Megérkezés a Szobrok Városába

Tempetőfi naplója · 2/7

Ködös őszi hajnalon érkeztünk meg négyen – Huba, Geróf, Kuzin és én, Tempetőfi – a Szobrok Városába. Az Ántivilág elmúltával amúgy is divatozott mindenfelé egyes szobrok döntögetése, más szobrok állítása, de ezt a várost jellegzetessé tette az, amit úgy is megfogalmazhatnék: a szobrok által rajzolódott ki a térképe egy az egyhez arányban.

A szobor eleve az a hely, ahol a szónok – mindegy, milyen nép, milyen nemzet – mint a süket, ki letépte láncát, zúg, szellemi központ, röviden. Egyébként szellemiségéhez igazodva a szobroknál találkozik az új idők szelére fogékony ifjúság, ott találkozik, találkozgat e lakmuszpapír nemzedék, szevasz, há’ hogy meg még vagy, bazeg, a költészet viszont kiment a divatból.

Nos, röviden e város legjellegzetesebb szobrairól: e szobrok tanúsága szerint annak idején minden királynak volt legalább egy lova. (Beszélik, hogy Matyinak talán még kettő is, ez, meg egy templombajárós, szobatiszta.) Hogy kisállattenyésztésben hogy álltak, arról semmi sem árulkodik, igaz, hülyén is venné ki magát egy palotapincsi, amint a félholdas zászlórúd fölött felemeli a lábát… a hátsó lábát…, miközben Mátyás a szeme sarkából odavág, pont most jött rá, mikor fényképezkednek az idióta turisták. Kard ki, has be, ez meg itt pisil. Egyébként ez a matyis tetszik nekem csak (és a sárkánykélgyós), szorít a nemzeti nagyfene láttára, arra jártamban mindig meg szokok állni, elszavalom a Talpra magyart, a Nemzeti dalt, az Eszméletet és a Toldi elejét, napos időben akár az estéjét is. A Jurassic Parc-os pasast egyébként Szent Györgynek hívják, bár én inkább Gyurikámnak szólítanám, amekkora.

Aztán ott szenved az az oszlopszent kinézetű galambközvécé is, ez az egyik utcáról kapta a nevét. Azt az utcát régebben valami gyanús származású magyar költő után keresztelték, Petrovics, vagy hogy is hívták, de a mai városatyák nem szeretnek vájkálni ilyen pikáns dolgokban, hát inkább lecserélték egy tiszta családfájúnak találtatott román népvezér nevére, állítólag ő van oda felállítva négy asszonyság feje tetejére. Jól lehetne köpködni onnan a járókelők fejére, mondok.

Továbbá áll még a Sic transit Horia, Closca et Crisan című, a román nép hős parasztvezéreit megörökítő szintén falloid alkotás; a Hófehérke és a hat bányász című relikvia, fogalmam sincs, kit ábrázol, ezen a hetedik figura egy tájfutó, tévedésből került fel rá a szerencsétlen, versenyen rövidíteni akart az ortodox katedrális háta mögött, s hát nem fölragadt a hirtelen odakerült szoborra? Vannak még a Derékból Amputáltak Szövetségének Elnökei, Alelnökei, a Tagság és a Kisegítő Személyzet, Ide a Visszajárót Lányegyesület Kőműves Kelemennéért dombor- és féldomborművei (bár ezek nem igazi szobrok, azért megemlítettem őket) és végezetül a Nem Létező Metró lejáratát jelző oszlop. Na, ez is egy ügy, ez a metrós, kicseszerintik oda ezt a bazi nagy haranglábat, s azután vagy száz méterrel arrébb kezdik ásni a lejáratot. Persze, nem figyelnek a városrendészeti utasításokra, s akkor csodálkoznak, hogy kőbe ütköznek, római, mi más, főtéri ásatás. Mindenesetre azóta is ott fényképezteti magát minden süldő fiatal házas, az örömapák meg egymást húzogatták ki a gödörből, amíg kerítést nem tettek.

Nos, ennyi szobrot számoltam össze hirtelen, a másik kezemmel írok, sietnem kell, hogy még aktuális maradjak.

