Üresség
Avagy a ki nem töltött tér
A természet irtózik az űrtől – tartja a régi bölcsesség (horror vacui). Ha valahonnan kivonjuk a levegőt, a helyére azonnal betörne a külvilág nyomása. Ha egy földet nem művelnek, felveri a gaz. Ha egy házból kiköltöznek a lakók, megeszi az enyészet, vagy beköltöznek a hívatlan vendégek.
Ez a fizikai törvény a szellem világában is érvényes, sőt, ott még kíméletlenebb. A 21. századi nyugati civilizáció legmélyebb betegsége nem a túlzsúfoltság, hanem az üresség. A belső terek kiürülése.
Az üresség nem csend. A csendben rend van, a csendben Isten lakozik, a csendben születik a gondolat. Az üresség ezzel szemben a hiány állapota. Amikor a formák még megvannak, de a tartalom már elpárolgott belőlük. A tartalom nélküli formák világában a templom már csak építészeti emlék, a család már csak gazdasági közösség, a haza pedig csak adminisztratív terület. Az üresség a lélek hiányállapota.
A jelentésválság mellett, vagy annak következményeként a hiánylét jellemzi ma Európát. Kiürültek a fogalmaink. A „szabadság” szó kong, mert elherdáltuk mögüle a felelősség fedezetét. A „szeretet” szó visszhangzik, mert leválasztottuk róla az áldozatot. A „közösség” szó üresen cseng, mert kivettük belőle a hűséget. És ebben az üres térben az ember fázik. Vacogunk. A semmi ágán ül szívünk...
Ismerjük ezt az érzést. Trianon után a nemzet testében tátongott az űr. A kommunizmus alatt a lelkünkben vájtak krátereket, amikor betiltották az Istent és a nemzeti emlékezetet. Megtanultuk: az üresség nem semleges állapot. Az üresség veszély. Mert a vákuum szívóereje elemi erejű.
A foglaltság törvénye
A történelemnek van tehát egy vastörvénye: a légüres tér nem marad üres. Ha egy civilizáció visszahúzódik, ha feladja a tereit – legyen az fizikai tér, szellemi tér vagy digitális tér –, akkor oda mások nyomulnak be.
Nézzünk körül a világban. A nyugati ember kiürítette a szakrális teret, száműzte a hitet a magánélet legbelső, zárt szobájába. Mi lett az eredménye? Nem a felvilágosult racionalizmus tiszta fénye ragyogta be a teret, hanem az ezotéria zavaros ködje, a politikai valláspótlékok fanatizmusa, és az importált, erős identitású vallási radikalizmus. Az üres oltárra mindig felmászik valami: ha onnan hiányzik Isten, akkor a pénz, az ego, vagy egy ideológiai bálvány foglalja el a helyét.
Kiürítettük a demográfiai teret is. Európa bölcsői üresek. És a természet törvénye szerint a népesedési vákuumot a népesedési túlnyomás tölti ki. Többségében nem azért jönnek a migránsok, mert gonoszak és ránk akarnak törni, hanem azért, mert itt van hely. Mi teremtettük meg a helyet azzal, hogy nem születtek meg a gyermekeink. Ahol nincs gyermek, ott nincs jövő, és ahol nincs saját jövő, oda mások jövője költözik be. És jönni fognak. Mert amikor még akartunk, alkottunk, Európát a világ legélhetőbb helyévé tettük.
És kiürítettük a kulturális teret is. A saját történeteinket elfelejtettük, vagy szégyelljük őket. Nem meséljük el a gyerekeinknek, kik voltak az őseik, miért haltak meg a hőseink, mit jelentenek a népdalaink. Az el nem mondott történetek helyére tört be a globális zaj. A Netflix-sorozatok, a TikTok-trendek, a valóságshow-k hősei nem azért hódítanak, mert jobbak a mi történeteinknél. Hanem azért, mert ott vannak. Jelen vannak. Kitöltik a rendelkezésre álló sávszélességet és a rendelkezésre álló figyelmet. A mi ürességünk az ő lehetőségük.
A foglaltság törvénye a digitális térben a leglátványosabb. Ha nincs magyar tartalom, ha nincs magyar adat, ha nincs magyar történet a platformokon, akkor az algoritmus nem „semmit” fog mutatni. Hanem angolszász, kínai vagy bármilyen más, globális tartalmat. Az üresen hagyott magyar digitális teret a világ azonnal betölti a saját zajával.
Az üresség típusai: a nihil és a tisztás
De tegyünk különbséget. Nem minden üresség egyforma. Van a nihil, a semmi, a pusztulás üressége – és van a tisztás, a lehetőség üressége.
A nihil az, amikor az ember feladja önmagát. Amikor a fogyasztói társadalom jóllakott, de unatkozó polgára már nem vágyik semmire, csak a következő ingerre, hogy elnyomja a belső üresség érzését. Ez a passzív üresség. A depresszió, a kiégés, a céltalanság melegágya. Ez az az állapot, amikor a civilizáció már nem akar élni, csak ellenni a vakvilágban.
