Krédó

Mekkora a szívköröd? · Függelék

Ha gyorsan akarsz haladni, menj egyedül. Ha messzire akarsz érni, keress társakat – így szól valahogy az afrikai közmondás, aminek az igazságáról az elmúlt szűk öt évben többször is meggyőződhettem. Az alábbi összefoglaló és vízió tehát nem a személyes sikereimről, eredményeimről és vizióimról, hanem egy olyan – igaz, szerteágazó intézményrendszerbe szervezett – munkaközösség építkezéséről és terveiről szól, amelyben mindenki egy nagyobb egész részeként a legjobb tudása szerint végzi a dolgát. Alapelvünk: az önérdek soha nem előzheti meg a közérdeket.

2019-ben egy irodalmi csúcsintézmény fölépítésére kaptam megbízást. Intellektuális kihívásként álltam neki, ennek mélységet viszont már a kialakult érzelmi kötődés biztosította. Az egyetlen lényeges vezetői döntésem és alapvetésem volt: ne úgy tegyük a dolgokat, ahogy lehet, hanem úgy, ahogy kell. És ebben a „kellésben” partnerekre találtam a kollégáimban. Ha nagyképűen akarnék fogalmazni: a PIM-nek nem csupán esztétikája, sőt, mi több, saját metafizikája, hanem etikája is van.

A magyar irodalmat évszázadok óta gyakorlatilag egy kérdés mozgatja, Vörösmartyt jelen idejűre igazítva: megy-e „a könyvek által a világ elébb?” A kérdésre a Petőfi Irodalmi Múzeum és a köré szerveződött intézményrendszer létrehozta a lehetséges válaszok tereit. A PIM tehát a magyar irodalom háza. Azért, hogy otthon legyünk benne, többnek kell lennie, mint múzeumnak, többnek, mint a kortárs irodalmi rendezvényeknek helyet adó intézménynek. Az elmúlt években sokszor idéztem, hogy a magyar kultúra irodalomcentrikus kultúra. Bár kopik ennek a tételmondatnak az igazsága, de valamennyire még ma is érvényesnek érzem. Vagy remélem. Történeteinken keresztül értjük meg a világot, verseinkben találjuk meg a válaszokat az életproblémáinkat célzó kérdésekre. Szebben fogalmazva: a magyarok – és úgy általában a közép-európai nemzetek – költőien lakoznak. Ha ez valóban igaz, akkor az is érthetőbbé válik, hogy legalábbis a reformkor óta miért cipel többletterhet a mi irodalmunk. A magyar írók, költők nem csak megmutatni akarják a világot működésében, hanem meg is akarják változtatni azt. Legjobb példa erre maga az intézmény névadója, Petőfi Sándor.

Amit még megértettem az elmúlt időszakban, az az, hogy mit jelent a saját időnket élni. Ágoston szerint az emlékezés: jelen a múltról, a szemlélet: jelen a jelenről, a várakozás: jelen a jövőről. Ha lenne a Petőfi Irodalmi Múzeumnak szentje, akkor a fentebbiek alapján minden bizonnyal Szent Ágostont választanánk, mert ennél tökéletesebben le sem lehetne írni azt az időt, amit mi itt élünk. És mivel az anyanyelvi kultúra egyik fellegvárában éljük ezt az időt, ezért mindez számunkra természetszerűen egészítődik ki a nemzeti dimenzióval. A mi jelenünk nem a bárhol jelene, még csak nem is a newtoni abszolút térben kijelölt origóból indul. A mi jelenünk a magyar kultúra jelene, következésképpen a jövőnk sem lehet más. A múzeum (a jelen a múltról) tehát tulajdonképpen a jövőről szól: maradunk azok, akik voltunk, hogy azok lehessünk, akik vagyunk.

