Egyébként most készítünk el egy nagy kiállítást, erről még nem beszéltem sehol, jut eszembe.

- Köszönjük, hogy mi lehetünk az elsők.

- Ősszel, szeptemberben nyílik terveink szerint ez a „magyar indiánok” kiállítás, nemcsak Cseh Tamással, de ugye tudjuk, hogy ő, azt hiszem, vakon indián volt. Ez egy elég régi hagyomány, hogy a XIX-XX. század fordulóján már voltak magyar indiánok, tehát az indián romantikát élő, rendes magyar emberek, és ezek kapcsán kezdtünk összerakni egy kiállítást. Nagyon izgalmas történeteket találtunk egyébként az egészből, és ennek apropóján felkértünk számos kortárs szerzőt, hogy 2020-ban magyar indiánként írjanak valami irodalmi reakciót erre a kérdéskörre, ez baromi izgalmas lesz.

- Én hallottam, hogy a múltkoriban azt mondta Szentmártoni Jánosnak, aki a Magyar Írószövetség elnöke volt sokáig (most már nem ezt csinálja, hanem a Petőfi Irodalmi Ügynökségben dolgozik), s azt mondta neki, hogy »János, te sem fogsz most egy jó darabig verset írni«. Hát Szilárd, meddig nem ír verset? Ír-e verset?

- Verset, azt nem írtam szerencsére.

- Bármi mást.

- Prózát. Hát most ugye úgy néz ki a napom, hogy így nagyjából héttől délután ötig-hatig bent vagyok a Petőfi Irodalmi Múzeumban, és akkor este család, gyerek, és éjszaka még kicsi munka. Viszont van ez a kegyelmi időszak reggel öttől hétig, amíg felébred a fiam, ő általában 7 körül mint az ébresztőóra, jön, és akkor már vele kell foglalkoznom, és ez alatt próbálom írni a székely cyberpunk regényemet. Most már egy fejezetet sikerült újraírnom, és nagyon élvezem. Hát ilyen apránként, de ez inkább kikapcsol. Én mindig szórakozásból, hobbiból írtam, tehát nincs ilyen íráskényszerem, hogy akkor most, ha nem írom meg a zseniális műveimet, akkor jaj, mi lesz? Hát akkor legfeljebb nem írtam meg.

- És a B kategóriás basszgitáros, mint életcél, vagy nem tudom, vagy csak egy cél az életben.

- Az a mentális egészségemnek az egyik nagyon fontos záloga, hogy zenélhessek, nagyon jó a zenekarom. Decemberben elmentünk stúdióba, felvettünk hét dalt, azt most keverik, meg maszterelik, tehát most valamikor tavasszal ki fog jönni. Tegnap késő este volt egy zenekari megbeszélés, ahol ilyen igazlátó napon elmondtuk az összes sérelmünket, lefektettük újra azokat a szabályokat, ami alapján működik a zenekar, úgyhogy megyünk előre, és egyre több koncert kezd beesni. Szerencsére nem nekem köszönhető, vagy nem annak köszönhető, hogy picit az ismertségi indexem megnőtt.

- Köszönöm szépen, hogy eljött hozzánk és köszönöm szépen a beszélgetést.

- Köszönöm szépen a lehetőséget.

- Sok sikert és jó lesz, hogyha meg tudja valósítani ezt a rengeteg tervet, mert nagyon sok mindent mondott, hát lássuk, és járjon sikerrel.