Felezőidő

Lüdércnyomás · 14/23

Fejezet, amelyben elbúcsúztatják az óévet, és Kistarisznya megdönti a magasra hányás rekordját. Kedves Olvasó, ha úgy gondolod, hogy már eddig is túl sokat ittak hőseink, valamint hogy ilyen alcím mellett semmi másról nem fog szólni ez a fejezet, mint fiatalkori alkoholizálásról, és ez Neked nagyon nem tetszik, akkor tedd le nyugodtan a könyvet, vedd elő a Bűn és bűnhődést, mert ebben a fejezetben tényleg előfordul majd eszméletvesztésig tartó piálás, tombol a fékeveszett ifjúság.

Ezekről a Kedves Olvasókról nagyot sóhajtva a továbbiakban lemondunk, nem csábítjuk őket az igaz szerelem ígéretével, nem idézzük a „ne ítélj, hogy ne ítéltess” imperatívuszát, nem akarjuk meggyőzni semmilyen vélt vagy valós igazunkról, akárhány Kedves Olvasót megér számunkra az, hogy hőseink jól érzik magukat. Hiszen vakáció van, ez már eleve megalapozza a hangulatot, a fiatalok jól érzik magukat akkor is, amikor a szikrázó déli napsütésben egymást verik a hóba, pompásan szórakoznak az esti tábortűznél, bár csikorog a hideg, és a legcsodálatosabb élmény számukra apró kortyokban inni a forralt bort a zsúfolt szobákban duruzsoló csempekályha körül. Na és hogy a hirtelen melegben hamarabb fejükbe száll a bor? Kit érdekel a vodka foka, mikor olyan jól fűt az éjszakai séták alatt?

Én mondom, nincs szebb a bimbózó szerelemnél, és ha a gátlások oldásához hamisított whisky szükségeltetik, akkor fel kell bontani a palackot, nincs mese.

Akkor gyanakodnék, ha ez a huszonvalahány fiatal magas nyakú pulóverben szórablót játszana a teáskondér mellett. Hiszen minek hozták akkor a gitárokat? A Micimackót pengetni szende pillantásoktól kísérve? Itt a Villony zenekarról beszélünk, hé!

Kistarisznyáék elpengették a Micimackót is, szó se róla, elpengették a Sárga rózsát, a gátlásos, kissé duci lüdércke ekkor csavarta le a hamisított whisky kupakját. Bimbózott a szerelme, csak erről a szerelme tárgya nem tudott, hát valahogyan bátorságot kellett gyűjtenie, nem? Hagynánk elepedni, csak mert apukája azt ígérte, hogy szíjat hasít a hátából, ha kurválkodni mer?

Dehogy hagyjuk, az apukáknak az a dolguk, hogy csemetéjük szűzies ártatlanságáért aggódjanak, és megígérjék a szíjhasítást, bár finomabban azért fogalmazhatnának.

Ott tartunk tehát, hogy a kissé duci lüdércke lecsavarja a kupakot, kortyint az égetett szeszből, majd bátortalanul odanyújtja az üveget Kistarisznyának. Elfogadja? Nem fogadja el? Rám néz, amikor elfogadja? Jajj, ha visszautasítja, akkor elsüllyedek a szégyentől. Azt én nem élem túl, ilyeneket gondol a kissé duci lüdércke.

Kistarisznya ránéz, elmosolyodik, elveszi az üveget, meghúzza, megint ránéz a kissé duci lüdérckére, látja a szemében, hogy ő bizony egy bimbózó szerelem tárgya, és ez nincs ellenére. Na, most azt mondja meg valaki, hol van ebben a kurválkodás? Ez a legtisztább szerelem, amit a földgolyó a hátán hordozhat. Legalábbis a kissé duci lüdércke részéről, a vak is láthatja, hogy nyakig belé van esve Kistarisznyába, fülig belé van zúgva, bizony. Látják ám a többiek is, csókold meg, az anyád úristenit, rikkant Szikra, az énekes, Szivar, légy férfi, ne bogyánkodj. A kissé duci lüdércke elpirul, jujj, talpig vörös lesz, Kistarisznya, úgy is mint Szivarka, odahajol hozzá, és megcsókolja.

