A Kedvesem anya akar lenni ballada

Tempetőfi naplója · 4/7

A Kedvesem magas, barna kislány, alacsony, szőke, hercig nő, a Kedvesem szerelmes belém, és anya akar lenni.

– Neked elment az a hülye eszed! – mondtam, ikszeltem a napokat, mint a fene.

– Vegyél feleségül! – szökdécselt az ágyamon.

– Azt meg minek? – kérdeztem.

– Hát, mert gyerekünk lesz – csücsörített, cuppogott, gügyögött. – Babba. Kisbabba – danolta, majd jól szájon vágom, csak ugráljon itt nekem, mondtam mérgesen:

– Sakkormi, nézz körül, lányanya annyi van, folyót lehet velük rekeszteni, mit folyót, tengert, óceánt.

Erre összeomlott, összecsuklott, estében könyveim fejelte:

– Te nem is szeretsz engemet – prünnyögött, nyünnyögött, szipogott, ezt már nem bírom.

– Na. Nana – simogattam, babusgattam. – Adoptálom én a kölyköt, nevet adok néki, új ruhát, a csillagos eget megveszem.

– Utálatos vagy, undok – aprócska ökleivel verte mellkasom, akkora pofont kaptam, majd’ lerepült a fejem. Elrohant bőgve, bevágta az ajtót, ojjé, mondtam, visszajön, bumeráng-típus mindahány, ismét egy nap. X.

Szerelmem reggel érkezett, dérrel-dúrral, besompolygott szemlesütve, csókkal ébresztett, és nekiállt pálinkáspoharakat mosogatni.

– Szia – nyögtem.

– Szia – mosolygott. – Részeges disznó! – visította. – Milyen dolog ez, he? Én aggódom a gyerekért, te meg vedelsz itt, mint egy állat!

– Gond a lelkem, bog van rajta – magamra húztam a paplant, inkább a hasán ugrálnék, legyen, ne legyen, szívből, igazán, azért mégsem.

Sírt ismét, rettenetes, alsó szemhéjára kis malomkerekeket szerelek, termeljen áramot a fején villódzó „bőgőmasina” fényirathoz.

– Ez nem igazság, ez így nem igazság – huhú, hisztizett, mi mindent nem kiabált.

– Hé – forrt fel az epém –, baszom az igazságodat, asszony, adok én neked igazságot. Kurva mérges lettem. – A szerelem nem igazság, bébi, köze sincs hozzá, na nehogy már a bögöly szerelemből kerülgetné a bábaasszonyt.

Nézzen oda az ember, államot nem alapítana-e, még hogy család, nahát.

– Ha még egyszer hülyeségeket hordol itt összevissza nekem, hát úgy váglak ki, mint a taknyot – tettem hozzá, biztos, ami biztos alapon.

– Ne beszélj ilyen csúnyán. – Kedvesem munkáját befejezte, mellém bújt, leltáridény.

Rajzolnám térképét, ő domborzatát, hajlataiban kutakodtam volna, ővele halni lenne jó, őbenne és általa. Asszony lehetne belőle. Asszony, aki várja az urát. És öregedik még egy évezrednyit.

– Beteg vagyok – súgta. Ez egyszer nem bántam. De a Kedvesem azóta nem ad pénzt óvszerre. Ki bírja. És így. Tovább.

Hol a kollégiumi szobánkban laktam, hol meg a Kedvesemnél, de a lánybentlakásban ritkábban, kínos volt lehúznom a cipőmet, elballagni a lánymosdóba, lábat mosni, tusolni meg még kényelmetlenebb, mert könnyen rám ronthatott valamelyik lakó. Ráadásul éjszaka a szobatársak is kuncogtak, semmit sem lehetett csinálni, pinkócik kukkoltak plüssmacik mögül. Viszont enni lehetett, ami sokat jelentett. Hubáék röhögve irigykedtek, meg is látogattak többször, véletlenül mindig ebéd vagy vacsoraidőben.