Ezen szobrok között vánszorogtunk befele az állomásról azon a szomorú hajnalon, persze, a fene sem törődött azzal, hogy ott vannak-e, avagy sem, később ismerszik meg majd a Város általuk, egyelőre célunk a nagyképűen kollégiumnak nevezhető méhkaptárszerű épület. Négy bús ökör, belefeküdtünk hátizsákjaink hámjába. Jöjjön, minek jönnie kell, gondoltam, egy kis tortúra, majd egy rövidke bokszmeccs a honfoglaláskor, mint amikor a telepeseknek érkezési sorrendben földet osztanak, aztán várnak a sörök, a nők, a szabad egyetemista élet marginális problémái.

Hajnali negyed ötkor értünk a kapushoz: én kétszázötvenhetediknek iratkoztam fel a listára.

Déli 12-kor bement az ötvenedik is. Felháborodottan elmentünk a Bogyába, ott akár még sátrat is lehet felhúzni, amekkora az a nyárikert.

Két sör: valami hibádzik a nőkkel.

Öt sör: kezd meggyőződésemmé válni, hogy a székelyek pótlistásan jöttek be a Kárpát-medencébe, ezért vagyunk így szétkúrva.

Hét sör: drága, kicsi naplóm. Én olyan szerencsétlen vagyok…

Éjjeli egy óra: végre szerencsém van a földosztáson, bejutottam a bentlakásba, igaz, a kapus a kérdésemet, hogy mikor építettek ide még egy tízemeletes hodályt, csendes félkézmosollyal nyugtázta, és felküldött aludni. Ebből a kapus, remélem, igaz. Valaki mindenesetre szelíden elküldött melegebb éghajlatra, szép paplanos ááágyba.

A szobánk szerves tartozékai: négy fal, egy padló és egy plafon (valaki vitustáncot jár odafönn). Jé, vannak ágyak is. Fasza. De hol maradnak a többiek?

Éjjeli három óra: éri a hasam a földet.

Éjjeli négy óra: beesnek Gerófék is, okosabbak voltak, mint én, várjunk csak, hogy is van ez: ez csak Geróf, aki okosabb volt mint én, rögtön nőkkel fölszerelkezve jött, paplannak hozhatta őket, mert ágyneműt csak reggel osztanak. Így már minden rendben van, kijózanodtam.

Reggel hét óra: érkezik Huba és Kuzin. Ők is okosabbak, mint én, barátaiknál töltötték az éjszakát, reggel simán besétáltak. Hozták az én ágyneműmet is, barát az barát.

Bevallom, bentlakásban aludni többezred magaddal nem olyan nagy élvezet. A rothadt ételmaradékok és a szobatársaid koszos edényei közti evésben sem találok semmi vicceset, megdűteni az asztalt hatvanfokos szögben, egy mozdulattal földre seperni a mintha terítőnyi mázt. Még az a lepedőcsere sem az a ki tudja, milyen nagy élvezet. Nem az. Rutinmunka. Jellemző, például, hogy barátaimmal a Bogyában megérdemelt söreinket szopogatván már csak arra a laposka megoldásra futotta a multikulturális egyetem ügyében, hogy nevezzük át a „Babeş-Bolyai”-t „Baba Schindler”-re, mert a lista az stimmel. Annak alapján engednek be a fent nevezett helyre honfoglalni. Viszont e helyről ki nem akaródzik menni. Sőt. Egyesek őrületes pénzeket fizetnek csak azért, hogy bejöhessenek (hogy azután jól beüljenek, persze, a szekrénybe razziakor a vállfák és a ruhatartó szegek közé, mint az a szent életű remete, aki meg akarta nézni az éjféli híreket). Megemlíteném még, hogy a diáksereglet nagyon eredetien a Haşdeut (így hívják hivatalosan ezt a komplexumot) „Hádész”-nak becézi, ami, teszem azt, nagyobb esőzésekkor fedi is a lényeget: ugyanis akkor a „Hányinger utcán” (na?, jellemző) nyugodtan beindíthatnák a kompszolgálatot.

Nem indítják be. Marad a rézgaras, viszont a tátongó fiatalemberek (bentről) úgy vonulnak a lánybentlakások irányába (kifele), mint pisztrángok a vízesésen (bár a lazacívás hasonlata mintha megvilágítóbb erejű lenne). Amint a fentiekből kiderül, kétféle bentlakás működik (ha): lány és fiú (a koedukáltakról nem beszélek, mert esetünkben amúgy is értelmetlen lenne – lásd Geróf esetét az este –, és azokat amúgy is az eminens arabok meg görögök lakják), a kettő közti különbséget legföljebb a plüssállatok száma szerint lehetne mérni, a nemek arányából a szóban forgó ipari komplexum hivatalos jellegére következtetni kábé olyan, mintha a konyhában fellelhető csótányok számából akarnád megítélni az adminisztrátornő életkorát. Vagy mintha az emeletenkénti budi/fő szorozva a működő zuhanyrózsák számával (ez olyan mindegy szám, mint a matematikában az egyes) végeredményéből akarnád megjósolni a garanciapénz visszafizetésének napját.

