Béla

Lüdércnyomás · 11/23

Fejezet, amelyben Kistarisznyát magához hívatja a Nagyű Hatalmú Direktor úr, és Kistarisznya nagyon jó alkut köt vele. A Csinálmány szerkesztősége magától alakult ki, a hajdúsógorok az ötletelés izgalmában testületileg vettek részt, de írni a többségük nem szeretett, elég volt nekik a házi feladatok másolása, inkább a lüdérckék szoknyája utáni futkosást tartották normálisnak, mintsem francia egzisztencialisták olvasását, és milyen igazuk volt. A francia egzisztencialisták olvasását, valljuk be, Kistarisznyán kívül senki nem tartotta normális dolognak, Zulukafferbihalbocs sem, Keksz sem, Cézár sem, Svájciegér sem, Roppant Hauer sem, Öreg Piszoj sem, bár őt éppenséggel senki nem kérdezte, mert őt illusztrátorként nevesítették. A szerkesztőség kissé el volt kenődve, mert nem vicclapnak szánták a Csinálmányt, postaládát szereltek fel a visszajelzések begyűjtése végett, és hát vissza nemigen jelzett a hálátlan olvasótábor, inkább a vicceket mesélték úton-útfélen, budiról budira, Svájciegér és Kistarisznya már utált bevonulni szünetekben a füstölgő lüdérckék közé cigarettázni, nehogy visszahallják valamelyik viccüket.

Kistarisznya nemrég szokott rá a dohányzásra. A Villony zenekar néhanapján összeverődött, elindult próbálni, és valahogy mindig a Metál Bárban kötöttek ki. A Metál Bárban zenészek és rajongók ültek, őket pedig zenészként tartotta számon a rajongótábor, igaz, hogy az első koncert nagy égés volt, de mint kiderült, ez senkit nem érdekelt, a rajongótábor elég botfülű volt, még imponált is nekik, hogy részegen tartották az első koncertjüket, a tökösség bizonyítékaként könyvelték el, tökös zenészként ültek be a Metál Bárba, ahol mindenki olcsó vörösbort ivott, és mindenki cigarettázott. Kivéve Kistarisznyát. Kistarisznyának eszébe sem jutott rágyújtani, nem érezte úgy, hogy ő most emiatt kevesebb lenne, mindaddig, míg a társai nyilvánosan el nem kezdték cikizni a nemdohányzása miatt, és emiatt el nem kezdtek röhögni rajta a metálledérek. Kistarisznyának ez kínos volt, kínjában és dühében vett egy doboz úri cigarettát, ráköltötte zsebpénzének a tetemes részét, egy házibuli alkalmával leült a sarokba, rágyújtott, elszívta félig a cigarettát, kiszaladt az udvarra, hányt egyet, visszament, leült a sarokba, elszívott félig egy cigarettát, megint hányt egyet az udvaron, szórakozott az úri közönség, de Kistarisznya fel sem vette, mit neki félrészeg gúnykajabálások, beszólások, Kistarisznya reggelig elszívta az egész doboz cigit, és attól kezdve mindennap elszívott egy doboz cigit. Nem úrit, persze, arra nem lett volna elég a világ összes zsebpénze, a zordon Kárpátok nevét viselő dohányterméket vette, szűrő nélkülit, hamar megtanulta köpködés nélkül végigszívni a rudacskát, sőt, nemsokára azt is megtanulja, hogyan kell két gyufaszál segítségével teljes egészében végigszívni a drága matériát, jóval később csikkeket is keres majd a földön, jön még kutyára teherautó. De az később lesz, az Élet egy magasabb iskolájában, jelen pillanatban Svájciegérrel komoran hallgatják vicceiket a harmadik emeleti budiban, lüdérckék vihognak át a fejük felett.

A füstöt vágni lehetett volna, hajtsunk fejet a hagyományok előtt, így szokás ábrázolni, hát, ami a harmadik emeleti budiban képződött, azt apró kockákra lehetett volna nyiszitelni, olyan töménységű állagot fújtak össze röpke tíz perc alatt, mindenesetre a szolgálatos tanár, miután benyitott, és mellbevágta a füstfal, inkább egy kolléganőt küldött be Kistarisznya után. A szolgálatos tanár diszkréten elfintorodva legyezett az orra előtt, és azt tanácsolta Kistarisznyának, úgy is mint Szivarkának, mert ezen a néven kezdték ismerni rajongói körökben, hogy gyorsan szerezzen be egy rágót, ha a Nagy Hatalmú Direktor elé megy, márpedig tüstént, mert a Nagy Hatalmú Direktor úr várja az irodában.