Nem lehetett inni, mert cirkusz lett belőle. Nem tudtam a barátaimmal este kocsmáról kocsmára csavarogni, mert cirkusz lett belőle. Ha olvastam egész álló nap, akkor meg az volt a baj, miért nem foglalkozom vele. Hát nekiszaladtam a világnak.

Kocsmatúrra indultam, hiszen ki ne kutakodott volna az egy igaz után borban, sörben, pálinkában, vagy csak egy kocsmai beszélgetésben? És ki ne jutott volna valamire, mondjuk most fellengzősen: arra legalábbis, hogy az essentia megelőzi az existentiát, ha csak olyan értelemben is, hogy ködborította aggyal az asztal alól lényegében létére nézvést közvetlen konklúziókat tudna megfogalmazni, legyen az okádék, avagy lecsengő nóta, hajh, édesanyám, te jó asszony.

Már csak a történelmi hagyományaink is köteleznek, ugyan ki ne tudná, hogy a kis Gergő téli cipellőjét úgy rekvirálták a törököktől, mert apja, Bornemissza Gergely, várkapitányi fizetésének felét sörre költötte, míg katonái feleannyi pénzből holtrészegre itták magukat, nem is volt árulás egy szál se.

Egész egyszerűen csak azt akartam mondani, hogy a Szobrok Városában a szánkós vodka olyan olcsó, mint a fokhagyma, de esküdni nem mernék rá, mert fokhagymát még nem vettem.

A Dékánátusban kezdtük a napot, jó hely, magyar törzsvendégeknél már déli tizenkettőkor köldöknéző nóta járja, lábán csimpaszkodik egy hajléktalannak tűnő pasas, lóg fejjel lefele, komái vodkát töltenek a szájába, fogadtak. Besurran egy-két karmester, operaénekes a magyar színházból, állva isszák a söreiket, próba van. A Dékánátusban olyan olcsó volt a román vodka, mint a bors, bár ezt sem állítom biztosra, mert eleddig még borsot sem vettem. Innen kora délután átmentünk az Ankorába, szintén nyárikert, idült családapák és sportbarátok járnak ide, ahol a vodka olyan olcsó, mint a paprika (de stb., lásd mint fent). Estélig elüldögéltünk itt is, Prímbalett egy darabig bírta, Habóktrabók szintén beszállt, megérkeztek Paplanék is, szolidarizáltak, javaslatukra átmentünk a Bogyába. A Bogyában osztódással szaporodnak a kockás inges magyar egyetemisták, többen vannak, mint amit a mindenki fogalommal leírhatnánk, duplázódva elborzasztó látvány, a végén már csak sorozatokat vél látni a négykézláb kavicsokon szánkázó, éjféltájt, sördioptriák nélkül is olyan halmaz ez, mint ami nemcsak önmagát, de még az ellentétét is magába foglalja, párhuzamos világok tere. Viszont nagyon finom a Bloody Mary, jó fűszeres, hát ezért nem vettem én ezidáig sót, borsot, paprikát. Szerencsére az esti vonattal látogatóba jött Helloween is, Kuzin öccse, gyerekkori jó pajtásom. Helloween nagyszájú, elég erős gyerek, van valami komiszkölykös vonás is benne, hát nem kellett sokáig várni a balhéra. És ne feledjük, ő is székelyindián.

Székelyindiánok

Különös népség a székelyindiánok, a földből nőttek ki, hegyvidéki sziklás talaj gyermekei, fehér bőrű műfaj. Vannak ilyenyek, vannak olyanyok, és az ilyenyek nem olyanyok. Történelmi hagyományaik közé tartozik, hogy néha elisszák a csatát, de ez láthatóan nem zavarja őket. Feltalálták a rézágyút és a rézangyalt, totem- állatnak a rézfaszú baglyot, a rézkor utolsó harmadában a rézágyúból rézüstöt csináltak, az egész kompánia kisdobosokból lettek kisüstisek. A Szobrok Városában védjegyük a bikkfafejű egyetemista, aki egy mukkot nem tud románul, megtanulni is nehéz nekije, nem is nagyon akaródzik.

