Az első iskolai nap és folyományai

Tempetőfi naplója · 3/7

Reggel 8 óra: Ó, hogy a tévémaci tenné beléjük a fogkeféjét, az idén kifogtunk egy hormonzavaros dalegyletet, zenével ébredek, a fölöttünk levő szobában nótás kedvű ifjak válogatott népballadák hajlításaiba titkolják reggeli vágyállapotaikat, hm, az Ace of Base is alulról kezdte, oldódik bennem a puliszkazabálóanyátok-feszültség.

8 óra 15 perc: Ja, alul elkezdte az Ace of Base, ezt már nem bírom, pedig a Nő az álmomban még fel sem öltözött. Elmegyek zuhanyozni, talán sosem tudom meg, mi lett Tânărul^I Joe sorsa. Egy kollégiumban az élet csupa móka, csupa kacagás!

8 óra 20 perc: Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni abból a tényből, hogy valakinek minden reggel élmény a melegvíz, de azért csendesebben lehetne örülni neki.

10 óra: Lóárnyékban. Nözök. Nyáron a tévén megnéztem a nyarat, nyáron a tévé nyarat közvetített, majd félfordulattal nagyot pöktem a kint zuhogó esőbe. Erre gondolok most, amikor nézem az őszt, direktben, szép őszi napunk van, az én első iskolai napom. Helyszínelek a Matyi téren. Sok a nép. Még több mint amennyi, perisztaltikám óvatosan, mint valami foxtrottozó rögbicsatár mozdítja vissza a kávét. Óvatosan ülepemmel illetem a nemzeti színű padokat, enyhül a kis székely görcs bennem, de hogy több sincs néptársulatunk mit élvez benne, azt már nem értem. Senki sem köpködik, de valami zrí van.

10 óra 52 perc: Libbenek a római gyalog hodu utura reá, rézsút vezet, keresztül a főtéri virágágyásokon, megyek az egyetemre. Az én iskolám ugyanis szép, nagy épület, sok okos ember jár bele, járnak bele az okos emberek a szép nagy egyetembe, én is, én is. Hiszen ma van az első iskolai napom. De nem csak nekem, né, mennyi aggódó szülő az iskola előtt, elkísérték a kis drágát, mert ezek szerint nekik is, ugye, ma van az első iskolai napjuk, egy ilyen szép őszi nap, de azért meglepődtem. Nem szok ez így lenni.

11 óra 20 perc: Nincs is így. Ők az egységpárt fiatal szárnya, tüntetnek a módosított tanügy és a magyarnyelvhasználat ellen, észrevétlen de megnőhetett az életszínvonal, mondja Marci, az egység-fiatalok átlagéletkora 40 körül jár. Jé, akkor ezek üvöltöztek reggel a kihangosított autóból, én meg azt hittem, hogy cirkusz érkezett a városba.

11 óra 50 perc: Nafene, kitették az órarendet (már!) Megnézem, ha már itt vagyok, hínye, azt az órarendkészítő bajnokságát neki, holnap reggel 8-tól kurzus, én nem, én itt sem vagyok, járjon reggel 8-ra a szakmunkás, én nem. Azért jöttem iskolába, hogy ne kelljen korán kelnem, kirohanok, a fiatal egységek szárnytöve még kitart, odaszólnék, menjenek haza, gyerekek, ez a reggel 8 sok mindent megold. Nem szólok. Álljanak. Ez a nap mégsem az övék.

12 óra: Andalgok Matyi kebelére, a fűre ülök, nézem ezt a szép őszi napot direktben, és mint a frissen préselt mustban a tojáspróba, fenékig koccanok magamba, majd vissza a felszínre: „Ilyenkor jó lenni. / Máskor nem ennyire jó”, írja LLL. Reggel nyolckor határozottan nem jó lenni. És ha már reggelek. Reggelente felkel a nap, kibújik a nyuszikás papucsából, benéz a Crocóba, asszongya, egy kávét, belövi, azután elmegy dógozni, lenéz erre a világra, magasról is uncsi, ezért még délben, délután is visszanéz. Este már nem, nem mintha aludni akarna (a tanítóm szerint a világ túlsó felén még dolga van), csak este már rossz, gyenge kávét mérnek. Kimérnek a kimért elárusítónők, elég serények, már amikor nem a kölyök matekleckéjéről van szó, Szobrok Városa szerte nincs jobb filteres.

