Vigyázó szemeink Párizson

Megjelent: Index, 2026. november 7.

Batsányi János 1789-ben azt üzente, hogy vigyázó szemünket Párizsra vessük. A mozdulat begyakorolva: Magyarországon azóta is fegyelmezetten Nyugat felé csavarodik a fej, figyelünk. 1968-ban is figyelni kellett volna, de akkor nem engedték a szemnek a látást, mára viszont legfeljebb önködünk zavarhat, ha ki akarunk nézni a fejünkből.

Most megint ég valami, és fölötte, Patrick West szerint, a palesztin zászló lobog. Csakhogy nem Gáza, hanem franciaországi betört kirakatok és égő városháza fölött. A lázadás pedig nem Gázáért indult: a párizsi szegény elővárosok középiskoláiban kezdődött, tanárhiány és lepusztult tantermek miatt, és onnan nőtt országos dühöngéssé.

West, a Spiked publicistája október 20-án a Spectatorban azt írja, hogy a palesztin zászló elszakadt eredeti jelentésétől. Sokáig a fesztiválozó, jómódú baloldal együttérzését hirdette, természetesen a szivárványzászló mellett. Mára iszlamista sérelmi politikusok, szélsőbaloldali bajkeverők és apolitikus nihilisták lobogója is, Franciaországban a fosztogatásé és a gyújtogatásé, Nagy-Britanniában az ifjú fehér baloldaliaké és a területet jelölő muszlim fiataloké egyaránt. West szerint a különböző sérelmek itt közös, civilizációellenes nyelvet találtak.

Jel és jelölő

Három éve, amikor a Hamász terroristái rettenetes brutalitással mészároltak Izraelben, azt írtam az azóta megboldogult Mandinerbe, hogy

a nyugati vezetők azért nem értik a saját utcáikat, mert a vallási türelem bevett gyakorlata óta nem feltételezik, hogy vallásháború egyáltalán lehetséges.

Legalábbis nálunk. Ma ezt a mondatot érdemes továbbgondolni három premissza alapján.

Az első: a jel kiürült. Pontosabban: háttérbe szorult a saját jelentése, és emiatt alkalmassá vált arra, hogy egymástól idegen követeléseket képviseljen. Ernesto Laclau ezt üres jelölőnek nevezte: minél több sérelem sorakozik egy jel mögé, annál kevesebbet kell jelentenie. A klímaaktivista, az iszlamista, az antikolonialista diák, a drágaság miatt utcára vonuló szülő és a márkás cipőt zsákmányoló kamasz mind mást lát benne. Egyben értenek egyet: hogy ki az ellenség.

A második: az utcai mozgalom szerkezete tulajdonképpen vallási. Megnevezik az eredendő bűnt: a gyarmatosítást, a szén-dioxidot, gyakorlatilag bármit, amit a Nyugathoz lehet kötni. Aztán megtalálható benne a gyónás, a megtérés és az eretnekvadászat is. West Greta Thunberg példáján mutatja meg, hogy a klíma és Palesztina ügyét ugyanaz a hit köti össze: a Nyugat vétkezett, és vezekelnie kell. Pascal Bruckner húsz éve könyvet írt a vezeklés zsarnokságáról. Akkor túlzásnak tűnt. A márkás cipőt zsákmányoló kamaszra persze ez a séma nem illik: ő nem fog gyónni és nem tér meg. A hívők és a fosztogatók közös zászló alatt vonulnak, de nem közös hit alatt.

A harmadik: ennek a vallásnak van egy tétele, amely nélkül nincs vallásháború, miszerint a semlegesség is bűn. Aki hallgat, cinkos. Ez a tétel nem a Gonosszal számol le, hanem a köztes térrel. Pedig Európa a köztes térben találta meg azt a kulcsot, amellyel a vallásháborúit lezárta: a toleranciát.

Ha a három premissza igaz, akkor emlékeznünk kell.

Négy francia jelenet

Az első jelenet 1572 augusztusa, Szent Bertalan éjszakája. A párizsi katolikusok néhány nap alatt több ezer hugenottát gyilkolnak le, a vidéki vérengzésekkel együtt talán tízezernél is többet. Ez a vallásháború tiszta formája: a másik nem tévedő felebarát, hanem a Gonosz megtestesülése, akit kiirtani üdvös cselekedet.