Komoly néprajzkutatók szerint a székelyindiánok tulajdonképpen egy nyelvet beszélnek, csak tájegységekként másképp, nevetési szokásaik szerint pl. a csíkiak és a kovásznaiak háháznak, mert fáznak, a körösztúriak röhincsélnek, az udvarhelyiek surmók, héhéznek, viszont a szentegyháziak összevissza röhögnek, amióta várossá avatták őket.

A székelyindiánok a tábortűz körül nem ugrálnak, a tábortüzet szalonnasütésre használják. Hétközben elássák a bugylibicskát a ganédombon, horrormikrobák zabálják le a koma vérit róla, komának, szomszédnak egy a vére. Három nagy ünnepük van, a Péntek, a Szombat, a Vásár- és Ünnepnapok, meg még négy kisebb: Karácsony, Újév, Húsvét és a Disznóvágás. Külön említésre méltó harci dalaik gyöngyszeme, hogyasszongya: „Lakodalom van a mi ucááánkba, / ide hallszik a fejsze csattogása…”, így szól.

A székelyindiánok asszonynak nevezik az asszonyt, nevén a gyereket (a leánkát is). És nem hagyják a templomot és a korcsomát, humoros kedvükben az iskolát sem, mert, ugyi, a betűvetést is meg kell tanulni, de csak viccelnek, más vetéskor nincs kecmec, pityókakapáláskor meg pláne, gyereknek a fődnél a helye, mondok, abból lehet megélni. De amúgy értik a viccet, azt is, ami róluk szól, csattan a csattanó, a székelyindiánok visszkézből társalognak.

Hiedelemviláguk keményvonalas, a lólábú asszonytól az Istenig terjed a skála, mejjeiken megtörik a Lét. Büszke népség, jajj, de büszkén jár, templom után kocsmába mennek, farmernadrágra kötött pulóvert vesznek, alul ing, kihajtott gallérral, rá a bekecs, csizmájuk Puma. Szociábilisek, persze. Dógosak.

Mink, tarisznyából kikandikáló kockás inges véreim, már csak ilyenek vagyunk. És én, a székelyindiánok tiszta ajkú fia mondom, hogy ez az egész szart sem nélkülünk, né, ez az izé, hogyishíjják, galakszia.

Mint mondtam, Helloween nem volt az a ma született bárány, már a Pubban összezörrentünk valakikkel, akiknek a nőit abajgatta. Jobbnak láttuk elmenni megint egy magyar egyetemista buliba, ahol lendületből az „AIDS-ben meghalni nem kunszt, Szent Világszabadság!” csatakiáltással belevetettük magunkat a sűrűjébe, hamar lelombozódtam, mert voltak olyan lányok, akik a tánc kedvéért táncoltak, megható, valahonnan faluról hozhattak két busznyit, olyan rondát, hogy ha lementek volna a bányába, feljött volna a talajvíz a „Dohányozni tilos” táblácskákkal együtt.

De hát a tánckultúra a mélyponton lazult, Rembó (Rimbaud) tapsikolt volna örömében, ha látta volna, ily totálisan összezavarni az érzékeket, ezt a táncot például csak szagolni lehetett, Rembó (Rambo) viszont inkább a géppuska-tangót javallotta volna, megvolt az esélye, hogy startból összetévessze a gajdolást, amit éneklés örve alatt lekevertek, az üldözésére küldött vérebfalka pajtikás kis holdszeánszával. Bizony, bizony, mondom néktek, énekeltek ott népek. Nem hagyhatom muzsikaszó nélkül, fanyalodott be az anyamagyar post mortem évek-érzés, kábé annyira vidám számokat nyomattak, mint egy gyászjelentés. És hát ott sorjáztak az idegrévült alakok, akik lesátortáboroztak egy nő mellett, magukra húzzák a benti világot, slutty, közben meg azt hitték, hogy a természet lágy ölébe rándultak ki, közben dehogy, csak egy sátorba. A természetből csak a kemény föld bizonyult igaznak, a biztos pont, előbb-utóbb oda fognak jutni, mert elszáll az ének, eliramlik a zenekar.