Reggelente jó a Crocóban lenni, ébredni, éledni, a betérő napfényt a teraszon élvezni, lehunyt szemmel, s most jól átvertem mindenkit, mert nem a poétikus arcfürdetésről beszélek, hanem az alvajárásról, de tényleg jó a Crocóban kinyitni a szemed, tükrök vannak hátul, megbámulod magad, mindenkit, aki mintha téged bámulna, de titokban magára kíváncsi, a kábeltelevíziózás őskorában katartált így Mari néni, amikor az operatőr búcsújáráskor tévedésből nem a tájat filmezte, ni, a Józsi, guvasztunk, bólintok, de ami csúnya és mozog, az már az ablak, rajta egy elnökjelölt, nem értem, ha kívülről kifele néz, miért nem a hátát látom?

A Croco alatt alvilág van, Non-Stop, de kora délelőtt ez nem érdekes, fent talpon vannak már az emberek, munkába mennek, dolgozunk, kérem, így átlag öt perc alatt kicserélődik a tenyészet, de nem mondanám, hogy istálló, instálom, besorjázok én is, tudom, hogy az utolsó korty lesz a legjobb.

Üdítő is van, üdítően bő a választék, középen, én legalábbis mindig, attól jobbra a jobb, balra a bal szemem, fontos megállapítás, erre is a Crocóban jöttem rá.

Tudathasadásos reggel, mikor az egyik éned az álmod folytatná, mint a Dallas, te vagy Bobby, ilyenkor különösen jó skizoid helyzetben ébredni, üvegesedik az egód a Crocóban, az ablakon túl rohan a világ, ott minden randa, de bent is, mint már mondtam, igyekvés van, örvénylés, valami ősnemzés a kávé misztikumában, de rövid az idő, legföljebb hat perc, a hetedikben, teremtette, már tudod, hogy ezután már csak szarabb lehet, bár béke van, Béke tér, még a koldusok is udvariasak.

A Crocóban töltöttem délelőttjeimet, hogy minden megcsendesedett. Indulásból felvettek az egyetemi szakfolyóirat szerkesztőségébe gyakornoknak, Huba belekeveredett szokásos átláthatatlan kapcsolatainak szövevényébe, idősebb barátnőjénél lakott, akit Magyarországon tanuló kislánnyal csalt, aki magyarországi barátját csalta vele, úgyhogy nem igazán lehetett tudni, ki kit, párnáinkra tűzött cetliken leveleztünk. Geróf meg egyfolytában hazautazott a birtokra, Éccös Ibikéhez, vagy pálinkát főzni, esetleg egyszerűen csak enni, inni. Kuzinnal jobbat nem tudtunk kitalálni, kora délelőtt leballagtunk a kedvenc kávéházunkba, ébredés után eldöntötte, hogy aznap mit is akar csinálni, majd elhúzott. Én még nézelődtem egy keveset, hátha valaki érdekes személy tér be, jött is mindennap Prímbalett vagy Fekete Keksz, mindketten nagyon szórakoztatóak tudtak lenni, bár mindketten minden hajnalban bejöttek cigarettát rekvirálni tőlem, mégis úgy beszélgettünk, mintha most találkoztunk volna először. Ami igaz is volt, tekintettel arra, hogy a hajnali balhé félig öntudatlan állapotban zajlott le. Hosszas disputa után beballagtam a Kuczkónak becézett szerkesztőségbe, ami az egyetemen található, tehát úgy is fogalmazhatnék, hogy bementem az egyetemre. Amióta az órarendet kitűzték, el tudtam dönteni, mely napokon érdemes egyáltalán a csoportomat megkeresni.

A Kuczkóban megnéztem az e-mailjeimet, drótpostámat, elektronikus leveleimet, hogyan is írják eztet szépen, kiosztottuk egymás között a feladatokat, majd testületileg átvonultunk szép idő esetén a Dékánátusba, rossz időben valamelyik zárt kocsmába. Délutánig meg is volt a szerkesztőségi beszélgetés, azután mindenki ment a dolgára. Általában az Akadémiai Könyvtárba ültem be, vagy hazamentem a szobánkba olvasni. De ha találkoztam Habóktrabókkal, Robival, Paplannal, Prímbalettel, akkor hát a Jókaiban kötöttünk ki, megbeszélni a világot, megváltani valamelyest az ötödik féldeci után, a hatodik után már régen nem. Este Kuzinnal vettük nyakunkba a világot, amíg szomszédaink ki nem fulladnak, általában a Bogyában vagy a Pubban kötöttünk ki, néztük a nőket, beszélgettünk, azt hiszem, tényleg érdekelt akkoriban minden és mindenki.

