Tanulni

Lüdércnyomás · 15/23

Fejezet, amelyben hőseinket engedik gyerekekhez menni, és ízelítőt kapnak a jövőjükből. Végre csak tanulni kell, törölte meg homlokát kézfejével Roppant Hauer, mintegy várat rakva maga elé a padra tankönyveiből, füzeteiből. A nagy dolgozatírások időszaka következett, az eddig felhalmozott tudásról kellett számot adni. Enyhén remegett a keze, a többiek sem néztek ki valami jól. A lüdérckék sápadtan tettek-vettek, Szőr Ekmont összebújt az osztály legszebb és legokosabb lányával, Öreg Piszoj komoran meredt maga elé. Ám nem a dolgozatok miatt, de nem ám. Kistarisznya kibújt a könyve mögül:

– Én mondom, hogy lambériát gyártani jobb – jelentette ki, és ez nagy szó volt részéről, mert asztalos apja mellett a fali díszléc gyártásának monotóniájába többször belekóstolt, rémálmaiban később is csak a körfűrész sivító lapját látta. – És azért voltak jó pillanatok… – vigyorodott el, Kistarisznya magában már eldöntötte, hogy semmi pénzért nem lesz hajlandó egész életében ezt csinálni, mondhatják neki, hogy beteg emberből és okulni vágyó gyermekből mindig is lesz, fix állás, lötyög, mint tízszer tíz a százban. Hogy biztos kereset. Hogy tanítónak lenni hivatás. Hát hivatkozzon erre valaki más, miközben az idegeit kúrálja, ő nem. Inkább továbbtanul valahogy, bármilyen szakon, elmegy újságírónak, de nem kér a „tanittókat” övező általános tiszteletből.

Egyhetes pedagógiai gyakorlatról érkeztek vissza, beszámolót kellett volna írniuk a tapasztalataikról. Az egyhetes pedagógiai gyakorlatot mindenki otthon töltötte le, és ugyan elméletileg csak néhány órát kellett volna tanítaniuk, az otthoni tanítónőknek – sokak volt tanítónőjének – úgy kellettek, mint só az ételbe. Vagy mint pörsenés a fenekükre. Az utóbbi eset volt a szerencsésebb, mert rövid úton kirúgták azokat, akik pörsenésként érkeztek volt pótanyjuk fenekére, egy hét vakáció pluszban, viszont most bajba kerültek, mert a beszámolót csak meg kellett írni, nagy volt a cserebere az osztályok között, idegen élményeket illesztettek egy hétté. Akik viszont úgy kellettek otthonra, mint só az ételbe, azok szenvedtek veszettül, mert a só dolga az, hogy feloldódjon és ízesítsen, hát ők feloldódtak annak a lehetetlen feladatnak a teljesítésében, hogy gyakorlatilag pár végigasszisztált óra után teljes értékű tanítóként kulizzanak egy egész hetet, miközben volt tanítónőjük kávézgatott a tanáriban, bevásárlásokat intézett, elment síelni a családdal. Az ő életüket megízesítették, de meg ám, ritkán adódik ilyen lehetőség, hogy az új év első iskolai hetében nem a vakációról visszaérkező zabolátlan gyereksereglettel kell vesződni, hanem fizetett pluszszabadságra lehet menni.

Úgy nem dolgozni, hogy kapja érte a pénzt, ezt jelentette a fogadók részéről a mint só az ételben.

Szétverni azt a piciny kis egót, naponta megalázva lenni, becsődölni az első tíz percben, a kölyköket a fejünkre nőni hagyni, ezt jelentette a fogadottak részéről a mint só az ételben.

Az idős leendő kollégáktól számtalan jó tanácsokat kapni és a csőd bekövetkezte utáni percekben megjelenő tanácsadó idős kollégát nézni könnyeink függönyén át, amint tanácsaival épp ellentétes gyakorlatot folytat, ezt jelentette a mint só az ételben.

Álljunk meg egy pillanatra, mielőtt még kimondanák ránk a nagy átkot életünk első nagy kalandjának irányítói, a betűország és számvilág tisztelt és szeretett kalauzai. Nem azt állítjuk, hogy minden tündérországbéli tanító henye, vagy hogy képtelen óvón és tapasztalatait bölcsen megosztva gyakornokokat fogadni. A betűország és számvilág tisztelt és szeretett kalauzai tapasztalataikat bölcsen megosztva fogadják a gyakornokokat, és türelmesen, szeretettel támogatják őket első bizonytalan lépteik megtételekor eme nemes pályán.