Én felszorultam az öltözőhöz valami ágyról pattant kisleánnyal, épp a halhatatlanságomról győzködtem, mondván, nevében él a nemzett, és milyen szép nevem, van, Tempetőfi, de hívtak már Szivarkának is, ha úgy tetszik, mikor rohant Huba, hogy spulni, de gyorsan, Helloween összeverekedett valami surmókkal, mondjuk én sem hagynám, hogy a nőm nyakát csókolgassák, kimentették, viszont a DJ is beszállt, annál meg bicska van. Ettől már kijózanodtam én is, puszit leheltem majdnem-arám homlokára, hogy másnap majd keresem, rohantunkban jutott eszembe, hogy miért nem füttyentettek, hát nálam van gázspray. A röhögéstől ezek már nem bírtak rohanni, leültünk a földre, és a feszültség elemi erővel robbant ki belőlünk. Így láthattuk még a finálét, csoportosultak a fiatalok, mint később elmesélték, a DJ-t megverték, mert csak magyar számokat tett egy magyar buliban, a fiú meg belevágta a bicskáját a legközelebbibe, azért mentők jöttek. Székelyindián, bólintottunk, de azért örültünk, hogy elszaladtunk, nem hiányzott a rendőrség is még nekünk.

Másnap, mivel összmagyar-egyetemista fitymacsattogtató hacacáré történt velünk aránylag párhuzamosan, Diáknapoknak nevezték, inkább csak söröztünk, és a kultúrprogramokat favorizáltuk.

Na, most visszanyúlok a nép rúzsálló ajkához: „Értem, értem, villanymotor, de mi hajtsa?”, merthogy akut egyetemistaként ezt kérdeztem a Diáknapok megnyitójakor. Az ilyen rendezvények vannak, mennek, önerőből, mint a naplemente. Ezen mind töprengtünk gyógysöreinket pátyolgatván, középiskolás volt a szint, gettóban gondolkodtunk, mint a német szappangyáros. A formális megkötöttségek – amire a szervezők vagy mittudomkik kötelezték a csapatokat – gördülékenyebbé tették a műsort, hasznára viszont nem igazán váltak a „Bolyai-gyerekeknek”, a főtámogatót reklámozni kötelesség, agyilag viszont zokninak tűnt a társaság java része, a görög (sz)tenderpartról mindenkinek a napsütés jutott eszébe. Illetve a víz.

Feró meg hozta a formáját, kitöltötte a bőrgatyáját, néha tagolt nyelvet használt, kis jóindulattal akár értelmet is lehetett tulajdonítani a mondókájának. Ő volt a konferanszié. Legott logóként használták fel a szervezők, ha Feró jól érzi magát, akkor mindenki. Feró pedig jól érezte magát. Feró egyre jobban érezte magát. Feró kurva jól érezte magát. Feró már nem is emlékszik, bocs, ez én voltam, jól éreztem magam, annak biztos tudatában, hogy van még néhány sovány vasárnapom, s azzal megint. Aztán meg kijött a diákszervezet elnöke, elnézést kért a szervezési bakikért, de hát a szervezők elsőévesek, mondta, kicsikék, implicite meg azt, hogy bunkók. Simogassuk meg a dógozók fejét, arisztokraticinizmusunk olyan kék, mint a görög tenger. Izé, valami hasonló.

