Szemmérték – F21 Kortárs rovata

Bándi Máté beszélgetése Demeter Szilárddal

Sérelempolitikából nem lesz nemzeti kultúra – az interjú többek közt a Petőfi Irodalmi Múzeum magyar kulturális szférában betöltött szerepe révén az irodalmi élet infrastrukturális kihívásainak, a magyar kulturális identitás megőrzésének kérdéseivel foglalkozik. Tárgyalja az Előrehozott Helyőrség és a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. feladatvállalását, az állami ösztöndíjak rendszerét, a Digitális Irodalmi Akadémia jövőjét és fókuszba kerülnek a Térey-ösztöndíj körüli feszültségek, a kuratóriumi döntések mögött húzódó mechanizmusok, szekértábor-logikák. 

- Sziasztok! Köszöntelek titeket! Bándi Máté vagyok, az F21 Kortárs rovatának vezetője. A mai vendégem pedig Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a nemzeti könyvtár, a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztésért felelős miniszteri biztosa és a könnyűzenéért felelős miniszteri biztos. Ez alkalommal a beszélgetés során tervek szerint érinteni fogjuk majd többek között a PIM szerepét, az állami ösztöndíjak helyzetét, illetve az irodalom és politika kapcsolatát egyaránt. 

- Szia Szilárd! Köszöntelek téged is nálunk. Nagy örömmel értesültem róla, hogy elfogadtad a meghívásunkat, úgyhogy még egyszer köszönöm.

- Nagyon szívesen. Én bárkinek szívesen nyilatkozom, akit engedélyez az MI és titeket engedélyezett.

-  Szuper! Köszönjük szépen! Kezdjünk akkor egy bemelegítő kérdéssel. Megkérnélek rá, hogy azok számára, akik esetleg nem ismernek téged, mutatkozz be röviden. Mik azok a fontos dolgok, amiket elmondanál magadról, illetve pár szóban, hogy milyen állomások vezettek a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói székéig.

- Hú, hát hosszú lenne, hogyha elmesélném az eddigi életemet. Székelyföldi születésű vagyok, tehát egy 110%-os székely. Soha nem gondoltam volna, hogy én valaha a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói székében fogok ülni, tehát erre nem készültem, meg nem is ambicionáltam. Most jelen pillanatban egy mátrai zsákfalu zsákutcájának a végén ülök egy Kádár-kocka pincéjében. Ez a környezet. Ezt a házat 2018-ban azért vásároltuk, mert akkor még azt terveztem, hogy én írni fogom a remek kis regényeimet, illetve zenélgetni fogok a rockzenekarommal, tehát ez volt a nagy távlati tervem, és nevelni fogom a gyereket, meg gyümölcsfákat ültetek, meg így tovább. Időközben, 2014-ig Erdélyben éltem, 2000-től 2014-ig Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetemen oktattam, közben szerkesztettem szakfilozófiai folyóiratot, kulturális folyóiratot, mindenfajta egyebet, és '14-ben kértek fel a Századvég Alapítványhoz egy stratégia alkotócsoportnak a tagjaként. Akkor költöztem át, és '18-ig sikerült a ranglétra aljáról felverekednem magam odáig, hogy már nem kellett bejárnom a Századvéghez dolgozni íróasztal mellé, tehát már megengedték, hogy bárhonnan dolgozhatok. ‘18-ra sikerült már végre annyi pénzt keresnem, hogy többet kerestem, mint amennyit elköltöttem egy hónapban, tehát úgy tűnt, hogy akkor révbe ért az életem.

És '18-ban talált meg a feladat, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumnak először megbízott főigazgatójaként, majd '19 februárjától végleges főigazgatójaként vegyem nyakamba a magyar irodalom irodalmi, muzeológiai és kortárs magyar irodalom infrastruktúrája építésének a jármát, tehát ez volt nagy feladat. 

Aztán valahogy mindig, minden szabadságom ideje alatt megtalált egy új feladat. Én azóta nem voltam szabadságon, mert mikor elmentem volna, akkor kiderült, hogy az Országos Széchényi Könyvtár, a nemzeti könyvtár ügyét is rendbe kellene tenni. Következő szabadságom alatt a magyar könnyűzene helyzete talált meg, mint feladat, megoldandó feladat.

Végzettségemet tekintve filozófus vagyok, hobbim vagy szenvedélyem az olvasás elsősorban, de nagyon imádok írni, imádom az anyanyelvünket, és nagyon imádok zenélni. Tehát nagyon szeretem azt, amikor jó zenészekkel megtörténik valami, az a csoda, amit a zene lényegének tartanak. Nyelven túli nyelven valamit kifejezel, valami érzelmet, gondolatiságot át tudsz adni. És hát gyakorlatilag azóta is így élem az életemet, hogy minden személyi ambíciómmal szembemegy az a pozíció, amiről most beszélek, tehát a miniszteri biztosi, meg a főigazgatói pozíció, hiszen amíg ebben a pozícióban vagyok, addig könyvet nem adhatok ki Magyarországon, mert bármilyen kiadó vállalja fel, meg fogják gyanúsítani, hogy »igen, azért, mert érdek«. És a zenekarom, az meg nem pályázhat sehova állami forrásra, és nem kérhet pénzt a fellépésekért. Jelen pillanatban a zsebemből fizetem a zenekarom tagjait, ha éppen fellépünk, mert ők viszont ebből élnek. Tehát nagyjából ennyit rólam.

- Szuper, köszi szépen. Kicsit maradva a PIM-es témánál, rátérnék a következő kérdésemre. Mesélj kérlek egy kicsit arról, hogy mi a PIM fő feladata, illetve hogy milyen kiemelt szerepe is jut a PIM-nek a magyar kulturális szférában, mert szerintem sokan nincsenek tisztában például azzal, hogy milyen kiterjedt is valójában maga ez a főigazgatói feladatkör vagy a PIM-nek a feladatköre. Az érdekelne még ezen kívül, hogy számodra ezek közül van-e olyan, amit a legfontosabbnak tartasz, vagy ami számodra elsőbbséget élvez a PIM-ben?

- A PIM először is egy intézményrendszer, tehát nem csak a Károlyi-palotából áll, ahol a Petőfi Irodalmi Múzeum van, mint múzeum, hanem hozzánk tartozik a Mesemúzeum, a Kassák Múzeum, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, illetve Sátoraljaújhelyen a volt Kazinczy Múzeum és Széphalmon A Magyar Nyelv Múzeuma. Azért mondom Újhelyen a volt Kazinczy Múzeumot, mert ott az idei évben fogjuk a Kazinczy-gyűjteményt kivinni A Magyar Nyelv Múzeumába, mert A Magyar Nyelv Múzeuma a Kazinczy-kertben található, tehát konkrétan Kazinczy kertjét rekonstruáltuk az idei évben. A Magyar Nyelv Múzeumában lesz majd a Kazinczy állandó kiállításunk, ott van egyébként Kazinczynak a sírja is. Tehát egy kulthellyé szeretnénk az egészet fejleszteni, és akkor a sátoraljaújhelyi múzeumunk pedig egy reformkori régiótörténeti múzeummá fog átalakulni. Tehát ez egy intézményrendszer. 

Maga a PIM, mint Petőfi Irodalmi Múzeum, az irodalmi muzeológia csúcsintézménye valamilyen szempontból. Azért érdekes ez számomra, mert az eddigi hozzáállás azt tükrözte, hogy vannak halott szerzők meg élő szerzők. A halott szerzők tartoztak a PIM-hez, az élő szerzők, azok jó esetben a PIM-ben, mint rendezvénytérbe bocsáttattak be. Na most én olvasó emberként úgy gondolom, hogy nincsenek halott szerzők.

Halott szerző az, akinek a műveit már senki nem érti, meg semmilyen formában nem hozzáférhető. Mondjuk egy olyan ógörög szerző, akinek a műveit még fordításban sem lehet megtalálni, az talán tekinthető halott szerzőnek, de egyébként nem léteznek halott szerzők, tehát amíg a műveik hatnak, addig a szerzők is élnek. És ezt a felfogást szerettem volna érvényesíteni a PIM-en belül is, nem volt akkora nagy közegellenállás, tehát a muzeológusok sem gondolkodtak. Ettől még muzeológusok, tehát a rájuk bízott örökséggel, hagyaték-egésszel nagyon gondos (most remélem, hogy nem sértem meg a kollégáimat) anyatigrisként tudnak bánni, tehát nagyon védik azt a gyűjtemény-egészét. Igazuk is van muzeológiai szempontból, viszont én mindig keresem a kapcsolódási pontokat a kortárs magyar irodalom és a klasszikussá merevedett, vagy klasszikussá hűlt magyar irodalom között. Úgy gondolom, hogy azt a típusú folytonosságot, ami a magyar irodalomban föllelhető, nem szabad megszakítani, még akkor sem, hogyha a globális fogyasztási tendencia ez ellenében hat. Gyakorlatilag naponta akarnak eladni nekünk olyan termékeket, mintha azok most jöttek volna létre, és nem lett volna előzményük. Én úgy gondolom, hogy az, amit mi hagyománynak nevezünk, akár irodalmi hagyománynak, vagy kulturális hagyománynak, az attól élő, hogy nem hamuként bánunk vele, hanem gyakorlatilag tápláljuk tovább a tüzét, hozzátesszük a magunk hozzáadott értékét és többlet értékét. 