Hát van ennél szebb? Költő nem énekelheti meg ezt az érzést, festő sincs, aki gyönyörűbben ábrázolhatná a boldogságot. A kissé duci lüdércke kivirul. Boldogabb a boldognál.

Hát ne irigyeljük tőle. Sétáljanak csak kettesben a holdfénynél, a szikrázó csillagok alatt, szó, ami szó, kissé giccses, de hát az eredetieskedés kedvéért nem küldhetjük őket a magtárba búzát mázsálni, vagy bárhová. Ilyen giccses ez a szilveszter éjszaka, a hold az égen andalog, szerelmeseink pedig a közeli fenyvesben. Kistarisznyának új ez az érzés, azt hiszi, ez a boldogság. Minden szónak tétje van, minden mozdulatnak, minden érintésnek külön jelentése, külön energiája, a testbeszéd poétikáját élik. Nagyobb élmény ezt a kissé duci lüdérckét átkarolni, mint lehúzni a bugyit a zsűriző kéjlüdércről. Lám, most ellöki Kistarisznya kezét, pedig csak a mellét akarta megsimogatni. (Még hogy kurválkodás!) Rögtön riadtan néz, megbántotta-e hős lovagját, álmai hajadonsógorát. Hát nem ennivaló? Kistarisznya végleg elcsábul, ilyen nincs, a lüdérckék rideg szívtiprója elolvad. Szerelmes lesz. Vörös vodkával pecsételik meg titkos fogadalmukat, hideg van, a vörös vodka finom.

Vörös vodkát csepegtet Kistarisznya a kissé duci lüdércke köldökére, felcsókolja. Külön szobában fekszenek az emeleten, megértő és jóváhagyó vigyorgások kereszttüzében sétáltak fel összekapaszkodva a lépcsőn. Szikra a lépcső legalsó fokához még egy asztalt is húzott, nehogy valaki véletlenül megzavarja édes együttlétüket. Tomboló ifjúság, mi, részeges, disznó banda? Ilyen tapintatról hallottak már, kérem szépen, szeretetről van itt szó, szeretik Kistarisznyát, és szeretik a kissé duci lüdérckét is, bár a barátnőjén kívül, aki meghívta, senki nem tudja, hogy hívják. De ezeknek a barátoknak jelen pillanatban bőven elég, hogy Kistarisznyához tartozik, nem tesznek fel kényelmetlen kérdéseket, nem zavarják őket, hagyják, hogy Kistarisznya vodkát csöpögtessen oda, ahová akar, és a kissé duci tündérke is túl van már a reflexszerű ellenkezésen. A kissé duci tündérke óvatosan kezébe veszi azt, és csodálkozik, milyen nagy. Kissé fél is, hogy fog beférni oda. Fél a fájdalomtól. A kissé duci lüdércke még szűz, és Kistarisznyának soha nem volt dolga még szűz lüdérckével, így hát kissé ő is fél, nehogy felsüljön.

Most ne nézzünk oda. Nem ránk tartozik. Fordítsuk el a fejünket, sőt, ha javasolhatom, menjünk le inkább a földszintre, ahol már magasra csapott a jókedvförgeteg, Szikra az alsó lépcsőhöz tolt asztal alatt fekszik félig meztelenül, egyik kezében sör, a másikban étolaj. Mindkét üveg ugyanolyan, nincs címke rajtuk, vajon melyiket húzza meg? Vagy nézzük Sünsamot, akit nemrég vettek be a Villony együttesbe ritmusgitárosnak, Sünsam nem úgy viselkedik, mint egy tehetős középosztálybeli úrifiú, Sünsam Hűdenaggyal versenyt kukorékol.