Kistarisznya nagyonkistarisznyává zsugorodott egy szempillantás alatt, el nem tudta képzelni, mit akarhat tőle a Nagy Hatalmú Direktor úr. A Nagy Hatalmú Direktor úr nem tanította őket, ezért közvetlen kapcsolatba eddig nem került vele, sem szóban, sem cselekedetben nem keresztezték egymás útjait, a Nagy Hatalmú Direktor ritkán mozdult ki az irodájából, ahová titkárnőin keresztül vezetett az út, és ezek a titkárnők nem akármilyen titkárnők voltak. Ezek a titkárnők egyetlen tekintélyt ismertek csak el, mégpedig a Nagy Hatalmú Direktor úrét. Nem parancsolt nekik sem isten, sem ember, nem fogott rajtuk az átok, nem hatódtak meg a könyörgésektől, kis figyelmességekkel sem lehetett a korrupció bűzös mocsarába csábítani őket, nem született még olyan Orpheusz, aki meglágyíthatta volna énekével a szívüket. A Nagy Hatalmú Direktor úrnál csak a titkárnői éltek nagyobb hatalommal, hiszen ők döntötték el, ki fölött gyakorolhatja hatalmát a Nagy Hatalmú Direktor úr. Hogy meglepődött hát Kistarisznya, amikor ezek a kőszívű szörnyetegek, civilben amúgy csinos és melegszívű asszonykák, kedvesen rámosolyogva kértek tőle egy perc türelmet. Kávéval kínálták.

Kistarisznya meg volt győződve, hogy itt a világvége.

S tényleg, volt valami az utolsó ítélet napjából abban, ahogy a Nagy Hatalmú Direktor úr rászegezett ujjal felsorolta a bűneit.

– Bűzlesz a cigarettától – mondta a Nagy Hatalmú Direktor úr –, nem figyelsz órákon, hanem a pad alatt olvasol. Tudom én. Vörösbort iszol a Metál Bárban, és immár a nem is tudom, hányadik lüdércke szívét töröd össze. Kialvatlanul jössz a reggel hétkor kezdődő órákra, pedig a Palipalotában este tízkor villanyoltás van, hát el tudom képzelni, mit csinálsz éjszakánként – dörögte a Nagy Hatalmú Direktor úr.

A Nagy Hatalmú Direktor úr irigykedik, döbbent rá Kistarisznya. Kissé meg is sajnálta a Nagy Hatalmú Direktor urat, hiszen a Nagy Hatalmú Direktor úr az ántivilágban ette meg a kenyere javát, továbbképző táborokban töltötte nyári szabadságait, nem olvashatott francia egzisztencialistákat, és a négyszögbe állított gyereksereglet előtt nem tátogtathatta a himnuszt. A Nagy Hatalmú Direktor úrnak alighanem tényleg meg kellett tanulnia a himnuszt, borzadt el Kistarisznya, és valószínűleg túl idős már ahhoz, hogy a szép, új világ eljövetelére várjon.

A tanárainak nagy része túl öreg már ahhoz, hogy elfelejtse a régi himnuszt, gondolta Kistarisznya, amíg a Nagy Hatalmú Direktor úr a „hát mi lesz belőled így, fiam” retorikai kérdésre kereste a választ, az újat meg senki nem akarja megtanulni, mivel nem kötelező. Ha kötelező lenne, akkor még ugyan nem akarnák megtanulni. Nem nagyon akarnak már megtanulni semmit, ez a nagy büdös igazság, ismerte fel Kistarisznya az összefércelt új pedagógia mögöttesét, nem bíznak a szép, új világ ígéretében. Kistarisznya tanárainak jelentős része nagyon okos volt, igazi pedagógusok, akik pontosan tudták, hogy a szép, új világ sem szép, sem új nem lesz, és nem kértek belőle. Nyugdíjba mentek volna, ha nem lett volna ez a sok nyikhaj, ez a sok okulni vágyó csemete. Miattuk maradtak, kissé riadtan, kissé kétségbeesve, kissé eltévedve, hogy megvédelmezzék őket valamennyire az új kor hajnalának viszontagságaitól. Ebben vallottak kudarcot, ezért ül most Kistarisznya a Nagy Hatalmú Direktor úr irodájában, a be nem vallott kudarc miatt. Hirtelen megszerette a Nagy Hatalmú Direktor urat, még hirtelenebb Tyúkanyót is, felelősséget kezdett érezni a tanárai iránt.

A Nagy Hatalmú Direktor úr valami diákvezérfélének nevezte ki. Kérte fel, pontosabban.

– Az volna a kérésem – nézett valahová Kistarisznya feje fölé a Nagy Hatalmú Direktor úr –, hogy ha már annyi haszontalanságot kitaláltok, találjatok ki valami hasznosat is, ami értelmes és építő jellegű, szervezzétek meg a diákéletet.

