Szorongás
A tárgy nélküli félelem kora
Ha a 20. század a félelem évszázada volt – félelem a diktatúráktól, a titkosrendőrségtől, az atombombától –, akkor a 21. század a szorongás évszázada. Van egy lényeges különbség a kettő között. A félelemnek van tárgya: félek a medvétől, a tanktól, az éhezéstől. Ha a medve elmegy, a félelem elmúlik. A szorongásnak azonban nincs konkrét tárgya. A szorongás a bizonytalan miatti rettegés. A „mi lesz, ha?” bénító állapota.
Ma Európa szorong. Szorong a klímaváltozástól, szorong a háborútól, szorong a mesterséges intelligenciától, szorong a demográfiai összeomlástól, és szorong saját feleslegességének érzésétől. Ez a szorongás nem éles fájdalom, hanem tompa, állandó nyomás a mellkasban. Háttérzaj, amely sosem halkul el.
A szorongás a hit ellentéte. Tehát nem az ateizmus a hit ellentéte (az is egyfajta hit, csak negatív előjelű), hanem a szorongás. Mert a hit: bizalom a jövőben. A szorongás: a jövő elvesztése. Amikor az ember úgy érzi, hogy a holnap nem ígéret, hanem fenyegetés.
A klímaszorongás és a poszthumán nihil
A mai fiatal generációk (Z és Alfa) alapélménye a klímaszorongás. Azt tanítják nekik, hogy a bolygó ég, az emberiség vírus, és a jövő: apokalipszis. Ez a narratíva nem cselekvésre ösztönöz, hanem bénultságra.
Ha elhitetjük egy generációval, hogy a világ vége elkerülhetetlen, akkor miért tanuljanak? Miért alapítsanak családot? Miért építsenek házat? A szorongás a legbiztosabb fogamzásgátló. A demográfiai tél egyik legmélyebb oka nem gazdasági, hanem lelki: nem merünk gyermeket szülni egy olyan világba, amelyről azt hisszük, hogy halálra van ítélve.
A Hazaszótárban írtam a Madách-kiállítás kapcsán: „Az emberről ma a közös tudományos és haladó tudásunk ennyiből áll: az ember a legkártékonyabb élőlény. Ebből azért nem nehéz levonni azt a következtetést, ami már nem vádirat, hanem ítélet”. Ez a poszthumán gondolkodás lényege. Az embert ökológiai lábnyommá redukáljuk. De a lábnyomnak nincs lelke, nincs jövője, csak mérete van. És minél kisebb, annál „jobb” – vagyis a legjobb, ha nincs is. Ez a szorongás végső logikája: az önfelszámolás.
A kontrollvesztés illúziója
A szorongás másik forrása a kontrollvesztés érzése. A világ túl bonyolulttá vált. A globális folyamatok (járványok, tőzsdekrachok, geopolitikai játszmák) átláthatatlanok, és az egyén úgy érzi, tehetetlen. Parafadugó a viharos óceánon.
A technológia, amely azt ígérte, hogy hatalmat ad a kezünkbe, valójában elvette a kontrollt. Az algoritmusok döntései kifürkészhetetlenek. A mesterséges intelligencia (MI) fekete doboza ijesztő. A szorongás abból fakad, hogy nem értjük a világ működését, amelyben élünk.
De ez a kontrollvesztés részben illúzió. Azért érezzük így, mert a bárhol perspektívájából nézzük a világot. Globálisan nézve valóban kicsik vagyunk. De a valahol perspektívájából – a saját kertünkben, a saját közösségünkben, a saját hazánkban – igenis van kontrollunk. Tudunk fát ültetni. Tudunk gyermeket nevelni. Tudunk segíteni a szomszédnak. A cselekvés a szorongás ellenszere.
A magyar válasz: küzdj és bízva bízzál!
A magyar kultúra nem szorongó kultúra. Pedig lenne rá okunk. A történelmünk tele van olyan helyzetekkel, amikor a „papírforma” szerint el kellett volna tűnnünk. Tatár, török, Trianon, szovjet megszállás – mindegyik logikus végkifejlete a nemzethalál lehetett volna.
De a magyar válasz sosem a bénultság volt, hanem a dac. A cselekvő remény. Madách Imre Az ember tragédiája végén nem azt mondja az Úr, hogy „minden rendben lesz”. Nem ígér „happy end”-et. Azt mondja: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”.