Át is evickéltünk gyorsan a táncházba, Geróf már javában harsogta a nótákat, Huba lekopott, Helloween viszont nagyokat csapott a hátamra. Láthatóan jól érezte magát.

Kezdetben vala az Iga, és estefele a legény bémegy a fonóba, hol a fejérnépek teszik-veszik magukat, mintha a pöcküket szorongatnák, a komákkal máris békapnak egy kicsi szilvapálinkát, „zenét!”, két öklét finoman térdére ejti, kidagadó erekkel üvölt, kiáll középre, s kecsesen dülöngélni kezd. Természetesen a sógor sem hagyja, a többi legénnyel együtt a gravitáció minden erejével dacolva követik az elsőt, szédelegve próbálnak megállni a lábukon. Valamelyik hátratántorodik, letapossa a másikat, mire az reflexszerűen a sérülés helyére csap, visszarúg, de hát a lábát túl magasra kockázatmentesen nem tudja emelni, csak a lábikráját találja el az előbbinek, az meg hátracsap, közben felállnak békíteni a Vadrózsák Női Dalegylet tagjai, a férfiembörök megpróbálnak kapaszkodni, így a jányok kénytelenek forgolódni, kímélendő a bögyüket, a mellrák nem vicc, közben a gyengéden talajt fogó legények fejét kerülendő, kapdossák lábaikat…

…na, valahogy így alakult ki a néptánc, amelynek egyik variánsa elfajzott a kocsmaasztal melletti cOnaniádává, a másik ága szakasztott olyan, mint egy kelet-heteró falvédő mintázata: „spontán”, „tiszta formájú”, „eredeti” stb. – azt már nem tudtam megállapítani, hogy azok a fiatalok, akik szökdöcséltek a táncházban, mormolták-e ezeket a jelzőket, de marhára jól érezték magukat. Mi is, mert sört árultak, Huba megkerült, már megint mesélni akart, hát elmentünk egy közeli kocsmába, amíg a színielőadás meg nem kezdődik.

Huba meséje után, amiből még mindig nem derült ki, hogy ki kit csalt kivel, mindannyian átvonultunk a Egyetemisták Házába, hiszen annak előterében vallottak színt a gyerekek. Akár írnék a darabról is, írhatnék, pontosabban, mert azért volt, lelkes fiatalok, meg minden, na, lefiataloztam őket, de hát azok voltak, üdék, szóval pont róluk, miért is ne, meztéláb vonultak le azokon a koszos lépcsőkön, s a leendő közönség meghatottan nézett ki a fejéből, bementek, suvadt a nép is, gondoltam, kezdődik. Misztériumjáték, még ez is, keresztény műfaj, de most görög, eleusziszi, jó hely lehet, csak úgy ugrálnak ott az istenek, és ott lakik, Tripo…, Tripto…, vízszintesen sok betű, Triptolémosz, ez az, meg volt jelenítve egy csomó főmufti az ógörög fennvalókból, érdekesnek tűnt, de aztán rájött a kedves néző (én), hogy ez mitől volt görög. Egyrészt, mert a Egyetemisták Háza előcsarnoka fel volt oszlopozva, sejahaj, azok között, meg aztán el is mondták a hülyébbjének, hogy miről van éppen szó, archetipikus, entitás, csúnyán beszéltek ezek a görögök, és ekkor jöttek be az elsők. Mentek is, sűrűn pisszegve, visszafordulok, hogy hallám, mi a baj, épp Démétér istennő és Hekaté jelenítettek, mire jöttek a kövekezők. Lehetett köztük magyar is, olvasni tudó, mert amúgy, míg a pubi süketség heveny szindrómáiban szenvedve tárgyalták magzatvizükből hozott világrengető gondolataikat, rájöttek: agóra, ott sétálni és beszélgetni szoktak a fokhagymaszagú kultúrateremtők, hát most sörszagú kultúratemetők csámpáztak ki hátul a kocsmából, Student Club, egyet kerültek, megint jöttek, horkantgattak. Izgatottan szorongattam a gyertyámat, mert azt is adtak, legyen amivel a végén jól lecsöpögtetni az előtted ülő hátát, a rühöt is gyógyítja, elöl a színtéren éppen kissé hollywoodira vették a figurát, „hé, fiú, melyik út vezet a budira”, hallottam hátulról nyersromán fordításban, hát ez.