Ilyen értelemben nagyon izgalmas vagy érdekes helyzetben vagyok. Egy szimbolikus tárgyat hadd mondjak el, mert talán így érthető, hogy most hol tart az irodalmi muzeológia vagy a magyar irodalmi muzeológia. Az íróasztalom egy Tamási Áron íróasztal, az íróasztalom mellett baloldalt van József Attilának az egyik írógépe, kvázi kiállítási tárgyként az én irodámban, és nagyon izgalmas megnézni a látogatóknak a reakcióját, hogyan viszonyulnak József Attila írógépéhez. Érdekes módon az idősebb generáció (most ez nem értékítélet akar lenni, csak egy jelenség) egyfajta szent tárgyként meg se meri érinteni, hogy »wow, ez József Attila írógépe«. Akkor mindig elmondom a szokásos kis mondókámat, hogy igen, én is minden reggel megnézem, hogy ugyanaz a véges betűkészlet áll a rendelkezésemre, mint József Attilának, csak valahogy jobban kombinálja ezeket a betűket, tehát valami jobb lett ebből a történetből.

Ennyivel több az alkotás, mint egyszerűen csak a betűk egymás mellé tétele. Viszont vannak fiatalok, akik nem értik ezt a rajongást. Sokáig nem értettem, hogy miért nem értik, nem tudtam megfejteni. És akkor rájöttem, hogy azért nem értik, mert nem tudják az írógép funkcióját.

Egyszerűen tárgyként viszonyulnak hozzá, és nem használati tárgyként. Nekem – még az első éves szakdolgozataimat írógépen pötyögtem be – van valamifajta funkcionális viszonyom ehhez. A fiatalabbaknak már nem. Ott tartunk a muzeológiában, a magyar muzeológiában általában, hogy van egy olyan tárgyi világ, ami körülvesz bennünket, ami számunkra többletjelentésekkel bír, tehát van az az utalás-egész, amiben értelmesnek tartjuk ezeket a tárgyakat, és a mai fiatalok, akikre át kellene hagyományoznunk ezt az egész örökséget, már nem ebben a tárgyi világban élnek. Kontextus nélkülivé vált számukra a világ, és ez a feszültség adja meg a mi munkánknak az izgalmát. 

- Ebben nem említetted az állami ösztöndíjak helyzetét, illetve a PIM szerepét ezzel kapcsolatban. Viszont szerintem egy fontosabb dologra tértél ki, szóval ez nem is probléma, de ha gondolod, nyugodtan beszélj róla most, hogy ha eszedbe jutott valami.

- A Digitális Irodalmi Akadémia égisze alatt húztuk be az állami kis ösztöndíjakat, illetve közép-ösztöndíjakat. Ugye itt eleve kettő problémánk volt. Az egyik egy strukturális probléma, hogy az állami ösztöndíjrendszer vagy állami támogatásrendszer pont azt a középgenerációt nem célozta meg, amelynek a leginkább szüksége lett volna erre a támogatásra. Tehát ahol már gyerek van, ahol már azért számlák befigyelnek, közben alkotni kellene, de közben meg dolgozni kell, meg el kell tartani az egész családot, tehát ez az úgynevezett Térey-ösztöndíj jelenség. Első körben a Digitális Irodalmi Akadémia, ami az irodalmi nagyságainknak egyfajta életmű közzétételi helye, annak a középfokát teremtettük meg a Térey-ösztöndíjjal, annak minden feszültségével együtt. Azután pedig szervesült olyan szempontból, hogy a kis ösztöndíjak is oda kerültek hozzánk, tehát azok, amik a MANK-ban voltak ösztöndíjak, azokat átpakolták a döntéshozók, hogy akkor legyen egy kupacban az egész történet. Tehát a Móricz Zsigmond-, az Oláh János szerkesztői ösztöndíj, a Babits műfordítói-, illetve az Örkény Drámaíró Ösztöndíj, ezek a kis ösztöndíjak gyakorlatilag az alapfokai annak, hogy majd utána a pályakezdő írók, kicsit megnőve, vagy kiteljesedve, a szakma fortélyait elsajátítva, kezdő lökéseket megkapva, beléphessenek a középkategóriás Térey-ösztöndíjas rendszerbe. Illetve aki a Térey-ösztöndíjat hitelesen használja fel, és leteszi azokat a műveket az asztalra, aminek okán ő bekopogtathat a – idézőjelben – halhatatlanok társaságába, akkor majd egy ilyen szűkülő, piramis jellegű építkezés során bekerülhessen a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai köré.

- Igazából tök jó, mert elmondtad, amit én is szerettem volna a nézőknek, hogy ha esetleg nem tudták volna. Az egyik a PIM Alkotói Életpálya Program, ez alá tartozik a Móricz Zsigmond-ösztöndíj is, és emellett van ugye, amit te is említettél, a Digitális Irodalmi Akadémia. Ez viszont, ha jól tudom, nem tartozik az Életpálya Program alá hivatalosan, de szorosan kapcsolódik hozzá, hiszen ez is arról szól. Tehát ez például a kvázi kanonizált szerzőket hivatott megcélozni, a Móricz Zsigmond-ösztöndíj pedig a pályakezdő írókat, és ahogy te is említetted, a középgenerációs űrnek a betöltésére szolgált végül is a Térey János-ösztöndíj, ez pedig 35 és 65 év közötti magyar nyelven alkotó szerzőkre készült. Beszélnél-e egy kicsit arról, hogyan született ez meg, illetve hogyan sikerült lebonyolítani, vagy lebonyolításának a menetéről, megszületési előzményekről. Honnan indult be ez az ötlet?

- Hát, ha nem haragszol meg, akkor én most őszinte leszek, ami jelentősebb nézettségi többletet fog generálni, de nem baj, azt mondom, nektek se. Az, hogy középgenerációs ösztöndíj kell, ez azért egy régi vágya a középgenerációs szerzőknek, csak vagy forrás, vagy akarat nem volt rá eddig. Én többször beszéltem erről Téreyvel, amikor bent járt a PIM-ben. Többek között a rá való tekintettel is, én nagyon szerettem volna egy picit őt is révbe értetni, tehát egy olyan típusú támogatás mögé tenni, ami miatt meg tudja írni a műveit, amit aztán sajnos nem tudott megírni, mert közbeszólt az idő előtti halála, vagy hát nem tudom, hogy bármilyen halál idő előtti lehet-e, mindenesetre meghalt szegény János. Az özvegyével egyeztetve mondtam azt, hogy a rá való tekintettel legyen ez egy Térey-ösztöndíj.

Lehetett volna bármilyen más ösztöndíj is, csak én fontosnak gondoltam, hogy olyan kortárs szerző nevét viselje, aki jelenség, aki meg tudja testesíteni azt az írófigurát, ami nekem nagyon szimpatikus. Tehát ez az autoriter, autonóm, saját gondolatisággal bíró, szekértáboroknak nem befekvő, az alkotás vágyában vagy lázában élő szerző, ez volt ugye Térey.

Ezt az özvegy el is fogadta, meg is hirdettük, lehetőleg demokratikusabb döntéshozatalt szerettem volna az ösztöndíj kapcsán összehozni, ami azt jelenti, hogy minden írószakmai szervezet delegálhatott tagot, tehát összeállt egy (ha jól emlékszem) 17 tagú kuratórium. Orrba-szájba jelöltek mindenkit erre az ösztöndíjra, s ennek a 17 tagú kuratóriumnak lett volna a tisztje, hogy a rettenetesen sok, több száz jelöltből kiválassza azt a 30 ösztöndíjast, aki öt éven keresztül elég jelentős apanázst kap azért, mert ő alkotó, és mert erre javasolta a szakma. A következő lépésben az történt, hogy a szakma szokásához híven megkötötte a kis paktumait, tehát ez egy ilyen játék. Az elit mindig ezt csinálja, a Nemzeti Kulturális Alapon belül is ezt tetten lehet érni. A szakma csúcsa akármennyire köpköd egymásra, de azért mindig meg tudják kötni azokat a kis háttéralkukat, aminek alapján »én benyomom a tiedet, te benyomod az enyémet«, és akkor béke van típusú játékokat végig tudják játszani. És ennek a végére kialakult egy olyan 30 fős gárda, ami önmagában nem volt baj, hogy kiket válogattak oda be, hanem az volt a nagy probléma, hogy kiket hagytak ki. Tehát a következő 15 személy olyan alkotó volt, akik – legalábbis az én megítélésem szerint, az én értékítéletem szerint – ott kellett volna, hogy legyenek a Térey-ösztöndíjasok között. 