Hogy olyanok vagyunk, amilyenek, az a versenyelőnyünk. Mások, mint Európa vagy a világ összes többi nemzete, és ez a másság előny. Nem azért, mert jobbá tesz bárkinél, hanem azért, mert az ember általában arra kíváncsi, ami nem ugyanolyan. Csak meg kell tudnunk mutatni magunkat. A magyar kultúra van olyan jó, mint bármilyen más nemzeti kultúra. Ezt viszont el is kell hinnünk, vagyis fejben is elsőnek kell lennünk. Ez például magyar érdek. A magyar érdek az, hogy ez így is maradjon, a kortárs magyar kultúra éljen, erősödjön, legyünk büszkék arra, hogy anyanyelvünk világteremtő, mint ahogyan az is.

A PIM rendszere alkalmas arra is, hogy hálózatokat mutasson be, feltárja az irodalmi élet szövetét. A magyar irodalomtörténeti és kortárs irodalmi archívumok között gyűjteményei központi, különleges helyet foglalnak el. A közel félévszázadra visszatekintő irodalmi muzeológiai szakág olyan módszertant dolgozott ki, ahol egységben látható egy-egy nagy életmű, írói hagyaték, azaz a feldolgozás során nem szakadnak el egymástól a kéziratok, az írói könyvtár, a szerzőről készült portrék, festmények, grafikák, szobrok vagy az életét dokumentáló fotóanyag, illetve személyes tárgyai, bútorai. Ebben a teljességben őrzi a PIM Berzsenyi Dániel, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Csáth Géza, Móricz Zsigmond, Ady Endre, József Attila, Karinthy Frigyes, Szabó Lőrinc, Szentkuthy Miklós, Füst Milán, Németh László, Áprily Lajos, Benedek Elek, Ottlik Géza, Márai Sándor, Lázár Ervin, Tamási Áron, Mészöly Miklós, Polcz Alaine, Kányádi Sándor, Tandori Dezső és sok más jeles szerzőnk hagyatékát.

A 2019-2023 közötti időszakban amit lehetett, megcsináltunk: rendbe raktuk az irodalmi ösztöndíjrendszert, évente mintegy félmilliárd forinttal támogatjuk a kortárs magyar alkotókat. A Digitális Irodalmi Akadémia intenzív fejlesztése nyomán már most a kortárs magyar irodalom leghitelesebb, tudományos hivatkozásra is alkalmas lelőhelye. Korábban lehetetlennek tartott muzeológusi életpályamodellt raktunk össze, ami működőképesnek bizonyult. A kiállításainkkal minden évben szakmai díjak sorát nyerjük. Sok százmillió forint értékben vásároltunk hagyatékokat, csak győzzük feldolgozni őket. Minden tagintézményünket sikerült fejleszteni, eljuttatni a kollégákat az általuk vágyott szintre. A világméretű pandémia, a háború okozta válságok dacára fölépítettünk egy olyan intézményrendszert, ami a magyar könyv- és folyóiratkultúra, a magyar popkultúra minőségelvű javítását és a kulturális célú ingatlanok értelmes hasznosítását szolgálja.

Az új Petőfi-állandó kiállításunkkal egyidőben összenyitottuk a Károlyi-palota udvarát a Károlyi-kerttel, egy belvárosi zugparkoló helyett most a magyarok megnövelt zöldfelületű nyitott kertben tölthetik az idejüket. Elindult az irodalmi emlékházak és emlékhelyek felújítása is Kárpát-medence szerte. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy jó irányba haladunk. Sok még a feladat és a tennivaló, de úgy látom, hogy megértettük azt a munkaszervezési elvet, amit édesapámtól tanultam: olyan nincs, hogy nem lehet! Nem tudom, vagy nem akarom – ilyen létezik, de a „nem lehet” önfelmentő válaszát nem fogadhatjuk el.

Most válságok kora köszöntött ránk. Éltünk már hasonló időket. És eleinknek sikerült válságálló válaszaikat tettekre váltani. Mitől lesz valami válságálló? Leginkább attól, hogy nem kiszolgáltatott olyan erőknek, amelyek fölött nincs vagy csekély a befolyása. Meg kell keresnünk azokat a belső erőforrásokat, amelyekkel és amelyek fölött mi rendelkezünk.

