Nem a matek

Lüdércnyomás – 2. fejezet

Lüdércnyomás · 2/23

Fejezet, amelyben szó esik a biztos megélhetésről, az Angyalok és Angyalcsinálók Városáról, és amelyben virágokkal a kezükben színre lépnek hőseink. Mintha katonának kéne menni. Menni kell, mert menni muszáj. Menj, fiam, mert az maga a menny! Beteg emberből és okulni vágyó gyermekből mindig lesz, ez fix, lötyög, mint tízszer tíz a százban. Szóval, fiam, így az aggódó Édesanya, meg kell próbálnod, felvételizned kell. Szakmát adnak a kezedbe, fiam, így a bölcs Édesapa, a tanittót, így mondta, tanittó, mert mindenki így mondta arrafelé, a tanittót tisztelik a népek, még ha részeges is. Fiam, gondolj a jövődre, mondták mindketten, amit Kistarisznya egészen jó viccnek tartott akkor, amikor a jelen is csupa jövőből állt, jelen idejű jelenben senki nem élt. Az egész hóbelevanc valamiféle bizonytalan jövő felé masírozott, se körvonal, se semmi, illetve a minden létező dolog duvadt szembe napnyugatról, meneteltek a népek a szép, új világba belé. Mindenki vagy valami volt, vagy ment valahová. Ilyen.

Fiam, nicsak, a Krokodil-erdő, a Dacia 1310-es kerceg, karcag, köhög, kerreg, krákog, négy henger hengerel, járnak a dugattyúk, gödrök az úton, ni, a Krokodil-erdő, mondta Kistarisznya engedelmesen az elöl ülő Édesanyjának és Édesapjának, de már nem is látszik a foltnyi fenyves, a hegyről ereszkedtek be, a hegyről nézve a fenyvesfolt valóban egy parton heverő krokodilra hasonlított, öten szorultak az autóba, hátul az ülésen egy lüdércke, két lüdércke, jobbról-balról, akik szintén biztos jövőre vágytak, puha csöcsűek, megremeg Kistarisznya, ha hozzápréselődnek, csöcs balról, csöcs jobbról, kezét nem meri mozdítani, ha csöcs, akkor pöcs, kínos, kellett nekem a templomba járó nadrág, a vasárnapi, látszik, hogy ha csöcs, akkor pöcs.

A jobb oldali lüdércke kiesett a felvételin.

A bal oldali bejutott.

Mi történt a felvételin? Például virágvitel. Kistarisznyáék virágokat vittek a lüdérckéknek, nem valami eredeti dolog. Eredeti ötlet csak a virág fajtája volt: kankalin. Az a sárga virág, melyből az ántivilágban minden áldott évben több kilót kellett szedni társadalmi munkában egészen addig, amíg egyszer csak vissza nem dobták a vérverejtékkel összeszedett két kilót.

– Bocsánat – mondták. – Felrobbant a közelben egy atomerőmű.

– Nem is tudtuk, és akkor ezt betudják? Vagyis teljesítettük a tervet? – kérdezte Kistarisznya.

– Megváltozott a terv, fiacskám – válaszolta kedvesen Csonti bá, az élettudor. – Tudod, az atom! Ha bejön az atom, akkor nekünk lőttek.

– Sakko’ miért jártunk mi napokat ezekért a zőccségekért’?

– Hogy járjatok – vonta meg a vállát az élettudor.

Szóval vagy kankalint, esetleg őszirózsát vittek Kistarisznyáék azoknak a puha csöcsű lüdérckéknek, akiknek sikerült, vagy nem sikerült. Akiknek sikerült, vagy nem sikerült, azok megismerték Kistarisznyáékat a felvételi pár napja alatt, nagy volt az össznépi összhang, mindenki szurkolt mindenkinek, miközben titokban azt kívánták, hogy.

Legyenek hőseink hajdúsógorok (haj, de sok góré, haj, de sógorok), páros lábbal ugráljanak a lüdérckék hasán, legyen, ne legyen, szívből, igazán, kit érdekelnek a lüdérckék?! Szóval ezek a hajdúsógorok vitték a virágot a lüdérckéknek, bizony, hogy érdekelték őket a lüdérckék.

Aliglüdérckék voltak, lüdérek később lettek. A virágvitel előjáték volt – anyám szoknyájától az anyányi szoknyáig: nos, ilyesmiről beszélnek később a tanárok. Ilyesmiről fog szólni az Élet.

Semmi kontűr, semmi alázat, semmi sem szól „a világ újrafestéséről”. Úgy ronda, ahogy van. Kész. Punktum.