Gyorsan megnéztük a ládafiát, tehát megnéztem a költségvetési helyzetet, számoltunk a gazdasági igazgatónkkal egy nagyot, és kiderült, hogy ezt a plusz 15 ösztöndíjat a saját büdzsénkből ki tudjuk fizetni, hogyha összeszorítjuk a fogunkat, még egy picit a nadrágszíjon rántunk egyet. Úgyhogy utána, önhatalmúlag kvázi, ezután kezdtek engem diktátorozni, vagy nem tudom, milyen jelzőket, minősítéseket aggattak rám, de egy személyben eldöntöttem, hogy a következő 15 is fog kapni Térey-ösztöndíjat. Így lett 45 Térey-ösztöndíjas. De ha már ezt a lépést megtettem, akkor még egy csavart belevittem a történetbe. Azt mondtam, hogy lehet 45 Térey-ösztöndíjas 2021 végéig, de 2022-t már csak 40 Térey-ösztöndíjas fogja kezdeni. Tehát, hogy 5 Térey-ösztöndíjassal nem hosszabbítunk szerződést. És ezt azért tartottam fontosnak, mert nem baj az, hogyha az írókon van egy pici teljesítménykényszer, nem úgy érzik, hogy ő nekik alanyi jogon jár ez az állami támogatás – valamit le is kell tenni az asztalra. Hogy ki lesz az az öt Térey-ösztöndíjas, akivel nem hosszabbítunk szerződést, azt még nem tudom. Jelen pillanatban azt látom, hogy mind a negyvenöt Térey-ösztöndíjas veszettül dolgozik. Folyamatosan kapom a szövegmutatványokat, meg a jelentéseket, hogy ki mit írt, alkotott, adott ki, vagy van kiadás alatt előkészületben. Utólag visszagondolva, ez egy jó döntés volt.

- Azt lehet tudni pontosan, hogy ki fogja elbírálni majd ezeket a folyamatos szövegmutatványokat, ki lesz az az ember, aki el fogja dönteni és kiválasztja azt az öt szerzőt, aki nem jogosult később a Térey-ösztöndíjra?

- Aki biztosan benne lesz, az özvegy, a hagyaték gondozói közül kijelölt másik személy, én, mert nekem kell aláírnom a papírokat a végén, tehát a döntést meg kell védenem. Valószínűleg a Digitális Irodalmi Akadémia főosztályvezetője szintén benne lesz alanyi jogon, Radics Péter, és még szeretnék behívni kettő vagy három olyan nagynevű ítészt (most azért mondom ilyen homályos fogalommal, mert nem föltétlenül kritikusban gondolkodunk, hanem olyan irodalomhoz értő, akár irodalmárról lehet szó), akiknek megbízunk az értékítéletében. Egy szakmai döntést szeretnék a végén erre az egészre, minőségi alapon meghozott szakmai döntést, hogy lehetőleg ne a szekértábor logikája diktálja azt, hogy ki marad, ki megy.

- Igen, ez lett volna a következő kérdésem. Hogyha esetleg a 45 szerző folyamatosan dolgozik, és igazából nincs hiba ebben, küldi az anyagokat, ahogy te is említetted, most jelenleg 45 nagyon szorgalmasan munkálkodik ezen – hogyha esetleg ez így is maradna, akkor ezek szerint lesz egy minőség alapján meghozott döntés, és ez a szövegmutatványokon, illetve a beadott írásokon fog alapulni.

- Így van, így van. Legalábbis ez a célunk most, jelen pillanatban.

- Azért is akartam beszélni a Térey-ösztöndíjról (amellett, hogy szerintem is nagyon fontos a középgenerációnak egy pályázat mindenképpen, és tényleg egy hiánypótló dolog volt), mert nagyon sokan tematizálták meg problematizálták, hogy nem történt érdemi egyeztetés az írószövetkezetekkel ezzel kapcsolatban, illetve hogy nem tudták kifejezni a véleményeiket és a javaslataikat, hogy az ő szempontjaik szerint hogy kéne megkonstruálni ezt a díjat.

- Bocsánat, teszek egy zárójelet. Időközben a Térey-ösztöndíj kiírása és a tényleges elbírálás között történt egy-két módosítás, amit levertek rajtam. Az összes módosítást az írószakmai szervezetek javasolták. Én meg nyitottan befogadtam, azt mondtam: »jó, hát hogyha ti ezt mondjátok, a szakma, akkor építsük be«. És amikor rajtam leverte a másik írószervezet, vagy a harmadik kritikus, vagy nem tudom micsoda, akkor meg sunyítottak. Senki nem állt ki, hogy akkor »ezt én javasoltam, bocsánat«, és megvédte volna ezt a döntést. Innen nézve, vagyis az én pozíciómban nézve minimum vicces azt mondani, hogy nem egyeztettem az írószakmai szervezetekkel.

- Akkor azután történt, miután létrejött az ötlete a Térey-ösztöndíjnak, illetve fel lett terjesztve ez a javaslat, és aztán végül el is nyert támogatási pénzeket. 

- Így van. Mindenki tudta, hogy lesz egy ilyen középgenerációs ösztöndíj, hiszen szerepelt a pályázatomban, tehát a főigazgatói pályázatomban már szerepelt, nem Térey-ösztöndíjként, mert akkor még János élt, de szerepelt a középgenerációs szerzőknek egy ösztöndíjpályázat ötlete vagy javaslata, és én általában olyan vagyok, hogy amit meg tudok csinálni a javaslataim közül, azt meg is csinálom, ha tetszik az embereknek, ha nem. Általában mielőtt megírom a pályázatot, azelőtt konzultálok okos emberekkel. 

- Ami ezzel kapcsolatban érv elhangzott, hogy nem lehetett tudni január 20-ig – egyébként most ezt idézni fogom, hogy pontosak legyünk –, Krusovszky Dénes nyilatkozta, azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, és azt állította, hogy, idézem: »január 20-ig azt se lehetett tudni, hogy kikből áll pontosan a kuratórium«. Ezzel kapcsolatban tudsz valamilyen információval szolgálni, hogy ez mennyire megalapozott, mennyire nem megalapozott, illetve hogy szerinted problémás-e az, hogy december 22-én érkezett egy levél, tehát Szenteste előtt kettő nappal, és ebben azt kérte a PIM, hogy mindenki adja le az általa jelölni kívánt 30 nevet (akkor még ugye 30 volt) december 26-i határidővel, és ehhez képest január 20-ig nem lehetett tudni, hogy a kuratórium kikből áll pontosan.

- Most nem értem a logikai összefüggést. Nem mindegy, hogy kiből áll a kuratórium? Ez fetisizálás, és pont az irodalmi elitnek a természetéből következik, tehát a szekértábor logikából következik, hogy »jaj, vajon ki fogja elítélni a műveimet«? Tehát ha én beadok egy alkotói pályázatra anyagot, akkor a saját alkotásomban bízok, és nem a kurátorokban. Krusovszkyról mondták azt, és akkor ezt én le is nyúltam nagyon gyorsan, hogy ő az én életrajzíróm, csak sajnos rosszul csinálja. Valamiért nagyon be van szegény Dénes feszülve rám, és folyamatosan kaparja a kaparnivalót, ami az ő szíve joga, csak hadd ne kelljen nekem Krusovszkynak magyarázkodnom.

- Tehát, nem érzel ezzel kapcsolatban akkor ezek szerint problémát, szerinted minden úgy történt, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva.

- 2019 februárjában már lehetett tudni, hogy lesz egy ilyen díj. Folyamatosan egyeztettem az írószövetségek vezetőivel, ősszel meg is hirdettük. Az, hogy a levél decemberben ment ki, annak jogi vagy jogászkodási akadálya volt, tehát a jogászok próbálták körbe lőni. Nekem az érvrendszeremben a fékek és az ellensúlyok a jogászok és a pénzügyesek. Tehát én szeretnék valamit megcsinálni, és akkor első körben elmondják a jogászok, hogy miért nem lehet, utána meg a pénzügyesek mondják el, hogy miért nem lehet. Ugye államháztartáson belüli költségvetési intézmény vagyunk, tehát rettenetesen sok jogszabály vonatkozik ránk. Picit úgy kell elképzelni, mintha a víz alatt futnánk zsákban egy nagy malomkővel a nyakunkban, és még mindig kellene haladni. Tehát mindig valahol valamilyen bürokrata jelzi, hogy az most miért nem jó, vagy miért nem szabályos. Ezért voltak ezek a tolódások, de közben informálisan mindenki tudta, hogy lesz ilyen ösztöndíj, és szerintem azt is tudták, hogy milyen jelölőszervezetek fognak küldeni vagy delegálni ebbe tagot. Tehát én azt már a leges-legeslegelején közöltem, hogy a lehető legszélesebb körű döntéshozatalt szeretném. Tehát nem a szokásos szekértáborok delegálják be azokat a tagokat, akiket mondjuk a Nemzeti Kulturális Alapba szoktak delegálni, hanem annál jóval szélesebb kör, mert én naiv, úgy gondoltam, hogy ezáltal meg tudom akadályozni azokat a paktumokat, amelyeket az elmúlt évtizedekben kötöttek az irodalmi elit tagjai egymással. Kiderült, hogy nem.