Talán emiatt bólintottam Prímbalett javaslatára rá valamelyik nap, hogy látogassuk meg az ő költő barátját. Írni csak az ír, akit nem elégítenek ki a már meglévő irodalmi alkotások. No meg, aki tud. Prímbalett szerint ez a költő az utóbbiakhoz tartozott, díjat is kapott, azt mentünk megünnepelni. Mindenekelőtt lélekben felkészültünk a vonatozásra, ebben az országban vonaton utazni nem valami könnyű mulatság, gyomor kell hozzá vagy vodka. Hacsak nem idomul az ember a környezetéhez, mint a kaméleon, habár tökmagköpködő, pálinka- és hagymaszagú kaméleont még nem láttam.

Szerencsénkre Prímbalett eszményien tudott máramarosi tájszólásban káromkodni, meg is nyerte a favágók szívét, akik betelepedtek a helyünkre, szorítottak nekünk is egy seggnyi területet, adtak a könnyfakasztó pálinkából is, csapvízzel gyengíthették a tiszta szeszt, sírtam, ríttam tőle, Prímbalett énekelt, a favágók megegyeztek, hogy ezért érdemes iskolába járni.

Kissé elázottan érkeztünk meg a költő által belakott városba, általunk viszont nem, kerestük is vagy két órát a lépcsőházat. Csengettünk, semmi. Csengettünk, kopogtattunk, rúgtuk kétségbeesetten az ajtót, de mintha nem is lenne itthon senki, erősödött a szörnyű gyanú bennem, talán nincs is ilyen, hogy díj, költő, de én vagyok, a fene essen bele, valahol a világ végén, annyi pénzzel, amivel még vissza sem tudok menni a Szobrok Városába, hiszen Prímbalett azt ígérte, a visszautat ő fizeti – kölcsönből.

Káromkodtam, szidtam a barátomat, ő meg jellegzetes mozdulatával széttárta kezeit, és megtette az egyetlen észszerű javaslatot, amivel ebben a helyzetben élni lehetett: vegyünk egy üveg vodkát, míg megisszuk, csak hazajön a barátja.

A Szamos közepe gyorsabban halad, mint a partjai mentén, állapítottuk meg hosszas mérések után, figyelembe véve az általános relativitáselmélet következtetéseit, amihez ugyan egyikünk sem értett, de jól hangzott, egyébként is unatkoztunk. Egyéb falrengető dolgokra is rájöttünk, például szemerkélő eső ellen legjobb a vodka, sáros földre nem jó ülni, ilyenek, de hát minden jónak vége szakad, elfogyott a nyakolaj, visszabandukoltunk a költőhöz. Első halk koppantásunkra nyílt az ajtó, nagyot néztem, mint a harmadik fogásra, az ajtóban álló joviális gyerekarc egyáltalán nem tűnt a lét által barázdáltnak, vagy hogy is van ez, nem is ő volt a költő. Csak az egyik zárvány bulizó, tegnap este volt az ünneplés, közölte, erről is lekéstünk. Egyébként tárva-nyitva volt az ajtó egész éjszaka, minket vártak, azt a kibaszott kilincset kellett volna lenyomnunk. Felkelt végre a házigazda is, örültek egymásnak Prímbalettel, örült nekem is, lesz, aki eltisztítsa a maradékot. Neki is fogtunk, dél körül már határozottan jó éreztem magam.

Délben gazdistól csendesedtünk, ő is, mi is az éjszakát pihentük, Prímbalett álmában csengetett egy picit, oldalbarúgással gyógyítani lehetett.

Este beesett még két poétatanonc, verseiket hozták és köszönteni jöttek, ebben a sorrendben, egyik régi barátom volt, ennek örömére én is abbahagytam a régi, fekete-fehér lámpástévével való szórakozást, a képernyő önkényes, ámde ritmusos vibrálására dünnyögtem az „Egy cikk hagyma, cikk, cikk, cikk…” szövegű örökzöldemet. Karex, mert így hívják ifjú titán barátomat, szemlátomást cseppet sem lett normálisabb a katonaságnál, nagy megnyugvásomra, én őt őrülten kedvelem, most csontrészegen nekiállt verset diktálni, amíg csak bele nem aludt, erre már én is mind pizsamát láttam, elheveredtem a szőnyegen, de a költő és Prímbalett határozott utasítására kerestem egy ágyat.