Ám van egy másikfajta üresség is. Az alkotó ember üressége. A tiszta lap. A felszántott föld. A csend a zene előtt. Ezt az ürességet nem a hiány, hanem a várakozás feszíti. Ez a teremtő űr.
A magyar kulturális nemzetépítési stratégia lényege, hogy a nihilt átfordítsuk tisztássá. Hogy felismerjük: ha a régi struktúrák kiürültek, az egyben lehetőséget ad arra, hogy újakat építsünk. Ha a posztkommunista intézményrendszer, a 20. századi beidegződések kiüresedtek, akkor ne sirassuk őket, hanem használjuk a felszabaduló teret valami új, valami érvényes létrehozására.
A Kárpát-medence most ilyen tisztás lehet. Miközben Nyugat-Európa tele van hordalékkal – ideológiai, társadalmi, kulturális hordalékkal, amitől mozdulni sem bír –, nálunk még van tér. Van tér a családnak, van tér a hitnek, van tér a normalitásnak. Az itteni „elmaradottságunk” (hogy nem vettünk át minden nyugati őrületet azonnal) most előnnyé válik: nem kell annyi romot eltakarítanunk. A mi üres terünk: tiszta udvar, rendes ház lehetősége.
A kitöltés parancsa: a kultúra mint tértartás
Hogyan védekezzünk az üresség ellen? A válasz egyetlen szó: tartalom.
A tartalom nem azonos a digitális „content”-tel. A tartalom az, ami súlyt ad az életnek. A kultúra feladata a tértartás. Minden vers, minden dal, minden megőrzött épület, minden elmondott ima, minden magyarként megírt kódsor: tértartás. Kitölti a rendelkezésre álló helyet magyar értelemmel.
Amikor egy faluban bezár a kocsma és a posta, ott hiány keletkezik. De ha a művelődési házban összegyűlnek az asszonyok hímezni, vagy a fiatalok zenélni, akkor a teret visszahódították. Amikor a vasárnapi ebédnél mindenki a telefonját nyomkodja, az üresség ül az asztalnál. De ha valaki elkezd mesélni egy régi történetet, az üresség elmenekül.
A stratégia célja, hogy ne hagyjunk üres tereket.
Ne hagyjuk üresen a digitális teret: töltsük fel magyar adattal, magyar tudással, magyar művészettel. Ez a digitális honfoglalás.
Ne hagyjuk üresen a szellemi teret: fogalmazzuk meg a saját válaszainkat a világ nagy kérdéseire, ne elégedjünk meg az importált panelekkel. Ez a szellemi szuverenitás.
Ne hagyjuk üresen a közösségi teret: szervezzük meg magunkat, hozzunk létre köröket, egyleteket, hálózatokat. Szívköröket. Kinek mekkora, akkorát. Ezt hívják társadalmi rezilienciának.
Az üresség és az Isten
Végül, ne feledjük: az emberi szívben van egy akkora űr, amit csak a Végtelen tud betölteni. Blaise Pascal gondolata ma aktuálisabb, mint valaha. A modern ember megpróbálta ezt az űrt mindennel betömni: pénzzel, hatalommal, szexszel, technológiával, droggal, virtuális valósággal. De az űr megmaradt. Sőt, a pótlékoktól csak még nagyobbnak, még sötétebbnek tűnik.
A jelentésválság végső soron istenhiány. A szakrális dimenzió elvesztése. A magyar kultúra mélyrétegeiben – a népmeséinkben, a himnuszunkban, a költészetünkben – ott van a tudás: az ember nem önmagáért van. Az ember edény. Ha nem tölti meg magát fénnyel, megtelik sötétséggel.
A kulturális nemzetépítés nem teológiai projekt, de nem is lehet ateista. Fel kell ismernie, hogy a lélek ürességét csak a lélek dolgaival lehet gyógyítani. A kultúra: világi imádság. Kísérlet arra, hogy a végesben megmutassuk a végtelent. Hogy az üres időt átváltoztassuk beteljesült idővé.
A feladatunk tehát: felismerni az ürességet, és nem megijedni tőle. Hanem munkaterületnek tekinteni. Ahol üres a föld, oda vetni kell. Ha üres a vászon, arra festeni kell. Amikor üres a csend, ott – alkalmas időben! – szólni kell. Magyarul, tisztán, hangosan. Mert ha mi most nem szólunk, akkor Atlantisz köveinek sorsára juthatunk – mondanának azok valamit, de az utókor már nem érti. Vagy, amit Erdélyben már megtapasztaltunk a hagymakupolás honfoglalás következményeként, a mi vasárnap délelőtti csendünket mások hangszórói harsogják tele.
Az üresség: lehetőség a teremtésre. Éljünk vele.