Valaki felerősíti a zenét. Valaki lekapcsolja a villanyt. Valaki keresztülesik Szikrán. Valaki a szemüvegét keresi, és azt énekli, hogy tök sötétben szemüvegem nélkül nem látom a szemüvegem. Valaki ezt eszméletlen jó poénnak tartja, fuldokolva kacag. Valaki részegen visszaszámol, másvalaki feltenné a vizet a virslihez, ha tudná, hogy hol a víz. Nincs víz, közli vele egy hang, igyál szánkós vodkát. Valakik csókolóznak, valakit pofon ütnek, ne tapizz, hallatszik egy felháborodott női hang. Valakik a szoba közepén ugrálnak, valakik csendben kimennek az udvarra hányni. Buli van. Valaki nyugodt hangon közli, hogy közeledik az éjfél. Valaki felkapcsolja a villanyt. Valaki gyorsan visszarántja a pulóverét meztelen melleire, valakik ezt sajnálkozó óóóógatással fogadják.

Valaki felkölti Szikrát. Valaki feldönget Kistarisznyáékhoz.

Most már éjfél van. Pukkannak a pezsgősüvegek, habzik a drága nedű. Szikra üvegből locsolja a bulizókat, mindenki mindenkivel koccint, puszilóznak, búék, búék, hangzik el százszor. Kistarisznya egyedül jön le a szobából. A kérdő tekintetetekre csak a fejét rázza, elaludt, formálja a szavakat mindenki számára jól érthetően, a többiek megvonják a vállukat, mi se kíváncsiskodjunk fölöslegesen, majd elmondja, ha akarja, inkább örüljük együtt a gondtalan fiatalokkal, kissé részegen üvöltsük bele az éjszakába, hogy búék, búék, tegyünk fogadalmat, mert ilyenkor így illik.

Ám nem tudunk felhőtlenül örülni. Nem tudunk félrészegen, gondtalanul, felszabadultan üvöltözni az éjszakába, mert szemünk sarkából jól látjuk, hogy Kistarisznya, vagyis ebben a társaságban inkább Szivarka megragadja a legközelebbi vodkásüveget. Úgy kap a vodkásüveg után, mint fuldokló a mentőövért. Valami bántja talán? Valami nem úgy… jajj, ne is feltételezzünk ilyet, hess el, csúnya gondolat.

Igyunk, sose halunk meg, igyunk, mert csak egyszer élünk, igyunk, mert az évvége nem világvége, igyunk, mert lyuk van a fejünkön, és igyunk, mert inni jó. Igyunk az ivásért. Igyunk a jókedvért. Igyunk, mert józanon szemlélni ezt az őrületet nem lehet. Igyunk, mert mindenki iszik, mivelhogy ilyenkor inni kell. Erre ugyancsak inni kell. Ilyeneket mondanak egymásnak azok, akik még tudnak beszélni. Elég kevesen vannak, a többség inkább iszik és táncol.

Boldogok a lelki szegények, prédikálja Kistarisznya, most már teljesen Szivarka, őrület bujkál a tekintetében?, bánat?, kezdődő delírium?, ki tudja, Szikra a csupasz mellét döngeti, boldogok a Szelki Laták, én vagyok Szelki Lata, üvölti, az Ököl, aki Pozdorjává Zúz, Ökör vagy te, lép hozzá Sünsam, akit pozdorjává zúzlak, ha nem adod ide a ginemet, Sünsam apjától lopott eredeti ginjét Szikra ellopta, itt mindjárt verekedés lesz, úgy nézem, Szivar, kiált fel Szikra, Szivar, és te ezt hagyod, hogy mindenféle nyálas úrifiú bántsa a barátodat, Szivar nem hagyja, Szivar, a jassz odamegy, és belévágja a bicskáját a nyálas úrifiúkba, tápászkodna fel Kistarisznya, nem megy neki, többször visszahull, hiába kapaszkodik a vodkásüvegébe, már el is felejtette, mit akart az előbb, iszik, és bőg, és iszik, és kacag, iszik, és bőg.

Rossz nézni, komolyan mondom, nem is nézi senki. Mindenki azt csinál, amit akar, ha bőgni van kedve, hát bőgjön.

