Népmese

Van nekem egy titkos hősöm: Elek apónak hívják. Aligsrácként több helyről raktam össze a hős karakterét: Benedek Elek alakjára Kőrösi Csoma Sándor köpenyét adtam, Tamási Áron kölcsönözte a lajbit és a harisnyát, Arany János tömörítette a mondandót, Márton Áron püspök is ott tartotta fölötte áldón a kezét. 

Elek apó ráadásul Kányádi Sándor hangján szavalta a „Krumplis mese” című költeményt, ami a nyolcvanas években megjelent a Haza Solymai c. kisgyermekeknek szánt folyóiratban, és emlékeim szerint úgy kapkodták ki egymás kezéből a felnőttek, mert nagy igazságot véltek belőle kiolvasni a sorok között. 

Aki élt akkoriban, tudja, mit akart mondani a költő a legvadabb kommunista hiánygazdaságban, amikor ilyeneket írt: „Volt egy szegényember / meg a felesége. / Krumplit ettek minden / áldott nap ebédre. // Ebédre még hagyján, / reggelre se volt más. / Hogy még a tövét is / járná meg a rontás. // De bizony ne járja, / vette védelmébe / a krumplit a szegény / ember felesége. // Ha krumpli se volna, / fölkopna az állunk. / Így hát, édes uram, / krumplit vacsorázunk…”

Nekem akkor még nem volt szemem az ilyesmire, csak azt éreztem a Nagyapó mesefája-könyvsorozat olvasásakor, hogy a fentebb felsoroltak egy nyelvet beszélnek, és ennek a nyelvnek a forrása, talapzata a népmesékben található. 

A Nagyapó mesefája gyermekkönyv-sorozat 1970–1990 között jelent meg Romániában, Petre Judit gondozásában, a Ion Creangă Könyvkiadónál. A 300–400 oldalas, kisformátumú kötetek borítóit Cseh Gusztáv, majd Kalab Ferenc tervezte. A sorozat magyar és világ népmeséket, valamint epikus költészetből átdolgozott műveket közölt (pl. széphistóriák, lovagregények). Fordítói és szerzői között szerepeltek Sütő András, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Bálint Tibor és mások. Helyet kaptak benne klasszikus írók (Gárdonyi, Krúdy, Móra, Ion Creangă) és kortárs alkotók, továbbá erdélyi magyar, román, szász és tatár népmesék is. A sorozatban Benedek Elek emlékkötet is napvilágot látott születésének 120. évfordulóján.

Ha a nyelv a Lét háza, ahogyan Martin Heidegger nyomán gondolják sokan, akkor a magyar népmese és népdalkincs az a kőszikla, amire építettük a magyar nyelv házát, amelyben él nemzetünk. 

Elek apót aztán hűtlenül elhagytam Yossarianért, mert idegesített, hogy középiskolásként feszt az orrom alá dörgölték intelmét: „Hidd meg nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll, s nem nehéz a kasza.”

Pedig hát – most már tudom – igaza volt, van. 

Elek apó türelmesen várt Csaba királyfi oldalán és visszafogadott. Ma már én mesélem azokat a meséket a fiamnak, amiket ő gyűjtött és tolmácsolt nekünk. 

Béke van bennem, nagy béke, mert érzem a jelenlétüket, s bár verset nem írok, mivel elég nekem az olvasás, de így értem József Attila kapáját is:

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem. // Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell. / S ők látják azt, az anyagba leszálltak, / mit én nem látok, ha vallani kell. // Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. / Enyém a mult és övék a jelen. / Verset irunk - ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem.”

Hazaszótár · III. évad · Kossuth Rádió · 2025. szeptember 30.