A világvége előtt

Tempetőfi naplója · 6/7

Mire felébredtem, az a nő eltűnt, a Kedvesem megbocsátotta az őszi futásomat, egésszé álltam össze, cigánykerekeztek az androgünök. Halottak napjára mindenki hazautazott, csak én maradtam, nem mintha nem lett volna, hol összegyűljek a rokonaimmal, dolgom volt.

Halottak napján délelőtt öreg nénik tipegtek a temető fele, mintha már vissza sem akarnának jönni, kegyeletteljesen rendezték a virágokat. Este a lobogó gyertyák és céltalanul ődöngő emberek közt a sírkövek szemiotikai megközelítésén fáradoztam, mert másfajta az emberáradat miatt nem volt lehetséges. Áhítattal voltak eltelve az emberek, mint részeg mészáros disznóöléskor, körülbelül, azt hiszem.

Késő éjszaka egy üveg bor kinyitásával kínlódtam, egyedül ültem a szobában, fejem fölött a ritmikusan gyorsuló ágyrugózajok egyértelműen szeretkezésről vallottak, a szomszéd szobai üvöltözés sem tudta elnyomni. Elkeskenyedtem, leveleket olvastam, tavaly írtam, írta, mindegy. Egyre furcsábbakká váltak a vonalak, megannyi imbolygó gyertyalánggá, de hazudott a retinám, az asztali lámpa feljebb mászott a polcon, visszanézett.

Fent átköltöztek egy másik ágyba, az is nyikorgott.

Én meg áttértem a versekre.

„Szomszédom, Isten, ha néhanap / éjjel kemény kopogással zavarlak …”, eleddig az idézet, tovább rí a költő, én nem, ha falakat döngetek, akkor rosszat kívánok a felebarátomnak, a szüleinek, a szülészorvosnak, de legfőkébb az angoltanárának, aki megtanította őt hablatyolni, minek ráüvölteni a Doorsra még egyszer a szöveget, ha már mindenáron hajnali háromkor bulizni akarnak, elégedjenek meg egy Morrisonnal. Nekem például ilyentájt még ő is sok. Csapjon beléjük a tüzes istennyila, kérlek, Uram, csak egy iciri-piciri villámocskát. Akkorkát, hogy épp az az átkozott zenemasinéria szétmenjen. És ez a Jimmy-gyerek. Meg az angoltanára.

Ha ráérsz, légy szíves, árassz el egy gátnyi özönvízzel is, főleg a budiba menjen, úgy kb. derékmagasságig, majd bocsáss tűzesőt, hogy ki is száradjon, és egy kevés klórt adj, Istenem. A konyhába lángot, szabályozhatót, kettőt legalább.

Ja, és kéne még egy kis világbéke, több pénz, boldogság, ilyesmik. És pöccintsd meg azt a mozdulatlan első mozgatót, mert megállhatott. Megfagyott a zene. Félórája ugyanazt a hangot hallom.

Reggel jött Prímbalett, szavazni kellene, közölte, nem illik rontani a statisztikákat. Szesztilalom is van, tette hozzá, az alkoholisták remegő kézzel ütik melléje a pecsétet. Édesanyám telefonált, apám felvette a rend ruháját, mondta, temetésekre szokott benne járni.

„Cu încredere”,^IV bátorítottak a szavazóbiztosok, könnyű nekik. Szavazni végül is nem olyan nehéz, egy pecsét ide, egy pecsét oda, egy amoda, minden rubrikába egy, belejön az ember.

Valami nem jó.

Na, végre, tiszta lappal, remélem, az elnök is, jó lóra tettem. Még jó, hogy nincs rájátszás, lassan a személyim zsúfoltabb, mint az útlevelem. A jól végzett munka örömére Prímbalettel leléptünk a Jókaiba, kezdtem összezavarodni, bántam már a pecsétet, mennyi szép elnökjelölt, és mind énekel. Ez zeneadó, világosított fel Prímbalett, elhittem neki, tényleg, ennyire optimisták nem lehetnek.

Tizenegy óra, nem jött a boszorka, még elérhettük volna az utolsó villamost, de nem siettünk, a bentlakásokhoz amúgy sem vitt volna ki. Másnap kiderült, hogy Clinton megnyerte a választásokat, de nem itt.

Én mindenesetre összepakoltam, elutaztam Szegedre, részképzésre, ahol többnyire a kávéautomatával társalogtam, és állandóan a számítógépszobában lógtam, nyomtam az e-maileket a Kedvesemnek, barátaimnak. De ez egy másik történet. A vége tartozik csak ide, amikor hazafele indultam.

Szeged–Budapest Szombat, reggel 9 óra: A szomszédomban lakó lány megbolondult. Begolyózott, bepörgött, kifejelte magát idegileg etc. Az apja jött érte. A lány nem és nem, addig haza nem megy, amíg nemtudommiből ötöst nem kap. Erre megérkeztek a mentők is.

