A magyar költészet napja
Amikor – nem is olyan régen – friss főigazgatóként látogatást tettem a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában, a főosztályvezető elém tett mindenféle papirost. Aham, hümmögtem, érdekes ez a kézírás, ni, hogy kanyarítja a nagy költő a betűszárat, melegedett a tekintetem, de az…
Mekkora a szívköröd? · Kezdetek – 2019
Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves fiatalok!
Amikor – nem is olyan régen – friss főigazgatóként látogatást tettem a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában, a főosztályvezető elém tett mindenféle papirost. Aham, hümmögtem, érdekes ez a kézírás, ni, hogy kanyarítja a nagy költő a betűszárat, melegedett a tekintetem, de az aduász még hátra volt. A kézirathalom legvégén ott hevert egy füzet, ceruzával írt sorok szaladtak le a papírról, zaklatott kézírás, ez a Szabad ötletek jegyzéke, mutatott rá a kolléga. Úgy éreztem magam, mintha gyomorszájon vágtak volna. Alig kaptam levegőt. Hirtelen helyreállt a világ rendje, kitágult a magyar kozmosz. Ennek a kozmosznak rémisztő mélységei, főhajtásra késztető magaslatai vannak. Parányivá válik tőlük az ember. Nagyjából így érezhetné magát egy kétdimenziós figura a három dimenzióban.
De ha mélységet látsz, mélységet kapsz te magad is. Ezért bármennyire is szédítő ez a táguló magyar univerzum, én azóta jól érzem magam benne. Oké, addig sem volt idegen tőlem ez a világ, a mi világunk, de egy dolog albérlőként leheveredni egy verspamlagra, más dolog házfelügyelőként gondját viselni.
A magyar irodalom hirtelen beleköltözött az életembe, vagy én költöztem be a magyar irodalom házába, mindegy is, nem tudom hűvös távolságtartással lecsavarni a hangot, becsukni az ajtót, ha zajong ez a társaság, márpedig egy feszt mondanak, még a csendjük is beszédes. Talán nem véletlen, hogy a PIM relikviatárából az egyik kedvenc tárgyam Pilinszky rádiója.
Mert a kézirattár mellett a relikviatár is terápiás erővel bír számomra, új tapasztalat, hogy a költők tárgyai megváltoztatják a teret. Van az irodámban egy írógép. Nem nagy etvasz, érdekesség, manapság nem nagyon látni írógépet a háztartásokban, hát vetnek rá egy pillantást a látogatók. Ám amikor közlöm velük, hogy az a tárgy József Attila írógépe, akkor hirtelen rájuk szakad a plafon, látom, hogy átrendeződik körülöttük a szoba, áthelyeződik a súlyponthoz. Az írógép önmagában többet tesz a Petőfi Irodalmi Múzeumért, mint bárki főigazgató. Ezért van az íróasztalom baloldalánál, a szívemhez közel, emlékeztet arra, hogy hol a helyem. Helyre rak. Ugyanazokat a betűket nyomogathatnám, mint József Attila. De a végeredmény... – na, ez az, ami az embert alázatra inti. Ugyanakkor fel is emeli, nem cserélnék senkivel. Jó társaságba keveredtem, és most adná magát az olcsó poén, hogy holt költők társasága, de a jó költők minden egyébnek elmondhatóak, csak holtnak nem.
„Az a baj, Attila, hogy te azt hiszed, mindenben csak neked lehet igazad”, Háy János szerint ezt válaszolja fáradtan egyik vitapartnere, vagyis inkább hallgatója József Attilának, mert József Attila szenvedélyesen mond, mondja a magáét, az igazat, nem csak a valódit. Mondja az igazát.
A magyar költészet napján talán nem illendő megjegyzés, pláne nem a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójától, de ez a ház, József Attila szülőháza szinte kötelez, szóval az a helyzet, hogy ezekkel a költőkkel csak a baj van. Mármint az igaziakkal, a megigazult költőkkel.
Amelyik költővel nincs baj, az nem igazi költő, az csak nem ír ki a lap széléig, sűrűn üti az entert, az nem az igazat mondja, hanem az érdekeset, ők a szórakoztatóipar részei, ezekkel a nem igazi költőkkel ma ne foglalkozzunk, nem az ő napjuk.
Ma és itt azokkal a költőkkel foglalkozzunk, akikkel baj van. Az a baj az ilyen József Attila-féle megmondókkal, hogy mindenben igazuk van. És az a baj, hogy csak nekik lehet igazuk. Mármint nem közösen, hanem egyen-egyenként van igazuk: igaza van Aranynak, igaza Petőfinek, igaza van Adynak, József Attilának, Pilinszkynek, és igaza van Márai Sándornak is, ha már születésnapozunk, ő is ma született, az olvasó éltesse őt is.
Ezzel sok igazsággal kellene nekünk valamit kezdeni. Mert ezek egyszerre igazak, még akkor is, ha éppen homlokegyenest ellentmondanak egymásnak. Nem lehet egy logikai rendszerbe zárni ezt a sok igazságot, az ész karámját nem tűrik, nyüzsögnek, zizegnek a költői igazságok. Élnek. Belénk költöznek, éltetnek.
Ez a legnagyobb különbség a filozófus és a költő között. Egy rendes filozófus Platón óta legföljebb igaz véleményét mondja el, az igazságról nem beszélhet, mert nem tud, a végső belátást nem lehet szavakkal kifejezni, mondja ez a hajdan élt görög bölcselő, kétezer-ötszáz éve ezt lábjegyzetelik a nyugati filozófusok. A költőnek csak szavai vannak, hát kimondja a mondhatatlant. Egy jó vers olyan, mint a villám, megvilágítja a közölhetetlent, hogy aztán pislogjunk nagyokat mi, egyszerű földi halandók, mit is láttunk.
A költők nem kérdezik meg tőlünk, akarjuk-e látni.
Az a baj a költőkkel, hogy meggyónják nekünk a világmindenség titkát. Ez önmagában is elég súlyt helyez az olvasóra, mi közöm nekem a világmindenség titkához, nem adhatok feloldozást, morogjuk.
De a legnehezebb az egészben, hogy olvasóként nem beszélhetsz a titokról, gyóntatóként titoktartási kötelezettséged van, magadban kell tartanod minden förtelmet és minden csodát.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Jöjjenek el, gyertek el ma a PIM-be, versmaratont tartunk, egész nap költők olvasnak fel verseket. De ne őket figyeljék, figyeljétek, hanem az olvasókat. Aki belülről fénylik, azt épp egy csoda emészti. Aki komoran befelé figyel, az valami iszonyatos metafizikai mélységből rúgja fel magát.
Ezt csinálják velünk a költők. Felforgatják az életünket. Felforgató elem mindahány. Egy-egy verssel átrendezik a valóságot.
És ez jó. Mert ezáltal élhetővé, tehát otthonossá teszik számunkra az irántunk amúgy közömbös világot.
Isten tartsa meg ezt a jó szokásukat!