- Úgy véled, hogy ez igaz mindegyik szervezetre, aki delegált tagokat, hogy ez a paktum így megkötődött?

- Ez egy nagyon rossz gyakorlat sajnos, ami az elmúlt három évtizedben kialakult, és én nagyon szeretném megtörni, tehát megváltoztatni ezt a döntéshozatali logikát, mert egész egyszerűen nem tesz jót az irodalomnak. Hogyha azt nézzük, hogy ki kinek a fia, meg borja, meg ki kihez tartozik, meg ki kivel borozik együtt és kit támad, meg köpköd, meg dicsér, meg nem tudom micsoda, az nem az irodalomról szól, hanem az irodalompolitikának a része. Lehet ezt csinálni, csak akkor nem kell panaszkodni. Én ezt az egészet szeretném kitolni ebből az aktuálpolitikai, avagy túlpolitizált térből, mert úgy gondolom, hogy függetlenül a világnézetétől, egy írónak az alkotása az, ami hitelesíti az ő tevékenységét. Tehát, hogy mit tesz le az asztalra. Ezért van az, hogy például a kedvenc íróim jelentős része – miközben kőkemény jobboldalinak gondolom magam politikailag, vagy világnézetileg – hót baloldali. Tehát, hogyha hétköznapi életben kellene velük találkoznom (kedvenc szerzőm jelentős része halott ilyen szempontból), akkor biztos, hogy nem értenek vele egyet világnézetileg, vagy aktuálpolitikailag, de a műveit imádom. A kettő nekem nem zárja ki egymást.

- Jó, erről majd beszéljünk egy kicsit a vége felé is az interjúnak. Viszont akkor áttérnék most kicsit arra, hogy mi volt a helyzet az Előrehozott Helyőrség és a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. ügyével. A nézőinknek előjáróban annyit érdemes tudni, hogy a KMTG-t Orbán János Dénes javaslatára 2015 decemberében startoltatták hivatalosan, és a projekt elindítására először 170 millió forintot nyertek el, majd 2020. december 20-án olvashattuk a Magyar Közlönyben, hogy további 400 millió forintra tartotta érdemesnek ezt a kormány. Most az induláskor lefektetett tervek megvalósulásának a hiánya mentén alakultak ki viták, de szerintem ebbe most ne menjünk bele, nem térnék ki erre. Arra viszont véleményem szerint érdemes volna figyelmet fordítanunk, hogy az évtizedes múltra visszatekintő és magas presztízsértékkel bíró hazai írószervezetek hogy-hogy nem kapják meg ugyanazt az egzisztenciális feltételeket, illetve azt a bizalmat, amit mondjuk egy még produktum nélküli ötlet kapott meg? Erre Orbán János Dénes úgy reagált, hogy »jó ajtókon kell kopogtatni«. Azt szeretném tőled kérdezni, hogy egyetértesz-e ezzel a kijelentéssel, illetve szerinted hogyan lehetnének sikeresebbek ebben a jelenleg épphogy csak fennmaradni képes szakmai szervezetek, hogy ők is hasonlóképpen tudjanak érvényesülni támogatás, elnyerés szempontjából?

- Azért érdemes egy picit nagyobb időtávban gondolkodni ahhoz, hogy mindent a helyére tudjunk tenni. 2010 előtt nem Fidesz-kormány volt, ‘98 és 2002 között volt még egy Fidesz-kormány, de ‘90 és 2010 között voltak más színezetű kormányok, más világnézetű kormányok is, akikhez közelebb más írószervezetek csatlakoztak, vagy bűvkörébe tartoztak, vagy ők mondták meg, hogy merre van az előre ezeknek a kormányoknak az irodalompolitikán belül. Tehát a lehetőség gyakorlatilag minden oldal számára, mind a jobboldal, mind a balliberális oldal számára nyitva állt az elmúlt három évtizedben arra, hogy hasonló kezdeményezést létrehozzanak. Na most egy ilyen típusú kezdeményezésnek a sikere mindig a kezdeményezőnek az egyéni lobbierején is múlik, nem kizárólag azon, de azon is múlik, hiszen a torta véges. Egy adott ország költségvetése véges számú adóforintokból tevődik össze (most Magyarországról beszélek), és ezeket az adóforintokat hogyan költi el, ez a mindenkori kormányzatnak a döntési kompetenciája.

Ellenzékből lehetek okos, és elmondhatom a kormány helyett, hogy kell csinálni, de a döntést a kormánynak kell meghoznia.

Ezért amikor Orbán János Dénes azt mondja, hogy jó ajtókon kell kopogtatni, vagy ezt mondta, akkor gyakorlatilag arról beszélt, hogy ő azt a munkát végezte el, amit addig nem végzett el senki, aki mondjuk egy ilyen hasonló tehetséggondozónak a felállításában egyáltalán gondolkozott, tehát íróiskolát működtetett, stb. Van a magyar értelmiségben egy ilyen alapállás, ami egy örökölt alapállás, hogy nekünk alanyi jogon jár minden. Tehát mi vagyunk a nagy költők, nagy írók, és nekünk alanyi jogon jár az ösztöndíj, a képzéscsomag, a nem tudom micsoda, miközben a világ nem ilyen, nem így működik. Az elég világosan kiderült az elmúlt három évtizedben, hogy alanyi jogon nem jár semmi. És én ezt nagyon helyeslem egyébként, mert hogyha annyi jogon járna mondjuk az íróknak a támogatás azért, mert ő író és költő, akkor miért ne jár annyi jogon a cipészeknek is a támogatás, hiszen ő cipész. Nem tudom, érthető-e. Van az a típusú világ, amit mi jelen pillanatban Amerikában látunk, ami egy kőkemény kapitalista világ. Tehát ha már kapitalizmust akarunk, akkor ne várjuk el a paternalista államnak a mi kiszolgálásainkat, tehát hogy ne szolgáljon ki minket az állam, akkor legyünk proaktívak és menjünk előre. És OJD ezt csinálta meg, proaktív módon bevitt egy projektet a miniszterelnök úrhoz, és azt mondta, hogy ezt szeretné megcsinálni, ennyibe kerül. Mire azt mondta a miniszterelnök, hogy jó ötlet, akkor próbáljuk meg. Tehát ilyen egyszerű ez a történet. Hogyha nem találod ki, nem viszed be, nem harcolsz, nem küzdesz érte, akkor miért várod el, hogy téged támogassanak?

- Igazából alapvetően nyilván egyetértünk benne, hogy az állam feladata jelenleg támogatni ezeket az írókat és az állam feladata gondozni a kultúrát.

- Az állam feladata támogatni vagy gondozni a kultúrát, vagy elősegíteni az anyanyelvi kulturális termékek megszületését, és minél szélesebb körben való terítését, ebben egyetértünk. Nem az állam feladata támogatni az írókat, vagy nem az állam feladata támogatni a művészeket. Ez egy teljes szerepfélreértés.

Az, hogy a magyar állam ennyi pénzt fordít a művészetek támogatására, most nem csak a hozzám tartozó dolgokra gondolok, tehát az irodalmi ösztöndíjak rendszerére, hanem a Magyar Művészeti Akadémiára, a különböző ösztöndíjakra, a Nemzeti Kulturális Alapon keresztül történő kultúrafinanszírozásra, az Európában nem azt mondom, hogy példátlan, de nagyon-nagyon meg kell keresni azokat a példákat, ahol ilyen típusú rendszer állna fel, és ez nem biztos, hogy jót tett egyébként a magyar alkotóművészeknek. Egyrészt kiszolgáltatottá tette őket, másrészt elkényelmesítette őket. Ha a könyvkiadás gyakorlatát nézzük meg, elég sok könyvkiadó működik úgy, hogy a pályázati pénzekből plusz nullára kihozzák az adott könyveket. Mire kijön a nyomdából, ő már a pénzénél van, mert egész egyszerűen pályázatokból összerakta mögé az anyagi forrásokat. Nincs rákényszerítve arra, hogy eladja, és nem is adják el a könyvet. Tehát lehet szidni a kereskedőket, hogy a kereskedelmi forgalomban 50 százalékos árréssel bevett könyvek nem mennek, de ha nem teszek mögé marketinget, akkor azt honnan tudja az olvasó, hogy azt kell megvásárolni? Van egy pici ilyen rendszerlogikai probléma, ami nyilván változtatni kell anélkül, hogy kinyírnák ezeket a kiadókat. A következő években erre mindenfajta terveink vannak, hogy ezen a dolgon segítsünk. Csakhogy nem az állam feladata megoldani az írók, illetve a kiadók helyett az összes problémát.