Meglesz a böjtje ennek a fenenagy murinak, csóválja meg a fejét a képzelt Kedves Olvasó, nem lehet büntetlenül játszani az ember természetével, az ember természete meg nem olyan, hogy sokáig alkoholba lehessen fojtani. Az alkohol kis mennyiségben gyógyszer, nagy mennyiségben méreg, folytatja a képzelt Olvasóm, lám, lám, kárörvendezik, ugye, megmondtam, ujjong, de azt még neki is el kell ismernie, hogy ilyent ritkán lát: Kistarisznya lehányta az emeletes ágy felső traktusában alvó Sünsamot. Sünsam egész egyszerűen nem hitte el:

– Ezt egész egyszerűen nem hiszem el – méltatlankodott reggel. – Direkt fölé feküdtem, átengedtem neki az alsó ágyat. Szivar – szólt le mélabúsan –, te alighanem megnyernéd a kukkrahányás világbajnokságát.

Az egész társaság a csodájára járt. Kistarisznya azon gondolkodott, hogy akár pénzért is mutogathatná, ha már így odavannak érte, de nemigen volt erő benne. Épphogy kivánszorgott a hétvégi ház elé, leült egy rönkre, és baromira rosszul érezte magát. Soha ennyire rohadtul nem érezte magát egy új év első napján. Igaz, ez volt az első átivott óévbúcsúztatója. Pedig milyen szépen kezdődött minden!

Hűdenagy óvatosan mellé telepedett.

– Baromira rosszul érzem magam – nyögte a langaléta gitáros. – Soha többet nem iszom ennyit.

Kistarisznya csak legyintett egyet.

– Mi volt a tegnap éjszaka? – sandított rá fél szemmel Hűdenagy, láthatóan ez az egy kérdés foglalkoztatott mindenkit, de csak ő merte feltenni, ezért jött utána, úgy ült ott, mint egy másnapos kérdőjel.

– Mi lett volna? – rázkódott össze Kistarisznya. – Túl szűk volt.

– Mi? – kapta fel a fejét Hűdenagy.

– Fájt neki, na – rúgta rosszkedvűen a havat Kistarisznya. – Minden fasza volt, előjáték, ami kell, befalni ugyan nem akarta, no de, mondok, elsőre nem is muszáj, izgítom, meg minden, és akkor kész, vége. Be akarom nyomni, sikít. Sziszeg. Hányja-veti magát. Ellök. Kész rodeó volt, én mondom. De akarod, nem, kérdem. Akarom, mondja, csak finoman. Hát, apám, nálam finomabban még a koalamacik sem csinálhatják – hogy honnan vette ezt a koalamacit, rejtély, ez volt Kistarisznya titka, a legváratlanabb hasonlatokkal tudott élni. – De csak nem volt jó. Akkor nekiállt inni, hogy ellazuljon, én meg ott kínlódtam rajta, egyszer csak a hegyét, kis mozgás, aztán bennebb, komolyan mondom, attól féltem, hogy begörcsöl a hüvelyizma, oszt vihettek orvoshoz szétválasztani. Azt nem éltem volna túl.

– Oké, de akkor sikerült végül is?

– Félig. De semmi örömöm nem telt benne. Alig löktem két-három sekélyet, elkezdett sírni. Hát kihúztam, mi mást tehettem volna. Totál be volt már baszva a csaj, bőgött, oszt elaludt.

– Akkor ezért húzott haza ma hajnalban – röhögött tele szájjal Hűdenagy.

– Mi? Hazament? – döbbent meg Kistarisznya.

– Haza. – Hűdenagy barátian megveregette Kistarisznya vállát. – Hagyd el, komám, lesz még így se. Egyébként is jó randa volt.

– Az – vidult fel egy cseppet Kistarisznya. – Az. De jó nagyok voltak a mellei.

Hm, hm. A Kedves Olvasó talán finoman megjegyzi, hogy a szerelem mulandó.

Erre nekem nemigen lehet más riposztom, mint az, hogy de azért jó lett a sírfelirata.

Nem túl eredeti, de jó. Évkezdő mondatnak sem rossz, ízlelgessék csak.