11 óra 22 perc: Én pedig nem tudom, jó vonaton ülök-e. Pedig jónak kellene lennie, hazamegyek. Késéssel indul (ha az, amelyiknek lennie kell), nem arról a vágányról indul, amelyikre kiírták (ha még mindig ugyanarról van szó), nem arrafele megy, mint a múltkori (az az volt, mert megérkezett). Hogy én milyen hülye tudok lenni. Bírok, így mondaná az átellenben ülő lány, kedves kis madárfeje van, apró szemekkel. Lehet, hogy kissé kancsi is, ezt nem bírom megállapítani, mert valahányszor rám néz, el kell kapnom a tekintetem, elvégre nem fixírozhatok egy kancsi, madárfejű nőszemélyt,

12 óra 10 perc: Az Alföld feltölti a szemet, addig látsz el, ameddig nem szégyellsz. Talán a Hargitát is láthatnám, ha tudnám, merre van kelet. Nap nincs, subickol az Úristen, mosogatórongy az ég.

12 óra 13 perc: Kalauz jön, fiatal fiú, mintha a Szigorúan ellenőrzött vonatokból szalasztották volna. Mindenkinek köszönget, megköszöni, hogy oda bírod adni a jegyet, örül, hogy alá bírhassa írni a jegyet, nem kis kartonficujka, itt papírt adnak az útról.

12 óra 30 perc: Jó vonaton ülök. Bemondták egy állomáson. Úgy is vehetném, hogy szóltak nekem.

12 óra 47 perc: Az előtérben négy lány úgy cigarettázik, mintha lélegezne. Tehát rá lehet gyújtani, hm. Annál is inkább, mert a szomszédban kultúrcsevely, tanárképző főiskolás pinkók színes kurzusaikat tárgyalják, mutogatják fűnek-fának. Szegények, talán vizsgázni mennek, zéhá, mondanak néha okosan. Meg kell vallanom, tele van ez az út izgalmakkal.

12 óra 50 perc: Ezek a nők hazamennek, bazmeg. A mamájukhoz. A mamájukba.

12 óra 55 perc: Jön a büfés, kérdem, hol van itt a részeg-részleg, vagyis van-é fokhagymája, kis Balkánt adj, Uram. A mozgópasas ezt úgy fordítja le: sör. Na, mindegy, ha már kidugaszolta.

13 óra 10 perc: Megint szólnak, állomás. A beszívás-kifújás lányok leszállnak. Taccs, fütyül a füttyel bíró, Resti Kornél, hogy valami vicceset is írjak már ebbe a naplóba.

13 óra 30 perc: Aki nem olvas, az eszik. Senki sem bámul ki az ablakon. Vagy semmi bajuk sincs magukkal, vagy fantáziátlanok, vagy pedig nem érdekli őket az alföldi tarló. Engem sem, tehát valami bajom lehet magammal. Esetleg még van képzelni erőm. Mert e vidéket nem bírom megszemélyesíteni. Nem bírok népemnek őse lenni. Az Alföld olyan, mint az ágy alatt fekvő nő, és ebből az égvilágán semmi sem következik.

13 óra 35 perc: Ez a vonat tempósan elcsigáz.

13 óra 55 perc: Budapest. És ezzel már sokat is mondtam. Fele, ha igaz. Az ünnepekre értem vissza a Szobrok Városába, alighogy megcsókoltam a babám, már faxoltam is haza magam, mert jött az Angyalka és a Karácsonyfa, ilyenkor a szüleimnél a helyem, hogy jól el tudjam irigyelni a húgocskám ajándékát. A hívők templomba mentek, a nem hívők a tévé előtt ültek, az alkoholisták örültek, végre, otthon is lehet büntetlenül inni.

De az igazi, mármint az otthonról elfajzott fiataloknak az igazi ünnep mégis az Újév. Ez a nagy részegedések és a még nagyobb kijózanodások ideje. Szülővárosomtól nem messze, egy lehurbolt volt pionírtáborban tobzódtunk Paplanékkal és Robiékkal, Huba otthon kúrálta a gyomorfekélyét, Kuzin néha be-benézett, Geróf meg szokása szerint megígérte, és mégsem jött el.

Nem is hiányoztak. Minthogy a bátyámmal szerveztük az egész hacacárét, én már egy nappal hamarabb bementem, tüzelni, Kuzinéknak lovuk is van, hát ő hozta a fát, felhordtuk, míg kimelegedett a villa, köményessel éltük túl a hideget. Alapozásként nem is volt rossz, másnapra is jutott, mire megérkeztek a bátyámék és Paplanék, én már rég a kataszteri hivatal nem hivatalos munkatársaként feküdtem mértékegységet a hóba. Hatalmas bulit csaptunk, mintha az esedékes atomháborúról szereztünk volna nem hivatalos információkat, jó mulatság, férfimunka volt.

Elseje természetesen fogadkozással kezdődött, ami közelről sem a rendszeres óralátogatásra vonatkozott. Sőt. Épp csak, hogy haza akartam érni. Valahogy.