A válasz lehetősége
Európa kultúrájának mélységét a tragikum vállalása adta. Nagysága nem a tévedhetetlenségéből, sokkal inkább a belátás képességéből fakadt: abból az erőből, amely képes szembenézni a cselekvés nem szándékolt következményeivel. A tragédia itt sosem végállomást jelentett, inkább a tisztánlátás pillanatát. A tragikus kultúra nem menekül a fájdalom elől, ellenkezőleg: értelmet keres benne. Ma mintha ezt a munkát igyekeznénk megspórolni. A tanulás helyett a felejtést, a fájdalmas emlékek feldolgozása helyett azok eltörlését választjuk. Ám a fájdalom megkerülése gyógyulás helyett bénultsághoz vezet. Európa megújulásának feltétele a visszanyert emlékezet: a képesség a saját történetünk végiggondolására – önostorozás és felejtés nélkül.
Ebben a térben a magyar helyzet sűrített tapasztalat. Nálunk a múlt életanyag. Zsigeri tudásunk van arról, mit jelent birodalmak árnyékában élni, vereségek után megmaradni, összeomlások romjain újrakezdeni. Ez a tudás nem erkölcsi fölény, csupán történelmi edzettség. A magyar pozíció Európában ezért is az emlékeztető szerepe: figyelmeztetünk, hogy civilizáció csak ott marad fenn, ahol a múlt teherből erőforrássá válik, az identitás pedig akadályból támasszá nemesedik.
A pirkadat a kontúrok visszanyerésének ideje. Átmenet az éjszaka vaksága és a nappal bizonyossága között. A magyar válasz ebben az értelemben irányhelyreállítás. Nem Európa kioktatása a cél, hanem a saját házunk tájának rendbetétele: annak a belső rendnek a felépítése, amely tudja, mit kell megőrizni, mit szükséges újratanulni, és mire kell határozott nemet mondani a megmaradás érdekében.
Ha Európa ma kérdez – és akinek van füle a hallásra, az hallani véli a kérdést –, a válasz aligha lehet technológiai vagy adminisztratív természetű. A lélek betegségeit nem gyógyítja a plasztikai sebészet. A jövő nem a bizottsági üléstermekben dől el, hanem a kulturális önismeret szintjén, ott, ahol az ember még képes különbséget tenni lényeges és lényegtelen között. A magyar ajánlat politikai ideológia helyett életforma: a rögvalóhoz való ragaszkodás életformája. Ez nem a kivonulás gesztusa, épp ellenkezőleg: a visszatérés lehetősége Európához.
Magyarország ebben a történelmi pillanatban leginkább őrtűz. Zászló helyett láng, fényfüzér helyett megtartó meleg. A magyar nemzeti kultúra súlyát nem a hangereje adja, hanem a tény, hogy tüze akkor sem aludt ki, amikor körülötte minden sötétbe borult. Ez a láng nem mozgósít, csupán jelez: itt még létezik értelem, itt még nem fagyott meg a jelentés.
Az őrtűz magánya törvényszerű: nem gyülekeznek mellette tömegek, csak a vigyázók maradnak ott, akik értik, miért létkérdés, hogy égjen. A magyar tapasztalat lényege ebben áll: a virrasztás képessége, a tűz őrzésének tudása szélben, esőben.
Ha Európa ma kérdez, a magyar válasz már a puszta jelenlétünk. A „lehet, mert kell” állapota. Az őrtűz viszont nem vezet, csupán megvárja a pirkadatot. De amikor a fény végül megjelenik a látóhatáron, a tűz köre lesz az, ahol a világosság folytonos maradt.
Ez a magyar nemzeti kultúra tétje ma: megmaradni, őrizni azt a fényt, amelynél még különbséget lehet tenni jó és rossz, igaz és hamis között. Nem kiválasztottságból tesszük. Nálunk a nemzeti minimum az „itt élnünk, halnunk kell” parancsolata. Ezt is egy székely kapura faragva láttam életemben először: „Voltunk, vagyunk, leszünk”.
