Örökség

Mi, magyarok ezeregyszáz éve keresztény kultúrára alapozott államot hoztunk létre. Nem véletlen, hogy királyaink, királynéink közül sokakat szentté avatott az egyház. Bő kétszáz éve úgy döntöttünk, hogy Bécs germanizáló törekvéseivel szemben az európai nemzetek sorába lépve modern anyanyelvi kultúrát cövekelünk ki. Kazinczyék intellektuális bátorsága az anyanyelvi kopernikuszi fordulathoz kulturális értelemben fölért egy második államalapítással. Ekkortájt hozták létre a Magyar Nemzeti Múzeumot is.

A Magyar Nemzeti Múzeum oka és célja elég pontosan benne foglaltatik a nevében: a magyar nemzet múzeumaként elsősorban a magyar nemzeti kultúra fellegvára. Küldetése nem csak szakmai, hanem kultúrpolitikai is. Már az alapítása is politikai tett volt. Az azóta eltelt több mint kétszáz esztendőben a szigorú értelemben vett szakmán túlmutató feladategésze csak nagyobb súlyt kapott.

Magyarország a történelmi sorsfordulók okán ma az a közép-európai ország, amely önmagával határos. Az elszakított nemzetrészek és az elcsatolt területek öröksége a mi örökségünk is. A Magyar Nemzeti Múzeum elsődleges muzeológiai horizontja tehát – egyébként az alapító Széchényi Ferenc szándéka szerint is – nem magyarországi, hanem Kárpát-medencei.

A Magyar Nemzeti Múzeum – és egyébként minden magyar közgyűjtemény – feladata választ adni arra a kérdésre: mi a magyar a 21. században?

Az alapkérdésre a valóság dinamikájában értelemszerűen nem adható végleges és abszolút igaz válasz, de a válaszkísérletek megfogalmazásához támpontokat és fogózókat éppen a magyar közgyűjteményi rendszer adhat. És adnia is kell, ez a dolga. Mert ha az értelmezési versenyt megnyeri a globális mainstream, ha lecserélik a történelmi emlékezetünket, akkor a tárgyi örökségünket sem fogjuk tudni értelmezni, hiszen megszűnik a mi utalásegészünk. Orbán Viktor miniszterelnök iránymutató gondolata szerint: „Ha az életfa törzsét elfűrészeljük, a gyökérzete értelmetlenné válik, koronáját ördögszekérként görgeti a történelem vihara.”

A jelenlegi történelmi távlat, ahonnan újra kell gondolnunk a Magyar Nemzeti Múzeum helyét és szerepét a következő: Magyarország húsz éve az Európai Unió tagállama, ezerszáz éve vagyunk Európában. Ide Keletről érkeztünk. (Eléggé sokat elárul a hozzáállásunkról az is, hogy az egész világ úgy tudja, hogy Attila leszármazottjai vagyunk, és elég nekik ez a tudás, egyedül csak mi, magyarok akarjuk ezt bizonyítani vagy cáfolni.)

Válságok korát éljük. Éltünk már hasonló időket. És eleinknek sikerült válságálló válaszaikat tettekre váltani. Mitől lesz valami válságálló? Leginkább attól, hogy nem kiszolgáltatott olyan erőknek, amelyek fölött nincs vagy csekély a befolyása. Meg kell keresnünk azokat a belső erőforrásokat, amelyekkel és amelyek fölött mi rendelkezünk. Ráadásul a tágabb értelemben vett magyar reformkor azt mutatja meg, hogy ha fejben elsőkként gondolkodunk és magyarul nézünk a világra, akkor képesek vagyunk világszínvonalú teljesítményre. Kétszáz év alatt sem változtak alapvető céljaink. Széchenyi István kifejezésével „magabíró nemzetet” szeretnénk. És ma sokkal jobbak a körülmények. Nem adhatjuk alább, mint Petőfiék nemzedéke.

Kétszáz esztendővel ezelőtt azonban nemcsak a modern magyar nemzet született meg, hanem a modern román, szerb, szlovák stb. nemzetek is megfogalmazták saját kulturális identitásukat. Akkor éppen velünk szemben. A mostani globális helyzet viszont arra ébreszthet rá bennünket, hogy a kölcsönös tisztelet talaján, egymással párbeszédben nekünk együtt kell működnünk, hogy megerősítsük azt a hagyományos európai életformát, amelyet lassacskán már csak mi élünk, amelyben jó élni, és amelyet el is veszíthetünk.

Ez innen nézve politikai probléma is. Nem egyszerűen csak időt, hanem jövőt kell nyernünk. A kultúra szempontjából nem az az elsődleges kérdés, hogy ki alakít kormányt a választások eredményeképpen, hanem az, hogy lesz-e magyar és európai kultúra 2224-ben.

Ebből fakadóan meggyőződésem szerint egyetlen magyar közgyűjtemény létezik, aminek különböző végpontjainak lehetünk gondos gazdái – de ugyanazt az egységes magyar kulturális örökséget őrizzük, gyarapítjuk és tesszük láthatóvá, legyünk akár budapesti főigazgatók, akár sepsiszentgyörgyi, zalaegerszegi vagy éppen beregszászi muzeológusok, könyvtárosok, levéltárosok. Ebből következően nem léteznek fővárosi és vidéki intézmények sem: magyar múzeumok, magyar közgyűjtemények léteznek, a magyar teremtőerő megannyi temploma.

Ezekben a közgyűjteményekben nem értéksemleges munka folyik, hanem értékelkötelezett. Nekünk a magyar kultúra az első. Nem azért fontosabb számunkra a magyar kulturális örökség, mert jobb vagy rosszabb bármilyen más nemzet kultúrájánál, hanem azért, mert a miénk.

A közgyűjteményekben az egészlátás logikája szervezi egybe a gyűjteményi egységeket. És ezért merem vállalni a másik tételmondatomat: a közgyűjteményeinkben a mi dolgunk a teremtésvédelem. A mi magyarázataink a teremtés rendjének megértéséből erednek. Az isteni és az emberi teremtés csodáját kutatjuk, gondozzuk és mutatjuk meg különböző formákban. Ezért van az, hogy ha bemész egy múzeumba, akkor jobb emberként jössz ki. És ezért van az, hogy ha bemész egy magyar múzeumba, akkor jobb magyarként jössz ki.

Hazaszótár · I. évad · Kossuth Rádió · 2024. március 3.