Csakhogy a lüdérckék és hajdúsógorok ezt nem így látják. A lüdérckék és hajdúsógorok azt látják, hogy életük első nagy kalandjának szeretettel övezett irányítói, akik Édesanyábbak voltak az Édesanyáknál, nagyon nem szeretik, ha valakik belekontárkodnak az ő művükbe. Nagyon nem kedvelik a gyakornokokat, vagy azért, mert annyira rosszul csinálják, amit első ízben csinálnak, hogy a szakmai becsületük tiltakozik, vagy azért, mert annyira jól csinálják, amit első ízben csinálnak, hogy akaratlanul is az jut eszükbe gyermekkoruk fénylő csillagainak, hogy ez a lüdércke vagy hajdúsógor az ő helyükre pályázik. Féltékenyek voltak, kicsinyesek, szurkapiszkák, kákán is csomót keresők, elmaradottak, konzervatívok, őskövületek, többnyire hisztis picsák voltak, akik attól féltek, hogy volt tanítványaik kiröhögik őket, ezért mindent megtettek azért, hogy ők alázhassák meg volt tanítványaikat, ha lehet, a kollégák előtt. Erre minden lüdércke megesküdött volna a pedagógiai gyakorlat füzete fölött töprengve.

A féltékenység vádja nevetséges vád, mondjuk ki, igaztalan, mert a kinevezett tanítót nem lehetett kitúrni a helyéről. Tényleg fix állásról volt szó. Biztos keresetről, és ezért a biztos keresetért nyelték le könnyeiket lüdérckéink, hajdúsógoraink, írták az élménybeszámolókat.

Az első nap, rótták a pedgyak füzetbe lüdérckéink és hajdúsógoraink, az ismerkedés napja volt, a vakációról visszaérkező tanulók vakációs élményeikről számoltak be.

Kistarisznya azt írta: az első nap a vakációs élményeikről beszámoló tanulók azt kérdezték tőlem szünetben, hogy mit keresek itt, és nemigen tudtam számukra elfogadható választ adni. Egész első nap engem bámultak, csinálták nekem a fesztivált.

A fogadó kolléga, rótták a pedgyak füzetbe lüdérckéink és hajdúsógoraink, bemutatott a gyermekeknek. Ismerekedésünket játékos gyakorlatok végzésével tettük zökkenőmentessé.

A kollégák a tanáriban fogadtak, írta Kistarisznya, és azt kérdezték, hogy a pálinka hol maradt. Mint kiderült, belépőként pálinkát kellett volna hoznom. A fogadó kolléga bemutatott a gyermekeknek, és azt tanácsolta mindenki előtt, hogy tépjem ki a fülét annak, aki nem figyel órákon, majd otthagyott 28 ördögfióka között. Az első tíz percben négyen verekedtek össze, de csak nem téphettem ki a fülét mind a négynek. Tizenegykor kihajtottam a kölyköket az udvarra, én meg köményest (Chimion secuiesc) vásároltam a kollégáknak, amit ők nagy örömmel fogadtak.

A második nap kezdtük a tulajdonképpeni gyakorlatot, rótták a füzetbe lüdérckéink és hajdúsógoraink, az első óra … volt. Érdekes volt megfigyelni, hogy… Ami a kreatív olvasás gyakorlatát illeti, azt tapasztaltuk, hogy… A számtanulás új módszerét alkalmazva azt a következtetést vontuk le, hogy vidéken…

A második nap a fogadó kolléga benézett reggel tíz percre, írta Kistarisznya, villámgyorsan lekent két pofont Bercikének a hátsó padból, majd elment a közeli kisvárosba, ahol piacnap volt. Bercike a hátsó padból megpofozta Kalányos Vinettut, aki Vándám segítségével szünetben véres elégtételt vett. Bercikét a hátsó padból senki nem szerette. Én sem, viszont nem pofozhattam meg, mert az apja igencsak nagytestű baromállat, és nem szerettem volna, ha este az Emy bárban visszaadja a kölcsönt.

És így tovább. Kistarisznya naplószerű feljegyzéseit, mondanunk sem kell, nem fogadták el, újra kellett írnia az egészet, ami számára már rutinmunkának bizonyult, mert Kistarisznya rájött, hogy gyakorlatilag bármilyen órát meg tud írni hasból, el tudja képzelni, hogy egy leckét hogyan kellene megtanítani. Kistarisznya egészen ügyes tanító lett volna, és ezzel nagyon jól keresett. Egy napot (vagyis négy különböző órát) két kávéért írt meg bárkinek, aki kifizette a két kávé árát, és sokan fizettek inkább, mintsem tényleges tapasztalataik alapján szakszerűnek látszó szövegeket találjanak ki. Kistarisznya képzeletben többet tanított, mint osztálytársai összesen egész év alatt, még arra is képes volt, hogy ugyanazt az órát különbözőképpen írja meg, váltogatta a módszereket, ám Kistarisznyának könnyű dolga volt, képzeletbeli nebulóinak csillogott a szeme az okosságtól, nem verekedtek össze, nem pisiltek be, nem volt vízfejük, nem voltak antiszociális kis vadmalacok, nem voltak hipertevékenyek, nem voltak anyuka egy szem kismaszatai, Kistarisznya képzeletbeli nebulóinak nem voltak szüleik.