Cserébe nem ígért semmit. Kistarisznya cserébe viszont a könyvtár melletti kis raktárhelyiséget kérte saját céljaikra, külön kulccsal és általuk megszabott órarenddel. A Nagy Hatalmú Direktor úr tüstént intézkedett. Kistarisznya kért még két írógépet, havi egy doboz ívpapírt, golyóstollakat, egyéb irodaszereket, és engedélyt arra, hogy szükség esetén a délutáni szilenciumot az új hadiszálláson tölthessék. Itt kisebb vitába bonyolódtak a „szükség esetén” értelmezése körül, végül kompromisszumos megoldásként a lapzárta három napja, illetve az esetleges rendezvény szervezésének utolsó két hetében maradtak.

Kistarisznya vigyorogva állt fel. Jó alkut kötött. A Nagy Hatalmú Direktor úr sóhajtva nyújtott kezet, látszott rajta a megkönnyebbülés. Bízom benned, bennetek, fiam, mondta atyaian, amiért Kistarisznya egy kicsit kezdte nem szeretni, így elrontani ezt a kezdődő barátságot, na, mindegy, legyintett magában rá. Az ajtóból visszafordult:

– A budin olvasok – mondta. A Nagy Hatalmú Direktor úr értetlenül nézett rá. Éjszaka, magyarázta Kistarisznya, azért megy kialvatlanul a reggel hét órakor kezdődő órákra. A Nagy Hatalmú Direktor úr érezte, hogy a titkát osztja meg vele ez a kölyök. Gyorsan lecsapott a lehetőségre, hogy még szorosabban magához édesgesse Kistarisznyát, elintézhetem, hogy külön engedéllyel éjszaka a tanulóban is olvashass, ajánlotta fel. Nem kell, köszönöm, rázta a fejét Kistarisznya, úgy már nem az igazi.

A Nagy Hatalmú Direktor úr nem tudhatta, pontosabban eszébe sem jutott, hogy az éjszakai olvasás nélkülözhetetlen kelléke a cigaretta. Azt sem tudhatta, hogy a könyvtár melletti kis raktárhelyiség utcára nyíló ablakairól semmi percbe sem kerül lemászni, ki volt már próbálva. És honnan tudhatta volna, hogy a Cerberák délutántól már ki sem teszik a lábukat az épületből, egyik épületszárnyból a másikba igen, az a szokott útvonal, de átvágni az intézmény előtti udvaron, hogy a könyvtár szárnyához elslattyogjanak, ilyent még nem látott földi halandó, ezért nem is tartott nyitva délután a könyvtár. A Cerberák nem vállalták a felügyeletet, a könyvtárosnőből viszont az utolsó piculáját is ki lehetett udvarolni, amilyen vajszívű volt, fegyelmet tartani nem tudott, és csak azért nem lopták szét a könyvállományt, mert Roppant Hauer kiverte a vezérhisztit, és mindenkit arra kötelezett, hogy vigye vissza a „kikölcsönzött” könyveket. Még a lüdérckéknek is képes volt testi retorziókat kilátásba helyezni, ha könyvlopáson érte őket. Ezért inkább a városi könyvtárból loptak, Kistarisznya Döncöst megtanította könyvet lopni, Döncös az a tanítvány volt, aki szemhunyásnyi idő alatt meghaladta mesterét, Döncös akár rendelésre is lopott, így Roppant Hauernak egyre kevesebbszer kellett kivernie a vezérhisztit.

Kistarisznya viszont tudta, hogy az ebédlő ablakából látni lehet a különbejáratot, ami a könyvtárhoz vezet, és sejtette, hogy onnan vizslatják majd őket, bár ha ott mennek be délután négykor, és este tízkor hangoskodva ott jönnek ki, akkor nincs az a Cerbera, aki arra gondolna, hogy a büdös kölkök képesek napvilág ki-be mászkálni az első emeleti ablakon.

Kistarisznya nagyon jó alkut kötött, ebben testületileg egyetértett a Nagy Hajdútanács, és gyorsan megalapították a Diáktanácsot. A Diáktanácsba lüdérckéket is bevettek, sőt, kintlakókat is, látszatra a szép, új világ legreményteljesebb és legdemokratikusabb intézményének tűnt.

A kis zugot kinevezték a Gonosz Mókus Iroda székhelyének, a Csinálmány szerkesztőségének, és hogy a demokratikusan megválasztott diákképviselők nehogy azt higgyék, hogy ők pisilték a Nagy-Küküllőt, beleülni a készbe, mi, Kekszet gyorsan megválasztatták a diáktanács elnökének.

Első intézkedésük az volt, hogy nevet adtak a Diáktanácsnak. A Diáktanács neve Béla lett. Így, egyszerűen: Béla.

Csak hogy a lüdérckék is tudják, mihez tartsák magukat.