Relativizálás

A csíksomlyói búcsú és a nemzeti összetartozás napja előtt bő héttel az ellenzék vezére Nagyváradon – a szerinte egyébként „román földön” – föltette a kérdést: ki a jobb, Bartók Béla vagy George Enescu? Majd meg is válaszolta: mindkettő, hozzátéve, nekünk nem kell választanunk közöttük. 

Ez a kérdés ebben a formában csapda. Abból a liberális alapvetésből indul ki, miszerint minden kultúra egyformán értékes. Ebből következően például – nagyjából a „semleges állam” elképzelésének mintájára – a múzeumokat egyfajta értéksemleges tevékenységre késztették, még a magyar jogszabályi környezet is erre terelte a tevékenységet. 

Pár éve ezért módosíttattuk a vonatkozó törvényt. 

Ugyanis meggyőződésem szerint a magyar kultúra sem nem jobb, sem nem rosszabb, mint bármilyen másik kultúra, de számunkra azért fontosabb, mint bármelyik másik, mert ez a miénk. A mi örökségünk és a mi felelősségünk. Ezért a magyar kulturális intézmények nem lehetnek értéksemlegesek – értékelkötelezett munkát kell végezniük. Ez a dolgunk, és senki más nem fogja elvégezni helyettünk. 

Minderre a legújabb időkben rátevődött a nyugati gyarmatosító országok rossz lelkiismerete, a másság ájult tisztelete, a woke őrülete, így aztán az értékrelativizmust sikerült az abszurditásig fokozni. 

Szóval nem az a kérdés, hogy ki a jobb: Bartók vagy Enescu, hanem az, hogy számunkra ki a fontosabb. Ki az, aki a mi nemzeti kulturális identitásunkat erősíti. Ez nem zárja ki mások tiszteletét, művészetük élvezetét, sőt – de Bartók fontossága nem pusztán esztétikai kérdés. Hanem identitáskérdés is. 

Hogy még érthetőbb legyen, nézzük azt a szerzőpárost, aki – az általam ismert beszédrészletek szerint, vélhetően nem véletlenül – kimaradt a beszédből. 

Mindkét nemzetnek volt váteszköltője, akik sokban hozzájárultak a modern nemzeti identitás alakulásához: ami nálunk Petőfi Sándor, az a románoknak Mihai Eminescu. Mindkettő zseni volt. 

Petőfi 1849-ben Erdélyben, Segesvár mellett a fehéregyházi csatában életét áldozta a magyar szabadságért. Ahogy Magyar Péter mondaná: „román földön”. És ezzel meg is erősíti a nagyromán narratívát, aminek egyik ikonikus költője éppen Eminescu. Mert neki vannak olyan versei és publicisztikai írásai, amelyekben markáns magyarellenes hangnemet üt meg – különösen az erdélyi kérdés, illetve a magyar nemesség és a román parasztság viszonya kapcsán. Több alkalommal emlegette a magyarokat „idegen elnyomóként”, akiket a Habsburgok emeltek az erdélyi román parasztság fölé. Ebben az összefüggésben lehet értelmezni a románok számára majdhogynem nemzeti imaként szavalt „Doina” c. versét is, amiben többek között ilyeneket olvashatunk: „A Dnyesztertől a Tiszáig / Sír a román, panaszkodik: / Hogy nem halad, / bárhova lép, / Annyi itt az idegenség. (…) Az idegen úgy ellepett, / Tőle magad sem ismered. / Lenn a völgyben, fenn a hegyen / Minden úton jő az ellen, / Szatmártól Szecsel' városig / Belőlük gát magasodik. / Szegény román, milyen szégyen, / Mint rák, hátrafelé mégyen! / Nem sikerül semmi dolga, / Magát ezért nem okolja, / Ősze nem ősz, nyara nem nyár, / Hazájában idegen már…”

Ezt a verset másképp olvassa egy erdélyi magyar és egy román. Erre az eszmeiségre alapozva próbálják fölszámolni („asszimilálni”) a szülőföldjén ezer esztendeje élő erdélyi magyarságot, ezen eszmeiség alapján vonták és vonják kétségbe akár csak a nyelvi jogainkat is.

És amíg ezt nem érti meg az ellenzék, addig semmit nem ért a „nemzeti” szó jelentéséből.

Hazaszótár · II. évad · Kossuth Rádió · 2025. június 1.