A felkelés után, amit mindenki reggeli tornaként értelmezett, beömlesztettük ruhatárunkat egy-egy szekrénybe, nekünk Kuzinnal jutott egy, bezártuk a szobaajtót, belerúgtunk, lám tart-e. Kuzin fogadott velünk, hogy nem, ő rúgott bele, hát tényleg nem. Fél óráig szentségeltünk, de igaza volt: a betörő nem fog itt finomkodni, úgyhogy jobb megelőzni a bajt. Én már rég nem akartam dűlőre jutni abban a kérdésben, egy hájtorony lendületes nekifutamodásból kiszakíthatja-e a préselt lemezből tákolt ajtónkat. A szomszédaink mindenesetre kijöttek, melegen érdeklődtek, hogy ha nem vagyunk otthon, mi a faszuknak nem hagyjuk őket aludni. A másik szomszéd is mondott valamit, amit nem értettem, azt hittem, románul nem tudok eléggé, de megnyugtattak balról, hogy az besszaráb.

Mi mindenesetre megnyugodva, hogy ilyen aggódó szomszédságunk van, elindultunk a Szobrok Városát megnézni magunknak. Kialvatlanul, fáradtan, másnaposan. Ahogy az újat várni illik.

Kuzinék nőket nézegettek, Geróf hajnalt zsolozmázott elöl, mi Hubával szótlanul ballagtunk a hátuk mögött. Még mindig elég rohadtul éreztem magam, úgyhogy ezen a tejfehér reggelen eldöntöttem, juszt sem döntöm el a Klinikák utcáján lefele menet, ki beteg, és ki egyetemista a szembesuvadó tömegből, nem törődöm az álomittas úrvezetők dudálásával sem, ilyenkor csak éniségemmel foglalkozom, mint szép lány a fonóban egy szép népi estvén. Ha lennék, de ilyentájt sehun sem vagyok, magyar se, emberi is alig, két lábon járó bábjegyzet, odabiggyesztve a hófelhők alá. A kávézóba úgy sunyítottam be, mint egy show-vendég, aki kurva rosszul mutat a műsorvezető mellett, vagy az föst kurva előnyösen mellé állva, hát ezért hívtak pont meg engem, gondoltam, a kiszolgálónő mindenesetre kétszer is elvette volna a pénzt, amíg én egyáltalán az ujjaimat meg tudtam különböztetni a kézfejemtől, mondom, ha, és ez mindörökké.

Aztán az első kávénál magamhoz szólított az Úr, és Karinthy fejében elindult az első vonat.

Akkor még rosszabbnak tűnt.

Mert bábjegyzetből lábjegyzetbe váltottam, vonal fölöttem, energiával töltődtem, mint a sárga kankalinok Csernobil lankás tájain, lettem virtuális magyar, klikkelésre románul is gagyogok.

Akkor már inkább az a nő. Kuzinék engedtek, a Matyi téren találkozunk, szólt utánam Huba, visszaintettem, mintha érteném.

Az a nő a sarkon állt, hűséges, szembenézett velem. Kissé előrehajolt, mellei kitüremkedtek feszes izékéjéből, fene tudja, hogy hívják azt az aligrongyot, mindig friss szél borzolta a haját. Szép volt. És én néztem, ő nézett, állhatatosan fixíroztuk egymást, bár ő részrehajlás nélkül mindenkit, fénykép volt szegény. Ahogy ott sóhajtoztam, pinyultam, vállamra csapott Prímbalett, az elcseszett költő, örült nekem az istenadta, menjünk, kapjunk be egy kávét a Jókaiban, javasolta, menjünk.

