Musziké

Lüdércnyomás · 9/23

Fejezet, amelyben Kistarisznya elmeséli egy templombéli élményét, minek hatására zenekart alapítanak, és a Sátán zenéjére rázzák a loboncot. A Mormon Hormon Férfidalárda megalapításával kezdetét vette a megalapítások hosszú sora. Nem is csoda ilyen várakozó állásponton lévő országban, amilyenné Tündérország korcsosult. A korlátlan lehetőségek korszakában, a mindent lehet és mindent szabad, mert nem tudjuk, mi a tilos égisze alatt mindenki alapított, összehozott, elkezdett, összetrombitált, gányolt, kapart, deklarált, holnaptól így és így lesz, valahogy így kezdték működtetni a szép, új világot, holnaptól kezdve. A hajdúsógorok nemigen értették, miért nem hagyják őket békén legalább egy hétre, a régi tankönyvek szart sem értek, újakat még nem írtak, az nem lehet, hogy hetente változik a tananyag, morogták, az őstudorok a régi könyvek alapján oktattak, amelyek azért nem voltak annyira régiek, épp ezért tényleg szart sem értek, hát kiegészítették kapkodva, ahogy jött, ki mit olvasott éppen. Kistarisznya viszont úgy döntött, hogy ha ez így működik, akkor inkább saját olvasmányélményeiben bízik, soha többé nem emelte fel a fejét órákon, csak a poénokra vigyorodott el kötelességtudóan, rendületlenül olvasott a pad alatt. Vidám egy korszak volt, a zabolátlan teremtések időszaka. Nem csoda, ha a hajdúsógoraink szintén nekiálltak a semmiből új világokat teremteni, ez volt a divat, no.

Például a Patinás Középfokú Angyaluban kötelezővé tették a hangszeroktatást. Elméletileg eddig is kötelező volt, csak a kottabirodalom őrnagya, a másik hangtudor (nem az, aki kirúgta őket az énekkarból) nemigen vette komolyan a kötelezőséget, el lehetett linkelni a dolgokat, úgy felelni, hogy nem felelt az ember, mégis jó minősítést kapott, ki lehetett dumálni a csávóból az érdemjegyet, el lehetett poénkodni, a lüdérckék kivágott ruhában és aligszoknyában libegtek, hadd essen ki a szeme a vén kéjencnek, esett is, a hajdúsógorok értő kommentárjai mellett, nagy volt a férfibarátság, a hímsovinizmus, a hajdúsógorok már csak azért is átmentek, mert hajdúsógorok voltak, meséltetni kellett az öreget, már ha bírt beszélni, mert, valljuk be, a zongoraisten általában részeg volt, a Patinás Középfokú Angyalu nagytudományú tudorai közül elég sokan ittak, mint a gödény.

Hát ezt a paradicsombéli állapotot zúzta szét a Nagy Hatalmú Direktor úr a direktívájával, holnaptól kezdve bizottság előtt kell majd év végén számot adni a stúdiumokról, keményített be a Nagytanács, vagy micsoda, régi szép hagyomány az év végi koncert, hogy forogjanak sírjukban az ősök, nyugtuk ne legyen, a gyehenna tüze égesse valamennyit, nem bírtak a seggükön maradni, csak a muzsika, mi, csak a tánc, csak a mulatozás, csak a szegény okulni vágyó aliglények basztatása, mert az egy dolog, hogy a zenei képességvizsga kizáró jellegű volt, tehát elvileg mindenkinek volt hallása, másik dolog, hogy gyakorlatilag nem lehetett bármilyen hangszeren játszani. Nem. Például szegény Öreg Piszoj egészen jól hegedült. Erre fel ott kellett görnyednie a csontbillentyűzet fölött, skálázott, hogy a feje repedt szét. Hűdenagy a Zenetanoda padjait is koptatta, nagybőgősként múlhatatlan érdemeket szerzett, gitárosként sem volt utolsó. Erre fel ott kellett görnyednie a csontbillentyűzet fölött, etűdöket játszott, hogy az agya ment ki a helyéből. Mind a fuvolánál, mind a gitárnál megszoktam, panaszolta Kistarisznya Hűdenagynak, hogy a két kezem egy hangra játszik, erre fel ott kell görnyedni a csontbillentyűzet fölött, szanaszét kell klimpírozni, hogy az eszem folyamatosan áll meg és csikorog.

– Miért nem mentél furulyára? – kérdezte Hűdenagy, ez volt a másik választási lehetőség.

– Voltam – borzadt össze Kistarisznya –, voltam, képzeld el, amint egy rakás lüdércke kivörösödve fújja a furulyát, de vagy fúj, vagy hangot fog le, a kettő együtt sehogy se nem működik, egy kurva „mi” hangot két órán keresztül tanultunk, mert képtelenek szinkronban mozgatni az ujjaikat.

– Megszokták az egykezes munkát, mi? – vihogott Hűdenagy.