Másnap reggel Prímbalett kölcsönt kért a Költőtől, hogy haza tudjunk menni. A vonaton először érzelmes dalokat énekelgettünk két szólamban, én nekiálltam kifejteni az esztétikai nézeteimet, Prímbalett pedig elaludt.

A hét szabad művészetek

Több kérdés mozog itt égen és földön, mint amennyit a hét szabad művészetek meg tudnának válaszolni, már ha akarják egyáltalán. Kérdezni olyan izgi.

A hét szabad művészetek: Én-, Irodalom-, Zene-, Képző-, Film és Színház-, Divat- és Énművészetek, így vannak heten a hét szabad művészetek.

Az Én-művészetek (egyik ága az Életművészetek, másik ága Terád hajlik) alapvető problémáját, miszerint, úgy látjuk-e a dolgokat, ahogy vannak, vagy úgy vannak a dolgok, ahogy látjuk őket, könnyen eldönthetné a szemüveg hiánya. Nem dönti el. Mert néha süketnek is kéne lenni ahhoz, hogy úgy lássuk a világot, ahogy szeretnénk. Meg kikapcsolni olykor-olykor az összes érzékszervet (beleértve a kezet is), az is szükséges. Korunk eltaknyult egyedei már ritkán választják az öncsonkítás nemes hagyományát (bár egyes kutatók szerint [h]őseink idejében a „hóhéri hivatalnak” nevezett kozmetikai szalonban egyáltalán nem biztos, hogy mindkét fél szabad elhatározásából hajtottak végre végérvényes operációkat. Többen hivatkoznak El Pacol — mások szerint El Patcol — spanyol tudós esetére, aki azon munkálkodott, hogy keresztezze az embert a gyíkfélékkel, ekképp visszanövelhetővé téve a levágott kezet legalább. Miután ördögi praktikák űzésével vádolták meg, forró ólmot öntöttek fülébe, torkába, és kiszúrták a szemét, áttért a klónozás titkának megfejtésére. Ő lettek Bosch modellje). Manapság viszont csak részleges és időleges Én-tételezésekről beszélhetünk, különböző mesterséges szerek hatására hajlamosak vagyunk legszépnek, legerősnek tudni magunkat, a világ gyönyörű ilyenkor, és egyedül vagyunk otthon magunkban benne, máskor meg csupa munka és gürc az élet.

Az Irodalomművészet mindaz, ami írva vagyon, mindaz, ami elhallgatva lett légyen, és mindaz, ami a büdös életükben eszükbe nem jutott az irodalomművészeknek, viszont bekattan az irodalomélvezőknek. Ez a tétel csak azzal a megszorítással igaz, hogy csak azt tekinthetjük Irodalomművészetnek, amit balról jobbra olvasunk (az arabusok jelenleg csak rafiazsák-graffitivel és csokispapír díszítésével foglalkoznak, de még a beszédet is mintha visszafele művelnék, ilyen levegőkapkodó népet, mondjuk, nem csoda, annyi homokvihar után; a pöttöm sárga ugrabugrákat pedig egy kattintással át lehet állítani angolra; a cirill betűket többen is olvassák az élmúlt lelkes felvilágosítóinak köszönhetően; a görög szimbólumokat középiskolás stúdiumainkból összeszedhetjük, a négerek dolgoznak). Két nagyobb csoportja ismert az irodalomművészeteknek: amelyik kiér a lap széléig, és amelyik nem.

Hiteles forrásokból dokumentálódva állíthatom, hogy régebben a paraszt kaszapengetése nem számított zenének. Ma már az is, komolyan. Amikor még parókákat mostak szombatonként, nem zoknit, a Zeneművészet dallamból, ritmusból és élő zenészekből tevődött össze, mára már csak a ritmus maradt meg (így könnyű); illetve nyakkendők és estélyik áhítatában még megszólal a régi, klasszikus is, bár az külön kaszt-aprófa. A zeneművészet mindig hallhatóságot igényel (a pletykák szerint élt egyszer egy süket pasas, aki csapkodta húr nélküli zongoráját, és mikor elandalodott, holdfénykor, behunyta a szemét, ezért inkább az énművészek közé sorolnám. Ilyenkor még a barátnőjét sem engedte be, hiába kopogtatta a speciális jelet vagy ötször. Na, persze, süket volt).