- Ez így van, az összes problémát biztos, hogy nem. Viszont én nagyon ódzkodnék attól, hogy ennyire vadkapitalista vagy ennyire piaci alapokra helyezzük, akár mondjuk az irodalmi folyóiratoknak a fizetését vagy a könyvkiadást. Abban egyetértünk egyébként, hogy a marketingen bőven lehetne még dolgozni, és szerintem ez egy nagy probléma, de nem helyezném ennyire vadkapitalista alapokra ezt a dolgot, mert nagyon látható tendencia az, hogy az írók, akiknek maguknak kell kaparniuk azért, hogy minél nagyobb médianyilvánosságot érjenek el, általában belefutnak nagyon nem szerencsés dolgokba. Nem feltétlenül a politikára gondolok egyébként hanem, hogy valaki hogyan marketingeli magát Facebookon, különböző közösségi platformokon, és szerintem ez nagyon nagy probléma; elkezdenek úgy működni a szerzők, mintha termékek lennének. Bár nézhetjük ezt így, szerintem káros hozzáállás.

- Mert így működik a világ könyvpiaca. Az a vicces, hogy a világkönyvpiac viszont így működik, a szerzőknek vannak ügynökeik, az ügynökeik meg eladják a szerzőket, mint terméket. És így keresnek az ügynökök is pénzt, és a szerzők is pénzt. Lehet azt mondani, hogy ez káros, de így működik a világpiac. Hogyha mi azt akarjuk, hogy megálljuk világpiaci körülmények között a helyünket, akkor kénytelen-kelletlen el kell tanulnunk ezt a logikát. Nem azt mondom, hogy holnaptól ez kell működjön, de nem árt, hogyha errefele toljuk egy picit a szcénát. Ezért például a folyóirat támogatás rendszerét is újragondoltuk a tavaly, és az idén írjuk ki az első pályázatokat. Ez is arról szól, hogy a magyar folyóiratkultúra önmagában véve egy jó kultúra, csakhogy ezek kis szigetek. Gyakorlatilag annak örülnek a folyóiratok, hogy a támogatásokból a működési költségeiket, vagy legalább a honorárium költségeket össze tudják szedni, és egyszerűen nem tudnak kitörni abból a zárványból, amiben élnek. Nem azért, mert nem lennének rá képesek, hanem mert az összes energiájukat felemészti a fenntartás, hogy ők legyenek és működjenek. Azért, amikor tavaly megkaptuk feladatként azt, hogy a magyar folyóiratkultúra helyzetén javítani kell, akkor egy olyan pályázati csomagot raktunk össze (most lesz a kiírás, mert most kaptuk meg az első forrást hozzá), aminek egy jelentős része abban segít a folyóiratok számára, hogy közönséget tudjanak szerezni; nem előfizetőket, hanem közönséget. Lesz egy nagy zsák, ami audiovizuális termékek előállítására vonatkozik. Ha szerves kémia folyóiratot működtetek, ha gyermekirodalmi folyóiratot, teljesen mindegy. A Kárpát-medence összes online és offline folyóirata számára nyitott pályázatokról beszélünk, csak hát megváltoztak a kultúrafogyasztási szokások. Nekünk ezt valamilyen módon le kell követni, hiába adok ki egy irodalmi folyóiratot, hogyha képtelen vagyok mondjuk podcasteket gyártani, vagy YouTube interjúkat gyártani, mint amit most csináltok. Ha nem megyünk egy picit utána a kultúrafogyasztási szokásoknak, akkor ott fogom nézegetni a kiadott, egyébként értékes tartalmú példányaimat, és örülök, hogy ha 50-500-t el tudok adni belőle.

Muszáj ezen a gondolkodáson javítani. Azt próbáljuk a következő öt évben a Petőfi Irodalmi Ügynökségen keresztül valahogy elérni, hogy az egész szcénát, vagy az arra való részét ellökni egy picit ebbe a proaktív irányba. Lehetőséget teremtünk és abban reménykedünk, hogy lesznek olyan folyóiratok, akik mondjuk olyan karavánokat tudnak szervezni, olyan rendhagyó irodalomórákat, olyan közönséget találnak meg, ahova eddig nem tudtak bejutni, vagy nem tudtak elmenni, mondjuk anyagi okok miatt, legyen ez így. Most kinyitjuk a lehetőséget, meg lehet pályázni, mert adjuk a pénzt, el lehet menni, nem tudom börtönökben felolvasni, vagy a Sziget Fesztiválra irodalmi eseményre (maradjunk az irodalmi kérdéskörön belül), vagy visszatérve a szerves kémia folyóirathoz, Mindentudás Egyeteme típusú podcast sorozatot csinálni a szerves kémia aktuális eredményeiről, teljesen mindegy. És abban reménykedünk, hogy ha ezeket a megvalósításokat összegyűjtjük és közzétesszük, mert ez a fontos, hogy minél többen láthassák, meg fogyaszthassák, akkor előbb-utóbb elkezdik lopkodni egymástól a jó megoldásokat. Előbb-utóbb kialakul egy olyan versenyhelyzet, amiben egymástól vesszük át a jó megoldásokat, ez nem tilos, vagy akár nemzetközi színtéren keresünk olyan jó megoldásokat, ami magyar nyelvterületre adaptálva is működhet.

- Ezek nagyon fontosak egyébként, viszont ehhez nyilvánvalóan kell egy olyan támogatási háttér, ami ezt biztosítani tudja.

- Ez is úgy nézett ki; kicsit szűkkeblűen gondolkodik a magyar értelmiség ilyen szempontból. Ennek a folyóirat-támogatásnak a lényege arról szólt, hogy jelentkeztek miniszterelnök úrnál, illetve a kormánynál azok a folyóiratok, akik három éven keresztül kiemelt folyóiratként kaptak egy elég rendes apanázst, a működésük biztosítva volt. Mire azt mondta akkor a kormányülésen a miniszterelnök úr, hogy ha már belenyúlunk a folyóirat-kultúrába, akkor csináljuk rendesen. Csináljunk valami nagyobbat, ami mindenki számára jó, nem csak a kiemelt folyóiratok számára, hanem a folyóirat-kultúra egésze szempontjából releváns.

És ezt kellene nekünk megtanulnunk (nekünk alatt az összes szerkesztőt vagy értelmiségi aktort értem): hogy ha már gondolkodunk, akkor ne azon gondolkodjunk, hogy nekem mi a jó, hanem azon gondolkodjunk, hogy mi a jó a szcénának, ami által aztán majd nekem is jobb lesz. Egy picit lássunk túl önmagunkon.

- Még egyszer mondom, nagyon fontos, amit mondasz, viszont szerintem nehéz úgy túllátni ezeken a dolgokon, és nehéz úgy belemenni, hogy ha nincsen meg hozzá a megfelelő támogatási háttér. Most egyébként haza is beszélek valahol, mert az F21-en jelenleg is úgy működünk, hogy keressük a lehetőségeket, hogy lehetne minél professzionálisabban és minél jobban működni, de ehhez nyilvánvalóan egyszerűen kihagyhatatlan az, hogy kapjunk támogatást, kapjunk honorokat esetleg, vagy tudjunk valamiféle kis pénzt felvenni ebből, hogy tudjuk legalább a napunknak a felét erre fordítani. 

- Most csak mondok egy példát, hogy mit lehetne csinálni – ha én lennék a helyetekben, mit csinálnék. Ugye ti szombathelyi folyóirat vagytok.

- Ott a székhely, de egyébként országos kiterjedésű online magazin.

- Szombathelyen biztos van regionális rádió – nem ismerem az ország rádiós térképét, de most már tanulgatom a könnyűzene okán; én el tudnék képzelni egy olyan típusú együttműködést, ami egy indie szituáció, tehát ahol az F21 szállítja a tartalmakat, az online rádió adja ennek a technikai paraméterét, magyarán stúdiót, meg a hangfelvétel körülményét, és közösen lehetne csinálni olyan rádióadást, ami mondjuk a középiskolák számára gyárt alternatív tananyagot (idézőjelben mondom), tehát olyan rendhagyó irodalomórát, vagy irodalmi tananyagot, ami a ti látószögeteken keresztül segít nekik mondjuk az irodalomoktatás terén. Lehet olyan típusú együttműködéseket kialakítani, ami nem föltétlenül kerül pénzbe, viszont közhasznú, tehát társadalmi hatása van, és ha ez már működik, akkor onnantól kezdve a finanszírozás akár közösségi finanszírozás formájában: a médiafogyasztó hajlandó fizetni olyan tartalmakért, ami őt szólítja meg. Elmész egy olyan koncertre, aminek a koncertjegye 5000 forint, vagy 7000 forint, de fontos neked, mert kapsz egy olyan élményt, amit csak azon a koncerten kapsz meg. Annak a 7000 forintnak a töredékéért lehet közösségi finanszírozásban ilyen típusú együttműködéseket finanszíroztatni, csak ez meló. Ki kell lépni a logikából, ki kell lépni a komfortzónából, és mi ezt szeretnénk elérni az egész magyar kultúra vonatkozásában, hogy a komfortlogikából pöccintsük ki az aktorokat.

