A Genézis könnye

Tempetőfi naplója · 7/7

Új esztendő, új élet, lófaszt, januárban mehetünk vissza gályázni, kezdődik az egyetemista böjti időszak. Utolsó hetek, a történet vége, bár ismétlődik, a történetem ismétli önmagát. Utolsó hetek is eljárnak szemináriumra, hetenként járt a csoport, sohasem ugyanaz a hét, utolsó hetekben mindenki gyúródik, első padba ül az utolsó hét, lássák őket. Hülye csel. Gyorstalpaló. Vizsgák jönnek, szesszió. Ilyenkor a könyvtáros nénik vitamintablettákat szednek, január elsejétől irulva-pirulva be-bekapnak egyet, Saridont is. Hatodika után viszont férjeik előkészítik a nyugtatókat, a jeges borogatást. Esténként legföljebb az elfáradt lábak dörzsölgetése kölcsönöz némi erotikus vonást az együttlétnek, még hogy szexuális élet.

Lanyhul a szerelem az egyetemisták körében is, vagy módosul, az építészhallgató (bezárt) síkokra osztja a teret, az orvosis a mellékzöngék alapján mormolja a vírusos légúti megbetegedések teljes skáláját, a biológus nappal szeretné, hogy lásson is valamit, az informatikus formatál, a történész 20… január …-én, -án, a filozófus gyengéd létreflexiókat végez, a filológus suttogva elkövetett nyelvtani hibákat javít, a matekos számol, mint a fene, de hogy mire gondolhat az állatorvosis, merthogy a pszichológus, brrr, borzalom.

De még mindenki nyugis, még nincs vizsgaidőszak, lehet, hogy elmarad, mindenkinek ösztöndíjat adnak, a fénymásolókat azért beköltöztetik a hideg vizes csapok alá.

Szesszió előtt kedvesek a csoporttársak egymással, szünetben csupán mosolygós arcokat látni, kedvesen érdeklődnek a kedves mama és a kurzusok teljessége felől, a link csoporttárs szóba áll a stréber libával. Szépeket mond neki. Nagyon szépeket mond neki. A kurzusokat másnap visszaadja, az anyag negatívja arca bal felén látható. Aggasztóan nő a koffeinszint, az alkoholban ki lehet mutatni a vért, nő a statisztikusok esélye, mert mindenki itt van, pedig Florida sokkal jobb hely.

Szesszió előtt azért mégis más, mint szesszióban, bátran lépnek az emberek a járdakövek szegélyeire, a kéményseprőket sem köpik le, a peremvidék lovas kocsijainak forgalmát sem zavarják az égre bámuló egyetemisták.

Szesszió előtt meghatott anyukák szipogva pakolják a vitamindús kaját, ennie is kell a drágámnak, egész nap könyvtárazik, te, apjuk, mi az a középterminus, olyan szépen beszélt a gyerek a telefonba, felét sem értettem. Hát azért adjuk a pénzt, hogy tanuljon, mondja büszkén az apa, és titokban a katonakori fényképére pillant.

Szesszió előtt egy, maximum két sör előtt ülnek az egyetemisták, nagyon hosszú szavakat böfögnek fel, a kocsma úri közönsége kizárásos alapon próbálja kitalálni nemzetiségi hovatartozásukat.

Szesszió előtt még szépek az emberek, mindenki alszik egy picit ágyban, párnák közt.

De szesszió előtt már kétszer kel fel a nap.

És szesszió előtt menetrendszerűen feldagadtam.

Eleinte vodkával gyógyítottam a fogfájást, de akkor nem tudtam tanulni. Elmentem hát a fogorvoshoz, húzni fog, mondta, zsibbasztót injekciózott be, leültetett, szokjam a látványt. Én inkább a fogorvos székét nézegettem.

Most nem ama bútordarabról van szó, amelyik nagyban emlékeztet egy katapultülés és egy nyugágy kereszteződésére (és ezzel ki is merítettük a fogorvosi szék leírását), hanem arra az ülőalkalmatosságra gondolok, amely vagy kényelmes, vagy nem, de ráereszkedve pihenteti a fogorvos megfáradt tagjait, miután kipofozta a hisztiző páciensét a váróterembe, és reszkető kézzel rágyújt, alkalmasint gerincre dobja az asszisztensnőjét.