A képzőművészetek erotikus műfaj, Michaelangótól kezdve vetkeztetik le a fölösleget. Azelőtt is elkövettek hasonlókat, csak akkor még nem hangzott ilyen erkölcstelennek. Aztán jött a pap bácsi, a közerkölcsök miatt letörtek egy csomó kezet, fejet, sőt, egész szobrokat. Más képzőművészek tapétabizniszben utaztak, szűk kóvártélyukat térhatású művekkel növelték. Kortársaink tágas műtermekben dolgozhatnak, műveikből megítélve legalábbis.

A Film és Színházművészetekben nem szobroznak a szobrok, megmozdulnak, beszélgetnek, a különbség abban áll köztük, hogy a Színházművészetekben nem rajzolják a nőket, a Filmművésznőknek viszont nem vihetsz virágot.

A Divatművészetek is ide tartoznak, mint a sakk az olimpiai játékok közé. Művészetnek tényleg művészet, szabad, szabatos menő-jövő cuccokat is megmutatnak (pl. jött egy gömb, forgott egyet, kiment, bár nem lehet ezt így megfogalmazni, mert ugye formáját tekintve akarva-akaratlan eszünkbe jut, nézőpont kérdése, hogy az jön vagy megy, a Divatművészetek relativizálják a teret, szóval az a gömb vagy jött, vagy megy, de kalapja volt, az szent).

Én. Én. Én. Én. (Witold Gombrowicz: Napló)

Érdekes, én is. (Tempetőfi, naplopó)

Prímbalett felébredt, énekelt egyet, megpróbáltam neki újra vázolni esztétikai rendszeremet, legyintett, és vigyorogva előhúzott egy szál marihuánás cigarettát, hát emiatt voltak olyan jókedvűek az éjszaka. Mindenesetre elszívtuk, jó anyag volt, mire visszaérkeztünk a Szobrok Városába, mindketten elszálltunk. Persze, jegyet nem vettünk a villamosra, hajnali ötkor mit keressen az ellenőr, hát minket, két hosszútávfutó kapott el bennünket. Onnan tudom, hogy hosszútávfutók, mert Prímbalett kikérdezte, hogy mertek ellenőrnek menni ilyen satnya fizikummal, talán emiatt, de leszállítottak. Kérték a személyit, mondván, meg akarnak büntetni, Prímbalett oda is adta, én arra hivatkoztam, hogy utána kell mennem a bentlakásba, és amilyen hosszútávfutók ők, én sima 10 perc alatt megjárom az ötszáz méteres távot hegyre fel. Nem nagyon hittek nekem, ott fogták Prímbalettet túsznak, vagy pedig neki írják fel az én büntetésemet is. Mindenesetre elszaladtam a Crocóig, ott volt vagy száz méterre, leültem a kifáradt maffiózók és részeg művészek közé az alvilági kávézóban, utolsó pénzünkre vettem egy kávét. Ott mélázgattam a kávé fölött, még mindig lebegve. A kávé végén jutott eszembe, hogy Prímbalett az ellenőrök keze között maradt, megsajnáltam és visszaindultam. Arra érkeztem meg, hogy a barátom széles gesztusokkal bizonygatta, vissza fogok jönni, rendes ember vagyok, mert magyarnak születtem, nem mint egyesek. Egyben tévedett: hogy fizetni is fogok. Nem fizettünk, megírták a büntetést, mi pedig boldogan elvánszorogtunk az ágyaink fele.

Mire kialudtam a mámoromat és a Költőnézőt, Hubáék már szétszéledtek a világba, Prímbalett meg édesdeden feküdt a folyosón a konyhában. Felköltöttem, mondok, menjünk, igyunk meg egy sört, halok szomjan.