- Tudok azért még néhány érvet ezzel kapcsolatban, meg néhány adatot. Csak összehasonlításképp, van a 60 éves Jelenkor folyóirat. Több mint 60 éves már, és az egyik legnagyobb presztízsértékkel bír nálunk itthon. Az ők egy éves NKA támogatása 2020-ban 15,7 millióról 12 millióra csökkent le, 2017 óta pedig egyáltalán nem kaptak pénzt például online megjelenésre. A Litera.hu ugyanebben a cipőben járt, és ugyanebben az évben a korábbi 8 millió forint helyett 3 millió forintot tudtak elnyerni éves működésre. Igazából szerintem összegezve az a probléma, hogy mekkora különbség van e között a kettő között, és hogy mekkora súllyal esik latba a KMTG-s elnyert pályázati pénzek, a 400 milliós értékek, tehát egyszerűen annyira nem kiegyenlített a súlyozás, hogy szerintem általában ezt tematizálták az emberek.

- Ez sérelempolitika, és sérelempolitikából nem lesz nemzeti kultúra, ezt válaszoltam Szakács Árpádnak is. Tehát amíg bele vagyunk ragadva ebbe a sérelempolitikai logikába, addig ebből nem lesz gálickő, azt én le merem fogadni. Ebből próbálom kirángatni az egész szcénát a magam kicsit utcai harcos módján, tehát a sérelmi vitákat akarom megspórolni. Fel lehet emlegetni, hogy mi történt 2010 előtt, ki adott pénzt kinek, ki nem adott pénzt, kinek nem adott, stb. Ha ebbe beragadunk, ebbe a múlt szekértáborosdi logikába, akkor egyszerűen nem fogunk tudni előre jutni. Ezért nyitjuk ki most mi ezt a folyóirat támogatást mindenki számára, függetlenül attól, hogy mit gondol a világról, vagy az aktuális kormányzatról, vagy az aktuális ellenzékről. Ha lehetek egy kicsit nyersebb, magasról leszarom. Engem az érdekel, milyen értéket állít elő. És hogyha azt látom, hogy irodalmilag vagy művészetileg értékes az, amit ő csinál, akkor támogatandónak ítélem. A Litera.hu, ha már felhoztad, a tavalyi évben, mivel én nem tudok belenyúlni az NKA döntéshozatalába, tehát az, hogy melyik folyóiratra NKA adott kollégiumában a kurátorok milyen döntést hoznak, az az ő felelősségi körük. Hozzánk, mint bizottsági tagként ezeknek a menedzselése tartozik, ráadásul nem is a folyóiratkultúra, hanem a könyvtámogatási rendszer, ami szerintem úgy rossz, ahogy van, meg a két könnyűzenei kollégium. Tehát nem tudok direkt módon hatni rájuk, azt viszont meg tudtam csinálni, hogy egy olyan projektet találtunk ki közösen a Literával, ami egész egyszerűen megmentette őket a csődtől. És akkor azt én kifizettem nekik, mint PIM, pont azért, mert a Literát egy fontos fórumnak tartom.

- Igen, és mindenképp fontos lenne, hogy ne kelljen őket felemelni a porból, hanem hogy tudjanak működni.

- És holtig nem érdekel, hogy a Literán Krusovszky szid engem, vagy nem szid engem. Tehát ez teljesen független attól, hogy milyen típusú ideológiai állásfoglalások látnak ott napvilágot, amíg minőséget tudnak garantálni, bármilyen világnézeti alapon álló fórumokról beszélek, addig számomra fontosak, hiszen a magyar kultúra pont attól erős (ezt is el szoktam mondani minden interjúban, és addig fogom mondani, amíg elhiszik nekem), hogy minden világnézetet képes integrálni, leképezni. A szélsőbaltól a szélsőjobbig mindenünk van. Hihetetlen gazdag kultúra vagyunk, és addig vagyunk erősek, addig vagyunk gazdagok, amíg mindenünk helyet kap.

- Jó is, hogy most rátérhetünk erre, mert akkor rá is tudunk fordulni az utolsó és talán egyik legizgalmasabb kérdéskörre (ami számomra az egyik legizgalmasabb), ez az irodalom és politika kapcsolata. Voltál az Echo TV-ben a PIM főigazgatói címed véglegesítése kapcsán, és ott nyilatkoztad azt, hogy egy szabad országban élünk, ezért minden író a politikai hovatartozásától függetlenül legitim; de itt szintén meghúztál egy határt, és éltél a most is emlegetett cipész-hasonlatoddal. Erre azért akarok csak kitérni, mert itt arról beszéltél, hogy egy cipész és egy író is lehet ugyanúgy orbánista, lehet gyurcsányista, de ugye a cipész és az író között az a különbség, hogy a cipész nem írja rá a cipőre azt, hogy »ez egy orbánista cipő, tessék«. Ergo, az író se artikulálja a véleményét az írásaiban. Azért gondoltam, hogy ezt behozom, mert elég félrevezető szerintem ez a hasonlat, vagy nem szerencsés, hiszen a cipész szakmába igazából soha nem volt belekódolva semmifajta politika vagy politikai aktorság, amíg tudjuk, hogy az íróknál ez meglehetősen és nagyon erősen így van. Tehát gondoljunk csak az egyik legkézenfekvőbb példára, Petőfi Sándorra, vagy hogyha közelebbit említünk, akkor Petri György az, akinek a nevét föl lehetne itt hozni. Például Petri Györgynek a költészete is nagyon erősen, nagyon sokszor politikai. Én azt vettem le az érvelésedből, hogy »gondoljanak, amit szeretnének, viszont ne írják le, hogyha esetleg olyat gondolnak«. Az a lényeg, hogy az írásokba ne fűzzenek bele politikát, viszont beszélhetnek róla, de ne ez tegye ki kvázi az irodalmukat. Szerintem ez azért fontos – amellett, hogy nem értek vele egyet, hogy ne lehessen leírni politikai dolgokat akár egy versben, hiszen volt erre nagyon sok példa egyrészt. Illetve – főleg a magyar irodalmi közegben – eléggé bele van kódolva a politizálás, és nem csak azt értem itt, hogy politizálunk, beszélgetünk, vitázunk ezekről a dolgokról, hanem igenis az irodalomba is ugyanúgy szerintem belefér – nyilván nem egy dekrétum szinten, vagy egy mozgalmár-szöveg szinten, de akár úgy is egyébként. Nekem azzal sincs bajom, szimplán nem olvasnám. De még szépirodalmi értékkel is bírhat az szerintem, hogyha politikai lírát művelünk vagy prózát. Azt szeretném csak kérdezni, hogy tudsz-e azonosulni azzal az állításoddal, amit ott tettél?

- Két dolgot mondtam. Az, amiről te beszélsz, a közéleti költészet, a közéleti líra, az ügyek mentén áll ki, vagy világnézeti alapfogantatásúak, tehát lehet, mint Ady, geszti-bolondozni, de Adyt nem azért szeretjük, mert geszti-bolondozott, egész egyszerűen az életműve okán tudjuk azt, hogy egy zseniális nagy költő volt. Petőfi gyakorlatilag a szélsőbaltól a szélsőjobbig minden regiszteren tudott játszani, mikor mi volt az érdeke, tehát hogy a csávó azért meg tudta manipulálni a közhangulatot, amikor éppen úgy tartotta érdeke. Ezért is imádom, remélhetőleg a bicentenárium alatt ezt a sokszínűségét meg is tudjuk mutatni.

Csak így két különböző történetről szól. Az egyik az, amikor a művedet nagyon átitatja az aktuálpolitika, akkor te agitpropot művelsz. Ezt a szocializmusban kipróbáltuk, és nem jó. Tehát egyszerűen nem születnek jó művek. Meg lehet nézni a 60-as, 70-es, 80-as éveknek azt az agitprop vonulatát, amikor a munkásosztály nevében írtál te műveket, és ilyen nagyon-nagyon nevelő szándékú műveket írtál. Egyszerűen szar. Nem működik.

Meg lehet írni úgy zseniális könyveket, amikor körbejársz bizonyos témákat, hogy nem szűkülsz be didaktikus módon, tehát nem az aktuálpolitikai lózungoknak a felbefögéséről szól szépirodalmi eszközökkel, hanem annak a sokszínűségét tudod megmutatni. Amikor egy író világnézete vagy aktuálpolitikai állásfoglalása rányomja a bélyegét az adott műre, akkor az a mű rossz lesz, elromlik, egész egyszerűen élvezhetetlenné válik. A másik, amit állítottam, és továbbra is fenntartom, lehet, hogy szólásszabadság van, tehát lehet politikai állításokat tenni, csak akkor nem kell csodálkozni azon, hogy politikai válaszokat kap az ember. Ez egy másik foci, erről beszéltem. Ha bemész a futballpályára (maradjunk a foci hasonlatnál), azt nem csinálhatod, hogy a középkörből, tehát a kezdő körből felkapod a labdát a kezedbe, végigszaladsz a pályán, vagy leteszed és berúgod a gólt, és azt mondod, hogy »amíg szaladtam, addig költő voltam«, és utána már nem, vagy fordítva, érted. Vannak játékszabályok.