A válasz nem egy jobb teológia alapján fogalmazódott meg. Néhány gondolkodó mutatott kiutat, akiket a kortársak lenézően politiques-nek, vagyis politikusoknak hívtak: Michel de L’Hôpital kancellár és Jean Bodin, az ő szellemükben pedig Montaigne. Ők azt mondták: a béke előbbre való a hitvita eldöntésénél. IV. Henrik ezt a logikát követte, amikor áttért, mert – a hagyomány szerint – Párizs megér egy misét, majd 1598-ban a nantes-i ediktummal eltűrhetővé tette a hugenották létét. A német földön 1648-ban Vesztfália fékezte meg ugyanazt a tüzet. Locke 1689-es türelmi levele már elvként fogalmazta meg, amit a kimerülés kikényszerített. Igaz, a katolikusokra és az ateistákra azért Locke sem terjesztette ki a toleranciát, mint ahogyan a tordai vallásbékénkből is kimaradtak, példának okáért, a román ortodoxok. A különböző rendezések nem egyetemes toleranciát teremtettek, hanem korlátozták az üldözést, és teret nyitottak az együttélésnek.

A második jelenet 1789 és 1793. Tocqueville 1856-ban azt írta, hogy a francia forradalom úgy működött, mint egy vallási mozgalom: prédikált, térített, apostolokat küldött, és nem ismert határokat. A jakobinus erény már nem Istent szolgálta, hanem a népet, de a logikája ugyanaz maradt. A Gonoszt le kell győzni, és aki nem elég buzgó, gyanús. A terror ebből a buzgóságból született. A XX. század politikai vallásai ezt a mintát a végletekig vitték. Hívószavaik valának: a szebb jövő, a bűnös osztály vagy faj, a kötelező hit abban, hogy a tökéletesség evilágról való. Európa ezt a háborút 1945-ben zárta le, a keleti fele 1989-ben.

A harmadik jelenet 1968 májusa. Három évvel korábban írta meg Herbert Marcuse a Represszív tolerancia című esszéjét. Tétele szerint a semleges türelem az elnyomást konzerválja, ezért a felszabadító tolerancia megengedi az intoleranciát a rossz oldallal szemben. Ami akkor provokációnak számított, az rokon formákban fél évszázad alatt a kampuszokon közhellyé, az utcán reflexszé vált. Nem a tolerancia tűnt el, hanem a megítélése fordult meg: ebben a szemléletben a semleges türelem cinkosság.

A negyedik jelenetet mintha most élnénk Limoges városházája tüzében. Október 17-én több ezren vonultak a drágaság ellen. A menet végén álarcosok rendőrautót gyújtottak fel az 1883-ban épült, műemlék városháza előtt, aztán bent is tüzet raktak: a tető beszakadt, a harangtorony leomlott. A prefektus szerint szándékos és valószínűleg előre megtervezett gyújtogatás történt. Ugyanazon a napon Párizsban a Köztársaság téri Marianne-emlékmű talapzatán francia és palesztin zászlót emeltek a magasba.

Mi ebben az új?

A vallásháborús párhuzam talán erősnek tűnik, éppen ezért nem árt pontosítani. A harmincéves háborúban a vallási abszolútumok és a tárgyalható hatalmi érdekek összefonódtak: a katolikus Franciaország a protestánsok oldalán harcolt a Habsburgok ellen. Kegyetlen háború volt, de éppen ez a keveredés tette lezárhatóvá. Volt tétje, meg tudták fogalmazni, miről akarnak alkudni, és mindenki tudta, mit akar a győzelem másnapján. Ezt egyébként a jakobinusok is tudták, és a bolsevikok is.

A mostani dühös koalíció nem tudja.

Közös ellensége van, közösen vállalható jövője nincs.

Tagjainak lehetnek terveik, az iszlamistának nagyon is van, Európából nézve elég rettenetes, csakhogy ezek a tervek egymással összeegyeztethetetlenek. A tagadás tartja össze őket. Különös vallás ez:

van közös eretnekvadászata, de nincs közös üdvtana. Pokla van, közös mennyországa nincs.