Vitték a virágot, bizony, szálról szálra. Az oskola nagylelkűen, no meg némi pénzmagért biztosított szállást a távolról érkező felvételizőknek. Ott laktak egymás hegyén-hátán mindazok, akik olyan oskolába keresték a bejutás lehetőségét, amely minden Édesanyának akkor a Kánaán volt. Olyan Oktatási Intézményről van szó, Intézmény, hangsúlyozom, amely emberpalánták képzésére képezte ki nagyreményű hallgatóit, és papírt adott a kezükbe erről. Biztos megélhetés, mondták. Beteg emberből és okulni vágyó gyermekből mindig lesz, mondták. Ez fix. Lötyög, mint tízszer tíz a százban, mondták. Olyan biztos, mint ahogyan itt vagyok.

Ott voltak. Sokkal többen, mint ahánynak ott kellett volna lennie, hadseregnyi hajdúsógor – szorozva kettő: Édesanya, Édesapa – ott tülekedett a fixér’. Nem beszélve a lüdérckékről. Ajjaj, ők rengetegen voltak. És az övéik! Brr, még többen.

Lüdérckék és hajdúsógorok hatszázhúszan lettek, összesen.

Kistarisznyáékat csak a puha csöcsű lüdérckék érdekelték.

Na, abból volt hatszáz. Húsz sógor, hatszáz lüdércke. Hatszáz osztva hússzal annyi mint mennyi? Rengeteg. Fejenként egy osztálynyi, már ha működik az elemi matematika, de ez a hely, a látszat ellenére, nem az elemi matematikáról szólt, de még mennyire, hogy nem.

Hogy miért képes egy egészséges, focizni szerető csávó egy ilyen helyre menni?! Mit keresel te itten? Mi leszel, ha nagy leszel? Hülye kérdés, a fix fizetés válasznak túl egyszerű.

Lesz szesz, vagy nem lesz szesz, viccelődtek velük a nagyobb hajdúsógorok, ha neked nem lesz, ott egyen meg a fene, morogta egy nagyobb hajdúsokk Kistarisznyának, ha már szobatársak lettek ideiglenesen, de nekem kell, mert pótvizsgára készülök, szóval, kicsi csávó, tedd le a kezedből azt a büdös zöldséget, és uccu néki, fogd meg magad, szaladj ki piáért. Milyen kár, vihogott az ablakból visszafordulva egy másik nagy hajdúsokk, hogy nem mi felvételiztetünk. Aztat a bögyöset megszorongatnám egy kicsit, biztos, hogy megbírja már a faszt. Őrölt az alom.

Kistarisznya letette a kezéből a büdös zöldségeket, fogta az üvegeket, és uccu neki, elrohant. Rohantában majd’ felütötte réges-régi barátját, akivel nyaranta az aranykorszak átnevelő táboraiban szokott találkozni, majd’ hasba fejelte Roppant Hauert, de rettentően megörült neki. Kicsit biztonságosabbnak érezte a környezetét, no meg Roppant Hauert legalább magával hívta az üzletbe. Igaz, vásárolt ő italt az Édesapjának, de ez más, mert az Édesapja mindig megmondta, hogy mit vegyen. Vajon mit isznak ezek a nagy pernahajdúk?

Kistarisznya és Roppant Hauer abban megegyeztek, hogy mindenből kell vásárolni egy keveset, biztos, ami biztos. Úgy is tettek: vettek egy kis sört, egy kis vodkát, egy kis bort, más nem volt az üzletben, illetve volt, csak az már nem jött ki Kistarisznya zsebpénzéből, mert pénzt, azt nem adtak. Röhögtek is visszatértükkor, de csak kifizették az italt, és bánatosan felzabálták ezek a nagy pernahajdúk a sok jó hazait. Amiket Édesanyáék oly sok szeretettel pakoltak kicsinyeiknek. Az a sok zakuszka! Az a finom szalonna! A Bécsi Szelet (így, nagybetűvel, mmm!), a zsírjába eltett sült oldalas – szevasz, tavasz, mind elúszott. Lecsúszott a nagyok torkán. Az Oktatási Intézmény pótvizsgázó hallgatóinak a torkán. Jajj, nagy a baj. Ajjaj, böffentett az egyik nagy, és szemügyre vette Kistarisznyáékat. Meglapogatta Roppant Hauer hátát, megsimogatta Kistarisznya szöszke haját, majd kedélyes sörözgetés, borozgatás, vodkázgatás közben mesélni kezdtek.