Ha politikai állításokat teszel, ne csodálkozz, ha politikai válaszokat kapsz, mert bementél egy olyan térbe, ahol ez a természetes. Ha ügyek mentén állsz ki, tehát felvállalsz valamit, és nem tudom, feminista irodalmat művelsz, az már leválik az aktuálpolitikai trendekről vagy az aktuálpolitikai mocsárról, arra már nem lehet politikai választ adni. Akkor már az üggyel kell foglalkozni. Ezeket a különbségtevéseket kell megtenni ahhoz, hogy egészségesen működjön az egész történet. Engem egyáltalán nem zavar az, hogy Parti Nagy Lajos miket ír a hvg.hu-n, akár rólam, vagy akár a jelenlegi kormányzatról addig, amíg Parti Nagy Lajos versei versként olvashatóak, vagy művei műként olvashatóak. Ha Parti Nagy Lajos mindezt beleszőné a költészetébe, és versben mondaná el azt, hogy mekkora izé, nem tudom, ki vagyok, tehát aktuálpolitikai mozungot csinálna, vagy versben védené az őszödi beszédet, mint igazságbeszédet, és nem publicisztikában, amint azt tette, akkor már felvonnám a szemöldökömet, és nem azért, mert engem sértene, hanem azt látnám, hogy Parti Nagy Lajos költői nagysága sérül. Nem tudom, érthető-e a különbség. Azzal nekem semmi bajom nincs, hogyha egy író vagy egy cipész, vagy bárki más közéleti publicisztikában aktuálpolitikai mondandó mellett érvel, vagy ellenérvel. Csak amikor művészként nyilvánul meg, akkor szeretném (egyszerű olvasóként, nem főigazgatóként, vagy nem a hatalom embereként) a művészetét művészi termékként olvasni. Mondok egy másik példát. Nekem az egyik kedvenc szerzőm, nem tudom miért, Steinbeck. A Kedves csirkefogók szerintem a világirodalom egyik csúcspontja. Az egy zseniális könyv. Meg vannak neki még nagyon remek könyvei. De képes volt elmenni a Szovjetunióba, és írt róla egy naplót. Tehát van egy műve a Steinbecknek, hogy bejárta a Szovjetúniót. Ezt a kettőt, hogy mondjam, az én fejemben valamiért úgy különválasztani, hogy míg Kedves csirkefogók az egyik kedvenc könyvem, tehát bármikor hajlandó vagyok újraolvasni, és nagyon élvezem, mindig találok benne egy új réteget, addig a Szovjetunió szövegeit, hát, hogy is mondjam, én, aki megszenvedtem a kommunista diktatúrát, annyira nem tudom lájkolni. Ez két különböző történet. És ugyanabban a személyben összpontosul.

Vannak ezek a nagyon vékony határmezsgyék, amiket azért nem jó átlépni, mert egészségtelenné válik a történet. Tehát, hogyha valaki bejön a PIM-be, mondjuk egy író-olvasó találkozón, vagy bemutatják az új művét, mondjunk egy akármilyen random nevet, nem élő szerzőt: Kovács József. Nem tudom, van-e Kovács József nemzeti szerző, de akkor nem erre gondolunk, ha létezik ilyen. Tehát bejön Kovács József, és bemutatja a zseniális verseskötetét, és közben elkezdi szidni az anyámat aktuálpolitikai okokból, akkor én nem tekinthetek el Kovács József aktuálpolitikai megnyilvánulásától, valamit kell válaszolnom neki, hiszen az én anyámat szidja aktuálpolitikai megfontolásokból. Ez nem érinti Kovács Józsefnek az egyébként akkor bemutatott zseniális verseskötetét. Tehát annak az esztétikai megítélése egy más tál tészta. Tehát adok Kovács József aktuálpolitikai agitprop mozungjaira egy politikai választ, mondok valamit, reagálok valamit, de az én fejemben, vagy az én megítélésemben Kovács József költőnek semmifajta értékét nem csorbítja. Nem fogom ezért kizárni az irodalmi életből azt, ami hozzá tartozik a részéből, továbbra is kaphat ösztöndíjat, hogyha megérdemli, továbbra is lehet a DIA tagja, hogyha megérdemli, továbbra is begyűjteményezzük a hagyatékát, ha majd meghal és az örökösök úgy döntenek, hogy ott van a helye a hagyatékának Magyarország legjobb irodalmi múzeumában. Ez a percemberkéknek a dáridója, amiről szintén Ady beszél. Tehát ezt le kell tudni választani arról az időtávról, amiről viszont én beszéltem, amikor azt mondtam, hogy az irodalomban nincsenek halott szerzők.

- Már érthetőbb és tisztább, hogy ezt megfogalmaztad és kifejtetted, köszönöm. Ezek mellett még egy kijelentés, amire rá szeretnék térni. Azt mondtad szintén ebben az Echo tévés interjúban, hogy addig van helye egy írónak a magyar irodalmi kánonban, amíg nem a nemzeti kultúrát akarja lebontani valamifajta globalista szemszögből. Azt szeretném megkérdezni tőled, hogy mire gondoltál pontosan ezalatt (globalista szemszögből a nemzeti kultúra bontása), illetve még egy kérdés ezen kívül: mi volna az a határ, amin túl egy írót esetleg nem tekintenél a magyar irodalmi kánon részének?

- Van ez a cancel culture nevű idiotizmus, ami egyre nagyobb teret hódít nyugaton, vagy innen nyugatabbra. Ami arról szól (ugye erre rácsatlakozott a BLM mozgalom is), a lényege az, hogy a nyugati kultúra a fehér, heteroszexuális férfiaknak a dominanciája alatt nyög. Halott fehér férfiak termése, azt hiszem nagyjából ez a majdnem szó szerinti fordítás, amiből kiindult ez az egész őrület. Na most ez a mi kultúránk, tehát rólunk beszélnek.

Én azt mondom, a PIM-ben is, lehet ezeket a cancel culture-os idiotizmusokat lájkolni, meg jó emberkedni azzal, hogy akkor most kiállunk emellett meg amellett az áldozati csoport mellett, de amit zárójelbe teszünk, az a hagyaték-összes, ami ott ül a mi gyűjteményi raktárainkban. József Attila egy halott fehér férfi. Kosztolányi Dezső egy halott fehér férfi. Petőfi Sándor egy halott fehér férfi. A saját kultúránkat ne tegyük már zárójelbe azért, mert mi jó emberek akarunk lenni. Nem tudom, érthető-e, hogy hol van ez a határ. Aki becsatlakozik ebbe az új marxista, új baloldali őrületbe, és a nyugati kultúrát akarja zárójelbe tenni azért, hogy ezáltal ráirányítsa a fókuszt mondjuk a fekete kultúrára (aminek az értékeit szintén nem vitatom, tehát nem azt mondom, hogy az jobb vagy rosszabb), az olyan, mintha saját maga alatt vágná a fát. És ezt nekem, mint a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának és miniszteri biztosnak kutya kötelességem megakadályozni, hiszen az a hagyatékegész, ami fölött én most főigazgatóként felelősséget vállaltam és felelősséget viselek, azt akarják zárójelbe tenni. Ezt nem hagyhatom egész egyszerűen, mert a mi kultúránk.

- Milyen platformok azok, amiken te szeretnéd megfogalmazni azt, hogy ezt nem hagyhatod? Esetleg belefolyik ez a főigazgatói szerepkörödbe, vagy ezen kívül áll?

- Ilyen típusú mozgalmaknak egyszerűen nem adok teret. Ilyen egyszerű. Tehát az én eszköztáram ennyiben áll, hogy azt mondom, »mivel itt most ez a konferencia arról szól, hogy az egész nyugati kultúrát tegyük most éppen zárójelbe, ezt a konferenciát nem engedem be a PIM-be«, nem támogatom, nem adok rá magyar adóforintokat, hiszen a magyar adóforintok a magyar kultúrára vannak, és a magyar kultúra, ha tetszik, ha nem, halott fehér férfiaknak és nőknek az öröksége. Mert ez a mi kultúránk. Ezzel nem azt mondom, hogy a mi kultúránk értékesebb lenne, mint bármilyen más kultúra, hanem azt állítom, hogy ez sokkal fontosabb, mert a miénk. Nem azért, mert jobb, hanem azért, mert a miénk.

- Csakhogy én ezt írókra értelmeztem egyébként, de akkor lehet, hogy rosszul. Én úgy értelmeztem ezt a mondatod, hogy van egy olyan író, aki mondjuk megfogalmazza ezeket a – hívjuk globalista, vagy inkább ilyen cancel culture – értékeket egy regényben vagy egy szépirodalmi műben, akkor esetleg neki van-e félnivalója azzal kapcsolatban, hogy kiszorítják a kánonból, vagy pedig nem kap támogatást?

- Hát ő megkapja a támogatást attól, akitől meg akarja. Én nem adok rá támogatást nyilvánvalóan, hiszen én a magyar adófizetők forintjait költöm. A magyar adófizetőknek az elsődleges érdeke az, hogy a saját nemzeti kultúrájuk, az, amiben ő felnőtt, és ami megtartotta őt, továbbra is vitális legyen, tehát erős és gazdag legyen. Egész egyszerűen a fókusz máshol van. Ez olyan, mintha az ellenségemet fizetném egy háborúban. Nem fizethetem az ellenségemet.