Írnék a darabról is, írhatnék, de az előtérből beszivárogtak valami hangok, zene, vagy mi, volt ritmusa, volt dallama, fent döngettek, hát erről inkább, szegény gyerekek meztéláb kitették a lelküket, némelyiknek fehér, ezek voltak a jók, Plutóék, az alvilágiak feketében jártak-keltek, az emberek pirosban, eredeti megoldás, mindegy, kínlódtak a világot jellemző padlókockákon, hátul meg sétafikáltak, Perszephoné bemocskolódott a végén, hű, ki is rohant, a pap meggyújtotta a gyertyákat, a közönségét is, I love, Jacko, de szandálban volt, nem az igazi. Nem csodáltam volna, ha ezek a színváltó diákok kikiabáltak volna, nekünk többet ne trombitáljanak, ilyesmit, ilyen körülmények között ment az ántivilágban Tamási, ha törik, ha szakad, miközben a kocsmából beráncigált hevenyjózan székelyek kiabáltak fel, hogy, komámasszony, gyer’ ide, bukj bele a hegyibe, a mezőn születnek ezek a rigmusok, Erdélyben, ott van az interetnikus agóra.

Nem mondhatnám, hogy a kultúrprogram is kitűnően sikerült, Helloween meg is unta az egyetemista életet, kikísértük az állomásra, közben megálltunk még egy áldomásra, kifáradtunk mi is, nem megyünk el a toporock-banzájra, döntöttük el, inkább hanyatág vágjuk magunkat, ez az egyetlen öncélú tevékenység, amit szeretek.

Hazafele menet azért betértünk még egy kupicára, a magyar nagykövetség előtt székelyindiánok egymásnak dőlve énekelték a Himnuszt, közben fel-felüvöltöttek, hogy „nagykövet úr, gyere ki!”, fellelkesülve mi is rágyújtottunk egy népdalra, Huba és Geróf erre nagyon érzékenyek voltak, hogy tényleg csak tiszta forrásból, de a Egyetemisták Háza előtt abbahagytuk a kornyikálást, nagy nehezen lefontuk egymás válláról karjainkat, túl nagy volt a csoportosulás. Éjféli lepkevadászok gyűltek össze utolsó instrukciókat hallgatni.

Az éjféli lepke fényre gyűl, fára mászik, különös szagokat bocsát ki, amit csak a kutyák érezhetnek, biciklik macskaszemeire kacsint, sörre borzong, sikong a benzingőztől, és a fene sem tudja, hogy néz ki, mert az éjféli lepke éjfélkor sem repül.

A főcserkész a sípjába fútt, a tömeg dúlt-fúlt, egy percre kialudt a Egyetemisták Háza előtt a villany, nem hallani a lepkecsalogató rigmusokat, a költészet meghalt, a lepkék kirepültek.

Versenyfutó kísérteteket láttam, valaki már megint leszállt a fáról, fekete sereg az útfélen kesergett, olyan, hogy lepke, nincs, nem is volt, nem is lesz, nagy átverés, a másik penig tudta, hanem honnan lett volna telefonkönyv nála öt percen belül, s másodikra hogyan találta meg a mozgó kőlapok alatt, azért, mert közgázas, azért, mert infós, mert nem az, éjféli lepke zülleszt szét magyar egyetemet, döglődik a testvériség, mintha csernobili takarítónőknek szerveztek volna matinét hirosimai kultúrkörök.

