Kerítés

Tíz éve feslett fel a wilkommenskultur fátyla. Tíz évvel ezelőtt Röszkénél fiatal, életerős férfiak megrohamozták azt a határkerítést, amit nem mások ellenében, hanem a magyar haza, a magyar családok védelmében épített a kormány. Emlékezzünk vissza: a wilkommenskultur papjai szerint már a szándék is főbenjáró bűnnek számított. A nyílt társadalom építése és a nyugati jóemberségnek álcázott lelkiismeretfurdalás jegyében kimondták ránk a nagyátkot. 

Tíz év elég idő ahhoz, hogy higgadtan levonjunk pár következtetést. 

Az első és legfontosabb, hogy érdemes mindig a józan ész talaján állva a magyar érdek szerint dönteni. Mert azt már akkor lehetett sejteni, hogy a liberális sajtóban szír agysebészeknek beállított illegális migránsok százezrei sem nem szírek, sem nem agysebészek. Semmit sem tudtunk róluk, így azt sem, hogy milyen okból és milyen szándékkal érkeznek. Azt viszont lehetett látni, hogy más a civilizációs keretrendszerük már csak abból is, hogy nem is akarták végigjárni a hivatalos procedúrát. A történelmi fordulók miatt több hullámban emigráltak magyarok is, ezért első kézből származó ismereteink vannak arról, hogy ennek mi a menete errefelé. 

Azt is lehetett valószínűsíteni, hogy a kerítést rohamozók többsége lényegbe vágó kérdésekről másképpen gondolkodik, mint az európaiak, vagyis ebből folyamatosan konfliktus lesz. Nem tudtuk, hogy az akkoriban a nyugati világ ellen dzsihádot hirdető, vagy éppen aktívan vívó terroristák közül hányan szivárognak be. Azt viszont tudtuk, hogy ha egyszer bent vannak, akkor nincs olyan rendőri kapacitás Európában, ami minden egyes gyanús elem kiszűrésére, megtalálására képes lenne. 

Nem tudtuk, hogy az úgynevezett integráció mennyire lesz sikeres, de pár évtizedes nyugati (leginkább német és francia) tapasztalat alapján lehettek kételyeink. 

Nem tudtuk, hogy milyen hozzáadott értéket képviselő munkaerő lesz az, aki egyáltalán hajlandó dolgozni. 

Nem tudtuk, hogy mit fognak gondolni a gyermekeik, akik köztünk nőnek fel. Az afrikai folyamatokat, illetve a kibontakozóban lévő amerikai woke-őrületet elnézve viszont sejthető volt, hogy be fogják nyújtani a számlát az elnyomó fehér embernek a gyarmatosításért. 

A kérdés csak az volt, amit persze nem szabadott feltenni, hogy ezért miért mi fizessük a számlát? Közép- és Kelet-Európa nem gyarmatosított, nem raboltuk le idegen földrészek kincseit, nem tartottunk rabszolgát, nem akartuk erőszakkal a magunk képére formálni az erővel megszállt területek lakóit. Sőt, amíg a Nyugat az így fölhalmozott anyagi javak segítségével is jóléti társadalmakban élt, addig mi a nyugati nagyhatalmak döntése értelmében nyögtük a Szovjetunió rabigáját, kommunista diktatúrákban európaiak millióinak ment tönkre az élete. 

Ezzel a fél évszázados sorssal nem vállalt közösséget a Nyugat – akkor nekünk miért is kellene részt vállalnunk az ő felelősségükből? Milyen szolidaritást kértek rajtunk számon azok, akik velünk sem vállaltak szolidaritást?

És ez volt a legdühítőbb: a nyílt társadalom önjelölt prófétái, a wilkommenskultur politikai elitjei ugyanazzal a gyarmatosító gőggel viszonyultak Közép- és Kelet-Európához, mint aminek a következményei miatt lelkiismeretfurdalást éreznek. Nem kérdeztek tőlünk semmit, egyszerűen eldöntötték, hogy nekünk mi a jó. 

A déli határkerítésünk ezért vált szimbólummá. Nem csupán a haza és az európai magyar élet megvédéséről szólt, hanem egy közép-európai szabadságszerető nép üzente meg ismét a nyugatiaknak, hogy „semmit rólunk nélkülünk”.

A magyarok (jóval többen, mint a kormánypárti szavazók, tehát nem pártpolitikai alapon) elég egyértelműen kimondták: hogy mi kikkel akarunk együtt élni, kikkel nem, azt mi döntjük el. A nyugati folyamatokat elnézve igazunk lett. És ahogy Kós Károly száz évvel ezelőtt megfogalmazta: a mi igazságunk a mi erőnk. Tartsunk ki mellette. Az elmúlt tíz év jövőt megalapozó következtetése: megéri.

Hazaszótár · III. évad · Kossuth Rádió · 2025. október 11.