Félreértés ne essék: nagy tisztelője vagyok az orvosi karnak és egyéb egészségügyi szakmunkásoknak (ez egyben nálam nagyfokú távolságtartást is jelent), az előző bekezdés utolsó kitétjét sem pajzán szellememtől vezettetve tettem meg – nem, sőt, aki elirigyli e munka hősétől eme kis élvezetet, az menjen haza, és írja le százszor, hogy „jobb egész álló nap a szájakban vájkálni, mint rövid coitus után megnyugodva újra hajrázni, és a következő pácienst megszabadítani a fájdalmaitól”. Megjegyzem, elég hosszú ez a mondat.

A fogorvos széke sokat hallott darab, füle a ráragasztott cukormentes rágó. Éjszakánként a fallal vált halk jajkiáltásokat, gőgösen hallgat a műtőlámpa, vijjogva röhincsél a fúró. És – szakterminológia híján – azok az izék, amikkel addig kocogtat a dok, míg majdnem széttöröd a köpőcsészét, halk csörrenésekkel nyugtázzák a fogó csattogását aznapi hőstetteiről. Ámde mégsem ők e tér kitüntetett tárgyai.

Mert a fogorvos székébe a fogorvos ül. Az asszisztensnő áll, vagy számlák közt fekszik (azért vendégkönyvet emlegetni túlzás lenne).

Mondom, helyeslendő kép ez.

És egyből elszállt az ihlet, prózába váltottam, amint engem tessékeltek a fogorvosi székbe. Tanulni fogok, dübörgött az agyamban, mert még csak egy napom van az egyik legnehezebb vizsgámig.

Na, most már egy egész évem, azt hiszem.

A xeroxos néni két példányban másolta le a kölcsönkurzusokat, az unokájának lesz, már nyolcadikos a gyerek, jó lesz gondolni a jövőre is. A gyerek még nem döntött végérvényesen, így mindenfélét összeszed. Megmutatta, egész gyűjteménye van, minden karról, a bal szekrényben vannak a féléves tantárgyak, és nem tudnék-e nyomtatott kurzust szerezni, mert Lacika, így hívják az unokát, csak a nyomtatottat olvassa, a házi feladatát is számítógépen írja. Meglepődve érdeklődtem, ennyire időtállóknak gondolja a kurzusokat, á, legyintett, ezeket a vén faszikat nem lehet olyan könnyen kiebrudalni az egyetemről, mondta, bennük meg lehet bízni. Úgy látszik, a tanárok is ide járhatnak fénymásolni.

Fejlógatva ballagtam be az egyetemre, a folyosón (!) találkoztam Hubával, aki felháborodva mesélte, hogy ahol betűt vetnek, és suhogó húsú lányok szende pillantása alatt érlelik a jövőt, vagyis a bölcsészeknél aláírásgyűjtést kezdeményeztek az „n-1” néven elhíresült baromság visszacsinálásának érdekében. A tét az lenne, hogy ne is álmodjon ösztöndíjról az a dög disznó, aki egy vizsgájára nem ment el, mert, ugye, egyesek bezzeg mindegyiken szambázva végigmentek, mint brazil buldózeres az esőerdőn. Na, mondtam, rohanok, én szeretem aláírni a nevem, annak idején sokat gyakoroltam, alig lehet megkülönböztetni a kézjegyemet az édesanyámétól.

Huba visszatartott, ne rohanjak úgy, megvár az a lista, viszont kifejtette, hogy miért háborog. A vicc ebben az aláírásgyűjtésben csak annyi, hogy igazából érzelmi megalapozású ez a bölcsészes felhork, elvekről, illetve elvi megalapozásról szó sem lehet, bár első ránézésre úgy tűnik, mintha, de nem, a baj csak az, hogy a másik elém kerülhet a listán, lenyúlja az ösztöndíjamat, s milyen dolog ez, dögöljenek meg.