Az éjféli lepke a nők kegyeltje, négy lábbal áll a talpán, három képén nagy érték, republikánus forgalmista, melegágyban alvó villamos, bentlakásra akasztott király, anyukának telefonon hegedül, na, ezt megéri idézni: „Olasz kaják, híres sörök, / Bogya, Spagetti és jövök…”, vinné el aztat a török, aki kitalálta, feltalálta, megtalálta előttem, dünnyögött a diáksereglet, ráadásul e nemes állatfaj egyetlen olvasmánya a telefonkönyv, második kötet, számmisztikából vált anagrammagyártásba.

Kincskereső körmönfont csapatok csaptattak az utcákon, autók suhantak a biciklik után, féljózan versenyzők cikáztak, a köztisztasági alkalmazottak sűrűn pöktek hátra a bal válluk fölött.

Miután így jól elszórakoztunk éjféltájban a lepkevadászok kavalkádján, és tényleg nem láttunk egyetlen éjféli lepkét sem, vettünk még egy kétliteres, pasztillázott bort, felmentünk végre a szobánkba. Az ágyamban egy nő feküdt.

Nagyot néztem. Mert nem a Kedvesem hentergett kétes tisztaságú hálózsákom alatt, hanem egy szép, magas kislány. Egymásra néztünk, kérdés, honnan került ide. Geróf vigyorgott, frissen idekerült szobatársunk, Kajesz mentegetőzött: még a délután keresett, mondta, ő itt hagyta, várjon meg, ha akar. Akart. Hümmögtem-hámmogtam, hogy én bizony nem tudom, a szomszédban már műdaloknál tartottak Medveczkiék, Szennáéktól hatalmas buli zaja szűrődött ki, szórakoztak a magyarok. Mindenesetre hónom alá kaptam a blockflötémet, kiráncigáltuk Medveczkit is a gitárjával, mindannyian kivonultunk a konyhába borozni. El is érzelmesedtünk rendesen, én fújtam, Medveczki pöngette, előbb-utóbb mindegy volt, hogy mit, mert Gerófék teljesen mást énekeltek, néha megjelent Szenna is, vigyorogva, egy üveg vodkával, csábított, menjünk be táncolni a kétszer két méteres szobába, ahol már tizenvalahányan a negyedik láda sörnél tartottak. A vodkákat, persze, nem számolom.

A folyosó testületileg kivonult tiltakozni éjféli programjaink ellen. Mi testületileg kivonultunk a folyosóra. Egy a háromhoz volt az arány. Szerva itt, előny ott, nem lett meccs, Szenna tiltakozott egy behatoló ellen csak, az visszaütni már nem mert, mert többen csöndesen elmagyarázták a helyzetet, erre feljött a kapus is, megkért, vonulnánk be valamelyik szobába, ivott egy korty szilvapálinkát, visszament.

Márpedig itten zene nem lesz, fogadkozott besszaráb barátunk, neki holnap dolga van.

Márpedig itten zene lesz, fogadkoztunk mi is, hajnali ötkor egyedül fújtam kínkeserves hallgatókat, búsultam erősen, de a szobába bemenni nem mertem, mert ott volt a nő. Aztán már magyar barátaim határozott kérésére befejeztem. Lefeküdtem.

A nő határozottan nem gyilkolási szándékkal nyakam köré fonta karjait. Álmosan is gyönyörűbbnek tűnt, mint például smink nélkül, ellenfényben, még akkor is, hogy amikor rám ült, smink nélkül láttam, ellenfényben. A hajnali derengésben magáévá tett. Tudtam, hogy Kajesz néz, nem zavart, lefordítottam, és részeg barátaim horkolásának örve alatt megismételtük az aktust. Lihegett, persze, de csak mintha kocogna. És megkérdezte, hogy ismerem-e Pilinszkyt.

Összeomlottam. Ismerem, persze, mondtam, az ágy közös, a párna nem, próbáltam menteni a helyzetet, de tudtam: a vasárnapnak vége lett.