Zongora, zenekar

Lüdércnyomás · 7/23

Fejezet, amelyben a szó az szól, és amelyben a zenei képzésüket tökélyre fejlesztik. „Mi, mi, fá, szó, szó, fá, mi, re, dó, dó, re, mi, mi, re-re…”, kézjelekkel is el lehet mutogatni, igaz, úgy nehéz, hogy közben az ember a maga bokáját fogja meghajolva, és Cimma papuccsal veri a seggükön az Örömódát.

Cimma vasárnap reggel érkezett. Cimmát nem érdekelte, hogy többestés színmű fáradt és pihegő szereplőihez nyit be, akik ugyan fika minőségükben kiszolgáló személyzetként vannak nyilvántartva az íratlan Nagykönyvben, de akiket mentesítettek a kiszolgálás alól a nagyonnagy hajdúseggek a többestés színmű fáradalmaira való tekintettel, Cimmát csakis a maga kolbászos-flekkenes-zakuszkás kenyere érdekelte valamikor a ködös startnál, talán enni indult. Ágyából kikelve az „Ó, te zakuszka, te drága” saját szerzeményt kezdte komponálni, a folyosó végén viszont már azt énekelte, hogy „mégis mozog a föld”. Bizonytalan-vadul be akart nyitni a 43-as hálóba, nehéz művelet volt a részéről, mert ahhoz, hogy benyiss, meg kell találnod a kilincset. Ahhoz, hogy megtaláld a kilincset, többé-kevésbé fókuszálnod kell. És ez mattrészegen nem egyszerű feladat. Cimma egyszerűsített: beesett ajtóstul.

Cimma hosszas bambulás után rájött, mit keres itt: zongorázni akar. Cimma egyébként a ritmus szerelmese volt. Hol dobosnak készült, hol basszusgitárosnak. Ám a zongora is érdekelte, pontosabban a szintetizátor, vendéglátózni egy személyben kész életbiztosítás. A mostani zongoraórát ötvözte a ritmussal. Assszongya: végy hat fikát (a hetedik, Döncös az ágy alatt), állítsd fel sorba őket, hajoljanak meg, fogják meg a bokájukat, és akkor kezdjük papuccsal verni a tomporukat: te vagy a dó, supp, dó, mondja a kishajdúsegg, te vagy a re, supp, re, mondja a kishajdúsegg, te vagy a mi, supp, mi, mondja a kishajdúsegg, te vagy a fá, supp, fá, mondja a kishajdúsegg, te vagy a szó, supp, szó, mondja a kishajdúsegg, te vagy a lá, supp, lá, mondja a kishajdúsegg, na, nem népzenét játszunk, hozzál nekem valami piát, intett Cimma kegyesen a lának, kezdjünk hozzá.

Ma az Örömódát adjuk elő, hajol meg a kidüllesztett fenekeknek, „Mi, mi, fá, szó, szó, fá, mi, re, dó, dó, re, mi, mi, re-re…”, nyögi az ötágú fikasíp, akinek a seggére ütnek, hangot ád. „Mi”, sírja az első, „mi”, „fá”, Cimma mintha egy ujjal játszana, lesz ebből még kétkezes, „szó, szó”, szól, szól, szól, Kistarisznya a szó hang, Cimma szereti az ő seggét ütni, ki tudja, miért, mert a szélén van, és azt látja?, szólszólszólszól, bőgnek is, „fámiredódóremimirere…”, Cimma bevadul, összevissza papucsozik, dobszóló, kurjantja, öröm oda.

Cimma kifárad. Cimma felfedezi Döncöst, a hetedik kishajdút, aki az ágy alatt röhögött eddig. Ajjaj. Merthogy megjött a lá a piával, no de hajdúbecsület is van a világon! Ha a kollégák szívtak, akkor te is szívjál. Fogd meg az emeletes ágy ágyközi oszlopait! Fogd meg! Dülleszd ki a feneked! Supp!

Na, ezt a rúgást tanítani lehetett volna.

Mindenki sír, mindenki röhög, békés vasárnapi délelőtt.

Aztán visszaszivárognak a hazatértek.

Ilyenkor nagy ünnep van.

Bécsi szelet. Rántott csirke. Flekken. Füstölt szalonna. Tényleg zakuszka. Tészta, vagyis sütemény. Lekvár. Méz. Zsír. Mintha a környék konyhája ontaná a finomabbnál finomabb falatokat. Hús. És megint csak hús!

Vasárnap este a legjobb. Vasárnap este buli van, vagy legalábbis hús. Vasárnap este szeretjük egymást, vasárnap este nyál csorog. Kispályások éjszakája.

