Pár évtizede az elsődleges kultúránk nem az úgy-nevezett „magas”, hanem a popkultúra. Tegyük a kezünket a szívünkre: ha véletlenszerűen megkérdeznénk tíz embert arról, hogy határhelyzetekben (elhagyta a szerelme, meghalt valaki számára fontos stb.) milyen kulturális kapaszkodója van, tízből kilencen vagy könnyűzenei, vagy filmművészeti alkotást mondanának. És azt az egyet, aki versekből, Bachból vagy egy kiállításból meríti az erőt, eléggé megnéznénk magunknak.
Stratégiai kérdés: ha odaadod a fegyvereidet azoknak, akik meg akarnak téged támadni, továbbá beengeded az előőrseit és nyitva tartod a határaidat – akkor mekkora esélyed van ellenük megnyerni a háborút? Csak mert Európa éppen ezt csinálta.
A mi bő kétszáz évvel ezelőtti nemzeti ébredésünk minőségileg más volt, mint az, amit hirdettek a tengerentúlról. Mi nem töröltünk, hanem létrehoztunk. Nem a nemeket szaporítottuk, hanem az igeneket. Nem áldozati pózból támadtunk, hanem szabadságharcosként feszültünk neki a világnak. Nagyon más testtartás.
Nem mindegy, hogy ölelsz-e vagy fojtogatsz. A távolság ugyanaz. A szándék nem.
Egyre kisebb részekről egyre többet tudunk, és egyre kevésbé értjük a nagy egészet.