Számunkra a tágabban értett magyar reformkor a mérce. Nekünk most Kazinczyék intellektuális bátorságára van szükségünk. Arra a bátorságra, amikor a nyelvújítók úgy döntöttek, hogy anyanyelvükön veszik birtokba a világot. A mi szemszögünkből ez legalább olyan súlyú nézőpontváltás volt, mint a kopernikuszi fordulat. A magyar reformkor azt mutatja meg, hogy ha fejben elsőkként gondolkodunk és magyarul nézünk a világra, akkor képesek vagyunk világszínvonalú teljesítményre. Az ekkor intézményesült anyanyelvi kultúra aztán meg is tartott bennünket a vérzivataros XX. században. Kétszáz év alatt sem változtak a céljaink - Széchenyi kifejezésével - „magabíró nemzetet” szeretnénk. Nem csak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni, ahogyan azt Kossuth megfogalmazta. És ma sokkal jobbak a körülmények. Nem adhatjuk alább, mint Petőfiék nemzedéke.

Kétszáz esztendővel ezelőtt azonban nemcsak a modern magyar nemzet született meg, hanem a modern román, szerb, szlovák stb. nemzetek is megfogalmazták saját kulturális identitásukat. Akkor éppen velünk szemben. A mostani globális helyzet viszont arra ébreszthet rá bennünket, hogy a kölcsönös tisztelet talaján, egymással párbeszédben nekünk együtt kell működnünk, hogy megerősítsük azt az európai vagy nyugati életformát, amelyet élünk, amelyben jó élni, és amelyet el is veszíthetünk.

Ez innen nézve politikai probléma is. Nem egyszerűen csak időt, hanem jövőt kell nyernünk. A kultúra szempontjából viszont nem az az elsődleges kérdés, hogy ki alakít kormányt a választások eredményeképpen, hanem az, hogy lesz-e magyar kultúra 2222-ben. A kultúra ergo nem pártpolitikai, hanem nemzeti kérdés.

És hogy visszakanyarodjunk a mottóként választott afrikai közmondáshoz: meggyőződésem szerint egyetlen magyar közgyűjtemény létezik, aminek különböző végpontjainak lehetünk gondos gazdái – de ugyanazt az egységes magyar kulturális örökséget őrizzük, gyarapítjuk és tesszük láthatóvá, legyünk akár budapesti főigazgatók, akár sepsiszentgyörgyi, zalaegerszegi vagy éppen beregszászi muzeológusok, könyvtárosok, levéltárosok. Ebből következően nem léteznek fővárosi és vidéki intézmények sem: magyar múzeumok, magyar közgyűjtemények léteznek, a magyar teremtőerő megannyi temploma. Ezekben a közgyűjteményekben nem értéksemleges munka folyik, hanem értékelkötelezett. Nekünk a magyar kultúra az első. És nem azért fontosabb számunkra a magyar kulturális örökség, mert jobb vagy rosszabb bármilyen más nemzet kultúrájánál, hanem azért, mert a miénk.

A közgyűjteményekben az egészlátás logikája szervezi egybe a gyűjteményi egységeket. És ezért merem vállalni a másik tételmondatomat: a közgyűjteményeinkben a mi dolgunk a teremtésvédelem. A mi magyarázataink a teremtés rendjének megértéséből erednek. Az isteni és az emberi teremtés csodáját kutatjuk, gondozzuk és mutatjuk meg különböző formákban. Ezért van az, hogy ha bemész egy múzeumba, akkor jobb emberként jössz ki. És ezért van az, hogy ha bemész egy magyar múzeumba, akkor jobb magyarként jössz ki.

