Áldozat
Február 25-én van a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. Szoktam mondogatni, hogy a diktatúra gyermeke vagyok. 1976-ban születtem Romániában, Székelyföldön. Életem első 14 évét hiánygazdaságban éltem le egy olyan Isten- és embertelen rezsim célszemélyeként, ami el akarta venni tőlem az anyanyelvemet, az anyanyelvi kultúrámat, a közösségemet és a vallásomat is.
Amikor tehát a Román Szocialista Köztársaság kellős közepén a nyolcvanas években székelyruhában elsőáldoztam és csengő hangon olvastam magyarul az Evangéliumot, azt akár értelmezhetnénk szabadságharcnak is. De nem az volt, nem a nacionálkommunista rezsim elleni szimbolikus gesztus. Több volt ennél: a sorsközösség vállalásának természetes megnyilvánulása. Legalábbis én természetesként éltem meg, mert apai nagymamám szerint nem is lehetett másként.
Apai nagymamám lövétei katolikus asszonyként irányította a tágabb családot. Néhány egyszerű igazság vezérelte életében: a család az első, a Nap felkel, tehát nekünk is kelnünk kell, mert dolgozni kell, ha élni akarunk, és ők akartak élni, tehát dolgoztak, Márton Áron püspök pedig szent ember volt.
Nem ismerek olyan székelyt, aki ezt vitatná. Ehhez nekünk nem kell Róma pecsétje, bizonyosságunk, hogy igaz.
Gyermekként Márton Áron számomra mitikus hősnek tűnt, rangban és súlyban valahol Csaba királyfi mellett foglat helyet.
De 1990 előtt nem beszéltünk arról, hogy a román hatalom bebörtönözte, majd házi őrizetben tartotta.
Nem beszéltünk arról, hogy rajta kívül még hány papot és világi személyt börtönöztek be, küldtek munkaszolgálatra, vagy gyilkoltak meg.
Nem beszéltünk arról, hogy a Szekuritáté miért vegzálja az istenes embereket, és miért tűnik rendhagyónak az emberséges hozzáállás.
Nem beszéltünk arról, hogy ki miért nem jár templomba, pedig ott lenne a helye.
Nem beszéltünk arról, hogy a kommunisták tagadják és gyalázzák a mi Istenünket.
Mi, székelyek alapból nem vagyunk cserfes népség, de ez a hallgatás másmilyen hallgatás volt.
Azt jelentette: bár nem mondjuk, de tudjuk az igazat.
A székely ruhás elsőáldozásom azt jelentette: bármit is akar a kommunista hatalom, mi a saját igazságunk szerint élünk. Mert ezt tanította nekünk Márton Áron püspök atya. Hogy lehet másképpen is élni, de csak így érdemes.
És ennek köszönhető, hogy egy emberöltővel a kommunista diktatúra bukása után egy szétzilálódó világban mi, székely-magyarok tudjuk: amíg halottak napján mi gyújtunk gyertyát nagyszüleink, dédszüleink, őseink és hőseink sírjánál a székelyföldi, erdélyi temetőkben, addig mi otthon vagyunk a Jóisten Tündérkertjében.
És amint azt a másik Áronunk, írófejedelmünk, Tamási is megmondta: mi ezért vagyunk a világon.
Emlékezzünk kegyelettel és hálás szívvel mindazokra, akik Istentől kapott szabadságunkat szülőföldünkön és hazánkban megélhetővé tették. Éljünk úgy, hogy majd az Úr színe előtt elmondhassuk nekik: nem küzdöttetek és nem haltatok meg hiába.
Hazaszótár · I. évad · Kossuth Rádió · 2024. február 25.