Na, javasoltam, menjünk, kapjunk be egy sört, és gondoljuk végig okosan, logikusan, hogy melyik oldalra álljunk. A Jókaiban már ügyesen összeraktuk a kockákat: két eset lehetséges – vagy azt feltételezzük, magyaráztam, hogy különböző képességekkel vagyunk megáldva, vannak okosabbak, vannak butábbak, és olyanok, akiket direkt egyetemistának kevertek ki a szülei, nászéjszakán Gadamert tettek a párna alá, ebből viszont az következik, hogy mindannyian akkora érdemjeggyel rendelkezünk, mint amekkorát megérdemlünk, tehát a nemvizsgázóknak kuss, elszarta az ösztöndíját, hát elszarta, az már az ő baja. Vagy pedig aztat mondjuk, hogy elvileg mindenki egyenlő eséllyel indul, egyenlő mértékben vagyunk ellátva az ész dolgában (és a felvilágosodástól errefele ezt ismétli minden, magát okosnak tudó ember, aki titokban mélyen lesajnálja a butábbnak gondolt fele- vagy még annyi sem barátját), akkor meg olyan vizsgarendszert kell működtetni, amelyik e tétel alapján formálisan garantálja az objektív értékelés lehetőségét, olyan rendszert, amely rákényszeríti (vagyis kellene) magát a tanárt is az objektivitásra, jelentsen ez a szó bármit is. Viszont e vizsgarendszer követelményeinek, természetéből fakadóan, mindenkire egyformán érvényesnek kell lenniük, rugalmasságát a pótvizsga biztosíthatja, és ha elvileg ki kell zárni az egyirányú személyes vonatkozásokat, tehát a tanár előítéleteit, akkor a diák is kötelezhető, hogy minden tantárgyat egyformán tudjon, ergo a nemvizsgázóknak megint csak kuss.

Nahát, pont ez az, bólogatott Huba, miközben én már a második sörömet rendeltem, ha már ilyen okos vagyok, egyébként is átmentem a már említett vizsgán, pont ezt a feltételrendszert barmolta le valamelyik díszpinty a szenátusból ezzel az „n-1”-es ötletével, ezáltal implicite megkérdőjelezte az egyetemi oktatás lényegét. A saját munkáját, a marhája, tette hozzá Huba.

A kortynyi szünetben elképzeltem, amint ez a paplanfejű tudor otthon ül, és a hetedikes kölyke algebrafeladata fölött mélázva mondikálja, „n-1”, n-1, baszki, de jól hangzik, valamit már csinálni kéne ilyen név alatt, FIAM, AZ ÉLET HARC, OLDD MEG A FELADATOT, AHOGY TUDOD!”, azzal rohan a telefonhoz, hogyasszongya, kolléga, né, mi nem jutott eszembe, mi lenne, ha azoknak is adnánk ösztöndíjat, akik egy vizsgájukat valamilyen komolyabb okból kifolyólag nem tették le.

De hogy vágjam annak a csoporttársamnak a szemébe, tettem fel a kényes kérdést, akivel hetente leisszuk a többit, hogy bazeg, te nem érdemled meg az ösztöndíjat, mert nem voltál vizsgázni, mikor tudom, hogy pont akkor fájt a foga, kirúgta a barátnője, a második egyetemén is akkor volt a vizsga, a trolisofőrök meg elhúztak délre? Szintén érzelmeskedve motyogok neki, hogy „Há’, izé, de ügyes voltál, előttem vagy a listán, hű (félre: tenném bele), na, most mondd meg (félre: ez nem igazság, a fasz kivan), nézd a hülyét, hát hogy zárta kilencesen felül a félévet, megáll az ember esze!”, ez utóbbit ki lehet mondani hangosan is. Gyenge vigasz.

Ekképpen osztottuk bánatunkat Hubával, nyakunkba szakadt Prímbalett is, meg Habóktrabók, később Robi, aznapról elmaradt a könyvtárazás.

Minden mindezzel összefügg.

„Esze semmi, fog meg jól”, tart közben szünetet a Mondás, mielőtt újabb szaknyelvbe váltana. És a Mondás nagy úr, terelget, mint nyáját, langymeleg asszonyfülbe suttog a Kondás, disznó csürhe.

Remegő lélekkel számolok, számba abroncsolom éltem, bele én. Mivelhogy láttam már Egyetemistát, aki a vizsgajegyek (eredmények, bah!) kifüggesztésekor hátraszegte a fejét, és úgy üvöltött, mint aki a Fenevadat készül a világra nemzeni. Más meg hitelét gyűjtögeti, méri a bizalmat, kuporgatja a krediteket, mintha olyan nagy dolog lenne egy év alatt egy évet elvégezni. Olyan nagy.