Vasárnap este magukkal hoznak egy kis otthont, egy kis biztonságot, vasárnap este még licitálnak, melyikük nagyapjának volt több hét szilvafája.

Akkor még persze nem adták vissza az erdőket, viszont minden nagyapa, mert nagyapa, el tetszett mondani, hogy annak idején, fiam, ez a miénk volt. És persze a zord unoka megrugódott minden fát: ha az enyém, ez a tiéd. Mert tanulta elemiben: mind egy szálig kettétörnek. Minden áldott vasárnap este ez a téma, ketté hát, hogy a fene essen belé ebbe’ a kettétörésbe’, muszáj minden este meghajolni? Derékba törni? Hogy osztán a nagy papucsozásoknak se vége, se hossza ne legyen? Hogy éjszaka döngessenek, éjjel kettőkor, éjjel háromkor, éjjel négykor, és a szegény kis hajdúsógor ne tudjon aludni? Hogy megverik itt, ha nem megy át, ha meg átmegy, akkor ott verik meg? Mind egy szálig tényleg kettétörnek?

Belé hát.

Kistarisznya bizony belékettétört, belé Roppant Hauer barátja is (ha valaki most azt mondaná: beléroppant, megölném). Belé mindenki. Mindenki szépen odatartotta a seggét, verjétek, lelkeim, majd a másik felem adja vissza. De nem, odatartod szépen azt is, seggünket a közös jóért. Közös jó márpedig nincs.

Mindenkiből kiverték a származást, ki az elsőszülött jogát, kiverték a fejükből a múltat.

Közös jó mégis van. Például a zene.

A zene az nagyon jó. Az összes fikahajdú értett valamilyen szinten a zenéhez. Egyik ezt, a másik azt. Aki nem értett hozzá, az is értett, tudott a papucsaival a székeken dobolni. Ritmust verni. Mint azok az izék, ott az Ántipóluson, ahol fejjel lefelé járnak az emberek. Ezek az izék, akik fejjel lefelé járnak, nyomják az infót egymásnak dobilag, vetted, csávó, tam-tam. Tam-tam.

Hú, ez nagyon jó. Tam-tam. Hol a furulyád, hol a hegedűd? Tam-tam. „Mindenkinek van barátja, / csak énnékem nincsen…”, tam-tam, „…kinek kettő, kinek három / nékem még egy sincsen….”, tam-tam, „…ha az Isten egyet adna, azt is megbecsülném….”, tam-tam, jött Nyema.

Nyema nemcsak jött, hanem látott, és győzött is. Nyema például fasza csávó volt, „tornaiskolába” járt, a nők kedvence, Nyema erős volt, gumibaba pernahajdú… Lettek az ő zenekara. Nyema úgy gondolta, hogy az Elment a Lidi néni a vásárra, csuhajja… című nóta a kedvence. És ezt meg akarja százszor hallgatni napjában. Élőben.

Hát, szívták a taknyukat Kistarisznyáék, szidták a taknyosokat az akut pernahajduk, de Nyema igencsak erős pernasegg volt, nemigen mondhattak ellent. És ráadásul szobatiszta is volt, ez elő szokott fordulni a sportolóknál. Például: Nyema a karmester, kompenzálja a karizmát. Nyemának eszébe jut, hogy el kell mennie focizni (kézilabdázni, vízipólózni, tornázni), és még nem hallotta a kedvenc számát. Nyema elmegy zuhanyozni. De csakis akkor, miközben ezerrel húzzák, nyúzzák, fújják, püfölik, na, akkor jut eszébe elmenni zuhanyozni (focizni, kézilabdázni, vízipólózni, tornázni), és hát ő a karmester. Nyema befagyasztja a zenét, egy karlendítésére minden fika megmerevedik, és ha őurasága úgy akarja, akkor folytatják. Ha van értelme annak a képnek, hogy „áll a bál”, akkor innen eredeztethető.

Ott ül, áll egy kvázi marionettcsoport, Nyema kénye-kedvére kirakva, a papucs a levegőben, a bőgőben benne a szufla, mert a furulyásban már nincs, a hegedűs éppen bedőlt, olyan Bon Jovi-s, ezt is tanulják éjjelente, a klarinétos meg fújná. Szó bennszakadt, hang fennakadt. Meg kell várni Nyemát. A karmestert. Aki, miután az esti takarodóra megérkezik, azt énekelteti a merev karú bábeli zenekarral: „Volt buli, nanáá, Bon Jovi….”.

Ezt kellett énekelni. Egy poszterre mutatva. Vicces volt. Kistarisznya egyáltalán nem találta viccesnek. Az ő nagyapjának még csergeványolója is volt.

De ez, úgy látszik, itt tényleg senkinek sem számított.