Ezért nehezebb is vele mit kezdeni. A vallásháborús feleket egy kompromisszum le tudta ültetni a tárgyalóasztalhoz, mert volt mit megosztani: földet, trónt, templomot. Ma nincs olyan megállapodás, amely a koalíció minden tagját kielégítené. Ez azonban nemcsak nehézség, hanem lehetőség is: ami együtt egyetlen ellenséges tömbnek látszik, az szétválasztható teljesíthető követelésre, ideológiai maximalizmusra és bűncselekményre.

Idő és óra

Három éve a publicisztikámat a tálibokat idézve zártam, nekik tulajdonítják azt a mondást, hogy tietek minden óra, de miénk az idő. Vagyis ők sohasem gondolták azt, hogy a történelem véget ért. Ezt csak mi hittük. De be kell látnunk:

a háború utáni béke nem az európai normál állapot. Kivétel, amelyet két-három nemzedék természetesnek hitt.

Ezért riadt meg az utóbbi években a háború utáni nemzedékek Európája. Elszokott attól, amit a története nagyobbik részében egyébként megélt.

Visszatérve a megoldókulcshoz: a tolerancia tehát nemcsak meggyőződésből született, hanem kimerülésből is. A „politikusok” korábban is megfogalmazták az érveiket, de csak akkor kaptak politikai esélyt, amikor a felek elfáradtak, és belátták, hogy nem tudják egymást kiirtani. John Gray ezt nevezi a liberalizmus modus vivendi-arcának. Nem azért élünk együtt, mert megszerettük egymást. Hanem mert nincs más választásunk.

Ebből két dolog következik. Az egyik, hogy

a toleranciát nem lehet pusztán kinyilatkoztatni.

Nem lehet kiszögezni a városfalra, vagy ahogyan három éve írtam: ha nincs erős politikai közösség, ami érvényesíteni tudja, az emberi jogok egyetemes nyilatkozata is holt betű marad, amibe a frontkatona az elemózsiáját csomagolja. A tolerancia nem csupán erény, amit tanítani lehet. Egyensúly is, amit fenn kell tartani. És csak azok tarthatják fenn, akik megtanulták elviselni a számukra téves, sőt visszataszító meggyőződést.

A másik kényelmetlenebb. Carl Schmitt, akit senki nem vádolhat liberális érzelgősséggel, azt írta, hogy a politikai ellenségnek nem kell erkölcsileg rossznak lennie. Ellenség az, akivel harcolni lehet, de akivel békét is lehet kötni. Schmitt attól tartott, hogy ha az ellenséget bűnözővé, a háborút igazságos büntetéssé nyilvánítják, megszűnik minden korlát. Akit Gonosznak neveztünk, azzal nem kötünk békét. Azt megsemmisítjük.

A veszély tehát abban áll, ha egy egész politikai vagy vallási közösséget nyilvánítunk bűnözővé.

Ezért a kérdés, amely elől nem lehet kitérni: mit tesz az, aki most a Nyugat védelmében maga is a Gonosz legyőzésére készül? Ugyanazt a kulcsot dobja el.

És végül

West zárómondata szerint a palesztin zászló ma sokaknak rombolást és gyűlöletet jelent. Lehet. De

ha a zászló mögötti tömeget egyetlen gyűlölt egésznek látjuk, a gázai halottját sirató anyát összemossuk a kirakatbetörő vandállal, akkor mi is beleléptünk a csapdába.

A jel ott is kiürül, ahonnan mi nézzük. A kölcsönös démonizálás önfenntartóvá teszi a konfliktust.

Ez nem azt jelenti, hogy feltesszük a kezünket. A gyújtogatót meg kell állítani, a felelősséget fel kell tárni, a bűnt meg kell büntetni. De a békés tüntetőt meg kell különböztetni attól, aki mellette kirakatot tör, és az előbbinek meg kell védeni a jogát a tüntetéshez. A jogrend védelméhez nincs szükség arra, hogy megtagadjuk az ellenfél emberi mivoltát. A különbségtétel a határozottság feltétele, nem az ellentéte.

Batsányi felszólítása kétélű. Csaknem két és fél évszázada intés és ígéret volt egyszerre. Ma inkább csak intés: figyeljünk, mielőtt a hullám ideér.

Mert az idő azé, aki tudja, mi lesz a vélt győzelem másnapján.

A szerző író, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum volt főigazgatója.