Beavatás

Lüdércnyomás · 4/23

Fejezet, amelyben bepillantást nyerünk a Patinás Középfokú Angyalu életébe, és hőseink is megismerik az élet naposabb oldalát. Első nap az iskolában. Az én első napom az iskolában. Írjatok fogalmazást ezzel a címmel: miért választottátok ezt az iskolát? Copf itt, copf ott, rózsaszín blúzocska, rövid szoknya, ajjaj, mi a búbánatot keresek itt? Kistarisznya feszeng, szorong, fészkelődik, Roppant Hauer mellette vihog, de ő is csak kínjában. Édesapám, te jó asszony, kábé ennyi maradt meg hőseink fejében a megnyitóról, ott álltak az iskolaudvaron, a Nagy Hatalmú Direktor Úr mondikált, de mennyi lüdércke, te jószagú Úristen. Lüdércke köszöntötte őket, lüdércke vezette osztálytermükhöz, lüdércke mutatta be Tyúkanyót, aki osztályfőnökként szárnyai alá veszi majd őket, lüdércke mutatta meg a budit, lüdérckék vizslatták őket, épphogy meg nem fogták egymás kezét ahajt’dúsogorokul, nem számított immár távolság, különbség, urbánus versus népi, meg voltak szeppenve a fiaink, meg bizony. Mennyi leánkaasszon’, mennyi nép.

És máris dőltek az irigy-mirigyek a frigytől: Kistarisznyáék rekordot döntöttek. Hét, azaz 7 hajdúsóher került egyetlenegy osztályba, ami talán, a legendák szerint, egyszer már előfordult, valamikor az ősidőkben, nem sokkal azután, miután a lüdércékék is szavazati jogot kaptak. Azóta sohse. Nincs ilyen feljegyezve a történelemben, a történelmet a győztesek írják, a lüdérckék az emancipált társadalom jegyében gyorsan ellepték az angyalukat. Most is: legföljebb két, netán három hajdúsógor került egy-egy osztályba (néhányba egy sem jutott), és, na, nézd meg, oda hét. Nincs igazság. Ez nem igazság. Ilyen nincs is. Biztos kellettek a hajdúsógorok, benyomták őket a felvételin, mert csakis ezzel lehet magyarázni, hogy abban és oda, ez hétszentség. És most ott ülnek heten, mint az oroszok, sokan vannak, Tyúkanyó is hümmög-hámmog, hogy ő bizony nem tudja, hajdúsógórék meg játsszák a tökös legényt, hogy ők bizony tudják. Fenéket.

Kistarisznyát már ismerjük, Roppant Hauer vihog, nézzük a többieket: Fitzfa, a költő és szavalóművész, aki nyáladzik. Udvarol a lüdérckéknek, miközben ugyanúgy lép, mint ők, ohhó, eztet nem lehet engedni, lesz ebből még gond a Palipalotában; Szőr Ekmont, telve jóindulattal, az ablakból a sportpályára látni, inkább azt nézi, ha megfordul, rebbenő inakat lát; az Öreg Piszoj, aki bajsza alatt morog, nem néz se jobbra, se balra, kihegyezi ceruzáját; Jordan a legszebb nőket környékezi, felül a padra, lóbálja a lábát, mindenki észreveszi, hogy a cipője, azt a mindenit, bőrből van, nem vinilin; és Hűdenagy, az őslakos. Hűdenagy hátradől, felteszi a lábát a padra, és, hogy úgy mondjam, stíröli a nőket. Olyant csinál, amit egyik sem mer a másik hat közül: a szemükbe néz. Szemtelenül vigyorog. Otthon érzi magát. Ez az ő közege. Itt nőtt fel kisgyerekkora óta, az ódon és patinás falak között. Van egy-két sztorija. Tud ő egy s mást. Milyen az, amikor egy lüdérckének megszorítják a pöckit. Hűdenagy sok mindent tud, mégsem ő a vezérhím, mert Roppant Hauer még többet tud: ha patetikusan akarunk fogalmazni, azt is mondhatnánk, hogy tiszteletet parancsol. Pedig dehogy parancsol. Csak összevonja a szemöldökét, összpontosít, és nekiáll írni. Van neki kész válasza arra, hogy miért választotta ezt az iskolát. Úgy néz ki, hogy ő komolyan elgondolkodott ezen. Hogy is mondjam: tudja, mit keres itt. Kistarisznya rásandít a barátjára, és eldönti, hogy ő is tudja. Mittudomén. Az átnevelő táborban anno ugyanezzel a trükkel nyertek. Írnak.