Leballagtunk a Bogyába, s minthogy esett az eső, felültünk a fedett részre, csöndesen magunkba mélyedve, ahogy két búsmagyarhoz illik. Volt még két marihónyaljás cigink, elnyomtunk, megindultak a kis golyók a koponyámon belüli abroncson, aggódva vártam, mi lesz, ha összeütköznek, a csilingelésre viszont kíváncsi voltam. Nem ütköztek, de jól elszórakoztam velük vagy egy óráig, közben lassan, tempósan kortyolgattuk a söreinket. Beesteledett, lementünk a Pubba, ahol Prímbalett talált valami asztaltársaságot, akik süteményben fogyasztották az anyagot, be is csavarodott teljesen, elfelejtett engem, mindenkit, csak ült, és verset írt. Ebből tudtam, hogy egy hétig iszik majd, megint lelkiismeretfurdalása lesz, hogy megszegte szent fogadalmát, miszerint nem rontja az amúgy is mételyezett irodalmat saját terméssel.

Én már csak a mára gondoltam, mint mindig, meg-megállva, nyikorgó kocsmával ölemben, vén hajó, csata közben. Körülöttem fásult arcú emberkék üldögéltek, többé-kevésbé részegen, kínvigyorba torzult fiatalok, Istenem, de gyönyörűek, hullámzik a fejük, szeretettel csorgattam a nyálam. A cigarettafüstből pattanásos lánykák csámpáztak elő, határozatlan körvonalúak, formát a nadrág ád nékik, melleiken jövőt sejt a legény, imádom őket. Így jó lenni, rávicsorogtam káeurópaira, soha el ne innen.

Jött a kislány, elsőéves, aki mindig úgy köszönt, hogy helló. A „ll”-nél villant nyelvecskéje, az „ó”-nál kunkorodott piciny szája, mosolygott. Mindig mosolygott, mi az, hogy, apró gyöngyfogai láttán az jutott eszembe, hogy jé, ma én is kétszer fogat mostam, de még egyszer sem ettem, sok jövő apuka így szerzi be gyomorfekélyét, hogy a kölykök tanuljanak meg lábujjhegyen járni, primadonna lesz mindahány. Elragadtam a kis kedvest, magyaráztam neki a balett-áncos gyerekekről, ezt ő úgy értette, hogy buliba akarok menni, kézen fogott és elvezetett. A belépődíj leszúrása után viszont unt támasztani, otthagyott. És ezzel kezdetét vette az ágyrólszakadtak bája.

A még rosszabb, aki én: belazultam a piacra. Még ennél is. Pedig tudtam, hogy ettől nem lesz jobb, fix, hogy nem. A ruhatáros is dolgozott, pontosan, bár ez nem igaz, mondta Zsoltika, ő sem garderobot. A verőlegények udvariasak voltak, virággal és vodkával fogadták az elsőéveseket, ez sem igaz, főleg ami a vodkát illeti, suba alatt erjedt, mert decinkénti ára igazi sokk. A kislányok nagyon szépültek, lábról pattant menyecskék, kecses volt a sziluettjük, mint a hímzett kispárnáikon a monogram, sztereo kéne, mondok, színes, pirulós.

Mert az egyedülvaló miképpen melegedhetik meg? – sírt a Csontrészeg brigád, „Nőőőő…”, jó szó, még a hullámvölgyből. Egy elszánt egyed kiengedte fél szemét az üvegből, kocsányon lógott, nézte a lányt, aki széttárta ölét, összezárta, türelmetlenséget kipiskopogott, az ipse viszont úgy döntött, üveg által homályosan látunk, illékonyt, elfolyót, visszacsévélte szemét, meccs van, motyogta, mire a néni balra el.