- Ezt most nem értem, ezt a háborús retorikát. Beszéljünk egy szépirodalmi műről. Van egy író, (van is egy ilyen barátom), aki a szocializációja során nem kapott nemzeti nevelést, nem alakultak ki olyan erős gyökerei a magyar kultúra iránt, a magyar kultúrában, és emiatt kvázi világpolgárnak érzi magát; nem tudja igazán mélyen átélni mondjuk – esetünkben – a magyar identitását. Egy szépirodalmi műben viszont szeretné leírni és megfogalmazni az ezzel kapcsolatos tapasztalatait, és a főhősén keresztül bemutatni ezt az attitűdöt (nem is attitűd, inkább világhoz való viszonyulás), amit ő megél. Merthogy sokszor találkozott azzal, hogy emiatt kirekesztik társaságok, vagy nem tud igazán kapcsolódni. Ez konkrétan a szocializációjából következett, ő egyszerűen nem kapta meg azokat a mintákat, amelyek alapján tudná magát szervesen kapcsolni a magyarsághoz, és nem bizsereg a háta (vagy csak esetleg rossz értelemben), amikor felcsendül egy népdal, mert trauma kötődik neki hozzá, stb. Esetleg van egy ilyen író, ő ezt meg szeretné fogalmazni egy szépirodalmi műben, a főhősét megtenni ennek a figurának. Nyilván nem kell tudni, hogy fikciós-e vagy nem, szépirodalmi műről van szó. Magyarul szeretné ezt megtenni, a magyar olvasóknak.

- Ha már az anyanyelvét bírja, akkor van valamifajta kulturális identitása. Ez identitáspolitikai kérdés, amire te most utalsz. Vannak különböző kulturális identitásaink, ezek közül az egyik az, hogy mi magyar kultúrában nőttünk fel, másoknak meg az, hogy hottentotta, piréz kultúrában nőtt fel, vagy világpolgár, vagy nem tudom én, micsoda. Ez is egy 200 éves vita. Tehát ennek az első szépirodalmi lenyomata – hogy máshogyan lehet közéleti költészetet művelni – Arany Jánosnak a Kozmopolita költészet című, egyébként zseniális műve, amit én ajánlok mindenki figyelmébe, mert annál okosabbat nem mondtak még szerintem ebben a kérdésben.

Itt identitás kérdésekről van szó, és az identitáspolitikai vitákban az a legnagyobb probléma, hogy irracionálisak, tehát nem racionális viták, úgy értem. Az identitáspolitikai állításokat nem vitathatom. A barátodtól nem vitathatom el az ő világpolgári identitását, mert akkor egzisztenciájában támadom, tehát magyarán azt mondom, hogy nem létezik. Cserébe azt kell elvárnunk tőle, hogy ő se vitassa az én kulturális identitásomat. Tehát, hogy én most a magyar nyelvű kultúra által vagyok az, aki, értelmezem a kulturális kódjaimat. Egy anyanyelvi kultúrának a kódjai, vagy egy európai kultúrának, a nyugati kultúrának a kódjai, ahogyan viszonyulok az élethez, a halálhoz, a férfihoz, a nőhöz, nem tudom én micsodához. Én így értelmezem a világot, és ehhez nekem jogom van. Ahogy neki joga van a saját identitásának a megéléséhez és kiteljesedéséhez, ugyanúgy nekem is jogom van. És ha közpénzről beszélünk, tehát most adóforintokról beszélünk, és nem egy elméleti vitát folytatunk, akkor viszont azt kell megnézni, hogy annak a közpénznek mi a funkciója, milyen célokra kell használni, és ez már lehet politikai vita kérdése.

Úgy gondolom, hogy a magyar adófizetők pénzét a magyar kulturális identitás erősítésére kell használni. Egész egyszerűen ez az elemi érdekünk, mert hogyha elveszítjük a saját kulturális identitásunkat, tehát nem azok leszünk, akik vagyunk, akkor fel fogunk oldódni valami másba, ami lehet, hogy jobb, lehet, hogy rosszabb, nem tudjuk, fogalmam nincs, de jelen pillanatban mégiscsak van legalább ezer évünk abban, hogy ez kialakult.

Én egy homályos ígéretre cserélném el azt, ami már ezer éven keresztül működőképesnek tűnt, ezért én ezt a pénzt elsődlegesen a saját kulturális identitásunk megerősítésére szánnám. Ez egy kormányzati, politikai cél. Ha ezzel szembemegy, és ő azt mondja, hogy ezt akarja leépíteni...

- Nem erről van szó, bocsánat, hanem hogy nincsenek ilyen politikai kijelentések ezzel kapcsolatban, sem háborús retorikák, sem pedig kvázi offenzívák, hanem egyszerűen leírja a tapasztalatait azzal kapcsolatban, amit ő átélt ilyen szinten. Tehát, összegezve talán kimondhatjuk azt, hogy amivel főleg problémád van, az, hogy ha valaki nyíltan szeretne egy olyan globalista álláspontot képviselni, és egy olyan globalista öltönybe bújni, ami egyszerre jelenti azt is, hogy ő tagadja, vagy pedig szeretné lerombolni ezt a magyar nyelvű kultúrát.

- Így van, ezért nem érthetek egyet például a BLM mozgalommal. Tehát a BLM mozgalom annak az erőteljes, agresszív tagadása, ami engem azzá tesz, ami vagyok, tehát a fehér nyugati kultúrának. Ezzel nem azt mondom, hogy a BLM mozgalom önmagában rossz, de amíg engem támad, addig nekem védekeznem kell, hiszen engem támad, ilyen egyszerű a történet. Tehát ha nem akarja lebontani az én identitásomat, alternatív identitást mutat fel, azt mutatja, hogy ő világpolgárként milyen gyönyörű, milyen sokrétű, milyen gazdag, milyen multikulturális, stb. életet él, azt nyugodtan mutathatja, hiszen egy közösség szabadságának az a fokmérője, hogy én azt a közösséget szabadon elhagyhatom. Tehát, hogy ha egy olyan alternatívát tud felépíteni, ami után seregestől mennek át világpolgárba úgymond az ő olvasói, azt én nem akadályozhatom meg, na az már diktatúra.

Ezzel szemben nekem csak annyi válaszom van, vagy lehetséges, és ezt próbálom most magyarázni, hogy a magyar kulturális identitás nagyszerűségét, a magyar kultúra nagyszerűségét tudom felmutatni alternatívaként, hogy neked jó magyarnak lenni. Tehát nem őt tagadom, hanem a saját értékeimet dicsérem, a saját portékámat dicsérem. Ha ő támadja az én identitásomat, akkor már gáz van, akkor az ellenségem, akkor nem finanszírozhatom. Tehát nyilvánvalóan ez az álláspont. A másik, amit kifejezetten rühellek, a nagyon erős indoktrináció. Amikor azt mondják (és most nehogy homofóbnak tartsanak a nézők), hogy ha nem támogatom a Pride-ot, akkor én rossz ember vagyok. Én ettől mindig falnak meg. Miért lennék rossz ember? Én heteroszexuális férfi vagyok, tehát nekem más az életem. Nincs bajom azzal, hogy ők mit gondolnak saját nemi szerepeikről, vagy a saját szexuális szokásaikról, csak ne kelljen nekem helyeselnem. Ezt írtam meg valamikor az Origóra, hogy a tolerancia fogalmát mennyire kifordították. Ma már úgy értjük a toleranciát, hogy alapvetően amit tolerálok, azt helyeslem. De nem, a tolerancia eredeti fogalma, amiről John Locke beszél a Levél a vallási türelemről című nagyszerű esszéjében, az annyit jelent, hogy eltűröm. Tehát nem helyeselhetem. Hogyha nagyon-nagyon PC akarok lenni, és nem akarok senkit megbántani, akkor én katolikusként nem helyeselhetem a protestantizmust, hiszen dogmatikailag a katolicizmus, vagy a reformáció egymás ellenében születtek meg, a reformáció a katolicizmusból nőtte ki magát. Tehát én nem helyeseltem azt, ami az én dogmatikai alapelveim egyik-másikát éppen kikezdi, de elfogadhatom, tolerálhatom. Erről szól a történet. És ezt kellene valahogy megérteni:

ne akarjanak rám kényszeríteni olyan életmódokat, életfelfogásokat vagy életgyakorlatokat, amiket egész egyszerűen nem helyeselhettek, hiszen én nem úgy élek, nem úgy szervezem az életemet.

És ha ezt megértjük, érdekes módon, bár jó sok háborút vívtunk, de nagyjából Európa egészen a 2000-es évekig így értette a tolerancia fogalmát, akkor abból csodák születhetnek. Hogyha ez túllendül az inverzen, ezen az értelmezési tartományon, akkor következnek be azok az egészen abszurd viták, amiket már nem is értek, no meg nem is akarok érteni.

- Köszönöm szépen, legyen ez egy végszó akkor. Még egyszer nagyon köszönöm Demeter Szilárdnak, hogy elvállalta ezt a beszélgetést. Nektek pedig köszönöm, hogy velünk tartottatok.

- Köszönöm a lehetőséget.