Ez a magyar reziliencia titka. A bizalom nem naivitás. Nem azt jelenti, hogy nem látjuk a bajt. Hanem azt, hogy a baj ellenére is tesszük a dolgunkat. A szorongás a tétlenségben tenyészik. A munka – a teremtő munka – viszont elűzi a szorongást. Aki a földet műveli, az nem ér rá szorongani a világvégén, mert tudja, hogy a magot el kell vetni, ha esik, ha fúj, mert különben nem lesz kenyér.
A kertember nyugalma
A Hazaszótárban beszéltem a kertember fogalmáról. A kertember az, aki tudja, hogy a világnak vannak törvényei, amiket nem ő írt, és amelyek rá is vonatkoznak. Ha betartja, ha ebben a teremtett rendben él, akkor jól él.
„A kertembernek nincs szüksége istenbizonyítékra, abban él”. A kertben a szorongás átalakul gondoskodássá. A klímaváltozás a képernyőn: apokalipszis. A klímaváltozás a kertben: feladat (vízvisszatartás, árnyékolás, mulcsozás). A feladat pedig megoldható. Vagy legalábbis megpróbálható.
A szorongás az urbánus ember betegsége, aki elszakadt a természettől, és ezért a természetet ellenségnek vagy áldozatnak látja. A vidéki ember számára a természet: szövetséges. Szigorú partner, de kiszámíthatóbb, mint a tőzsde vagy a politika. A buborékból való kicsángálás lényege éppen ez: visszatalálni abba a léptékbe, ahol az ember hatással van a környezetére. Ahol a szorongás helyét átveszi a felelősség.
A szakrális bizalom: Ne féljetek!
A Bibliában leggyakrabban előforduló parancs: „Ne féljetek!” Nem azért, mert nincs mitől félni. Hanem azért, mert a félelem (és a szorongás) megbénítja a lelket, és elzárja az embert a kegyelemtől.
A hit a végső válasz a szorongásra. Annak a tudása, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben. Hogy az életünk nem a véletlenek játéka, és nem is az ökológiai lábnyomunk matematikai egyenlete.
Ferenc pápa tanítása és a Laudato si' enciklika arra figyelmeztet, hogy a teremtésvédelem nem szorongásból, hanem szeretetből fakad. Nem azért védjük a Földet, mert félünk a haláltól, hanem azért, mert szeretjük az életet, amit Isten adott. Ez a perspektívaváltás képes feloldani a modern ember görcsét. A nemzetközi űrállomásról nem csak azt látod, hogy a földi élet törékeny, hanem azt, hogy hihetetlenül gazdag és szép. Nem védtelen – védendő.
A jövő visszavétele
A szorongás: jövő-lopás. Azt sulykolja, hogy nincs értelme tervezni. A kulturális nemzetépítés feladata, hogy visszaadja a jövőt.
Hogy elmondjuk a fiataloknak: lesz 2040, lesz 2050, és lesz 2100 is. És rajtatok múlik, milyen lesz. Nem vagytok tehetetlenek. Van nyelvetek, van eszetek, van két kezetek, és van egy közösségetek, amely megtart.
A magyar kultúra tele van túlélési stratégiákkal. A népmeséink hősei nem szoronganak a sárkánytól, hanem legyőzik. A költőink nem némulnak el a nemzethalál víziójától, hanem megírják a Szózatot. Diktatúrákban „a szabadság kis köreiről” beszélünk.
Engem édesapám úgy nevelt – a legvadabb román kommunista diktatúrában –, hogy folyton azt mondogatta: „Olyan nincs, hogy »nem lehet«. Olyan létezik, hogy »nem tudom«, vagy »nem akarom«. De a »nem lehet« nem létezik.”
A feladatunk ma: kigyógyítani a nemzetet a szorongásból. Aki épít, az hisz a jövőben. Aki fát ültet, az hisz a jövőben. Aki gyermeket nevel, az a legbátrabb jövőépítő.
A szorongás köd. A cselekvés a napfény, ami felszívja a ködöt. Ne szorongjunk. Kós Károly már száz éve megfogalmazta az iránymutatást: „Dolgozni kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”