A táncteremben úgy éreztem, hogy a hazatérő munkásokat szállító déli autóbusszal utazni ehhez képest kéjutazás, és már nem lehetett járni egy vacak francianégyest sem, nincs hely, a szomszédod már nem is a szomszédod, egészen te ő, pedig felegyenesedtünk már egyszer, azóta az ember az, aki két lábon jár, itt pedig az egész terem az én lábaimon járta, egy-egy jobban sikerült figuránál visszkézből csendesítették a gyomorszájamat, na, görnyedj csak vissza, logikus, csakhogy így a fejem szorult be a hawaii seggütögetős táncnál, végül is a négykézláb figurához menekültem, és különben is lejárt lemez a mindig előre, le a gravitációval, a sereglet ugrabugrált, aki magasabbat ugrik, az később esik vissza a saját és mások lábára, mert szólt a modern zene, komoly családanyák állítják, hogy hat az ösztönökre, egy napon majd s Micimackó és Piszkos Freud című művet is odadobják Konczként a flóverpóverből épphogy kinőtt nemzedéknek. Tényleg van valami benne, nőstények, gyerekek, párok középre kerültek, magányos fiatal farkasok a szélén kerengtek, erős hímjei satnya népünknek. Egy kör: terepszemle, két kör: dettó, három kör: a látási zavarokból adódó hibatényezők verifikációja, négy kör: megszokás, öt kör: józanodás, és így tovább, mint a dervisek, egészen a buli végéig – ez a tánc az aszfaltbetyárock, hülye egy koreográfia, annyi szent. Leszólítanak, leszólnak, a családalapító számok idejére jó előre kipécézett hölgyemény közelében taposnak saját nyelvükön, amíg az az éhes Ká táncá ropja, mert azt a lebbenést, amit két ingamozgás közé félcsavarral bedobnak, jobb helyeken riszálásnak, rosszabb helyeken girnyálásnak, kultúrsznob körökben haláltangónak nevezik, táncnak semmiképp. Persze, hogy bedurvultak az ucca fiai, amúgy is bedurvulnának, piacnap.

Megérkeztek végre Kuzinék is, pedig én már kezdtem hitelt adni a kettős honfoglalás elméletének, szerintem az őseink kiléptek a Kárpát-medencéből egy kis kumisz után, mert lovat hoztak, de tejet nem, a tánc kezdett tüzesedni, az élelmesebb utódok közül egyesek már a buli elején becsempészték a piát, kettesek kiléptek a közeli kocsmába, vissza is lehetett jönni, nem működött már az Auschwitz-szisztém. Éjfél körül már mindenki jól érezte magát, kacagtunk is sokat, egymás hasát, száját csapkodtuk, csuda jó volt, táncnak neveztük, megtartottam a tömeget, hogy a két izomkolosszus barátomnak legyen hely csápolni, hittem én, szépültek egy fokot a lányok, mert kifordítva mindenki rózsaszín, következésképpen rózsaszínben mindenkit kifordítok, befordítok, hej, magyar világ, vetett ágy, fél tizenkettő, de még nincsen nemtőm, irány a kocsma, hallod, sógor, mit kívánsz, nem kívánok egyebet, csak a fegyvernememet, mert ez a buli csak katonaságból nézve lehetett jó.

Így volt, igaz volt, mesélték. Másnap déli 12 óra: Istenem!

Déli egy óra: Jajistenem! Az ég, mint valami padláson felejtett egérszaros rongydarab lógott be a bántóan négyszögletű ablakon. (Ilyenkor minden szöglet ellenség.) Remegő kezem remegő gyomromon: soha többet. Sunyi fogmosás, hosszasan, lekapott tekintet, tisztulási szertartás, a tükör nem bocsát, meghajolni hatalma előtt, alázkodni, de rá nem lehet nézni.

Rám meg nem érdemes. A Crocóban az elárusítónő lesajnáló mozdulattal tolta elém a kávét. Ő józan szemmel nézi a világot, és azt hiszi, ez másnak is olyan nagy élvezet.

A lelkiismeret-furdalásom oldása végett felmentem az egyetemre, sőt, órán is voltam. És mit tegyen a szerencsétlen individuum, ha feszíti a hajnali viz… a hajnali víz, amit reggeli után éhgyomorra elköltött? És netán épp az egyetem patinás falai közt tengődik (ebből a patina nagyon is igaznak bizonyult, amint a későbbiekből kitetszik). Mit ad Isten, ezen falak közt (amelyek patinásak) tisztára véletlenül elkülönítettek egy helyiséget, amely ilyesfajta problémák meg- és feloldására szolgál otthonául (s nemhiába e családias hangvétel, lásd lejjebb).

Hej, természet, dicső természet, sóhajték, repülni tudtam volna a könnyedségtől. A huzat szárnyán, mondjuk. Mire fel a huzat bevágta az ajtót. De alaposan.