A Jókaiban megtartott végül is az asztal, mint széket a kabát, szép csendesen elmúltam. Prímbalettel ittunk az öreg Jerofejev egészségére, elhatározván, hogy kipróbálunk egy-két receptet a Moszkva-Petuskiból, aztán ittunk egyet Cervantes egészségére is, a kávém egyre színtelenedett és nem a konyha hibájából. Megérkezett Habóktrabók, kért egy nagy pohár vodkát és egy féldeci vizet, amennyiben az asszony belépne, csak a kispoharat lássa félig, ő tulajdonképpen vizet iszik, mondja majd. Alig melegedtek bele Prímbalettel valami rohadt sakkfeladványba, bejött Paplan is Robival, na, mondok, menjünk át a Dékánátusba, annyira nem rossz az idő, sőt, közölte Paplan, most derül ki. Felcihelődtünk az egész bagázs, a Dékánátusig hozzánk csapódtak Hubáék, a kocsmában viszont ott üldögélt már a filozoptergárda. Illusztris egy társaság gyűltünk hát össze, és most az illem azt mondatja vélem, borítsuk jótékony feledés fátylát a tovább történtekre. Miután a Dékánátusban átittuk magunkat Ausztráliába a kenguruk csöcse alá, valaki beszólt, másvalakinél házibuli van. Nos, a házibuli műfaját tekintve valahol az őskáosz jövőképe és a hutu törzsi násztánc közé helyezhető el. Van valami az organikus társadalom szokásaiban, habár delírium tremensben szenvedő európai kultúránknak maximum ősközösségi állapota lehet mérvadó viszonyítási pont: akkoriban úgy tartották, hogy az asszony ágyékkötőjének a tűz perzselő heve adja meg a színét, míg a férfidesign autenticitását a kardfogú tigris szignálja hitelesíti. Manapság, legatyásodott házibulik korszakában inkább az ágyékkötő a fogas kérdés. Egy házibuli és az őskáosz ott kapcsolódnak össze, hogy egyikről sem lehet tudni, hogyan végződik.

Amikor megérkeztünk, a buli a lanyhaság stádiumában leledzett, beszédaktivizáló szinten, majdhogynem összetévesztettük a keresztény ifjak szombat esti lelkigyakorlatával. Útközben jó páran lemorzsolódtak díszpintygyülekezetünkből, de annyian maradtunk, hogy feldobjuk a hangulatot. Először is ettünk. Épp a szalmakrumpli volt a menő, be is durvultunk rendesen, vigasztaltuk a házigazdát, holnap a padlón állva nyugodtan kimeszelheti a plafont, mert eléri. Miután úgy, ahogy megtömtük magunkat, nekifogtunk végre módszeresen inni. Vodkát sörrel, betonnak nevezik a keveréket, az ügyesebbje megtalálta az ajándékba hozott piros Martinit, meg is itták, míg bent Törtpapa fél kézzel emelgette a székeket, földhöz csapta őket, és bányászdalokat énekelt. Ezt nevezte ő táncnak. Néhányan összekapaszkodtak, puncinyitogató számokra ringtak egymás ajkán szótlanul, a többség viszont már olyan részeg volt, hogy egyfolytában összetévesztette magát a távozókkal, ők másnap reggel jönnek majd rá, hogy az még mindig a házigazda írógépe, amin alszanak.

Apropó, házigazda: ő az, aki mosolyogva fogad, másnap sírva megy a rétre, kidobták. Várva várt vendégei hirtelen megtagadták antialkoholista szokásaikat, s olyan tüneteket produkáltak, mint Fülig Jimmy a bankettjén.

Az egész mozgás koreográfiáját, lám, nem is volt akkora marhaság fentebb a násztánccal rokonítanunk, egyfajta teleologikusság kezdte belengeni, mindenki a végre, az ágyba törekedett, tökmindegy, hogy másért a párok, és másért a gravitációt fokozottabban érzékelő, némiképp létfeledett individuum: ez lenne a Bulizó. Vagyis én. Nekem viszont nem jutott hely egyik szobában sem, és miután levertem két virágcserepet, elindultam hazafele.