Szeretem a gyerekeket. A szüleim tanittók [sic!]. Ilyenek. Tyúkanyó mámeg csak hümmög-hámmog, hogy ő bizony nem tudja, Roppanték viszont csak ennyit írnak: biztos szakma. Beteg emberből és okulni vágyó gyerekből mindig lesz. Ez biztos. Lötyög, mint tízszer tíz a százban. Olyan biztos, mint hogy itt vagyunk. Hát nem itt vagyunk? Tyúkanyó erre a szakma és a hivatástudat közti különbségről beszél. Senki nem érti. Az biztos, hogy rossz volt a start. Érzi ezt Kistarisznya, érzi Roppant Hauer is. Valami nem jó. Valamit elnéztek. Gyanúsak. Elég baj ez.

Merthogy túl a vízen van az alom. Odaát a Palipalotában, ahol nincs igazság. Vagy legalábbis nem az az igazság van, amely kellene, hogy legyen. Erre még ideát is elfűrészelik maguk alatt az evilágot jelentő deszkákat. Le kellene lécelni, vagy mi. Ez így nem fasza. Hűdenagy kedélyesen megveregeti vállaikat a szünetben, nem kell mellre szívni, mondja, Tyúkanyó már csak ilyen. Szőr Ekmont vigyorog, és javaslatot tesz, hogy mennének már le focizni.

Jó a javaslat. Hajdúsereg lepi be az egész tájat. Minden hajdúsógor lemegy focizni, rúgják a lasztit, kergetik a labdát, káromkodnak, izzadnak, a lüdércékék meg az ablakokból biztatják őket. Mindenki megnyugszik. Kissé otthon érzik magukat. Tíz perc otthon. Két kapufa, egy kiszakadt nadrág. Templombajárós, igaz, de itt ez speciel senkit sem érdekel. Tíz perc alatt több véd- és dacszövetség alakul ki. Aztán átalakulnak, a lüdércékék a mieinknek szólnak le, megjött a folyt. köv.

Az első nap az iskolában elég gáz történet, valljuk be őszintén. Nem elég, hogy a mieinkkel kénytelen-kelletlen mosolyszünet nélkül együtt kell lenned, a mieink ezután elvárják, hogy ismerkedjetek. Boruljunk össze. Lüdércke-olvasatban: szétszálazni a többitől. Birtokon belül, az az igazi. Nekünk hét van, nektek mennyi? Rengeteg copf itt, copf ott, rózsaszín blúzocska, rövid szoknya, merjél csak ellentmondani. Csip, csip, csók, vak hajdúcska, komámasszony kergeti a szekeret. Hát ilyen.

Kistarisznyáék eléggé fáradtan vánszorogtak vissza a Palipalotába. Az idősb hajdúsógorok megértően vigyorogtak, ám ez nem akadályozta meg őket abban, hogy estére meghirdessék a Nagy Felolvasást. Semmi egyéb, csak olvasni kell, mondták. Olvasni csak tudtok, tették hozzá. Ja, csak felolvasás, hát mi az nekünk, könnyebbültek meg a fikák. Én még szavalóversenyt is nyertem, büszkélkedett Fitzfa. Na, jó, majd este meglátjuk, milyen kifejezően olvasol, bólogattak telve jóindulattal az idősb pernahajdúk. Mert mit ki nem találtak! Miket össze nem szedtek! Ojjé, ha a nagy hatalmú Nevelő le nem kapcsoltatja a villanyt, akkor az egész második emeleti ágyközösséget bíborvörösben láthatnánk, mintha akkor tették volna le az ifjúkommunista-esküt.