Ennek a biztosítása a mindenkori intézményvezetők dolga és feladata. Ami a személyes motivációmat illeti, nem túl bonyolult: elkötelezett olvasó ember vagyok, szenvedélyesen szeretem az irodalmat és a könyveket. Amikor friss főigazgatóként látogatást tettem a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában, a főosztályvezető elém tett mindenféle papirost. Aham, hümmögtem, érdekes ez a kézírás, ni, hogy kanyarítja a nagy költő a betűszárat, melegedett a tekintetem, de az aduász még hátra volt. A kézirathalom legvégén ott hevert egy füzet, ceruzával írt sorok szaladtak le a papírról, zaklatott kézírás, ez a Szabad ötletek jegyzéke, mutatott rá a kolléga. Úgy éreztem magam, mintha gyomorszájon vágtak volna. Alig kaptam levegőt. Hirtelen helyreállt a világ rendje, kitágult a magyar kozmosz. Ennek a kozmosznak rémisztő mélységei, főhajtásra késztető magaslatai vannak. Parányivá válik tőlük az ember. Nagyjából így érezhetné magát egy kétdimenziós figura három dimenzióban.

De ha mélységet látsz, mélységet kapsz temagad is. Ezért bármennyire is szédítő ez a táguló magyar univerzum, én azóta jól érzem magam benne. Addig sem volt idegen tőlem ez a világ, a mi világunk, de egy dolog albérlőként leheveredni egy verspamlagra, más dolog házfelügyelőként gondját viselni.

A magyar irodalom hirtelen beköltözött az életembe, vagy én költöztem be a magyar irodalom házába, mindegy is, nem tudom hűvös távolságtartással lecsavarni a hangot, becsukni az ajtót, ha zajong ez a társaság, márpedig egy feszt mondanak, még a csendjük is beszédes, ahogy egy költő hallgat, nem hallgat úgy senki. Talán nem véletlen, hogy a PIM relikviatárából az egyik kedvenc tárgyam Pilinszky rádiója.

Mert a kézirattár mellett a relikviatár is terápiás erővel bír számomra: új tapasztalat, hogy a költők tárgyai megváltoztatják a teret. Van az irodámban egy írógép. Nem nagy etvasz, érdekesség, manapság nem nagyon látni írógépet a háztartásokban, hát vetnek rá egy pillantást a látogatók. Ám amikor közlöm velük, hogy az a tárgy József Attila írógépe, akkor hirtelen rájuk szakad a plafon, látom, hogy átrendeződik körülöttük a szoba, áthelyeződik a súlypont. Az az írógép önmagában többet tesz a Petőfi Irodalmi Múzeumért, mint bárki főigazgató. Ezért van az íróasztalom – Tamási Áron íróasztala! – baloldalánál, a szívemhez közel, emlékeztet arra, hogy hol a helyem. Helyre rak. Ugyanazokat a betűket nyomogathatnám, mint József Attila. De a végeredmény... – na ez az, ami az embert alázatra inti. Ugyanakkor fel is emeli, nem cserélnék senkivel. Jó társaságba keveredtem, és most adná magát az olcsó poén, hogy holt költők társasága, de a jó költők minden egyébnek elmondhatóak, csak holtnak nem.

„Az a baj, Attila, hogy te azt hiszed, mindenben csak neked lehet igazad”, Háy János szerint ezt válaszolja fáradtan egyik vitapartnere, vagyis inkább hallgatója József Attilának, mert József Attila szenvedélyesen mond, mondja a magáét, az igazat, nem csak a valódit. Mondja az igazát.

József Attilával az a baj, hogy hiszi is az igazát, és még az is baj, hogy a mindenben van igaza, a mindenséget mondja igazul, megigazítja a valót. De ha még ez sem elég, és neki nem elég, akkor létre hívja [sic!] a semmit is, József Attilánál a semminek ága van, a semmi egyik ága reánk hajlik, azon ül a szíve. A szívünk.

Az elmúlt években benne van a szívem, a szívünk, és nem mellesleg értelmesnek találom ezt a munkát. Olyan vállalás, ami a gyermekem számára is lehetővé teszi, hogy megélje – mint ahogy egzisztenciális tapasztalatként a román kommunista diktatúrában én is megéltem – a magyar kultúra, ezen belül a magyar irodalom megtartó erejét.

Ezért folytatnám.