Nézzük csak. Egy: ez nem jelent semmit, ennyien vagyok. Kettő: lásd az előbbi mondatot, plusz a nő. Három: a magyar igazság, de ezt egyes szakokon becsületszóra sem akarják elhinni. Négy: kanaszta. Öt: valakit folyamatosan le lehet küldeni sörért, amíg a parti szakad. Hat: alant gyűl az éji had. Heten a halott ládáján, johhohhó, még egy üveg rum. Nyolc: legalább két kórus, több szólam, több nóta. Kilenc: erről a számról nem jut eszembe semmi, hacsak nem a tíz: tiszta víz. Tiszta sor. Egy sor tíz lenne jó, sortűz, piros sapkában a szenátus, kékben a kivégzőosztag tagjai. Pontosak, kegyetlenek, szépek. Mint a számok. Tizenegy, ezt csak úgy leírtam, ha már a kétjegyű számoknál tartok, egyébként is MECCSET AKAROK NÉZNI!

Esőisten sírássa Mexikó 86-ot. Én pedig józan pillanataimat számolom. A vakáció előtt megírattatott leteremtésem története.

Az előző részek tartalmából: kezdetben teremté Isten az eget és a földet, engem, meg az ösztöndíjat, és még valamiket összevissza. A hetedik napon megpihent. Ami semmi ahhoz képest, hogy én hét napot pihentem, mert nem érkezett meg az ösztöndíj, aggódtam már a gyerekért. A nyolcadik napon az Úr elválasztotta a titkárságot a sóhivataltól (Gazdasági Osztály), a dékáni fogadóórát az ebédidőtől. Kérést kellett leadnom, köll-e az ösztöndíj, vagy sem. Köll.

Láttam a dékánt, nem ő. Még egyet, az sem ő. Másfél óra múltán tényleg ő lett ő, besunyítottam.

Vigyázó szemeit rám vetette, Ádám, mondta, miért ettél a tudásnak fájáról, na, láttam ennek is asszonnyal verés lesz a vége. Át is küldött a titkárnőhöz. Dolgoztunk az asszonnyal, miközben mások sokasodtak, legalábbis egy idő után nem fértünk az irodában.

Végre megpecsételtetett. És látá Istenke, hogy ez így jó.

Én pedig elindultam kifelé az egyetemről, lelkem lebegett felforrt agyvizem felett. Nevet adtam mindenik verébnek.

Minden folyik. És minden hideg. Folyik és hideg. Fent, ahol nem folyik, fú. Fú a szél. Alant meg minden folyik. Vagy fehér. Vagy nem, gyalogost üt el a jég. Ilyenkor vagy Lót, vagyis hagyod, faragják a sót bálvánnyá az útügyi munkások, mert egy kecske, ha nyalja, még nem csinál tavaszt. Az útügyes viszont földet jelez, remeg a feje.

A Szamos, az az őrült sem tud már tájékozódni pár kilométeres szakaszon, én sem, de ő nem azért, mert minden fehér, hanem mert mindenütt folyik. Lassan már Ágnes asszony kislányának mejjeit nyaldossa, belocsog oda neki, ő lenge fehérneműt reklámoz, festett-fesletten fürdőbugyit egy bódé oldalán, ahova csapódik a hullám, még nem az enyém, a Szamosé, rámászik. A Szamos. Mint ki honnan nézi. Na honnan? Ez itt a kérdés.

Én fentről. Nyakig belelógok oda, ahol fú, és ahol remeg a híd is. Együtt remegünk bele. „Szeged nem volt, hanem nincs”, mondta állítólag Ferenc József, „A Szobrok Városa nem is lesz”, ketten javítjuk a legnagyobb magyart.

Oldalt, hol is van az? Még szerencse, hogy van jobb, a kezem. Arra. Bal, mármint a szerencse, ha nem így állok, akkor hol van az, hogy oldalt. Emígy meg minden fehér, ott sincs. Nekem nincs oldalam. Pont vagyok, pont itt, pontosan érzem azért magam.

A fene essen bele.

Haza fogok menni.

Így már sokkal jobb. Tél van. Kimondtam.