Hősidő

Harminc öt évvel ezelőtt sietősen papírra vetett naplójegyzeteket olvasok. Napra pontosan 35 évvel ezelőtt, 1989. december 15-én Temesváron az a fiatal református lelkész, akit akkorra már hosszú ideje vegzáltak a román kommunista diktatúra erőszakszervezetei formálisan a saját püspöke feljelentése okán, ezt írja a naplójába: „Felkeltünk nyolc óra körül, reggeliztünk, reggeli tennivalók. Ilonka szólt, hogy emberek vannak az ablak előtt. Kinéztünk az ablakon, néhány emberrel szóba álltunk. Mondták, hogy állnak, várnak.

Főleg távolabb az ablakoktól, a túlsó oldalon. álltak emberek, egyenként, laza csoportokban, főleg a túlsó járdán. Amikor kinyitottuk az ablakot, néhányan felbátorodtak, odaszaladtak, kérdezték, hogy vagyunk – megnyugodtak, hogy látnak, tehát még nem történt semmi. Hívek, asszonyok, idős emberek.”

Kicsivel később, folytatom az idézést: „Még egy nagy ablakjelenet: Keresztbe az egész utcát betöltötték az emberek. Élelmet adtak fel: tejet, felvágottat; vekniket dobtak be, táskát, zacskót adtak be, citromot Editnek (állapotos), egy doboz multivita kínai glükóz – többen elmentek az üzletbe, újabb szállítmányok, – narancs. Örvendtünk, de féltünk is fogyasztani, nehogy mérgezett ételt adjanak. Ezt követően már hozták folyamatosan az élelmet, sok húst – románok is – némelyek csak a nagyajtón adták be, kézfogással, és már mentek is.”

Majd később, idézem:

„Ebéd után visszaszivárogtak a reggeli hívek: csak nem bíztak abban, hogy a kilakoltatás elmarad. A munkából jövet, újabb kíváncsiskodók csatlakoztak. A koradélután még szép volt. Ezután kezdett sűrűsödni a hangulat (…) Ahányszor az ablakhoz mentem, ezen a napon Edit is velem jött, többnyire őt is hívták. Kb. óránként mentünk az ablakba – szövegeim tájékoztató jellegűek voltak R és M (…) – Ámulat, hogy: »feltámadott a tenger«”

Este:

„Népes vacsorai társaságban, a konyhában. Morajlott a tömeg – egyszer csak hangosabbá vált – felfigyeltünk. Az őrök jelentették lélekszakadva, hogy kinn van a polgármester egy küldöttség élén – nem akarják beengedni – csengettek – az irodán is volt egy társaság, közülük jött be egy – A velem lévők tanácsára közbeléptem, h. engedjék be. Sötét volt, kinyitottam az ablakot, zúgott, hurrogta a tömeg a küldöttséget, akik az utca elejére szorultak, útjukat állták – fenyegető volt a helyzet, testi épségükre is nézve. Elkeseredetten érveltem, hogy engedjék be: a dialógus minden helyzetben tanácsos – féltettek tőlük – kiáltozták:

Ne engedjem, ne álljak szóba velük! Mincinoşi! Úgyis hazudnak – mindig hazudnak…(…) Moţ a megalázott hatalom kompenzatív arroganciájával jött az erdő felől: mi van itt, mi történik. Kilakoltatásom ügyét ismertettem, s a határidőt. Ő nem tud róla, biztosít, hogy az ő fennhatósága alatt áll a város, és ilyesmire nem készülnek. Ismertettük a bánásmódot, mely mást bizonyít. Mint aki komolyan vesz, kérdezte és jegyezte panaszainkat orvoslás végett. Soroltuk: ablakok betörve, élelem, tűzifa, az orvost nem engedték be (feleségem állapotos)”. 

Valahogy így kezdődött az a történet, ami már nem Tőkés László személyes szabadságharcának a története. És ami már nem csak református, nem csak magyar, sőt, nem is csak román történet. Vérvalós közép-európai történet, világot megrengető hullámokkal. 

Mi, magyarok a világtörténelemben elég sokszor keltettünk pillangóhatást. Az egyik miatt mai napig harangoznak délben hálából a kereszténység védelméért. 

A másik a totalitárius diktatúrák elleni hősies nemzeti szembeszegülés szimbóluma. Európa és a nyugati civilizáció mai napig a magyar ‘56-on keresztül érti meg a nemzeti szabadságharcot. 

Ezzel a ‘89-es temesvári történettel viszont méltatlanul bánunk. Nem csak a világ, hanem a románok és mi, magyarok is. 

Tőkés László olyan időben állt ki az igazáért, állt ki az igazunkért, amikor a többség elbukott. Azok is, akik később – a kommunizmus bukása után lett kommunistaellenesek – pálcát törtek felette. 

Tőkés László története azért kényelmetlen és szembesítő erejű, mert arra emlékeztet mindannyiunkat: akkor is van választási lehetőségünk, akkor is választhatjuk a jót, amikor a többség szerint nem élünk döntési helyzetben. 

A temesvári parókia körül Tőkésék védelmében élőláncot formáló egyszerű emberek tömege ellenben arra figyelmeztet, hogy a személyes szabadságod nem külső erők függvénye, hanem benned lakozik. 

Tőkés László istenes emberként bebizonyította, hogy nem a hatalmasok döntenek rólunk fölöttünk. Fölöttük is van hatalom, aki erősebb, mint bármelyik diktátor. 

1989 decemberének pár napja azt mutatta meg nekünk, hogy a szabadság nyelveken beszél, és annál erősebb a hangja, minél több nyelven szólal meg. 

A sors kegyelméből megadatott nekem, hogy éveken keresztül dolgozhattam Tőkés László közvetlen munkatársként, tehát ha valaki, én csak tudom, hogy emberből van, annak is nehéz, a nagy embernek minden erényével és hiábájával. 

Éppen ezért tudom, hogy ő nem percemberként volt jókor jó helyen. És hogy ma is az a hős, akinek az igene igen, a nemje pedig nem. 

És ha bárki megszólal, aki felnőttként részese volt az én gyermekkorom súlyos történelmi próbatétele idején, akkor az első kérdésem akaratlanul is az: te hol voltál 1989 előtt és mit tettél azért, hogy a közös sorsunk jó irányba változzon?

Ez a huszadik század második felének a jövőkérdése. Ennek a jelenében élünk most. Ezért kell feltennünk magunknak is minden áldott nap a kérdést: mit teszünk annak érdekében, hogy a gyermekeinknek jobb élete lehessen. Mert csak így tudunk majd tiszta lelkiismerettel az unokáink szemébe nézni. 

Ezt tanítja nekünk Temesvár ‘89.

Hazaszótár · II. évad · Kossuth Rádió · 2024. december 15.