– Hagyd el, legyintett Kistarisznya, a legutolsó dolog, ami egy furulyaórán eszembe jutott, az a szopás.

Kedvenc kávéházuk felé ballagtak, ámbár tilos volt, a Nagy Hatalmú Direktor másik direktívája megtiltotta a kávéházak, kocsmák, késdobálók és más vendéglátóipari helyiségek látogatását, a fene tudta, mi ütött belé, amióta világ a világ, a könnyűvérű lüdérckék kávéházakban pasiztak be, a hajdúsógorok meg különböző kocsmákban gubóztak át hajdúseggé. Hűdenagy és Kistarisznya viszont sznob volt, szerettek értelmiségi kávéházakba járni, Zulukafferbihalbocs és Svájciegér is sznobok voltak, mert már ott ültek a kedvenc sarokasztalnál, Svájciegér éppen Zulukafferbihalbocsot vigasztalta, könnyű volt neki, Svájciegér nagyon jól zongorázott, mindig Kovács Ede kortárs zeneszerző darabjait adta elő vizsgán, mondanunk sem kell, hogy Kovács Ede Svájciegér kreálmánya volt, csak a bizottságon állt bosszút az atonális kitalációival, mivel a bizottság tagjai sem értettek a zongorához, kivéve a nagygégéjű tudort, nem is mertek szólni egy szót sem, pislogva élvezték a kromatikát.

A másik asztalnál négy elménc iszogatta a kávét, elvileg nekik is tilos volt ide járni, de ezek olyan elméncek voltak, hogy magasról szartak mindenféle direktívára, székely Jim Morrison mindahány, az Angyalok és Angyalcsinálók Városának épp legmenőbb zenekarát alkották, a Palipalota tornatermét minden koncertjük alatt szétverte a csápoló ifjúság, de a régi moziból átalakított Ifjúsági Ház nagytermét is megtöltötték rajongókkal. Onnan ismerte Kistarisznya is őket, nagy csodálkozására az énekes Jimmy-gyerek átköszönt neki, és megkérdezte, hogy még fungál-e a Légió, és hogy szól-e már a „fákátá” gitár.

A Légió egy otthoni zenekar, mesélte később Kistarisznya értetlenkedő, ámde nagyobb tisztelettel ránéző barátainak, tudjátok, otthon a sulizenekarban gitároztam, meg a Gyermekfilharmóniában fuvoláztam, és egyszer a Légiósok, olyan vidéki rockerek, na, felkértek, hogy ugorjak bé egy koncertsorozat erejéig basszusozni hozzájuk, mert mindenki, aki három akkordot le tud fogni, már Hendrixnek képzeli magát, egy se „alacsonyodna le” a basszusgitárhoz, hát bevállaltam, mert a ritmusos a bátyám havere volt, no meg ilyen zenekarok találkozójára voltak hivatalosak, és kíváncsi voltam. És mi ez a „fákátá” gitáros sztori, kérdezte Zulukafferbihalbocs, Kistarisznya elpirult, itt is volt ilyen fesztivál, né, meghívtak bennünket is, és hát rajtunk hangolták bé a cuccot, és az énekes többször is szóvá tette, hogy a fekete gitár nem szól, de nálunk a feketét fákátének mondják, rajtunk röhögött az egész publikum. De nem ezért hagytam ott őket. Kistarisznya szerette, ha a barátai rá figyelnek, ezért mesélni kezdett, az a zenekarok találkozója ilyen keresztény izé volt, keresztény rockzenekarokat hívott meg egy fiatal katolikus pap, de én ezt nem tudtam, és mivel nekem nem volt rockos pólóm, hát a dobosunktól kértem egyet. Adott is, Testament, vagy mit írt rajta, és én azzal mentem bé a nyitó misére. Egyszer nézek körül, hát nagy körben senki nem ül mellettem, és mindenki bámult rám, mint a harmadik fogásra, na, igaz, elég röhejes is volt, amint egy sátánfejes pólóban vetem a keresztet, de a Légióból senki nem „vállalt be”, legalább annyit mondtak volna, hogy ha hülye a gyerek, akkor hülye, de jól zenél, vagy valami ilyesmi. Ott duvadt az egész banda jól távol tőlem, mintha semmi közük nem lett volna hozzám. Hát ezért nem folytattam, sóhajtott, látszott, még mindig bántja a dolog, piszkálja a csőrét, addig egész normális saját számaik voltak, tette hozzá gonoszkodva, Fekete macska, Pufulec, ilyenek, azután átmentek szeretetbe, takonyba.