Aj, anyám, mi mindent nem meséltek: lüdérckékről, akik lüderekké váltak, csajokról, spinékről, lányokról, szűzkurvákról, bulikról, pofonokról és lüdérckékről, akik lüderekké váltak, csajokról, spinékről, lányokról és szűzkurvákról, ki nem fogytak a szóból, és ha egyikük elhallgatott egy kortynyi szünetre, a másikuk folytatta, szédültek már Kistarisznyáék, hitték is, meg nem is az elhangzottakat, de amit elhittek, azt nagyon szerették hinni.

Nagy sokára kereshették meg azokat a nőnemű ismerőseiket, akik vagy bejutnak, vagy sem, vitték a fonnyadt virágokat, mindenkinek egy szálat. Bár ne tették volna! Nem ezt kellett volna tenni! Hegy alatt abrakolni kellett volna!

A lányok jelentős része azért is választotta ezt az Oktatási Intézményt, mert nagyon nem értett a matematikához. Nem tudták a matekot, de hát ez az intézmény tényleg nem a matekról szólt. Több tucat lüdércke csillagszemtüzében megoldani egy feladatot, az igen, húzták ki magukat hajadonsógoraink, egymásra licitálni algoritmusokkal, képletek értelmét felfedni, ez férfimunka.

Pedig nem csak matematikából kellett felvételizni, de nem ám! Épphogy matematikából kellett a legkevésbé felvételizni, mert a Tanárok is tapasztalták, hogy a lüdérckék nem értenek annyira a matematikához. Emellett tudni kellett szépen az irodalmat, idegen (a hivatalos!) nyelv tanát, helyesírást, tudni kellett énekelni, rajzolni, kézimunkázni… És a lányok szebbek voltak az irodalomban is, nem működött bennük az értelmetlen férfigőg, már ami a hivatalos nyelv tanát illeti, ha annyira helyesen nem is, de legalább szépen írtak (amit egy cseppet sem lehetett Kistarisznyáék kezevonására rámondani), trilláztak, mint a csalogányok, és olyik is volt, aki rajztanártól vett különórákat. Hát így nézett ki a konkurencia, mert a felvilágosodás, valamint az emancipált társadalom jegyében a Felvételiztető Bizottság nem tett különbséget lüdércke és hajdúsógor között. Kéjesen vihorásztak Roppant Hauer kappanhangján, és akkor is az oldalukat fogták, amikor Kistarisznya fejhang helyett kukorékolást produkált. Szerencsére hőseink közül Roppant Hauer citerázgatott az elemiben, Kistarisznya meg fuvolázott, na ez éppen csak átmentette őket a kizáró jellegű alkalmassági vizsgán. De ott volt a többi, a sok elméleti vizsga! És a Felvételiztető Bizottság visszahúzódott az Intézmény ódon falai közé az írásbeli dolgozatokkal, úgy is mondhatnánk, hogy teljes hírzárlatot foganatosítottak, mert az épületbe senkinek nem volt szabad bemenni.

Teremtés előtt, harmadnapon ott szorongott a rengeteg lüdércke és a hadseregnyi hajdúsógor az udvaron, izgatottan zsolozsmáztak, vitték, hozták a pletykákat, terjedtek a rémhírek, a sok lüdércke meg hajdúsógor egymással beszélgetve jött rá, hogy melyik tételt hol rontotta el, mit hagyott ki, mit írt be rosszul, zsibvásár volt, no, a javából. Kistarisznya el is zsibbadt rendesen, szédült, forgott vele a udvar. Mivelhogy a Szent Hirdetőtáblához vezető utat terebélyes asszonyságok, Édesanyák, Nagynénik, Nagymamák állták el, Roppant Hauert küldte az eredményeket megnézni, amikor nagy sokára a Titkárnők kifüggesztették a mindent eldöntő lapokat.

Roppant Hauer nagyon magas volt, viszont nagyon jól nevelt is, ezért csak lassan tudta visszaverekedni magát. Öklével, mint egy pöröllyel csapott Kistarisznya vállára, hogy az nagy ívben berepült egy hüppögő, síró-rívó családi körbe.

– Sikerült, faszikám, sikerült! Bejutottunk, osztálytársak lettünk – kurjantotta Roppant Hauer.

Kistarisznyát egy Édesapa emelte fel, emelte ki a bőgő rokonok közül:

– Úgy látszik, ezeknek sikerült – mondta az egereket itató nyámjának.

No, igen. Két puha csöcsű lüdérckével ezek szerint kevesebb, gondolta Kistarisznya. Ez a dolgok rendje. Az élet harc.

De maradt még hatszáz! És összesen húsz hajdúsógor!

No, igen. Ez a világ rendje.