A szülőkkel még több baj volt, mint a leendő idősb kollégákkal, ebben testületileg egyetértettek. Róza néni, a szomszéd, aki eleddig úgy büszkélkedett az eredményeimmel, mintha az ő lánya volnék, panaszolta Mutika, egy eleven lüdércke, majd’ kikaparta a szemem a nyílt utcán, amikor unokájának nyolcast adtam. A lánya, Kisróza meg nem volt hajlandó anyámnak bedauerolni a haját. Mutika eldöntötte, és döntését fennhangon közölte is, hogy az iskola végeztével nincs az a pénz, amiért hazamenne tanítani. Sok lüdércke döntött így, és Kistarisznya hiába magyarázta, hogy ha mindenki így látja, akkor gyakorlatilag az összes kölyök szülőkkel együtt csak azért létezik szerte a nagyvilágban, hogy a sírba vigyék a pályakezdőket, mégsem tudta lebeszélni kolléganőit arról, hogy továbbra is nemes hivatásnak lássák e pályát.

Ha a lüdérckéknek egy gyakorló tanítás után sikerélményük volt, egészen kivirultak, danoltak, mint a pacsirták.

Kistarisznyának az összes gyakorló órája után sikerélménye volt, kivéve a hivatalos nyelvű rémálmokat, és egyre inkább meggyőződött arról, hogy ezt a pályát nem neki találták ki. A gyakorló iskolába sajnálkozni járt.

Sajnálta a gyermekeket, akiknek minden órán más arcot kellett megszokniuk, más hangfekvést, más személyiséget, más gügyögést, más túlkapást, más tapasztalatlanságot, más bénázást.

Sajnálta a gyakorló osztályok tanítónőit is, akik a folyamatos pedagógiai csőd állapotába kényszerültek, hiszen alig foglalkozhattak saját gyerekeikkel, semmifajta folytonosságot nem építhettek fel, le kellett nyelniük sok kis lüdércke és hajdúsógor gügyögését, túlkapását, tapasztalatlanságát, bénázását, a gyakorló osztályok tanítónői gyakorlatilag egyebet sem csináltak, mint tapasztották a betűország és számvilág oldalain keletkezett réseket.

És sajnálta a kollégáit is, akik egy elszigetelt 50 perc utáni sikerélményből azt a következtetést vonták le, hogy tanítónak lenni nehéz munka, de csupa öröm, csupa vidámság, hálás gyerekarc és csillogó szem.

A vicces az egészben az, hogy Kistarisznya soha nem találkozott olyan tanítóval, aki ezt másképp gondolta volna. Harminc év agysejtpusztulás után is azt állította az összes meginterjúvolt tanító, hogy tanítónak lenni nehéz munka, de csupa öröm, csupa vidámság, hálás gyerekarc és csillogó szem.

Kistarisznya a tanításban a legjobban azt utálta, hogy öltönyt kellett venni hozzá. Öltönyt, nyakkendővel. Kistarisznya gyűlölte az öltönyt nyakkendővel. Szerencsésen lerombolták az egyenruhás ántivilágot, erre most öltönyöset építenek.

Kistarisznya kezdett arra hajlani, hogy az emberiség soha nem tanul semmit a hibáiból, amint ezt a közepes sci-fi-írók és egészen gyenge moralisták hangoztatják, kezdte az hinni, hogy Camus Sziszüphosza öltönyben és nyakkendőben feszít.

Az összes félelme beigazolódott, amikor bevezették az egyenköpenyt. Kistarisznya végleg elásta a francia egzisztencialistákat, Rilkét és Hölderlint kezdett olvasni a pad alatt. Rilkét és Hölderlint olvasni jó volt, mert folyamatosan eszébe juttatták, hogy mekkora műveltségbeli hiányosságai vannak, és míg pótolta ezeket a hiányosságokat, legalább úgy érezte, hogy értelmes dolgot csinál. Fölöslegeset ugyan, de értelmeset.

Kistarisznya soha többet nem akart meggyőzni senkit semmiről.