Buborék

Avagy az önkéntes vakság kényelme és a közös levegő hiánya

A visszhangkamra fizikája

A gyermekek szeretik a szappanbuborékot. Csillog, szivárványszínű, lebeg, és egy pillanatra úgy tűnik, mintha egy külön kis világ lenne. De a buboréknak van egy tulajdonsága, ami a játékban varázslat, a társadalomban viszont átok: elzárja a benti levegőt a kinti levegőtől. Aki a buborékban él, az a saját kilélegzett levegőjét szívja vissza.

A 21. századi ember nem a valóságban érzi magát jól, hanem a saját buborékjában. Ezt a buborékot a kényelem, az algoritmusok és a saját hiúságunk fújta ekkorára. A falai láthatatlanok, de áttörhetetlenebbek, mint a vasbeton.

A buborék fizikája egyszerű: a faláról minden visszapattan. Ha kiabálok, a saját hangomat hallom vissza, felerősítve. Ez a visszhangkamra. A modern ember tragédiája, hogy azt hiszi: párbeszédet folytat a világgal, miközben csak a saját véleményének visszhangjával társalog. A buborékban mindenki egyetért velünk. Mindenki ugyanazt a hírt olvassa, ugyanazon a viccen nevet, és ugyanazt az ellenséget gyűlöli. Ez a béke illúziója – valójában pedig a szellemi fulladás kezdete.

A párhuzamos valóságok

Régen, ha két ember vitatkozott, a tényekben általában egyetértettek, csak az értelmezésben nem. Ma már a tényekben sincs közös nevező. Mert a buborék nemcsak véleményt szűr, hanem valóságot is konstruál.

A magyar társadalom ma párhuzamos valóságok halmaza. A liberális buborékban élő pesti értelmiségi és a konzervatív buborékban élő vidéki gazda nem egyszerűen „másképp gondolkodik”. Ők más világot látnak. Az egyik hírfolyamában a világvége közeleg a demokrácia halála miatt, a másikéban a nemzet felemelkedése zajlik vagy éppen a migrációs fenyegetés a fő téma. Az algoritmus gondoskodik róla, hogy a két világ ne érintkezzen.

Ez a társadalmi skizofrénia. A nemzet egysége nem politikai egységet jelent (az sosem volt, és nem is egészséges), hanem valóságegységet. Azt, hogy ugyanazt a napot látjuk felkelni. A buborék ezt a közös horizontot takarja ki. A másik ember nem „más véleményen lévő honfitárs” lesz, hanem érthetetlen idegen, sőt: szörnyeteg. Mert a buborék falán keresztül a másik torzítva látszik.

A komfortzóna diktatúrája

Miért megyünk be a buborékba? Mert kint hideg van. A valóság: huzatos. A valóságban találkozunk olyanokkal, akik idegesítenek. Akiknek a szaga, a hanghordozása, a gondolatai sértik a komfortérzetünket. A valóságban konfrontálódni kell.

A buborék a komfortzóna diktatúrája. A digitális világ legnagyobb ígérete az volt, hogy „személyre szabja” az élményt. De a személyre szabás valójában karantént jelent. Kiszűri a zajt, a zavaró tényezőket – vagyis kiszűri a másikat.

A régi falusi kocsmában vagy a fonóban nem lehetett letiltani a szomszédot. Végig kellett hallgatni a részeges Pistát is, a pletykás Marit is. Ez nehéz volt, de emberi. Ez volt a tolerancia iskolája. A buborékban van „tiltás” gomb. Van „követés leállítása”. A modern ember nem tűr, hanem blokkol. Ezzel elkényelmesíti a lelkét. Elveszítjük a súrlódás képességét, pedig a tűz is súrlódásból születik. Ahol nincs súrlódás, ott kihűl a levegő.

A világpolgár buborékja

Van a buborékoknak egy speciális fajtája, amely a legnagyobbnak hiszi magát, pedig a legszűkebb: a globális elit buborékja. A „bárhol szabadságának” buborékja.