Előfordul, hogy az embert éjszaka összetévesztik egy útikalauzzal, a nagyobb baj csak abból származik, ha saját magát is összetéveszti valami román nyelvű bédekkerrel. Éjszaka nemigen hitelesíti a székely akcentus a kiselőadást, s aztán csodálkozik az emberfia, ha az autóból kiszálló román anyanyelvű fiatalember elmés, csattanós válaszaiban hívja fel a figyelmet a fentebb említett tévedésre, mire (hja, az interetnikus kommunikációnak errefele hagyományai vannak) az érintett kikéri magának az ilyesfajta figyelmeztetést, következményként még négy aligember száll ki (az autóból), száll be (a vitába), ki száll, habár ez már nem kérdés, a szerencsés megfejtő ne örüljön, nem volt nehéz, röpül a fejed, bizony, másnap egy nehéz kő, természetesen röpül a tested is – ezt azért nem lehet összetéveszteni azzal a bizonyos örömmámorbéli röpdöséssel, a különbség csak egy pár talajfogási gyakorlat, a szabadesést Newton után szabadon ismételni, de mindig Newton nyer, szóval atyailag megdorgáltak, hogy éjszaka az utcán egyedül mászkálni nem helyes, feküdni sokkal jobban mutat, majd felmosván az első kollégát még néhány jótanácsot akartak elhelyezni rajtam, amire úgy láttam jónak, hogy pajtáskodva elszaladjak.

Reggel meg csodálkozva néztem a tükörben az arcomat, olyaténképp mutatott, mintha Maszelka Őszi tájkép című festményére rápingálták volna a Fekete Kalóz bal orcáját, kiegészítve egy fáradt prostituált hajnali sminkjével, mindez megfejelve egy cukorbajos lemming bal pofazacskójával (azt hiszem, Jézuska csak a szimmetria kedvéért ajánlotta a másik odanyújtását, lassan igazat kell adnom neki). Röviden ennyit az éjszakai pedagógiáról, amit helyeselni nem lehet, viszont hatásos.

Amint így mélázgattam a tükör előtt, és kizárásos alapon próbáltam kitalálni, hol járhattam az éjszaka, belépett Huba is, rám meredt, elnézést kért, kiment, megnézte a szobaszámot, megint csak bejött, nézett, most már gyanakodva, mit keres egy ilyen piskótaképű a szobájukban. Ráköszöntem, a hangomról megismert. Elmeséltem neki is a sztorit, mire megérkezett Kuzin is Geróffal, nagyban mesélte, hogy reggel minden hosszú hajú szőke tagot felköltött, keresett engem, és ő meg kicsoda, mutatott rám. Tempetőfi, mutatott be aránylag higgadtan Huba, Kuzin körüljárt, megcsodált, Geróf máris röhögni kezdett, ejszen, megvertek, mondta. Ejszen, meg, mondtam. Jól megvertek, pontosított Geróf, egen, szívtam a fogam, jól. S hát fáj-e, érdeklődött részvéttel Huba, most nem fáj, válaszoltam udvariasan, a feszültséget mérni lehetett volna. És kik voltak, szűrte fogai közt Kuzin, románok, vontam meg a vállam, hol, a sörgyár mellett. Egymásra bámultunk, mit csinálhattam volna, négyen voltak, te ütöttél-e, kérdezte Kuzin, ütöttem hát, egyet, megnéztem a kézfejemet, tényleg, le volt jőve róla a bőr. Megismernéd-e őket, nem, ráztam a fejem, sötét volt, részeg is voltam, a szemembe meg vér folyt. Mindegy, legyintettem, nem engem vertek meg, hanem azt a faszfej magyart, aki épp ott császkált egyedül.

Csodámra járt az egész emelet. Törökülésben kuporogtam az ágyamon, szolgáim vizes kendőkkel futkorásztak, bejáratott öreg egyetemisták bölcsen bólogattak, az idők során mindenki kap egy pár slameszt, jegyezte meg mindenikük, na de ez az, ami a felvételi tájékoztatóból kimaradt, riposztoztam mindeniknek vissza, és aztán ültünk, ültünk, ők bámultak engem, mintha legalább egy Dávid-szobrot látnának, én bámultam vissza, igyekeztem négerajkaim közül nem kiejteni a cigarettát. Nagy vigasságomnak egyelőre vége szakadt, egy-két barom egy világot dönthet romba benned (mondjuk a második pofon után volt egy ilyen halvány érzésem).

Így ültünk egy hetet, borosüvegek talpán keresztül próbáltam összenézni szétrombolt világomat, szerencsére egyfolytában nyertem a kártyán, ami határozottan jót tett az önérzetemnek, ráadásul piáért sem kellett lemennem, tekintettel a kinézetemre. Jó dolgom volt azon a héten, mintha kórházban lettem volna.