Olyan forró volt a picsája, hogy kiégett alatta a fű – nesze neked, bevezetés a szépirodalomba, a katolikusabbja ennél a mondatnál lehalt, nem akarta felolvasni, inkább elviselte a papucsozást, a verést, a megaláztatást, de ezt a mondatot nem olvasta fel. Szívvirág seggelyukát…, brr, Kemenes Géfin László Fehérlófiája ez egyszer, hahh, nem mesébe illő retorziókat vont maga után.

Taki kukorékolva röhögött, Taki nagyon szerette az ilyen estéket. Taki akut hajdúsegg volt, aki a különböző rádiókat imitálta reggelente. Taki szerette a fikákat. A fikák jók. Direkte azért vannak, hogy reggelente bemondjuk a szignált, a híreket, a fikák meg felhozzák a reggelit, Taki és Luigi ezt nagyon szerette. Ezt a reggelihordást egyébként Kafferbihalbocs és Svájciegér is szerette, Hájfejű is szerette, Cézár is szerette, az összes félgyalult és majdnemkész hajdúsokk szerette, a mieink, ugye, de az elménc pernahajdúk is szerették, csak a fikahajdúk nem szerették. Rohangáltak a tálcákkal egész reggel, nem is ettek, igaz, kinek kellett az olajban sütött kenyér és az állítólag brómozott tea. Sok mindenkinek. Roppant Hauer például egészen ideges lett, ha nem evett. Roppant Hauer ideges lett, a fikahajdúk nagy része ideges lett, idegesen mentek a tényleges első iskolai napra, amely már a második volt, idegesen váltak el, idegesen találkoztak újból, totál ideg volt mindenki. Akkora feszültség termelődött, hogy akár a Napot is el tudták volna tartani délutánra.

Ámde kiderült: a délutáni kötelező szilenciumot a patinás és ódon falak között kell tölteni. Tanulni kell, készülni a holnapra, az egész társadalom a holnapra készült, nehogy már ők csak úgy lógjanak belé a jelenbe. És még egy ámde: az esti – egyórás vacsoraszünettel terhelt – kimenő után adtak még kétórás esélyt készülni a holnapra ugyanazon patinás Intézmény falai között, ahol viszont nem kötelező a késő esti tanulás. Na, itt volt a bányabéka eltemetve, a sok indokolatlan pofon mögöttese, az elméncek örökös irigykedésének forrása: míg a Palipalotában mindenkinek kussolnia kellett, függetlenül attól, hogy épp mit csinált, a Patinás Középfokú Angyaluban este nyolc és tíz között fakultatív módon lehetett bármit elkövetni: zongorázni, csókolózni, matekpéldák fölött vitatkozni, kártyázni, nézni ki a fejedből, fűzni a Nőket, verset írni, olvasni, sírni, hazudozni, szerelmeskedni, minden nadrág társat választ – este tízkor viszont kidobták a hajdúsógorokat. Vissza a Palipalotába! És hát ez az időzóna képezte az örök vita tárgyát, a nyolctól tízig tartó kétórás jelen – Kistarisznyáék nem igazán értették először, mi a tét, miért mennének ölre a párnahajdúk, oszt’ nagyon hamar világossá tették számukra a csíziót: aki a kicsi tornatermet birtokolja esténként, az a lüdércke hanyattdöntését letudta. A kicsi tornaterem, nahát, az a megoldás. Ha oda feljön veled egy lüdércke, magyarázták idegesen a párnahajdúk, az azt jelenti.