Ők azok, akik azt hiszik, hogy mivel repülővel járnak és angolul olvasnak híreket, ők látják a „nagy egészet”. Valójában ők élnek a legzártabb burokban. Egy New York-i, egy londoni és egy budapesti „világpolgár” buborékja szinte teljesen azonos: ugyanazok a Netflix-sorozatok, ugyanazok a márkák, ugyanazok a „progresszív” jelszavak.

Ez a globális buborék különösen veszélyes, mert univerzálisnak hazudja magát. Azt hiszi, hogy az ő normái (a woke, a cancel culture, a nyílt társadalom) az egyetlen érvényes valóság, és minden, ami ezen kívül esik – a nemzet, a vallás, a hagyomány –, az elmaradottság, amit „felvilágosítással” (vagyis a buborék kiterjesztésével) kell megszüntetni.

A magyar kultúra feladata, hogy tű legyen ebben a buborékban. Hogy kiszúrja a globális gőg lufiját, és megmutassa: van élet a reptéri várók és a romkocsmák világán kívül is. Van rögvaló.

A buborékpukkasztás művészete: a valóság visszahódítása

Hogyan lehet kitörni a buborékból? A válasz nem technológiai. A Facebook nem fogja átírni az algoritmust, hogy idegesítsen minket (bár néha megteszi, de csak a düh-elköteleződés miatt). A kitörés egyéni és közösségi döntés.

A buborék ellenszere a fizikai jelenlét. A buborék a képernyőn létezik. A valóság a téren.

Menj el a piacra. Ott nem algoritmus válogatja az árusokat.

Ülj be egy olyan társaságba, ahol nem értesz egyet mindenkivel, és ne állj fel.

Olvass olyan könyvet, amit nem a „neked ajánlott” listáról választottál.

Járj az országban nyitott szemmel és szívvel. Írtam már:

„Nézz Szent István szemével, lásd egyben a Kárpát-medencét. Lásd a lakóit, akik azt tudják mondani minden négyzetcentiméterére, hogy ez a szülőföldjük.

Anyaföldnek is szoktuk mondani. Ezt kellene megérteni.

És utána, de csak ezután adj tanácsot, hogyan kell megművelni.

Élj itt fejben, szívben.

Ez az otthonod, hazád, szülőfölded.

Ez vagy te.

Nézd meg magad. Olyan vagy, amilyen. Szerethető. Hát szeresd.”

A kultúra a legjobb tű. A jó művészet mindig kizökkent. A katarzis éppen az a pillanat, amikor a buborék elpattan, és hirtelen megérezzük, hogy nem vagyunk egyedül, de nem is mi vagyunk a világ közepe.

A közös levegő

A buborékban a levegő állott. Újrahasznosított. A nemzet lényege a közös levegő. Hogy Isten szabad ege alatt ugyanazt szívjuk be, és ugyanazt fújjuk ki.

Léteznek már olyan tereink, ahol a buborékok összeérnek és kipukkadnak.

Ilyen az előadóművészetek tere, ahol baloldali és jobboldali együtt tapsol a színésznek, zenésznek. (Már ameddig, mert ezt is próbálják átideologizálni.)

Ilyen a stadion, ahol a gólörömben nincs pártállás.

Ilyen a templom, ahol a bűnösök és igazak (vagyis mindannyiunk) térde egymáshoz ér.

És ilyen a piac is, ahol az őstermelők nem kérdezik, melyik pártra szavazol – és te sem ideológiai alapon válogatsz a paradicsomok között.

És ezekben a terekben él a kánon, a közös nyelv, amin érteni tudjuk egymást a buborékokon túl is.

Aki a buborékban marad, az biztonságban van, de magányos. Aki kilép, az kockáztat, de él. A magyar sors: kockázatvállalás. Merjünk kilépni a visszhangkamrából, és hallgassuk meg a csendet – vagy a másik magyar mondandóját. Ha már nem élünk bedeszkázott égbolt alatt, akkor ne deszkázzuk be az ablakainkat se.