Hűdenagy elgondolkodva szopogatta a kávéját. Te, mondta, végül is egy zenekar nem olyan nagy dolog, itt van Svájciegér, ő lenne a billentyűs, itt vagy te, Kistarisznya, bőgős-fuvolás, itt vagyok én gitárosnak, énekest, dobost szerzünk, osztig dőlnek a lüdérckék. Mert úgy van az, bólogattak mindannyian, megannyi kiégett, élet próbálta rocksztár, hogy ha az emberfia valamétt a színpadot elválasztó korlát másik oldalán áll, akkor csak úgy dőlnek a nők. Ez a nótarend. Vagyis, ha a színpadon áll, na, korlát csak a stadionokban van, emelte fel ujját Zulukafferbihalbocs, emlékeztetvén esendő véglény mivoltukra a perpillanatmomentán minimum ötvenezres koncertben utazó hajadonsógorainkat, hogy is mondjam, lerángatta őket az anyafődre. Ki vagy rúgva, riposztozott Hűdenagy, de hogy honnan, azt még ő sem tudta. Így megy ez, Jimmy (Hendrix, Morisson, Carter, akárki) mindég kirúg valakit. Ez egy ilyen életstílus. Végül is, nem akárkik ülnek itt. Mert ilyen izé zenét mi is tudunk produkálni, né, ami kell a népnek, de igényesebbet is lehetne nyomatni. Progresszív rockot, azt. Svájciegér összevonta szemöldökét, lélekben már Kovács Edét átkeresztelte Ada Kovaxszá, Kistarisznyát meg végképp nem érdekelte, mit játszanak, csak színpadon legyen, pönget is, fú is, mikor mi kell, menjen a menet. Kistarisznya éppen nagyon rossz kedvében volt, mert hajtott rá egy elménc-lüdér, akitől félt, és ő hajtott egy saját oskolájabéli idősebb lüdérckére, akitől szintén félt, de akarta, kívánta, kellett neki, viszont a szöszke haján kívül nemigen volt más fegyverténye. Kistarisznya abban a korban volt, amikor saját magát külső mértékegységekkel mérte, és soha nem jött ki jól az összehasonlításokból, bolond egy világ, amikor valaki, mert költőnek mondja magát, csak úgy felszedhet bárkit, költő, mert poéziája megjelent a helyi újság Művelődés rovatában, és aki nem mondja magát semminek, az meg nyáladzhat, lehet a legjobb fej, olvashat bármit, lehet Csoma Sándor II, Roppant Hauerral hiába vitáznak éjszakákon át, nincs, na, státusza, vagy hogy is mondják, fel se rá se figyelnek, akkor inkább a sátán zenéje. Kistarisznya idegen tollakkal akart ékeskedni, kokettálni akart, egy fasz akart lenni, amint jóval később szeretkezés közben egy kivénhedt pina elmagyarázta, aki azért dőlt be a rendbe, merthogy a rend azért mégiscsak rend.

Felszerelést majd meg intézünk, állt fel Hűdenagy, nagybátyám asztalos, a műhelyében összeütök valami elektromos gitárt magamnak, Kistarisznya, te meg kibékülsz a Légiósokkal, elkéred a basszusgitárt, cserébe zenélsz nekik is, Svájciegér, te meg a zongorán gyakorolsz, koncertekre kérünk neked valami villanyorgonát, énekest, dobost meg keresek én koncertre, addig elleszünk.

Ilyen ember volt Hűdenagy, ha egyszer eldöntött valamit, akkor annak úgy kellett lennie. Amíg neki jó volt. Ha neki viszont úgy volt jó, hogy másképp, akkor nem izgatta, hogy Kistarisznya Svájciegérrel naponta összefúj, csöszhették a nagy felkészülést, ha Hűdenagy éppen nem ért rá. Ezért Svájciegér direkt olyan számokat talált ki, hogy elegen legyenek csak ketten. Elegek is lettek, úgy nevezték: örömzene, ők ketten örömködtek, rázták a loboncukat a sátán zenéjére, a Sátán meg fülét befogva a pokol legmélyebb bugyrának legtávolabbi sarkába menekült, a progresszivitásra ráadásként az összes zongora le volt hangolódva.

Viszont lüdérckéket fűzni valóban megfelelt csak a csíra is, a kezdemény, a lehetőség ígérete, már az örömzene miatt is előválogatást kellett tartaniuk a lüdérckéknél, ócsótól a búzát, képzelhetjük tehát, mi történt az első koncert után. Ne képzeljük, mert nincs az a képzelet, ami eléggé színesen elénk tudná tárni, milyen lehet egy olyan első koncert után, amelyre az izgalmakat, a lámpalázat és a rutinhiányt vodkával orvosolták a Villony együttes tagjai, ez volt a nevük, Villony.

A sárga deszkák alá itták magukat, és miután énekesüket összeszedték a bejárat elől, ahol egy pocsolyában fetrengett tajtrészegen, összesen nem voltak képesek két egészséges ütemet rendben eljátszani. Képzeljétek el, amikor Hűdenagy a kappanhangján vokálozik az énekes delíriumára. Nem tudjátok elképzelni.

Bődületesen nagy égés volt, totál leszerepeltek. De hát sehol sincs megírva, hogy Tündérországban az élet csupa habostorta meg lányregény.