A megmaradás eszközei
Európa identitásközösségénél is mélyebb réteg az emlékezeti közösség. Összekötő kapcsunk a közösen hordozott sebek hálózata, nem pedig valamiféle utólag konstruált, egységes sikertörténet. Háborúk, bűnök, bukások és tanulságok rétegződtek egymásra, folytonosan újraértelmezve az előzményeket. Az európai történelem barázdált táj.
A felejtés ebben a térben amputációval ér fel. A múlt levágása a gyógyulás ígérete helyett a súlytalanság állapotát idézi elő. Elvész általa a tőkesúly, az a belső ellenállás, amely a jelen nyomásával szemben megtartaná az embert. Az európai emlékezet több puszta adattárolásnál: eleven gyakorlat. Ünnepek, rítusok, évfordulók, szövegek és gesztusok szövedéke, ahol a múlt folytonosan újraértelmezett tapasztalatként él velünk. Európa addig marad valódi közösség, amíg képes erre a közös emlékezésre. Abban a pillanatban válik puszta Unióvá, amikor ezt az élő emlékezetet adminisztratív feladattá, kezelendő problémává silányítja. A közösen hordozott múlt valójában a legfőbb kohéziós erőnk, még ha az integráció technokratái olykor rendszerhibaként is tekintenek rá.
Európa lételemét a nyelvek sokasága adta. A lingua franca helyett az egymás mellett élő anyanyelvek világa jellemezte. Bár a szellem magaslatain a latin közvetítő nyelvként szolgált, az élet – a gondolkodás, az érzés, az ima – mindig anyanyelven zajlott. Az ítélet, az irónia, a fájdalom és a remény lefordíthatatlansága erőforrásként gazdagította a kontinenst: a különböző nyelvek különböző látásmódokat közvetítettek.
A globális egyszerűsítés technokrata nyelve – a mai brüsszeli globish – hatékony eszköz az információ továbbítására, de alkalmatlan a tapasztalat átadására. Lapos, egydimenziós közvetítő közeg. Amikor Európa a hatékonyság oltárán lemond az anyanyelvek gondolkodó erejéről, a gyorsaság illúziójáért cserébe sekélyessé válik. A mindenkori lingua franca természete szerint uralmi nyelv, még ha parancs helyett ajánlást közvetít is. Aki kizárólag ezen a nyelven gondolkodik, idővel átveszi a birodalmi logikát, és elveszíti saját érzéseinek árnyalatait. A nyelv valójában határ: kijelöli, meddig tart a világunk, és hol kezdődik a másiké. A határ pedig az identitás alapfeltétele.
Az emlékezet és a nyelv együtt a megmaradás eszközei. Több ez puszta nosztalgiánál vagy bezárkózásnál: ez az ellenállás a súlytalansággal szemben. Aki emlékezik, megmenekül a sodródástól. Aki a saját nyelvén gondolkodik, megőrzi szuverenitását a gondolatok szintjén is. Európa addig marad élő civilizáció, amíg a múltját elviselni és értelmezni akarja ahelyett, hogy eltörölné, és amíg ragaszkodik ahhoz a jogához, hogy önmagát a saját nyelvein mondja ki.