A helyzet a következőképpen festett: a zár nyelve leblokkolt, egy román fiatalemberrel rángattuk az ajtót, eccer ő, eccer én, felváltva, nem olyan érdekfeszítő tevékenység. Mi is kinéztünk, jól, az ablakon, az aranyló napfényben csak úgy csillogott a patina az ódon és magas falakon. Bánat, ezek szerint még a kilincs is ódon. Első emelet, lepedő sehol. De még egy árva kötélhágcsó sem. (Romlott kor, amikor a takarítónő fegyvertárában e kellékek nem szerepelnek! Igaz, seprű, vödör volt. Meg a felmosórongy, de az túl rövidnek bizonyult.) Mit tesz ilyenkor egy kultúrlény? (Nem akarok felvágni, de alkalmi lányismerőseimmel bentlakásainknál mindig el szoktuk játszani az ételdoboz-jelenetet Shakeszpeare-ből, akárki megmondhassa.) Áskálódni minek, gondoltam, mindketten szarban vagyunk, egyelőre csak képletesen, hol a villámhárító? Szemközt, légvonalban úgy három méterre.

Na, mondtam – mert mit tesz ilyenkor egy kultúrlény –, szép időnk van, nemde? Ezt nem kellett volna, testvérnemzettem szép homlokán borongós-felhős árnyak vonultak, már hallottam az első verssort, meg is szólalt: „Cum pula dracului ieşim?”^II Hm, nem az a költői lélek. Mindegy, bemutatkoztam, kiderült, kollégák vagyunk, ugyanazon szak román tagozatán jár, legalább van, amiről beszélgessünk, neki a barnák tetszenek, a focieredményeket viszont nem tudtam.

Egyszer jöttek, kopogtattunk, „Intră”^III, szóltak odakint, haha, vicces. Hehe. Hihi. Így röhincséltünk az ajtó két oldalán (ami szintén patinás, de már pattogzik a vállainkkal megütögetett helyeken), nem szólna-e a kapusnak, kérdeztük a túloldalon nevetgélő kollégát, mert hát örülünk az együttlétnek, meg ez a csempe-freskó is tetszetős, de ki akarunk menni, baszd meg!!!! De, válaszolt, esetleg papírt és ceruzát is becsúsztathat az ajtó alatt, ha netán írni akarunk szeretteinknek.

Hej, reménység csöpögött árva lelkünkbe, a víz a kagylóba, őrjítően, gyújtsunk rá, vélekedtem, úgy gyorsabban telik az idő. Gyújtsunk, bólintott a kolléga, úgy tényleg gyorsabban telik az idő. Gyújtsunk rá, mondtam ismét, úgy gyorsabban telik az idő. Gyújtsunk, helyeselt ismét a koma, valószínűleg gyorsabban telik úgy az idő. Végre ismét rá lehetett gyújtani, mert úgy gyorsabban telt az idő. Így mulattunk, a sánta mester hegedült, mert nem jött, pedig vártuk, mint a világbajnokságot. Már azon gondolkodtam, hogy fel kellene írnom valamit a falra, „smasszerek, menjetek a kurva…”, ilyeneket, mire megérkezett a kiszabadító hadosztály. Ketten voltak a hadsereg, a mester és egy szintén szorított fiatalember, szárnyinas lehetett, néztem, ahogyan berepült az első fülkébe. Remélem, elintézte, amíg a mester vackalódott. Mert az ajtó, mint tudjuk, patinás. S bár a budiban kora délelőtt még olyan tisztaság volt, hogy a földről lehetett volna enni, azért a búsnak volt kedve hozzá.

Elbúcsúztam a sorstárstól, viszont további kalandok elkerülése végett kiballagtam a Matyi térre, leheveredtem a fűbe. És minthogy úri gyerek vagyok, kiflimorzsákat szórtam a tipegő vénasszonyoknak, olvastam, Magyarországon még ketchuposdoboz is robbant, majd ösztöndíjkor, mert a Matyi téren kísért a Szobrok Városának szelleme, turisták sutyorásznak a választási plakátok előtt laposakat pillantva a rendőr fele, egzotikus a helyzet, mint amikor a Balatonban döglött angolnát pillantasz meg, a Matyi tér fórum, agóra, ahova még a rómaiak jártak vasbeton-építészetüket csodálva, dák földúton jönnek a barátaim. Huba végre előkerült, kirúgta a nője. Nem volt túlságosan letörve, várta a magyarországi szeretőjét. Kuzin már megint összerúgta a patkót valakikkel, két állatorvosis barátjával szétvertek valami román társaságot a buliból hazafele menet, Geróf ebédre készülődött egy kislányhoz.

Vagyis visszatértünk a normális életvitelünkhöz.

Estére annak vége is szakadt. Szerelmes lettem.